– Most jöjj be. Majd ki fogunk hallgatni benneteket.
Pólika lehajtotta a fejét s mint egy bűnös ment előre, a három öreg néni
ugy kisérte be, mint a vésztörvényszék három birája.
Balázs leugrott a szánról s fesztelenül ment fel a négy lépcsőn a
verandára, de a bandáját kinn hagyta. Azt előre tudta, hogy arra bent
nincs szükség.
Megállott a verandán.
Aggodalmas tisztaság volt itt. Egy szem por, egy hópihe nem volt sehol.
Tisztára, fényesre mosva, sikálva, festve minden. A fehér festésü
oszlopok ragyognak, a vörös téglaburkolat még vörösebbre festve. A falak
frissen meszelve, pedig ilyenkor, télen, az egész világon mindenütt
piszok van, sár, mocsok és fakó a ház kivül, kopott mint a vén koldus.
Balázs nagyokat toppantgatott és nevetett hozzá. Tudta, hogy avval
csalja ki leghamarabb az öreg asszonyokat, ha itt veri le a sarat a
lábáról a fehérre súrolt küszöbön. És tiszta volt ugyan a csizmája, ma
még sarat se látott, de ugy csinálta, mintha borzasztó nagy sarat verne
és surolna le a csizmája talpáról s az oldaláról, amit odakoszpitolt az
ajtófélfához.
Csakugyan nyilt is az ajtó egy perc mulva.
Pepi néni bujt ki rajta ijedt és haragos arccal, az első pillantása
mindjárt a Balázs nagy csizmájának szólt, de Balázs rém komolyan nézte
egyszerre, mint aki ártatlanabb a ma született báránynál.
– Kezét csókolom, kedves Pepi nénikém, – mondta nagyot bókolva, szives
emberséges hangon.
– No, – mondta Pepi néni, de nem folytatta, mert látta, hogy a Balázs
csizmái tiszták s rögtön tudta, hogy az imposztor már megint tréfáz. –
Isten hozta, – mondta kis szapora szóval s elforditotta a fejét,
lenézett félre a földre, mint aki valamit keres. Restellte, hogy ilyen
idegenül fogadja ezt a pernahajdert, nem is tegezi, viszont nem volt
benne biztos, hogy még ezt az Isten hoztát is nem fogja-e sokalni Zsani,
ha meghallja.
Szertartásosan simitotta le a kötényét, ami fehér volt, olyan fehér,
hogy már szinte fehér sem volt a sok mosástól.
– Hát hogy van, kedves Pepi néném? – kérdezte Balázs ártatlanul s nagy
cigány szemeit rávetette alamuszi fekete arcából, mint valami szivesen
látott, aligvárt vendég.
– Ach, – rántotta meg keskeny kis vállát a néni, mint akinek nincs semmi
kedve a tréfához. – Tessék erre sétálni s jobbra mutatott, a folyosón
végig s a két kezét hátra dugta, mintha tán nem is venné észre a Balázs
két nagy pracliját, amit az orra elé tartott.
Balázs kuncogva felröhögött, de a Pepi néni intésére a szájára kapta a
kezét s elfojtotta a kacagását, mint a kisdiák, hogy meg ne hallják
odabenn a szigoru öregek.
Pepi néni előre ment s apró, kis szapora lábain bekocogott hátra, egy
fehér ajtóig s ott benyitott.
– Ach, még kacagni, – mondta az orra alól pusmogva s fonnyadt, kis öreg
kezével maga előtt kapkodott, – na!
– Hát hogyne, kedves jó Pepi néném, – kiáltott fel Balázs, – mikor az
ember bandaszóval jön vendégségbe, még ne is kacagjon!
– No csak beszélj, bolond, – fakadt ki Pepi néni.
– Miért? instállom, csak nincs beteg a háznál.
– Jójó, csak meghallja Zsani néni! – mondta Pepi néni s hátra
kancsalitott a szoba tulsó oldalán levő ajtó felé.
– Isten ments, – mondta kis nevetéssel Balázs, – de azér mán csak tessék
ideadni a kezét, édes jó Pepi néném.
Pepi néni még kicsit habozott, aztán oda hagyta a kezét, amit Balázs
igen nagy tisztelettel csókolt meg, erre aztán nem teketóriázott tovább,
hanem megcsókolta a száját is. Mert kisöccse ez a gézengúz. Ez a
Malvinka unokája. Pólika meg a Jozefináé… Hát iszen egyforma rokon
gyerekek.
– No, mit csináltunk már megint!… – mondta azért rendreutasitóan.
