Pólika még egyszer körülnézett a málháin, minden össze van-e szedve, ami
az övé, ami elvinni való.
Az öreg Borcsa pisszegve szipogatta a könyeit s nedves öreg szemeivel
minden mozdulatát utána nézte fiatal asszonykájának.
Pólika megtörülte kis, hegyes orrocskáját, amely vörös cimpáju volt a
bánattól s igy szólt:
– Azér mindenre vigyázzon Borcsa.
– Igenis tekintetetes asszony.
– Hogy baj ne legyen.
– Igen aranyom.
– Zsuzsit magammal viszem, de maga itt maradjon, Borcsa, a malacokra
vigyázni kell.
– Igenis tekintetes asszony, ugy vigyázok rájuk, mint a két szememre.
– A tyukoknak enni adni, a kendermagost tartsa csak bent a konyhában,
akkor nem hagyja el a tojást.
– Igenis, drága gyémántom.
– Meg a tekintetes urra is maga tud legjobban ügyelni.
– Igenis, angyalom.
– Ha teát kér, négy kocka cukrot tegyen bele, ugy szereti… a gazember.
– Igenis, édes violám.
Pólika az ablakhoz ment. Kinézett rajta s hagyta, hogy a könyei
lecsurogjanak a meleg, puha arcán. Nagyokat hunyoritott, de a könyek
csak annál bővebben buzogtak.
– Fognak már?
– Már fognak, igenis; a szánkóba fognak.
Ujra hallgattak.
– Tekintetes asszony! – törlészkedett közelebb Pólikához a vén asszony.
– Mi kell, Borcsa?
– Drága aranyom.
– No.
– Ó, minek mán ez a nagy akarat. Böllönködés volt az egész a tekintetes
urtul.
Pólika kissé meglankadva sóhajtotta.
– Mi az a _böllönködés_, Borcsa?
– Hát egy kicsit ingerkedik, hogy kelletősebb legyen.
– Fölösleges fáradság volt, elég _kelletős_ volt ő nekem igy is.
– Tudom angyalom, de ő is jó vót: pedig hát a jó ember hóna alól ugrik
ki a kövér menyecske!
– No bizony sokat hiztam nála. Olyan vagyok, csupa csont és bőr. Bezzeg
én kihizlaltam őtet kövérre.
– Hát annál inkább: kövér emberben ritkán látsz bölcset.
– Vége ennek, Borcsa… Levelet irt nekem…
– Levelet! Ó jézusom, az baj, az más!
– Ha tudná mit irt benne!
– A más tekintetes asszony. A más. Akkor menni kell. Aj, uramisten,
levelet!… No hát akkor egy szót se szóltam… Ha levelet… Az én Matyi
öcsém is a szegény, levelet kapott eccer: má másnap a vármegye tömlöcébe
vót.
Pólika minden bánata mellett elnevette magát.
Csengős-bongós szánkó siklott elő a tornác elibe. Gergely leszállott
róla, nyalkán volt felöltözve, a fekete darutollas kalap volt a fején,
meg a zsinóros bekecse. Azonfelül volt kikészitve a piros nyaku fekete
gubája az ülésre.
Kalap levéve jött be.
– Hát tekintetes asszony, ezeket rakjuk fel, e?
– Ezeket.
– No Zsuzsi, csipd meg csak.
A lány már szintén fel volt öltözve, minden ruhája rajta volt, hogy meg
ne faggyon az uton. Az udvaron mezitláb szaladgál, de hogy utra készül,
harminc szoknyát, meg öt reklit vesz magára s azonfelül, kiskendővel
nagy kendővel ugy bebugyolálta magát az orra hegyéig, hogy most aztán
nem fagyna meg Barassóig sem, nem Bodonyig, ezen a négy órás könnyü
uton!
Végre ez is meg volt.
Borcsa betakargatta, becsomagolta az asszonyát és sürü könyhullatások
közt csókolt neki kezet százszor, mig végre Pólika is ugy
elérzékenyedett, hogy a nyakába borult a vén asszonynak s megcsókolta a
fogatlan, ráncos, puha tapadó száját, amitől egész nedves lett az ajka,
ugy kellett letörülgetni.
– Osztán maguk csak fütsenek Borcsa. Ne kiméljék a fát, csak fütsenek,
hogy ha haza jön a tekintetes ur… biztosan olyan részegen, mint a
disznó… hát azért csak meg ne fázzon a házba… Mert hidegek ám ezek a
falak. Nincs rosszabb a vályogfalnál, ha egyszer belevette magát a
hideg, azt nem könnyen lehet kifüteni.
