Mire már szinte belekábultak a sok találgatásba, mit is csinálhat
Balázs? Hova tünt el? Mit akar?… beállitott a szobába egy öreg zajdás
parasztasszony.
A kályhában égett a tüz és sárga lángszinek világitották meg a szobát.
Együtt ültek mindnyájan s megbeszélték még egyszer az egész esetet,
mikor a vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót.
– Szerencsés jóestét kivánok, csókolom a kegyes kezeiket…
– Ninini, – kiáltott fel Pólika, – hiszen ez egy tőlünk való asszony!
Hol jár maga itt, Kisvicákné?
Szeme-szája elállott a bámulattól. Mindnyájan álmélkodva néztek az öreg
asszonyra, aki nagy fehér batyuval a hátán ott állott az ajtóban,
alázatosan, széles csuka szájával feketén mosolyogva, elhuzott
félrenyakkal.
– Csak eljöttem, csókolom a kegyes kezeiket, mer ha mán Kállóba mengyek,
hát egy csatára mán a tekintetes asszonykát is fel akartam keresni, – s
közelebb akart jönni, hogy sorra kezet csókoljon.
– Megálljon, megálljon, – kiáltott ijedten Pepi néni és elébe sietett. –
Be ne hozza a csizmáján a sarat.
– Lecsutakoltam én azt istállom, – mondta az öreg asszony s nem
hallgatva semmi szóra, mint egy medve, nyomult előre, aztán megfogta a
fiatal asszony kezét, nagyot cuppantott rá és ugy ment sorra az öreg
nagyságáék után.
– Erre járok én, instállom, mer törvényre mengyek Kállóba a fiam
alkalmára, mert rábéllelték az egy fiamra a legényeket, hogy verjék meg,
hát most már biróhoz kell nekem menni, hogy ha mán megverték, legalább
téritsék vissza a fájdalmát. Jaj, mer mindennek jó lenni, csókolom a
kegyes keziket, csak anyának nem…
– No hajja, tegye le a zajdát odaki, osztán gyüjjön be, – mondta Zsani
néni, – üjjön le.
– Igenis istállom, – s kicsoszogott, odakinn letette a batyuját az ajtó
mellé, aztán megint bejött.
Pólika felállott, idegeskedett, mosolygott, az ő vendége volt az
asszony.
Pepi néni sietett lámpát gyujtani. Kis, vékony lángu petroleumlámpát.
A parasztasszony letelepedett a neki félretett faszékre, előrehajlott és
apró vizslató szemeivel körülbámészkodott a szobában.
– Jaj istenem, teremtőm – mondta, – vótam már eccer errefelé. Jelenleg
húsz esztendeje annak. Még akkor az öreg tekintetes ur is élt. A vót ám
egy igazi krucifikszomos uri ember. Jaj, jaj, nem tudom én, hogy élünk
meg ebbe az egy világba, ha valamit teccene kommendálni az én fiamra,
mert az arcképe ugy fel van duzzadva… Esztendeje szánkáznak azon a
gyereken az irigyei, most osztán megtitillálták az árvát…
– Hát mi ujság nálunk, otthon, Kisvicákné? – kérdezte Pólika, mert nem
birta kivárni, hogy rátérjen a szó magától.
– Hát nem tudok semmit, instállom, – mondta az öreg asszony és
megdörzsölte a szemét a fekete ujjaival.
– Mégis mondjon valamit, ha már itt van.
– Hát csókolom a kegyes kezeiket, én egyebet nem tudok, de azt a magam
látójával láttam, hogy a gengebornyu elszaladt.
– Mit! – kiáltott Pólika, mert az ő tarka fajbornyujokat szokta Borcsa
mindig gengebornyunak mondani. – Hogy szaladt el?
– Hát itatták, osztán elszaladt.
– Mikor szaladt el?
– Hát mikor a szakácsné Borcsa elkőtözött a háztul.
– Micsoda, a Borcsa elköltözött a háztul?
– Igen, el…
– Hát hogy ment el? Az istenért.
– Hát akkor, mikor a cigánylakodalom vót a kastélyba!
– Miféle cigánylakodalom?
– Hát ahun az én fijamnak beszakitották a fejét!
