A szivére futott a bánat s a szemét is betakarta a nagy prémbe.
Zsuzsi becsapta a kályha ajtaját s a fát nagy robajjal felrugta.
Pólika felijedt.
– Hát te még mindig azzal piszmogsz. Te állat… Te… Na hát tőled is lehet
valamit kivárni… Az már igaz… Aki terád számit…
Zsuzsi nem felelt, csak felállott a térdéről, leverte magáról a port és
duzmaszkodva ki akart menni.
– Maradj… Hova mégy… Itt akarsz hagyni magamba… Mikor tudod, hogy félek
magamba…
Nyüglődve, gyerekes jajgatással, pisszegéssel mondta:
– Hozzál be éccakára elég fát. Két darabot hozz be. Azok már alusznak
odakinn?
– Igen.
– A szemtelenek. Aludni tudnak. Ilyen házban elaludni… Az én szegény
anyámnál nem aludtak volna. Ha két hétig tart is a lakodalom, ott addig
el nem aludt senki, mig az egész házat fel nem sikálták, ki nem
meszelték, ugy ki nem takaritották, mint a paradicsom… De ezek itt
alusznak nekem. Nyomorult világot élünk… Mindent be tudnak nyelni, mint
a gólyák, de dolgozni, azt nem. No mit állasz? Hát mért nem mécc már
fáért?
– Nincs több a konyhába.
– Mii?
– Nincs több fa.
– Hát?
– Vágva nincs, – pusmogta a nyakából durcásan Zsuzsi.
– Na hát ilyet még nem hallottam. Hát én itt reggelig meg fogok fagyni?…
Takarodj rögtön, mondd meg annak a vénnek, hogy fát vágjon. Nekem itt fa
legyen… Szép is volna, – s felállott és kiegyenesedett a nagy bundában.
– Én itt ebben a farkasorditóban fogok nektek éjszakázni. Nektek, meg
annak a bitang gazdátoknak!
Ledobta magáról a nagy bundát a székre, mert már nagyon is meleg volt a
szobában.
Zsuzsi felhuzta az ajkait, a szemöldökét összevonta és a mutatóujjával
mérgesen surolta meg az orrát.
– Ni, hogy néz ez a gyilkos… – kiáltott rá a fiatal asszonyka. – Igy
kell én rám nézni?… Nem szégyenled magad!… Az én anyámra nézett volna
igy valaki, szegényre, azóta ugy vágott volna pofon, hogy lerepült vón a
fejed a válladról. Lódulj dolgodra, mondd meg annak a vén lomhának, hogy
rögtön fát vágjon. Én nem fogok éjszakázni fa nélkül… Te meg itt legyél
egy perc alatt…
Zsuzsi kiment s Pólika kifujta a haragja végét, azzal az arcára
szoritotta az egyik tenyerét és a sarokba állott a kályha mellé s árván
és bánatosan el kezdett sirni.
– Három napig dolgozom, mint a ló, ellátok hatvan embert, éjjel-nappal
talpon és ahelyett, hogy csókolná a lábam nyomát… az a nyomorult… Már ez
is azt kezdi, amit az apám… De az is lesz a vége… Megérem én még
épenugy, mint az édes anyám, hogy koldusbotra jut ez a gazember, majd
lesz még ebből is megyei dijnok az iktatóba, nem soká fogja dobálni igy
a sonkákat a büdös parasztoknak…
Megmozdult s égő tüzes ajkait rágta. Valami elszánt düh töltötte el, s
nagy boszuérzettel gondolt a férfiakra, ugy általában s olyanformán
érezte, hogy minden férfinak koldussá kell lennie, hogy az asszonyok
igazi elégtételt kapjanak már egyszer a sorstól, hogy annyi ideig
rabszolgaságban tartották őket a férfiak.
