Ha a tornácra állottak, hallották a muzsikaszót a kocsma felől. A nénik
akárhányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a fejüket.
– Az a pernahajder, az a pernahajder.
Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, amely a
néniket jobban izgatta mindennél a világon. Csak Balázs tudta
túllicitálni Solymosi Eszter históriáját.
Az idő közben megenyhült, az ereszről csurdogált a viz, az udvaron
tócsák gyültek, az utcán szétvágta a kocsikerék a lucskot.
Már egy hete, hogy folyik ez az esztelenség.
– Hát mi lesz ebből, – mondogatta Pepi néni és ellenségesen nézett
Pólikára. – No, te csak meg tudod kinozni…
– Istenem, – nyögdécselte Pólika, – hát mit teszek én?
És huncutul emelte a zsebkendőjét a szeméhez, nem azért, hogy a könnyeit
törülgesse vele, hanem, hogy a nevetését takarta.
Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Balázs dolga. Olyan büszke volt rá,
olyan boldog és büszke. S ugy kivirágzott ez alatt a hét alatt. Kialudta
magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan volt mint egy pompás
diszes feslő rózsa. Csak heverészett egész nap. Tunyán és álmodozva
heverészett s a gondolata minden pillanatban ott volt az ő konok,
nagyszerü emberén, aki a kis kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik és
táncol és busul egyedül a szerelmes kis felesége után.
Ugy kell a kutyának.
– De mi az ördögöt tud ott csinálni, – mondogatta Zsani néni, – hiszen
ott felkophat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsidónak ugyan
semmije sincs.
– Az, – mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából.
Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, meleg
levegő enyhén tódult be a jól fütött szobákba s az öreg nénik a vállukra
kötött barna és zöld harasztkendőkben, amelyeket Pepi néni fáradhatatlan
hosszu tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt üldögéltek a szobákban.
Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert még a
szobájában.
– Eredj már, költsd fel, – mondta szokott mérges hangján Zsani néni.
– No, hát csak hadd aludjon. Nincs ugyse mit csinálni neki, – brummogta
Pepi néni s elindult, de Zsani néni utánaszólt:
– Pepi.
– Na.
– Hol az a béles, ami tegnapról megmaradt?
– Ah, hogy hol van, – és Pepi néni összekapta magát.
– No azért csak ne mérgeskedj, – szólt Zsani néni.
– Mi az, Zsani? – mondta Mina néni szavajárása szerint, mert semmit sem
értett a beszédjükből.
– Ach, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! – kiáltott rá
boszusan Pepi néni és kiment.
– Mi, hogy nekem mindent tudni! Ach, istenkém, iszen épen, hogy semmit
sem tudok!
– No de az a béles nagyon furja az oldalamat, – szólott Zsani néni.
Letette a varrását és a kredenchez lépett. – Egy egész tállal maradt.
Csak nem vitte ki az a Pepi a cselédek orra elé!
Pepi néni azonban mig bement volna Pólikához, elébb a konyhába nézett
be. Rendkivül sok dolga volt a konyhában. Sütött-főzött titokban. Sose
szerette ugyan hogy valaki benézzen a konyhájába, de most valósággal
beteg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, hogy mi történik
odakinn.
Most is lopva, gyorsan tyúkot vágott, épen azt kopasztották, mikor
bement. A meleg tollszaggal tele volt a konyha. Pepi néni
sürögve-forogva gyorsan tovább adta a rendelkezéseit, olyan
titokzatosan, mintha a boszorkánykonyhában volna, olyan sürün pislogva,
mint aki minden pillanatban a rajtakapástól retteg.
Aztán Pólikához szalad be.
A fiatal asszonyka még ott hever az ágyban s a nap besüt rá a hófehér
párnák közé.
– Na, kelj fel már… kelj fel már… – zsörtölt rá. – Már mindenki fenn van
az egész világon. Szép dolog is, egy fiatal asszonykának itt heverni,
ilyen lustán…
Pólika elnyujtózik.
– Olyan jó itt!
– Jójó, de Zsani már brummol.
– Az a gazember most is huzatja? – kérdezte aztán nyögdécselve Pólika.
– Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy megtitulálni. Szép
dolog.
– Jaj, sirba visz engem az… – mondta Pólika és az arcát belefurta a
párnákba. – Azóta mindent kiloptak otthon. Minden nyitva. Jó, ha a házat
meghagyják a helyén. Azok a büdös parasztok. A tolvajok.