– Jaj, Istenem, itt valami baj van! Jaj Istenem, én nem értek ebből
semmit!… Beszéljen, beszéljen, jaj istenem, hát beszéljen.
– Sok vón a… – mondta az asszony, – én nem is vótam ott, tekintetes
asszony, mer én azt mondtam, hogy az én fődem az én fődem: abból
kenyerezek. Én a magam kevessét az én öreg szüléimtől örökőtem, hát ugy
védem én azt, mint a méh a maga mézét… hát az urak is csak ugy vannak
avval! Mer ugyi, a tekintetes ur is félti, ami hemehumija van, nem
akarja elpotyázni, hát mi dolog vón a, hogy az egész falut odacsőditse a
szakácsné Borcsa, ha még olyan jó szive van is neki a szegényhez… Mer
baj lesz abbul, hogyha az urak még eccer előkerülnek…
Pólika meg volt rémülve. Zsani néni, Pepi néni kimeredt szemmel bámultak
az asszonyra, aki titokzatosan nézett maga elé.
– Hát csak nem tartott az a szemtelen cudar asszony valami lakodalmat az
én házamban! – kiáltott fel Pólika.
– De bizigen.
– Jézus Mária, szent József. Hogy?
– Hát ugy, hogy összehijták az egész falut. Dobszóval hijták
cigánylakodalomra. Osztán el is ment ott mindenki, de csak a rongyossa,
kódussa. Vót aki mondta, hogy nagy bőjtje lesz még ennek, de Borcsa azt
kiabálta, avval legeltette a népeket legjobban, hogy neki az urak
meghagyták, hogy mán kiütött ugyis a fóradalom, hát legalább egy kalákát
tartson addig a népnek, mig a muszkák jönnek.
– Zsiványság! – sikoltotta Pólika s a kezét tördelte.
– Hát osztán mi volt?
– Én nem tudom, csókolom azt a kegyes kezét, mert én nem voltam ám bent
se a házba. Én egy kis baltával ott csibráltam a gallyat, ugy hallottam
a csentemperjöket. Be se tettem a lábam a házba, ugy hoztak utánam egy
darab ódalast, annyi vót az egész, amit én faltam, már akkor gyütt ám a
tekintetes ur!
– Az ur!
– Az a!
– Jaj istenem!… Hát ő otthon van?
– Otthun a!
– Hála legyen az istennek.
– Jaj bizony, puskával kergette ki a népet az udvarbul.
– Hála legyen az istennek.
– Hát bizony, vót osztán lakodalom!… Akkor kőtözött el a szakácsné
Borcsa a háztul!
– Na hát ez borzasztó… Megálmodtam én ezt.
– Osztán akkor szaladt el a gengebornyu is… Ugy fogták meg a nyirjes
erdőn.
– Ha az ember a lábát kihuzza hazulról, akkor már vége a világnak.
– Az én fiamat is akkor készitették ki a becsületbül. De nem is hagyom
annyiba. Törvényre adom üket. A Pálik fiak voltak a legnagyobb
ellenségek, de birónak viszem ezt a szivhasitó fájdalmat! Majd
megmutatom én, ha mind a bugyogósok eszik is meg a vagyonomat! Van két
tehenem, az is a kincstáré mán az én szemembe, csak káplár vagyok én
mellettük… de ezt nem hagyom. Jaj, csak valamit tessen komendálni az én
egy gyermekemre, hogy még eccer meglegyen neki a becsületes arculattya…
– Jaj istenem, istenem, mikor történt ez?… – kérdezte Pólika s fel s alá
járt a szobában.
Hárman állottak neki, hogy kivallassák a vénasszonyból az eseményeket.
Késő éjjel volt, mikorra mindent megtudtak, amit csak lehetett.
Hát nem volt nagy baj, azért mégis jó az Isten.
Balázs mindjárt délelőtt hazaért. Épen javában hozzáfogtak a
vendégeskedéshez, a sütéshez-főzéshez, épen le akarták vágni a
gengebornyut, az is azért szaladt el. Még semmi baj sem volt, mikor
Balázs váratlanul lóháton betoppant.
Zsani néni oda volt a sopánkodástól. Pepi néni csak a kezét tördelte s
egyre azt kérdezgette, hogy a tekintetes ur nem lőtt-e le valakit. Nem
tudni, kit féltett volna jobban, Balázst-e, ha megtette, vagy a szegény
parasztot, aki megkapta a sörétet…
Késő éjfélen vitték ki a konyhába a Kisvicáknét s ott vackot vetettek
neki reggelig.