– Semmit, bizonyisten, Pepi néni, semmit.
– Hiszen esküdözni tudunk.
– Uri szavamra!…
– Na!… Sokat adok a te uri szavadra…
– De komolyan…
– No, csak tessék leülni, – mondta Pepi néni, aki nem tudott leszokni az
udvariasságáról, – letenni azt a kabátot, meleg van itt… osztán
megfázunk…
– Hát nem tetszik kiverni a házból?
– Na. Megérdemelnénk pedig…
– Drága jó Pepi néni! – kiáltotta Balázs, kitárta a két karját s ujra
megragadta a Pepi néni szeplősre fonnyadt, kis barna kezeit.
– No, nem vagy éhes? – kérdezte Pepi néni, akit egészen zavarba hozott a
dolog.
– Hát biz én még egy falatot sem ettem ma! – kiáltott Balázs és fehér
fogai ugy villogtak, mint a farkasé. Mind a harminckettő.
– No, majd hozok valamit, – motyogta Pepi néni és átnyitott a másik
szobába s a hidegből egy perc mulva száraz kolbászt és puha fehér
kenyeret hozott.
– E kell nekem, – kiáltotta Balázs s Pepi néni egy öreg négysarku
üvegbutykost is elővett valahonnan s jó, hosszunyaku porcióssal öntött
belőle Balázsnak.
– Isten éltesse az én édes nénémet, aki az én nagy bánatomban az én
szerető szivemet igy meggyógyitja! – mondta Balázs és ugy felhajtotta az
izmos kis üvegecskét, hogy egy pillanat mulva már ujra odatarthatta
üresen. – No még egyet, édes néném, ilyen nincs a világon sehol.
– No, még hogy itt berugj nekem, – mondta Pepi néni s kis vonakodás után
ujra teletöltötte a poharat.
Balázs megnyalta az üveg száját s leült falatozni.
– Ilyen kolbászt, Atyaisten, ilyen kolbászt! Meg kén aranyozni a kezét,
aki ilyen kolbászt tud csinálni. Az egész Nyirségbe nem lehet ilyen
kolbászt enni!
Pepi néni kedvesen mosolygott. Kis öreg testében összeesve ült egy szék
sarkán, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy sohasem ülhet le
másképen, csak igy, ideiglenesen, egy pillanatra. Lila ajkait széthuzta
s mély, puha karikák biggyedtek a szája körül. Vastag, előre nőtt orra
tele volt apró pontokkal, de valami igen kedves, naiv báj volt hunyorgó
öreg arcában, ahogy kis bogár szemei elvesztek a puhára táskásodott
ráncokban.
– Na, na, jófélék vagytok, ismerünk. Csak hizelegni, mintha azzal jóvá
volna téve valami…
– Becsület istenemre!
– No csak ne esküdözz!… – s az ajtó felé nézett ijedten.
– Bizony isten, – mondta bocsánatkérően Balázs, – észre se vettem, hogy
esküdöztem.
– Csúf szájú… Hát ez mi már megint…
– Micsoda?
– Ezzel a…
– Mi?
– Mintha nem tudná… No, a feleséged…
– Ja! A feleségem!… Hát azt igazán nem tudom!
– Esküdözni, hazudozni: férfi tempó… Ismerjük jól! Csak elő kellene
venni a virgácsot és megseprüzni!
– Jaj, drága jó Pepi nénikém, tegye meg, az isten is megáldja érte. Aj,
de rám fér. Pepi néném. Csak a jóisten tudja, meg én, hogy rám fér.
Komisz egy disznó fráter vagyok én, Pepi néném.
– No.
– Ágyuból kéne kilőni az ilyen gazembert, amilyen én vagyok.
– Ach.
– Mer átkozott rossz természetem van nekem, Pepi néném! Tetszik tudni,
nem birom, ha valaki ellenem mond. Azt nem bánom én, tetszik tudni, ha
becsapnak, ha orromnál fogva vezetnek: de ha valaki kereken ellenem
mond! Na hát akkor meg vagyok veszve! Ha a feleségem én előlem lassan
elsikkasztja a poharakat, a bort, a pénzt, azt nem bánom: de ha azt
mondja, hogy nem! Akkor én, kezit csókolom, olyat vágok az asztalra, a
krisztusát, hogy minden pohár a plafonig ugrik!
S odavágott ököllel az asztalra, a nehéz, régi, tölgyfaasztalra. Pepi
néni kimeredt szemmel nézte.
– Ne bolond ne.
– Ilyen egy fiu vagyok én, Pepi néném.
