Most már mehet vissza az apjához, aki szintén ennek a földnek a
nyomorékja… Azt is levetette a hátáról a birtok, ugy, hogy lepottyant a
sárba, csak ugy elterült a pocsolyában…
Összébb huzta magán a kendőt.
Ah, istenem, hogy neki ilyen fiatalon kellett megérni azt, amit az anyja
legalább akkor ért el, mikor már a gyermekeit mégis fölnevelte s az
életét végig élvezte… Már mehet ő is vissza az apja mellé, a
vármegyeházra, az iktatóba… Ahonnan másolni való aktákat kapott ki,
mikor még otthon volt… Krajcárokért és kis forintokért görnyedhet az
iróasztal mellett és irhatja a hosszu mondatokat a többi birtokos urak
véginségéről.
Persze, Balázs ezt még nem próbálta… Ő még nem tudja, mi az. Még ő nincs
megijesztve. Még őt tartogatja a sors egy cifra nagy bukásra… De olyat
is fog bukni, ez a kevély, hencegő fráter, hogy a nyakát is kitöri bele…
Most aztán nevethetnek rajta, akik ma egy hete még vendégei voltak… A
hires Balázs-napnak hosszu bőjtje lesz… El kell sülyedni a szégyentől.
Óh, ez a Nyirség… Hogy itt nincs egy boldog asszony, aki boldog
öregséget érhet… Még eddig csak kibirták az öregségig, de most már a
fiatalokon a sor… Hát itt a halál, a nyomoruság, a koldussá levés… az
ijesztő vég…
Fázott és borzongott, mint az ágon ülő kis madár, aki a tavaszban, mikor
a meleg, boldog napokat várja, megint megérzi a dermesztő téli fagyot…
Hangos kiáltás hallatszott le hozzá.
– Pólika! Pólika!
Összerezzent, összeborzongott, de nem moccant.
– Póóólikaaa!
Messzeszállott fölötte a hang. Elrepült a diófa puszta ágai fölött,
távolabb kissé megakadt az aszalóház falán s egy kicsit visszhangzott,
gyorsan ujabb apró kiáltások jöttek utána:
– Póli, Póli, Pólika!
Hiába sütött a nap, hideg volt a sugara. De ha a nyári nap rekkenője
volna is, dideregni kellene az ő lelkének. Ugy várta a sors utolsó
csapását, gyáván, tehetetlenül és ártatlanul, mint a vágóhidon a bárány…
– Ejnye, ez az asszony! Pólika, fiam!…
S már itt volt mellette maga Zsani néni.
Pólika megfordult. Letörölte az arcáról a könyeit, lehajtotta a fejét s
a nagykendőjébe hideglelősen belebujva indult meg.
– Na hát te hol bujdokolsz?… Ah, nem is hallottad ennek a huncut
Balázsnak a csinyjét!
Pólika lesütötte a fejét.
– Már tudod?
Pólika hang nélkül intett s a szeméhez emelte a kis kendőjét.
– Na, azért mit búsúlsz… Majd visszajön… Azt hiszi, nem tudjuk… Majd
visszajön… Azért hagyta itt a cigányokat, mert vissza akar jönni… Nézd
csak, hogy elpityeredik… Ej, a huncut…
Pólika egy pillanatra elhagyta a sirást. Elámult, hogy neki eszébe sem
jutott az a lehetőség, hogy csakugyan még vissza is jöhet az a… gaz… em…
ber…
– Inkább azon mulatok, – mondta Zsani néni vigasztaló kis nevetéssel,
olyan furcsa, sikoltó, vékony kis nevetéssel, – hogy ez a Pepi a
cigányokkal etette meg az én tyukjaimat, meg azt az ő nagyszerü bélesét…
De Pólika nem tudott nevetni. Egészen kivolt merülve. Fásultan, ijedten
nézett maga elé, a vörös téglatornácon.