– Pedig háromszáz hold, meg ez a rongyos kis viskó nem olyan nagy dolog,
hogy három napos Balázs-napokat lehessen tartani benne! Hatvan
vendéggel…
Elmeredt a szeme s hosszan elnézte a szemközti falon a tüz világának
szelid vibrálását.
– Nem, én ezt nem birom ki, nem birom ki, – kiáltotta s felállott,
átment a másik szobába.
Csak ugy, ahogy volt, a kis házi ruhájában, pedig odaát nyitva volt egy
ablak, amelyiket valahogy ki lehetett nyitni s olyan hideg volt, hogy
megfagyott a lélekzet.
Gondosan bezárta.
Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ő abból a szándékból jött ide épen,
hogy… Tudja Isten miért… csak jó volna meghalni…
Ha reggelre ki volna teritve… Hogy hadd mennének az uráért, aki akkor is
ott táncol majd az Arany Bárányban…
Sirni szeretett volna, de a hidegben nem volt kedve. Fázott.
Összeborzongott s mintha éles tűkkel szurkálták volna az egész testét.
Csak azért is ott maradt.
Meg fog halni. Csak azért is meg fog halni. Legalább sirkövet állit majd
az a nyomorult. Most még állit. De ha majd kicsit megvénülnek, ha majd
megráncosodik az arca, elhervad a szeme, megfonnyad a szive, megunják
egymást, akkor még tán egy karót sem fog valaha a fejéhez dugni… Most
kell meghalni… Az élet virágjában… Milyen szépen mondja a költő: az élet
virágjában…
Ott állott a szoba közepén s egyre jobban fázott.
Majd meg fogják mondani annak a nyomorultnak, hogy hol fagyott meg… Hogy
itt volt a szobában egy óra hosszáig, két óra hosszáig, reggelig… És
reggel halva találták… Mig ő a cigányokat a térdére ültette…
Hirtelen iszonyu harag fogta el.
Nem, nem, nem! Ilyen nyomorultul nem fog meghalni. Csak igy kitérni az
utjából, hogy ő elvegyen egy másikat, akárkit, mert ennek a gazembernek
az mindegy. Egészen mindegy ennek, hogy ki a felesége… Csak olyan
jóbolondot nem kap többet, mint amilyen ő… Nem hát!… Ki itélte őt
halálra!… Egy ilyen pernahajder miatt haljon ő meg!…
– Majd én megmutatom, hogy nem leszek senkinek a rabszolgája! Majd én
fogom megtruccolni, hogy a lábom előtt fog még könyörögni. Majd bolond
leszek itt megfagyni neki. Ohó.
S egy pillanat mulva már benyitott a kis hálószobába.
Ahogy a melegbe lépett, elkezdett reszketni, végig-végig didergett s ugy
reszketett, hogy azt hitte, mindjárt vége.
Rá akart kiáltani a lányra, aki a legnagyobb fesztelenséggel csinálta
magának a vackot a sarokban s mint egy szobai kutya, csak
beleheveredett. S egy pillanat alatt magára rántotta a piros paplanát.
– Hát te!… – de nem mondta tovább, mert az ajka ugy remegett, hogy nem
birt elég erélyes hangot adni…
– Gergő nem akart felkelni, – pusmogta a lány. – Osztán a konyhába még
volt egy kicsi fa, hát azt behoztam!
– Ki beszél itt fáról? Hát nem mondtam, hogy megy a városba!
Zsuzsinak egészen kiment az álom a szeméből.
– A városba?
– Nyergeljen lovat. Megy a városba. Ha akar, vihet magával puskát is.
Megy az urhoz.
Zsuzsi ugy felugrott, mint egy nyul a bokorból s szaladt ki.
Pólika asszony pedig összeráncolta a szemét s a sublódhoz ment.
Kihuzta a fiókot s tintát, pennát s egy csomó papirt kotort elő.
Egy árkusnak leszakitotta ügyesen az egyik felét, azt megint ketté
hajtotta s ugy repesztette szét s az egyik darabra ezt irta:
„Ha rögtön haza nem jösz, reggel elköltözöm…“
El kellett gondolkozni, mit irjon ide, kihez.
