Apró bogarak másztak el előtte. Ott ment egyik a másik után a fűszálak
alatt bujva, sietve. Hova sietnek? Honnan késnének el?
Mennek étel után… Élni akarnak… Mért, hogy ehessenek. Az apró kis
szájukkal beleharapnak a kis fűszálba s végig rágják, kocsányig…
Lenyelik és abból élnek, amit magukba temetnek… S az a fűszál, az miből
él? Honnan szija el azt a darab földet, amiből hosszura és karcsura
neveli a zöld szárnyát és a föld miből van: mit eszik a föld. A föld is
eszik. A föld megeszi az embert, amely megeszi a föld termését, a föld
megeszik mindent, ami fölötte van. Az lassan mind visszakerül a föld
gyomrába s lesz földdé… Hogy lehull a halott madár a földre, hiába
repült olyan magasan… s a felhőből hogy lecsurog az esőben a viz, pedig
hogy fenn volt az ég szinén. És a meteorcsillag darabokban hogy hull
nyáron a földre, augusztusi éjszakákon, hogy hull a földre a csillag… A
föld az eget is megeszi lassan…
És Balázs ott ül a kocsmában. Egy rongyos és nyomorult kis kocsmában. És
megeszi az ételt, amit Pepi néni küld neki… És megeszi az ő sóhajtásait,
amelyeket utána küldöz… És megeszi azt a kis boldogságot, amely ugy
boritotta eddig az életüket, mint a kék ég a földet… az isten szeme
előtt… S az a kék ég talán eltakarja a föld minden csufságát a jóisten
elől… mert ha a jóisten látná ezt a világot olyan csunyának, amilyen,
akkor nem tartaná fenn… Mint ahogy a boldogság szivárványa eddig
eltakarta ő előtte a hitvány, csunya életnek minden csunya hitványságát,
azt, amit most lát… És a jóisten vajon meg fogja-e valaha szüntetni a
világot: ha a föld egészen megeszi a szépséges kék eget… És ő vajon meg
fogja-e szakitani azt a szoros összeköttetést, amelyet egy férfival oly
éretlen és meggondolatlan módon kötött az életre…
– Ah, istenem, milyen ostobaságokon jár az eszem, – mondta magában és
tovább jártatta az eszét, ezeken az ostobaságokon, amelyek csak akkor
jutnak eszébe az embernek, ha ideje van rá…
Hát miben különbözünk ezektől a bogaraktól?… Jobbak vagyunk? egymásnak
és a világnak hasznosabbak?… Ugyis a földbe kerülünk… Ugyis megesz a
föld…
– Az a szemtelen Balázs… Igazán, milyen nagy komiszság tőle, hogy csak
ugy titokban elveszi a Pepi néni főztjét és megeszi és itt szekiroztat
mindnyájunkat Zsani nénivel, hiszen tudhatja, mi van itt, ha az kisül…
Hát mit akar? Én nem értem, hogy mit akar… – s már elfelejtette Pólika
az egész előbbi mélységes gondjait. Ugy elfujta az egészet a szél a
fejéből, mint egy ködfoszlányt, amely megüli igy tavasszal a mezőnek
egy-egy részét és titokzatosabbá teszi, mint amilyen a valóságban. De
aztán jön a szél, a köd szétoszlik semmivé és Pólika megint frissen, bár
bánatosan viritott egész virágos kis kedélyével.
Meg is fázott, ujra föl is ébredt a kiváncsisága, mi történt azóta.
Gyorsan visszafordult a kertből s fölszaladt a ház felé.
Jókor jött, épen jött Zsuzsi az utcáról. Nagy sarak voltak a csizmájára
ragadva s nehezen lépegetett, nagyokat lábolva a sáros uton. Pólika
bevárta a tornácon s azt gondolta magában, hogy ez is olyan bogár,
amilyenek a fü között mászkálnak.
– Na mit izennek? – kérdezte fojtva, mikor Zsuzsi a lépcsőre fölkerült.
– Azt izeni a tekintetes ur, – mondta Zsuzsi jámborul, – hogy nem jöhet
el, mert nincs itt.
– Micsoda?
– Nincs itt.
– Hol?
– Hát a kocsmába!
– Nincs a kocsmába?
– Nincs a.
– Hát hol van?
– Hát azt nem lehessen tudni.
Pólika elrémült. Szinte a szivdobogása is elállt. Balázs nincs a
kocsmába… Hisz akkor itthagyta… Elment… El akar válni…
De a muzsika ebben a percben fölzendült. Tisztán, jól lehetett hallani a
nagybőgő hangja ugy reszketett, az embernek a gyomra is kéjesen remegett
tőle.