– Eh, mit beszélsz! Valami az, ilyeneket mondani! Azért, ha szegény
ember is, még nem tolvaj. Nem kell mindjárt letolvajozni valakit.
– De mikor én olyan boldogtalan vagyok. Olyan szerencsétlen.
– Ki az oka?
– Én nem.
– Hát ki?
– Hát én nem is.
– Mindennek az asszony az oka a házban, – mondta Pepi néni s jött-ment,
rendezgetett a szobában. – Mindennek, akár jó, akár rossz történik, az
asszony a ház lelke. Ha a férje jó, azért jó, mert ő jót nevelt belőle.
Ha rossz, azért rossz, mert ő rontotta el. Minden felelősség az
asszonyokon van.
Pólika durcásan, gyerekes makacssággal hallgatott.
– Van te neked: eszed! – duruzsolta Pepi néni csendes, szemrehányó,
oktató, rendreutasitó módján. – Több eszed van neked, mint egy férfinak!
Tul tudsz te annak az eszén járni! A férfiaknak mindig mézes madzagot
kell a szájukban tartani, akkor aztán arra mennek, amerre az asszony
komandérozza őket. Te még csak nem panaszkodhatsz. Föl lehet hajtani a
Nyirséget, mig még egy olyan legényt találsz, mint az a te Balázsod. Az
maga elismeri, hogy a férfiember mind csak arra való, hogy a szeme be
legyen kötve. De vannak mindenféle katuska emberek, akik beleütik az
orrukat mindenüvé, ahova nem is kell. Az olyannal aztán nehezebb
boldogulni. Ach, ez az áldott ember, akit egy kis hizelgéssel le lehet
venni a lábáról. Jó ember ez, derék ember ez. Áldhatnád az istent is,
hogy ilyennel áldott meg… Nem is tudod te még, mi a baj a világon. De
majd megtanulod, ne félj…
– Én bizony nem.
– No csak ne feleselj nekem. Az már igaz, hogy a kutya is akkor vész
meg, ha legjobban van a dolga.
– Tán annak örüljek, – duzmaszkodott Pólika, – hogy már egy hete ott
huzatja a kocsmában.
– Jó asszony, – állott meg előtte féloldalt Pepi néni, csipőre tett
félkézzel. – Inkább azon törnéd a fejed, hogy mit eszik az a szegény
ember abba a rossz kocsmába.
– Haha.
– No csak ne vihogjál.
– Van eszembe azon törni a fejem, aki lumpol! Még azon busulok, hogy mit
eszik.
– Ach… micsoda népek ezek a maiak. No de kelj fel, ha mondom, mert baj
lesz! Nézze meg az ember!
Ezzel tovább szaladt, mert már is rettegett, hogy Zsani néni azóta
megunta a várakozást és még ki talál jönni… és még észreveszi azt a
tyukot… Azok is olyan sokáig piszmognak avval a koppasztással…
Csakugy futrikált jobbra-balra. Egyik pillanatban bent volt az ebédlőben
és Zsanit megnyugtatta, hogy Pólika már öltözik, a másikban a konyhában
volt. Aztán megint Pólikát noszogatta, hogy siessen az öltözéssel,
közben Zsuzsival meleg vizet készittetett neki a mosdáshoz.
Csupa tüz volt az egész vékony kis asszonyka. Ezer csoda, hogy birja ezt
a strapát.
Pólika kényesen nyujtogata bele a hosszu, vékony kezét a meleg vizbe s
az otthonra gondolt.
Az otthonra.
Ebben a percben nagy patália hangja csapott be hozzá kivülről. A Zsani
néni éles, erős hangját hallotta meg s ugy a szivére ment az ijedtség,
mint gyermekkorában, ha csinyt tett s rettegett a hátulütő fától.
Egy perc alatt felöltözött.
Olyan sebtiben fésülködött meg, csak épen felcsavarta a haját a fejére.
Gondolta, majd aztán beszökik fésülködni, inkább most beköti a fejét.
Mikor kész volt valahogy, csakugyan a fejére kötötte a kendőt s a
tükörbe pillantott. Nagyon helyes volt igy. Az a gazember mindig igy
szerette látni, babos fehér kendőben…
Rettegve nyitotta ki az ajtót.
A folyosó végéről élesen harsogott a Zsani néni hangja.