– Igenis, rubintom.
– Osztán az inget ne vasalja neki keményre, mert kidörzsöli a nyakát,
Borcsa…
– Igenis, édes angyalom.
– Osztán mondja meg neki, hogy én… én nem jövök ám többet vissza…
Különben ne mondjon neki semmit… a gazembernek!
A lovak toporzékoltak s kiugrottak, elrántották a szánt. Aztán vitték ki
a kapun, a nagy kőoszlopos kapun, ki a havas uton, mint az álomban.
Borcsa ott állott s utánuk bámult, még mikor nem látta is már őket, az
ócska fekete köténye alá dugta a kezét és csak állott, állott, állott s
kiapadt szemeivel bámult, bámészkodott s csóválta, bólogatta a sovány
nyakán a kis madárfejét.
Azután intett a bámészkodó béresgyerekeknek, behivta a házba s a tékából
darab cukrot adott nekik.
Pólika azonban ezt már nem látta. Már ő tul volt a falun is, ahol az
emberek kiszaladtak a kapuba, az asszonyok, lányok s mindjárt tudták,
mit jelent a nagy felkészülés, a ládák a szánülésen, amelyeknek a
tetején ugy ült Gergő, mint egy barrikádon.
A szelid hajlásu dombokon ugy siklott a szán, mint az álom.
A nap csillogva, fényesen ragyogott, szikrázott a hómezőn, ugy, hogy
elvette az embernek a szemevilágát. A csipős kis szél belevágott az
arcba és pirosra csipte az arcélét. Olyan jóérzés lett volna, ha olyan
rossz érzés nem lett vón itt ülni az eltávozó szánon.
A nénik is mindig tisztábban jutottak eszébe s már szinte félt tőlük,
hogy fogják őt fogadni.
Mikor iskolába járt, a vakációkat rendesen náluk töltötte s nem
felejtette el a szigoru fegyelmet, a pedáns házirendet, amitől ugy
borsózott a háta. A sok imádkozást, a csendes beszédeket és az erkölcsös
frizurákat, amiket rögtön meg kellett csinálni, ahogy megérkezett s
nagyon savanyu volt az arca. Nem lesz olcsó ez a kis truccolás. Mert
hiszen az bizonyos, hogy holnap már ott lesz érte az a gazember… De nem
kapja meg olcsón a bocsánatot.
Ebben a percben Zsuzsi a háta megől, mert ott ült a szán hátában, de
előre fordult, mert látni akarta az utat, hogy nem borulnak-é fel
valahol, megszólalt suttogva.
– Tekintetes asszony, egy szánka jön szemben.
Kis idő mulva ujra szólott.
– Két fekete lúval.
Pólika nem akart kiváncsiskodni, bánja is ő, az ő nagy bánatában.
– Hű, de sokan vannak rajta! – kiáltott Zsuzsi, aki egészen
elfeledkezett a hidegről s felállott a szán talpára, ugy nézett előre
nagy szemekkel.
– Egész banda! – kiáltotta.
S már akkor meg is hallották messziről a bandaszót.
– Jesszus, – sikoltott Pólika, – az uram!
Gergely is hátra fordult, azt hitte, neki szól a sikoltás.
– Gergely, meg ne álljon! Csak hajtson el mellette. Sebesen. Az isten
szerelméért meg ne álljon, Gergely!
– Tessen csak idebizni, – mondta a vén kocsis és megsuhogtatta az
ostorát.
De már ekkor a másik szánkában is nagyon kezdtek érdeklődni irántuk s
ahogy egészen közel értek, hirtelen keresztbe fordult a szán előttük.
Gergely alig tudta megállitani a lovait, hogy bele ne rohanjanak a másik
szánkóba.
Pólika ugy reszketett a haragtól és idegességtől, hogy a foga is
vacogott.
Balázs egy perc mulva vidáman, nevető arccal állott előtte.
– Fel tetszett pakolni szép asszony, – kiáltotta harsogva.
Pólika nem szólt, csak összeszoritotta piros kis száját s villogó
szemmel mérte végig az urát.
De Balázs csak nem akarta komolyra venni a dolgot.
– Szép asszony, pénzt, vagy életet.
Pólika a legsujtóbb pillantásaival védekezik, de Balázs annyira benne
van a jókedvben, hogy nem bir magával. Nem lát semmit, nem hall semmit,
csak kacag a szeme közé a feleségének.