– Hallod? – intett a lánynak Pólika.
– Öhö. – mondta Zsuzsi.
– Hát ott muzsikáltat magának.
– Aha.
– Na hát!
– Hátsz azér ő nincs ott.
– Hát hol van?
– Mondom má, hogy azt nem lehessen tudni!
– Hát mit lehet tudni, te állat! – rivalt rá Pólika, az otthoni hangon.
– Hát aszongyák a cigányok, hogy tegnapelőtt elment. Csak felült a lúra,
osztán elment. Osztán azóta nem jött vissza, hanem megparancsolta a
cigányoknak, hogy azér csakugy muzsikáljanak, mintha ő itt volna, osztán
azt senkinek se szabad megmondani, hogy ű elment. Oszt a kis Gergőnek
csak arra kell vigyázni, hogy a cigányok mindig csak muzsikáljanak.
Pólika elkezdett remegni. Minden tagja külön-külön didergett végig, meg
végig. A vére alá s fel buzgott a testében s néha ugy elapadt, szinte
elszédült.
Hát Balázs elúnta itt magát, a gazember… És elment mulatni, lumpolni
másfelé. Ahol jó koszt van, jó társaság van. Elment asszonyozni és
itthagyta szemfényvesztésnek a bandáját… Aj, a nyomorult, a nyomorult…
Nem mert bemenni a házba, csak kifordult, vissza a kertbe.
Most már vége a világnak. Az előbb még csak komor és szintelen volt a
világ, de már ijesztő. Kétségbeesve futkosott, mint a megrémitett kis
madár a kalickában. Oktalanul verdesi magát a kalicka vesszőihez, mig
össze nem töri magát. Kis szive ugy kalapált, vergődött odabenn s ugy
sápadt, elhalt egész testében, alig birt megállani, egy fának
támaszkodni.
Most érezte meg először, hogy kár volt ezt tennie, amit tett. Most
érezte meg a felelősség súlyát. Eddig játék volt, csak játék az egész,
de most ijesztő lett.
Most már biztos, hogy vége az életüknek. Balázs megunta, itt hagyta…
Hütelen lett, becstelen… Aljas gazember… Nem, ezek után hiába jön
vissza. Annyira ő nem sülyedhet, hogy visszamenjen hozzá, ha a földön
csúszik is előtte… Inkább a halált, mint ilyen életet, inkább az örök
nyomoruságot a maga erején, mint az örök rabszolgálóságot egy ilyen
embernek az irgalmán.
Ah, hamar utólérte őt a magyar élet átka… A magyar urak sorsa… Ez a
megátkozott föld, amely csak békétlenséget és boldogtalanságot tud
teremni az urainak… Ez a föld, amely mintha mérges gőzöket párologna ki,
amelytől megvész, aki egyszer rátette a lábát… Az urhatnámságnak, a
gőgös semmittevésnek, a korhely dőzsölésnek a szele fuj ezeken az
alföldi pusztákon, az fütyörész itt az öreg fák ágai között…
A könyei sürün hullottak, csorogtak s szakadozott gondolataiban átkozta
a földet, ahogy az édes anyjától tanulta… Az édes anyjától, aki szintén
keresztülment ezen a válságon, a korhely uri élet végén és számtalan
éjszakát sirt át, mig gyermekeit betakargatta, hidegtől, bajtól a saját
testével védelmezte… S szidta, kifogyhatatlan sok panasszal és bánattal
szidta a magyar földet. Ezeket az átokverte birtokokat, amelyek nem
birták eltartani az uraikat, hanem megeszik: ah, megeszik az uraikat,
mert a föld mindent megemészt, magába ránt… Ez a kutya föld, amelyre aki
ráteszi a lábát azt hiszi, biztos helyen áll, pedig ingoványabb a
mocsárnál, lelketlenebbül elnyel mindent, mint a futó viz… Az ember azt
hinné, hogy ezek a száz holdak, ezek a gyönyörű tágas mezők, ezek uri
létben tudják tartani az embert. S az ember elveszti a fejét, ha
végignéz rajtuk… Ezek a nyomorult földek, ezer esztendő óta tartják el a
magyar urakat minden családostól, gyerekestől, minden magvastól és most
egyszerre megmakrancosodtak s egyszerre levetik a hátukról a régi
gazdákat, akik azt hitték, örökre itt ülnek a nyakán…
Pólika sirt, sirt.