– Köszönöm az ilyen tékozlásokat. Kipusztitani a tyukjaimból. Látom én,
nem vagyok én vak, hogy azt a tarka bubost vágtátok le.
Pepi néni dörmögő morgása hallatszott közben.
Pólika meg volt rémülve. Talán ő rajta van a felelősség.
– Mégis csak hallatlan!… Hát én nekem nem fogsz itt rendelkezni… Mától
kezdve én leszek itt a konyhában.
Pepi néni idegesen rohant ki s be a folyosón. Biggyent lila kis ajkait
összeszoritotta s a könyek szivárogtak az arcáról.
Pólika szórakozottan ült a helyére s azon törte a fejét, mért tett ugy
vele Pepi néni, mintha ő is büntárs volna a konyhai titkokban.
Kis idő mulva jött Zsani néni. Képéből kikelve. Sápadtan; szinte
narancsszinü sápadtsággal. Összeszoritotta a fogatlan száját s mérgesen
ült a helyére.
– Mi az, Zsani? – kérdezte szokott kérdését Mina néni, de Zsani
megrántotta a vállát s még jobban összerántotta a szemöldökét.
Pepi néni jött nemsokára. Egy nagy deszkatálcán hozta be a Pólika
reggelijét.
Pólika nem mert enni. Olyan félve nyult a kávéhoz, a friss, omlós bélü
kalácshoz, amely finom volt és illatos, mintha minden falatot kinéznének
a szájából. Ugy érezte mégis, miatta volt minden veszedelem, már
megsokalta a néni, hogy itt kell tartani. Ettől a gondtól annyira
szerencsétlen volt, annyira kétségbeesett, hogy mig lassan morzsolgatta
foga közt a falatot, egyre bánatosabban gondolt arra a gazemberre, aki
ilyen sorsra juttatta.
Mi lesz ennek a vége. Ha már az első hét után is igy, szinte kidobják a
házból, mi lesz akkor egy ujabb hét mulva… Mi lenne, ha egy esztendőt,
ha egy életet kellene itt töltenie.
De Zsani néni komoran szólott Pepire.
– Pepi!
– Ach, már mi kell megint.
– Kinek sütsz, főzöl te mostanában olyan sokat?… Én nem tudom, itt egész
vendéglő van egy hét óta… Amennyit itt főznek és az mind elfogy… Hát már
az egész falu megbetegedett és mind én tartom el?… Hát iszen te azt
mondtad, Pepi, csak egy csésze levest küldesz valami beteg asszonynak…
És itt minden elfogy, mintha csak a föld nyelné el… És hol a tegnapi
béles? én egy falatot se ettem belőle… Még ez a fiatal gyomru asszonyka
is csak egy felet evett és egy ekkora tállal volt és egyetlen morzsa
sincs. Hát hova tetted te azt, Pepi?…
– Ach, csak ne fösvénykedj már mindig…
– Hát én nem fösvénykedem, azért hogy kérdezem, Pepi, hogy hova tetted!…
Én nem eszem meg, Pepi… De hát én nem értem, Pepi…
– Ach, ne faggass…
– De én tudni akarom…
– Ach…
– De nekem mondd meg!
– Ach!
– Hát iszen elküldted a házból! No, nem Pepi?
– Hát el no…
– De hova?…
– Hát a kocsmába.
– A kocsmába?…
Zsani néninek még a szája is nyitva maradt a bámulattól.
– A kocsmába, Pepi?… Hát kinek?
– Ach… én istenem… Mintha nem volna ott, kinek… Hát annak a szegény
fiunak!…
– Jesszusom!… Micsoda szegény fiunak?…
– Hát azt hiszed, az a szegény Balázs itt kibirta volna egy hete a zsidó
kosztján?
Pepi néni hátat forditott mérgesen.
– Na hát ez nem rossz! – sikoltott fel Zsani néni, – no hát ez nagyon
jó!… Hogy én tartom itt azt az urat… hogy ő itt muzsikáltathasson a
fülembe… Ach, még ilyet!
Felállott és nevetett.
– No, Pepi, hát ezt megcsináltad… Te ugyan derék hadvezér vagy. Te nem
éhezteted ki az ellenséget… Ezt megcsináltátok; – s Pólikára nézett.
– Én? – mondta Pólika elvörösödve és szégyelte magát, hogy neki
egyáltalán eszébe sem jutott az ura kosztja.