– Bakonyi zsivány vagyok, nyiri bicskás: hát egy csókért szabad az ut!…
– De menjen.
– Nem én.
– Gyülölöm önt.
Balázs nagyot kacag. Fehér fogai kivillognak vastag bővértől fekete,
husos ajkai közül s a szeme ugy csillog, mint egy gyereké.
– Gyülölj, csak csókolj meg.
– Szégyelje magát! Komisz paraszt!
– Paraszt!?
– Komisz paraszt!
Balázs hátra lépett és stellungba vágta magát.
– Paraszt!… Annye a zis-tállóját valahun egy asszony termett!…
Paraszt?!… Azt már nem… Ezt nem nyelem le… Szabad az ut naccsád!… Félre
az útból, hé!…
A fiatal Gergő a két feketét a nagy paraszt szánnal kifaroltatta az
utról, hogy szabaddá tegye.
Pólika gőgösen, ridegen ült s a fejét elforditotta, még azt az ennivaló
kis gömbölyü állát is fölszegte haragosan, konokul.
– Hát szabad az ut naccsád! Kiabált már megint röhögősen Balázs. – Majd
megmutatom, hogy milyen gavallér egy nyiri bicskás. Bandaszóval fogom
kisérni amerre megy, ahová lép…
– Nyomorult.
– Az.
– Arcátlan.
– Van szerencsém.
– Utálatos.
– Le vagyok madzagolva!
– Hajts! – kiáltotta Pólika a vén Gergőnek.
Gergő ugy tett, mintha a gyeplőkkel sok baja lenne s odasunyit a
gazdájára engedelemért.
– Nem hallotta kend, mit parancsolt az Őnagysága? – rivallt rá Balázs a
vén gonoszra.
Erre ez megfogta a gyeplőszárat. A két szürke táncolt, toporzékolt,
aztán kirugott s elröpitette a könnyü szánat, mint a szél.
Balázs felpattant a másikra a cigányok közé, azok tust huztak s egy perc
mulva ott rohant a két szán árkon-bokron, hegyen-völgyön, le a nyiri
dombokon, fel a nyiri kaptatóknak.
Gergő ugy intézte, hogy minden buzgóságuk mellett se maradhasson el
messze a másik szán, a muzsika cincogása ott játszott az ellenkező
szélen át is a fülükbe.
Áthaladtak az első falun, Bényen.
Pólika bebujt a bundájába, a kis prémsapkáját is, amely olyan helyesen
ült a feje tetején, behuzta a felhajtott nagy gallérjába, hogy senki se
ismerje meg és nevetett, kuncogott magában; az első csatát ugyis
megnyerte! Ellenben Balázs szétvetett bundával, legényesen ült a szánon,
hogy mindenki megismerte a szánon. Ha virtus, legyen virtus! És mérges
volt, csak ugy tüzelt az arca. Kezdte nem szeretni a dolgot, hova indul
ez!
Gergő a rossz csont, ugy bevárta a másik szánat, hogy vak volt, ki nem
látta, hogy összetartoznak.
Aztán tovább szaladtak, ujra a mezőkön repültek az éles, egészséges,
könnyü szélben.
Zsuzsi egyre suttogott. Most nem leste a bökkenőket, ahol a felfordulás
fenyegette a szánat, pedig de félt attól, csak a hátulsó szán után
kémlelt s egyre suttogott az asszonyának:
– De e nem az a banda, aki nálunk vót! – fecsegte hátra.
– Persze, – gondolta Pólika, – friss bandát kellett szereznie. A régi
már nem birta a munkát.
– Ó beg urasok, még pincs is van a fejükön… A pirimásuk olyan, mint egy
cinege bogár… A tekintetes ur ugy ül, mint egy kisisten…
– Fogd be már a szád, nem akarom hallani.
De Zsuzsi egy kis hallgatás után ujra csak nem állotta meg, hogy
tapasztalatain tul ne adjon.
– De hogy néz ám! Idenéz… Fészkelődik, jobban szeretne ülni…
– Fogd be már a szád, – s elnevette magát Pólika. Maga is szeretett
volna hátra lesni, de nem mert.
– Sokan vannak… Oszt a cigány mind büdös… Bizonyisten olyan szaguk van,
mind a girinnek… Nem lehet jó köztük ülni… De hogy meg nem fagy az
ujjuk…
– Ugyan ne kárálj már annyit… – nevetgélt Pólika s meg volt vidámodva. A
szive is kacagott. Ugy tetszett neki, mintha medvét cipelne maga után,
csörgő láncon.