A nagy, nehézkes mozdulatu, süket öreg néni méltóságosan állott meg az
ajtóban.
Ahogy meglátta a kedélyesnek látszó jelenetet, fölemelte két kezét és
összetette.
Nagy, sárga, régi aranygyürük voltak az ujjain, gyöngyös fekete főkötő a
fején s a ruhája is fekete üveggyöngyökkel volt diszitve, mert Mina néni
hiu volt és olyan vénkisasszonyos.
– No de Pepi! – kiáltott fel s az egész széles arca, amely lefelé
ereszkedett, mint a buldoggé, nagy megbotránkozást fejezett ki.
– No, mi a, no! – mondta Pepi néni s apró szemeivel szaporán pislogott.
Balázs háttal volt ennek az ajtónak, de egyszerre megfordult és hatalmas
nevetéssel kiáltott fel:
– Tyhű, de szép ma, Mina néném! Hű azt a ropogóját! Még ezt a szép
brossot nem is láttam!
Mina néni szerfölött fel volt ugyan stimmelve, de ekkora kedvességnek
nem tudott ellenállani. Szemérmeskedve mosolyodott el, mert kettős volt
az öröme. Balázsnak olyan hangja volt, hogy még az ő süket füle is
megértette minden szavát. S a nagy arany brossa a régi apró
gyémántokkal, amely a mellére volt tüzve, a legbecsesebb ékszere volt.
Ebben a percben tette föl, ahogy Zsanitól átjött a közbeneső hideg
szobán, amelyben a szekrények vannak, nem tudta megállani, hogy egy
kicsit ki ne csipje magát s a vállára vette a gyöngyös viklerjét, a
nyakába a brosst, meg a tükörbe is belenézegetett egy kicsit. Feljebb
emelte hát a kezét a brossig, amelyet egyik dédanyjuk viselt Maria
Theresia előtt egy udvari bálon.
De nem engedte azért magát leudvaroltatni a szerepének fontosságából.
Ugy viselte rendületlen komolyságát tovább, mint egy maszkot és igy
szólt furcsa, fakó, pincevirágszerü, fáradt hangján:
– Tisztelt ecsémuram!
– De Mina néni! – rikkantott Balázs és harsonásan kacagott, – hát már
nem emlékszik, hogy brudersaftot ittunk a csaholyi szüreten?
Mina néni kissé nehéz szókészségü volt. Nem tudott szegény replikázni,
csak levegő után kapkodott és keresztet vetegetett magára.
Pepi néni oldalba bökte Balázst.
– No csak ne bolondozz vele, mert megharagitod! A lesz.
– De igazán! Becsületuristenemre! – kiabált Balázs és ugy kacagott,
mintha vasat kalapáltak volna.
– Hát kezit csókolom, na! – mondta aztán s titkosan és hunyoritva, mint
a büntársától, kérdezte Mina nénit:
– Nagy baj van odabe?
Mina néni fölemelte a jobb kézfejét, csak igy tudta a dolog komolyságát
és veszedelmességét jelezni.
– Le fogják vágni a fejem? – kérdezte Balázs.
– Hán?
– Ugyan ne bolondozz már, te félkótya, te! – zsörtölődött Pepi néni
idegesen.
– Tessék besétálni, – szólott Mina néni.
– Rapportra! – kiáltott Balázs s nevetett.
Jéghideg szobába léptek. Itt nem szokás füteni, mert almák és befőttek
voltak a szekrényen, a régi szép intarziás szekrények tetején s olyan jó
penészes gyümölcsszag is terjedezett. A zöld ripsz garniturán olyan
sápadtan huzódtak meg a fehér csipkés behuzások, hogy az ember fázott,
ha rájuk nézett.
Azzal beléptek a harmadik szobába.
Ez volt most a félelmes szoba. A nappali. Ebben a percben üres volt.
Látszik, hogy mindenki e pillanatban ment el belőle. Székek, az
asztalon, a varrón levő kis lomok egy percnyi várakozásban sem törtek
még le. Itt áll a nagy fotel, amelynek mély süppedése mutatja, hogy ezt
csak Mina néni ülheti ki ily becsülettel, ott a Zsani néni komoly,
magastámláju párnásszéke, az ablaknál, a varróasztalka mögött.
