Furcsán, vidáman érezték magukat, s még Minának is meg kellett
magyarázni, mi történt.
– Jihh, Pepi!… No, Pepi!… De legalább megköszönte, ugye. Pepi!
Pólika maga elé nézett komolyan, bánatosan.
– És az a lovag, és az a lovag! – kacagott tovább Zsani néni, – hogy az
ugy megeszi az ellenség ételét. Nem félt tőle, hogy mérgezett ételeket
küldenek neki?… Jihh, jihh… Jaj, ilyen jót nem nevettem életemben. Te
csak meg tudsz nevettetni, Pepi…
Pólika gondolta, hogy kimegy innen, ki a kertbe, vagy valahova a
szabadba.
– De hát akkor minek küldöm én az ételemet a kocsmába!… Csak az a sok
pakolás! Pepi!… Hátsz akkor nincs rá szükség, hogy elküldjem: jöjjön ide
ebédelni. Pepi, és menjen vissza muzsikálni! Pepi!…
– Ach!
– Hát ha igy tud truccolni, ugy is tudhat, Pepi.
Pepi néni ideges volt, mérges is volt, kékült-zöldült s nem nagyon
mulatott együtt Zsanival.
– Ach, ne szekirozz már, – mondogatta.
– És mióta csinálod ezt, Pepi?
– Mit?
– Ezt a küldözgetést.
– Mióta, no.
– Mindjárt az első naptól, Pepi? Te azt mindjárt ugy kitaláltad, hogy
meg ne éhezzen az a jóféle, Pepi?
– Ah, dehogy, csak kétszer küldtem még.
– Csak kétszer?… Ach, Pepi, hogy olyan későn találtad ki. Hiszen akkor
az a szegény ember soká éhezett, hallod. Azt megéheztetted, hallod!
Jihhihi… Milyen étvágya volt már annak, Pepi, mikor mégis rá gondoltál.
– Csak ne szekirozz már, mert megszököm.
– De milyen jól berendezkedtek volna már ők az én konyhámra! Ha azt a
tegnapi bélest nem keresem! Jaj, az a béles, az nagyon elárult. Pepi!
– Na hát elég volt! – kiáltott fel Pepi néni s fölpattant. – Ha még egy
szót szólasz, Isten bizony itt köplek. Milyen nagy dolgot csinál belőle…
De sajnálja azt a kis ételt!
– Ach, még neki áll feljebb, – vonta össze a szigoru szemöldökét Zsani
néni, – nézd csak. Majd én teszek róla. Hol az a lány! Zsuzsi, Zsuzsi!…
Eredj rögtön a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, jöjjön ide
ebédre, nagyon szivesen látjuk, de többször nem küldjük az ebédet…
Legyen szerencsénk…
Pólika csendesen kisurrant az ajtón.
A szobájába lopózott, félve és megalázva. Nagykendőbe csavarta magát s
kiment a kertbe.
Enyhe levegő volt. A föld itt-ott már egészen föl volt puhulva
porhanyósra, de az árnyékos helyeken még hódarabok lappangtak s a föld
is kemény volt, fagyos. A fű üdén emelgette vékony szálu hegyeit fölfelé
s itt-ott még csapzott volt a fagyban.
Apró, uj divatu cugos cipőivel puhán lépkedett a kerti uton. Nagyon le
volt hangolva. Valami mély lankadtság és kedvetlenség lappangott már
régen a lelke mélyén, az most egyszerre feltört és teljesen ködbe
boritotta a lelkét.
A nagy fák ágai csupaszon meredeztek, a köszmétebokrok közé avult lelkek
csapzottak be. A szépséges napsütésen minden olyan szomoru volt, ami a
régire emlékeztetett. Csak az uj, a jövő reménységétől csillogó fűszálak
voltak szépek és igézetesen gyönyörködtetők.
– Istenem, de céltalan élet… – mondta magában Pólika.
Nagy, sötét szemei szomoruan csüggedtek el. Az arca szenvedéssel érezte
az életkedvetlenséget.
Élni, csak azért, hogy éljen az ember.
Enni, hogy éljünk; főzni, hogy ehessünk… vetni, kapálni, dolgozni,
tehenet tartani, sertést, tyukot, birkát, termelni buzát, kukoricát,
rozsot, nagy határ földeket bevetni, szántással, aratással, csépléssel,
vevéssel, eladással, cselédekkel, idegenekkel, rokonokkal, férjjel
harcolni, hogy legyen mit főzni: s főzni, hogy legyen mit enni; enni:
élni!…