Nemsokára fölcsattant a muzsikaszó a kocsma felől. Balázs fölverte a
cigányokat s mindjárt muzsikáltatott.
Zsani néni idegesen kezdett le s föl szaladgálni a szobákban. Hol vesz
most hirtelen egy uj ötletet. Az ajkait rágta s a szemöldökét szigorura
huzta. Csak nem mennek utána a kocsmába. Már igazán nincs más hátra,
csak ha ez az asszony megszöktetteti magát az urával! Ahogy Balázs
kivánta.
– Megvan! – kiáltott fel vidáman erre a gondolatra, – Hát isz az nem
lehetetlenség! Pólika! Pólika!… Készülj csak, ma estére otthon fogsz
hálni.
Pólika frissen mosott arccal, bámulva nézett az öreg néni arcába, amely
olyan sárga volt, mint a pergament és gyürött az éjszakai gondtól, de
élénk volt a szeme csillogása s valami huncut mosolygás volt a szép öreg
szája sarkában. S minden pillanatban megremegtette egy kis mosolygás az
arcát.