– Elég kár.
– Há micsinájjak, – mondta nevetve Balázs s a szája tele volt étellel,
csámcsogással, – eleget haragszok érte magamra.
Pepi néni nem látta a nevetést az arcán, csak a vallomásában levő érzést
fogta fel jó kis szivével. Mindjárt vele érzett. Mert az ő gyönge kis
lelke világéletében mindig a bajos és bánkódó emberekkel volt, azért is
nincs neki egy falat kenyere sem, kétszeri özvegység után, azért él ő
itt a testvére irgalmán, hogy örök ellenség legyen a huga házában, a
szegények istápja, a betegek táplálója, a boldogtalanok védelmezője.
– Nem kell olyan keménynek lenni, – mondta biztatóan, – neked is lehet
eszed.
– De ha nincs.
– Fiatal még az asszonyka is, – magyarázta gyöngéden, jószivvel Pepi
néni, – ő se tudja még, hogy kell az ilyet csinálni. Majd lassan ő is
megokosodik.
– Meg! Az biztos, hogy meg!
– És te is meghiggadsz.
– Soha. Pepi néném, én soha!
– No, nem kell kétségbeesni, – vigasztalta Pepi néni, majd jönnek még a
sorscsapások, majd megszürik azok benned ezt a keménységet… Leszel még
te puha is… Ne félj…
– Soha, Pepi néném. Magyar vagyok én ahhoz. Tudja, azt igen, azt el
tudom hinni, hogy valaha koldusbotra jutok, de azt, hogy ezt az én kutya
magyar természetemet levetkezzem, hogy valami puha tót, vagy száraz,
okos sváb vagy cinemintyés oláh legyek: azt nem. Én mindig fokossal
fenyegetem az Istent, Pepi néném…
– Ach, bolond, te csak igazi egy bolond vagy!
– Nem mondom én, – szólt Balázs, – belátom én, ha bolondot tettem: azt
is tudom én, hogy kár vót megtenni, ha már megtettem. De hogy én
visszaszijjam, vagy jóvátegyem! Hű, az istenit, inkább még beljebb
megyek a sárba!… Kiszebb vónék én beledögleni, ha egy istálló szóba
kerül is a kiszabadulás, mint aztat a szót kimondani!… Ej, ides jó Pepi
néném, be sokszor elmondom, hogy az jóravaló Urjézuskrisztus is ippen mi
értünk halt meg, mi értünk, nemes vérü magyar gyerekekér. Mer mink
vagyunk azok, akiket akarattyuk ellen kell megváltani!… Mer teccik
tudni, ha a Krisztus meghal én értem, én elfogadom az idvességet! El én…
De hogy én magam váltsam meg magamat! Aztat nem veszi be a természetem…
– Igen, mind olyan kutyák vagytok, – mondta Pepi néni. – Mind az
asszonytól kivánjátok el, hogy megfeszüljön értetek…
– Az a!… Mér lettek asszonyok!
– Osztán mivel fizettek érte.
– Hát mivel!… Avval hogy élünk… Avval, hogy elfelejtjük, ami történt…
Lássa, Pepi néni. Az igaz, hogy most ebbe a kis kalamajkába, ami kettőnk
közt vót, az igaz, hogy én vagyok a hibás. Mer én vótam a komisz kutya.
Mer a feleségem jót akart, én rosszat akartam… Ő jól is viselte magát,
én meg rosszul… Ő tisztességes, becsületes, jóravaló asszony volt: én
meg egy hencegő, komisz tacskó… De azér, ides jó egy Pepi néném, ha az
az asszony most ide begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán
megpofozna, megcibálná a fülem, osztán a szemembe kacagna: de jókedvvel,
de nem olyan fancsali pofával! Akkor én, Pepi néném, úgy vinném haza,
olyan ölbe vinném haza! A két karomon vinném haza, Pepi néném, mint a
menyországbeli angyalt! Abbizony!
Evvel egy jó falat kolbászt vágott be a szájába s egy jó nagyot harapott
hozzá az omlós bélü puha kenyérből.
Pepi néni felhúzott szemöldökkel, elgondolkozva állott fel, alig volt
magasabb, mikor felállott, mint mikor ült s totyogva ment körül,
tétován, az asztalon, oda tipegett hozzá s a széles bikahátára tette
hervadt sziromforma, kis öreg barna kezét.
– Jaj, rossz csontok, rossz csontok…
Ebben a percben nyilt az ajtó.
Egészen szélesre nyilt s komolyan, méltóságosan jött be rajta Mina néni.