– Tessék itt várakozni, – mondta Mina néni pukkerlivel, előkelően és
nehézkes simasággal a szemközti ajtóig ment. Amelyet be is zárt maga
után.
Pepi néni idegesen topogott, a két vékony kis kezét tördelte, s
mindenhez hozzányult, rendezgetett, hogy valami nemszeretem dolog fog
következni. Ilyenkor ő legjobban szeretett volna száz mérföldre lenni.
Balázs vidáman nézegetett körül. Fesztelenül vetette le magát egy öreg
fotelbe, amelynek abban a pillanatban ki is törött a lába alatta.
– Jesszusom! – sápadt el Pepi néni, hogy zöld lett az egész arca.
Balázs felugrott a székből, még mielőtt végighemperedett volna a földön
s akkor nevette el magát:
– Hű az anyád piros viganóját…
Pepi néni leguggolt a szék mellé s ugy simogatta meg, mintha élő csont
volna, gyöngéden és ijedt részvéttel. Balázs maga is megijedt egy
kicsit.
– Ilyen vén rongyokat őrizgetni, – mohogott Pepi néni, – már csak mind
tüzre való… Csak mind a padlásra dobni az egereknek…
Pepi néni egész életében zsörtölt mindenért, ami fösvénység vagy
kicsinyesség, de persze neki nem volt beleszólása semmibe, hát csak ette
a méreg, hogy ezek a gazdagok itt ugy kuporognak…
– Sebaj, Pepi néni, – mondta Balázs, – egy szeget kell ide beereszteni,
szék lesz még ebből, sose tessék busulni.
Pepi néni sietett két karjába ölelni a törött széket s falhoz állitani,
hogy ne vegyék észre a bajt.
Ebben a percben nyilt az ajtó s nagy ünnepélyesen belépett rajta Zsani
néni. Utána Pólika, lesütött fővel, mint egy kis virágbimbó a vén kórók
között s a legvégén Mina néni, mint egy drabant.
Zsani néni előre lépett a varróasztalkájáig, egyenesen. Vékony ajkait
egymásra szoritotta, egyik fehér, öreg kezét az asztalkára helyezte,
puhán, gondosan, mint valami szent dolgot, a másikat lelógatta a csipkés
fekete köténye alatt. Szürke, erős szemeivel merően nézett s szép
metszésü sasorra szigoruan meredt.
Balázs összeütötte a bokáját s kifogástalan komolysággal hajlott meg.
Zsani néni odaadta a kezét, hogy megcsókolja, aztán kis kézlegyintéssel
intett. Tessék várni.
Az asztalkán belül ment, leült szokott helyére, a magas támláju székbe,
amely olyan volt, mint a templomban a püspök széke s intett mindenkinek,
hogy foglaljanak helyet.
Mina néni mint egy óriási nagy, kövér gyöngytyuk billegett elegánsan a
foteljéig s beleereszkedett. Pólika a Zsani néni jobbján, Balázs pedig
szemközt foglalt helyet. Pólika ugy nézett maga elé, mint egy drága,
édes kis apáca, Balázs pedig, mint egy medvebocs. Olyan komolyan, hogy
bizisten röhöghetett volna rajta ő maga is.
Csak Pepi néni állott a fehér kötényével s a két kezét hol bedugta, hol
kivette a köténye zsebéből. Néha a kulcsaival csörömpölt, máskor az
orrát fuvogatta. Kétségbeesetten izgatott volt.
– Fiam, – szólalt meg Zsani néni, – a feleséged…
– Na hálistennek, ez legalább tegez! – gondolta Balázs megkönnyebbedve.
– A feleséged ide menekült hozzánk…
Balázs mint egy bárány, meresztette a nagy, fekete szemeit.
– Én az első percben azt mondtam neki, hogy: eredj dolgodra! Nem adok
helyet! Ha az uraddal összevesztél, békülj is meg vele a magad kenyerén!
Az én házamban nem hálsz meg. Fordulj, eredj vissza!
– Hű! – mondta Balázs.
– Aztán – s Zsani néni szigoruan megállt, – aztán elmondta, mi történt…
És én azt mondtam: az más!… Akkor itt maradhatsz!