Zsani néni igy szólt Pólikához, mikor aludni ment.
– Már délelőtt megfogadtam, hogy csak most az egyszer kerüljön vissza az
a fiu, kibékitelek vele, akárhogy is… De most igazán megesküszöm rá,
hogy visszavezetlek hozzá.
Pólika a néni száraz keblére borult és elsirta magát… Nem sirt ennyit
már réges-régen. Nem sirt ennyi szivből jött könyet még egész életében,
mint ma.
A tornácon még megállott s elhallgatta a muzsikaszót s ábrándosan
gondolt Balázsra aki olyan hős és vitéz gazda. Aki hazagondolt, aki
utánanézett a gazdaságnak… S ugy szégyelte magát, hogy ő neki ez sem
jutott eszébe… Mit kiván ő Balázstól?… Mért szégyelli ő megalázni magát
az ura előtt, hiszen ez az ember százszor többet ér, ezerszer többet ő
nála, kis semmi, fityfiritty asszonynál.
Ugy bujt be a hideg ágyba, fázósan, összekuporodva, mint egy kis macska
és kicsinek érezte magát, önérzet nélkülinek. S ugy imádkozott, olyan
tiszta szivből, hogy Balázs mégegyszer jöjjön el érte s a karjába
ölelje…
Soha, soha többet azt nem, azt nem teszi többet, hogy kieressze azt az ő
jó, hatalmas, okos, bátor, gondos férjeurát, a védőjét és parancsolóját…
Zsani néni azonban egész éjjel nem tudott aludni. Különben is rossz alvó
volt, de most a végletekig fölizgatta ez a nagy gond, hogy békitse ki a
fiatalokat egymással.
Balázszsal nem lehet ám olyan egyszerüen bánni. S nem is lehet ugy
csinálni a dolgot, hogy a kis asszonykát megalázza a férje előtt, mert
akkor egy életre szól a házasságnak megromlott viszonya. Eszébe juttatta
magának egész régi házas életét, a sok viszályt és nézeteltérést. Az ő
ura, a hires Karcsi bácsi, az egész világ kedvence volt. Persze neki
könnyü volt jónak, kedvesnek lenni, ha a felesége minden
kellemetlenséget magára vett a világgal szemben. Persze őt gyülölték s
lenézték, pedig nála nélkül a kedves Karcsi bácsi egy-kettőre
koldusbotra jutott volna. Mennyi munkába és harcba került, hogy dobra
nem jutottak. Mikor a nagy kezességi pörük volt, mikor egész sereg
barátjuk miatt, akiknek Karcsi bácsi aláirt, megrohanták a mások
hitelezői, akkor persze nagy dolog volt és ellenszenves dolog, hogy ő
nem nyult egyszerüen a zsebébe és nem fizette ki a pénzeket, amiket
mások költöttek el, hanem a nyakába vette a világot és ő rendezte az
adósságokat. Ő alkudozott s ő firtatta ki, hogy Major Péternek meg
Horváth Simonnak hol van még valami vagyona… Vigyék el azt és ne az övét
az adósságába… Egész fiskális lett belőle. Karcsi bácsi csak ült itthon
és pipázott és kétségbe volt esve, hogy elviszik a párnát is a feje
alól, de tenni nem tett semmit.
Balázs mégis okosabb embernek látszik. Nem. Balázs megérdemli, hogy az
apró szeszélyeit teljesitsék, nem veszedelmesek azok. Bezzeg Karcsi
bácsinak eszébe sem jutott volna, ha ő van ebben a helyzetben, hogy
utána nézzen a gazdaságának. Karcsi bácsi három hétig képes lett volna
inni a zsidó rossz borát és kenyeren, szalonnán tengődni, ha kimondta…
De ő szökött volna haza, körülnézni a ház körül… Pólika… Pólika bizony
gyönge kis teremtés… Hogy el tud sütkérezni itt napok hosszat álmokban
és játékben… Itt a férfinak kell a pártjára kelni…
Zsani néni elgondolta, hogy reggel ő maga kocsiba teszi az asszonykát s
maga viszi haza…