Hiszen csak a szegény mama élne… De kihez?… Erzsi nénjéhez?… Nem. Azok
előtt nem szégyeniti meg magát, hogy nevessenek rajta… Sorra eljáratta
az eszét, de senkit sem tudott kiválasztani, akihez kedve lett volna
menni… Hirtelen eszébe jutottak az öreg nénik, a három özvegyecske
Bodonyban, akikkel az ura szokta szekirozni. Igen, épen ma is szemére
vetette, csak tudná, hogy mit mondott róluk…
Avval gyorsan odafirkantotta furcsa kis kusza betüivel, amelyek
folyékonyak, frissek, de mégis oly gyámoltalanok, hogy:
– … „a nénikhez, Bodonyba!“
Majdnem aláirta, már ott volt a tollában a megszokott szó, hogy: „Csókol
szerető feleséged, Pólika.“
Összehajtogatta a levelet, hosszában keskeny fidibuszszá s aztán két
oldalról benyomogatta, hogy olyan lett, mint valami dugóhuzó.
Akkor türelmetlenkedni kezdett, volt rá ideje, mire a vén kocsis bejött.
– Mér nem gondoskodik fáról? – támadt rá először is.
– Az isten győzi ezeket a gyalázatosakat, – mondta Gergő a lányra
kancsalitva mérgesen.
– Az már igaz, – mondta a fiatal asszony, – csak ugy tömik azt a
sparherdet, akár kell, akár se. Hát elmegy a városba Gergő?
– Hogyne mennék, ha a tekintetes asszony parancsolja.
– Na hát menjen… Nem lesz nehéz meglelni az urat… Ahol nagy muzsikaszót
hall, ott megleli… Adja oda neki ezt a levelet.
– Eztet?
– De el ne veszitse!
– Majd ide dugom-e, a csizmaszárba, innen nem vész ki.
Aztán hozzátette.
– Hát majd a sárgán megyek, annak a rossz kincstárinak pókos a lába,
akkor is mondtam a tekintetes urnak, hogy ne vegye meg, de nem hallgat
az az okos szóra, csak a maga bolond feje után megy… mán engedelmet…
– No csak menjen, – sóhajtotta a fiatal asszony, – osztán mondja meg
neki, de okosan, hogy… különben ne mondjon semmit…
Hanem nem tudott aludni, Zsuzsi egy perc mulva már ugy szuszogott, mint
egy alvó zsák, de ő magára vette a nagy bundáját s most ugy ment át a
másik szobába, az ablakhoz. Nézte, hogy léptet ki Gergő a sárgán a havas
nagy kapun, a sürü hóesésben…
Fázott a lelke legbeljében, mi lesz?
Gergő, mikor látta, hogy az Arany Bárányban sötét minden ablak, nem
sokat zörgetett rajta, hanem ment egyenesen a Szombathy házhoz. Itt
szállott meg, ahogy szokott Balázs, a sógoránál.
Ott is volt csakugyan s mélyen s nyugodtan aludt.
Álmosan olvasta el a levelet.
Gondolkodott.
Aztán kidörzsölte a bánatot a szeméből s nagy, ordináré betüivel
odafirkantott valamit a felesége parányi kis gömbölyü betücskéi alá:
„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“
Csendesen mosolygott, eltartotta magától a papirt, megnézte, akkor
nagyot, harsogót kacagott.
– Hű, micsoda egy gyerek vagyok én, Gergő! Az anyád piros viganóját,
amilyen egy mokány gyerek vagyok én!
Hanyatt vetette magát a fehér párnák közt s morfondált.
– Hű, a zistenit neki, micsoda egy cimeres hecc lesz ebbül… Mégis kár
volt azt a malacbandát elereszteni. No, majd keritek holnap mást.
Avval férefitult a feje s már aludt is.