– No hát szerettem volna is látni, hogy az én feleségemnek Zsani néni
még helyet sem ad!
Egy pillanatra csönd lett.
Pepi néni idegeskedett, mint a higany. Pólika egy parányit lejebb
hajtotta a fejét.
– Bizony pedig nem adtam volna, ha azt tapasztalom, hogy ő a hibás… De
azt tapasztalom, hogy nem ő… – Aztán nyomatékosan mondta: – A feleséged
legalább azt mondja, hogy te vagy a hibás.
Csönd lett rá, Balázs odalopott egy félpillantást a feleségére. Pólika
egy árnyalattal még lejebb sütötte az arcát, csak hófehér arcbőre
látszott mintha imádkoznék.
– Mit felelsz erre?
– Mit! – mondta Balázs… – Kikérem magamnak, hogy akárki is kételkedjék
az én feleségem szavában.
– Na hát pedig nagyon szomorú, ha az igaz! – mondta idegesen Zsani néni
és egy árnyalattal fakóbb lett a sápadt arca. – Mert akkor te egy nagy
lump vagy, akinek csak abban telik kedve, ha a vagyonát pocsékolja!
Sonkát dobál a parasztoknak, a bort ugy önti, mint a vizet, odacsődit
hatvan vendéget és három napig dorbézol velük. Szép, fiam, szép a
barátság, az emberség. De ismerjük már eléggé ezeket a nyiri tempókat.
Nem tudom, mit hencegsz avval a kis birtokocskával. Ugyse fogsz a
Kállayakkal versenyezni, se az Ibrányiakkal, nem tom mi értelme van az
ilyen pukkadozásnak. Maj meglátod, hogy kimondják rád, mint Báji Samura,
hogy: mentül koszmósabb, antul vakarósabb. Tudod. Ahelyett, hogy
dicsérnének, lenéznek az ilyesmikért… Hogy ilyen kilátása van az
embernek öregségére. A régiek is tudtak mulatni, elhiheted. De nem
bolondul ám. Minden pohár bort, amit összekoccintottak, megbecsülték,
nyaltak belőle és letették. Mert nem az volt a fő, hogy csak hadd
foggyon, hanem az, hogy mulassanak. Hiszen ha együtt van hatvan ember és
csak beszélnek, táncolnak, az már maga nagy mulatság. No de levágni egy
fajüszőt… Ilyen bolondokat… Mikor már két nagy disznót, tizenegy
malacot, három bornyut megzabáltak… Ah, hogy fuljanak meg tőle… azok a
büdös parasztok…
Mégis röstelte nyiltan kimondani, hogy az uraknak kivánta ezt a jót.
Csak a parasztokat szidhatja az ember szive szerint.
– Bizony, aki a cigányokat a térdére ülteti, aki ahelyett, hogy ilyen
három nap után a feleségét a tenyerén babusgatná, hogy igy kitett
magáért, még ostoba makacsságával keseriti, aki kocsmába tud menni,
kártyázni, kockázni, tovább dorbézolni, ferbli, váltó, még tán a
feleségét is elkockázza… Ach!… Az olyan embernek csak utilaput a
talpára…
Balázs lesütötte a fejét. Ebben a percben tört ki először rajta, az a
hirtelen jövő, lelankasztó, mindent semmibe vevő fáradtság… Sose
szerette életében a prédikációt, mindig ugy hallgatta, mint a szél
dudálását, de most meg épen ugy, mint valami kellemetlen álmot.
Pólika egy másodpercnyi szünet után fölzokogott.
Az öreg nénik mind izgatottan izegtek, mozogtak.
Pepi néni csoszogott, Mina néni egyik kezét a másikba kulcsolta, azután
a másikat az egyikbe. Még Zsani néni is ideges lett és többször
kinyitotta, meg bezárta, minden hang nélkül a száját.
– Ach, ilyen szivtelen lenni – mondta, – igy elkeseriteni egy ilyen
asszonykát… No, belátod, hogy haszontalan ember vagy?
Balázs fölvetette a nagy kosfejét és azt mondta:
– Be.
Mindnyájan megkönnyebbedtek. Föllélekzettek. Hisz akkor még jó, ha semmi
ellenmondás…
– Be én… Belátom! – mondta ujra Balázs.
Zsani néni elővette a zsebkendőjét és ugy meg volt hatva, hogy elkezdte
belefuvogatni az orrát. Pepi néni egész őszintén törülgette a szemét,
Pólika piros volt, mint a pipacs és a világért föl nem emelte volna az
arcát. Csak Mina néni ült nyugodtan. Nagy fekete keretes pápaszeme
mögött lassan pislogott a savó szeme. Persze ő nem értett jóformán egy
szót sem az egész beszélgetésből.
– Na hát akkor, – szólt Zsani néni megengesztelődve, lágy és szives
hangon. – Na hát akkor bocsánatot kérsz tőle, Balázs?
– Miiiit?
– Mert ilyen gonosz voltál hozzá, – mondta Zsani néni, de olyan édesen,
mintha cukorral csemegéztetné Balázst, – hát bocsánatot!
– Én?
– Hát ki?…
– Ő!
– Ő? S miért?
– Amért én komisz voltam hozzá!
– Ach, hisz ez egy kötni való bolond!
– Mán pedig máskép én nem viszem vissza! – mondta Balázs.
– Nem te viszed vissza, hanem ő fogad vissza – pattant fel Zsani néni s
mint egy mérges pujka fordult el, az ablak felé.
– Hű, az annya piros viganóját! – pattant fel Balázs. – Jól nizünk ki!
Éngem fogad vissza egy asszony!… Hát nem én vettem el a feleségemet?… ű
vett el engem?
– No, jójó, – idegeskedett kétségbeesve Pepi néni s a vállára tette
kicsiny reszkető kezét, – csak ne tüzelj, no!… Nem ugy értődik a no!…
Zsani néni erélyes hangja fölcsattant.
– De bizony, ugy értődik!… Mert abban a percben, mikor az erősebb-nem
visszaél a helyzet adta jogával…
Balázs olyat orditott, mint egy bika:
– Pólika!
Szinte megfagyott a vér mindenikben.
– Elég volt a vénasszony prédikációiból!… Jössz velem rögtön! Jössz vagy
nem?
Pólika ugy megrémült az erős hangtól, meg a „vén asszony
prédikációitól“… Uristen, mi lesz még itt! Csak nézett, csak pislogott,
mint a jérce a napra.
– Nem! persze, hogy nem! – kiáltotta Zsani néni, Majd ilyen bitangnak
fogom engedni kinozni a gyermekemet. Én gondoskodom róla. Nálam el lehet
holtáig. Itt jól fogja érezni magát, nem ugy, mint nálad, te gyalázatos!
Te gyalázatos!
– Haha! – kiáltotta Balázs. – Jól fogja érezni magát! – No az anyád
piros… viga… nóját… Pólika! Hát nem jössz?
Pólika nem mozdult.
Balázs kihuzta magát.
– Na Pólika! Hát akkor tudd meg, hogy én most ide betelepszek a
kocsmába! Tudod! Itt ebbe a kocsmába e! Ebbe a disznóólba! Osztán én
addig muzsikáltatom ott magam, mig utánam nem küldesz, hogy gyüjjek má,
szöktesselek, vigyelek má innen, mert elég volt már ebbül a jóból!
Érted? Megértetted?… Na hát isten áldja meg mindnyájukat!
Ezzel sarkon fordult s elment. Az ajtót ugy bevágta maga után, hogy ugy
még nem vágta be senki azt az ajtót, mióta szegény Karcsi bácsi, a Zsani
néni férje, meghalt. Csak ugy szakadt a vakolat az ajtó tetejéről.
Zsani néni sápadt volt és epeömlés kezdett a szája szélén mutatkozni.
Pepi néni jajveszékelt hang nélkül s a kezét tördelte, mint akinek
hirtelen halottja van. Pólika lesujtva állott, szinte a szivdobbanása is
elakadt.
Csak Mina néni emelkedett fel nyugodtan a székéből. Lesimitotta a fekete
selyem kötényét a két tenyerével s mérgesen igazitotta meg a haját,
aztán utána kiáltott dühösen Balázsnak:
– Alászolgája!