tudott mindenki valami új adattal szolgálni. Talán hallottak róla már
valamit, hogy itt van egy csoda-ember, a ki két esztendeig nem olvasott
ujságot. Lándory hallgatta mind azt áhitatosan, mintha csupa ujdonság
volna rá nézve. Majd a hölgyekkel váltott néhány szót, s azon az alapon,
hogy Medea grófnő atyai részről a magyarokkal rokon, beszélt neki egy
pár érdekes apróságot arról az országról, a hol a birtoka fekszik. A
grófnő még emlékezett vissza a gyermekkorából arra a vidékre. Csakhogy
igen messze van. Két nap kellett kocsin ülni s egy helyütt, a hol
elvitte a hidat a megáradt folyam, tutajon átkelni. Lándory kellemes
ujdonságot vélt a grófnővel közölni, a midőn értesíté, hogy oda most már
vasút vezet: a pályaház ott van a kastély parkja végében, egy nap alatt
Budapestről oda lehet jutni. A főváros is sokat változott azóta, hogy a
grófnő utoljára látta. Most egy sugárutat törnek rajta végig, mely a
párisi Boulevard Sebastopollal akar valaha versenyezni. Erre csak egy
iróniás mosoly felelt és azon száraz válasz, miszerint a grófnő nem igen
reméli, hogy akár Magyarország fővárosát, akár az erdélyi kastélyát
valaha meglássa.
Itt azután el lehetett szakítani a beszélgetés fonalát.
A komornyik jelenté, hogy fel van tálalva s szétnyitá az étterem kettős
szárnyajtaját. Lándoryt az a kitüntetés érte, hogy Sidonia grófnő az ő
karján vezetteté magát az asztalhoz; ezzel Alfréd ellen is tüntetett, ki
rangra előkelőbb volt és közeli rokon, s ma reggel még ura ennek a
kastélynak. Talán épen azért! Alfréd azzal akarta elpalástolni a
mellőztetést, hogy Medeát vezesse az asztalhoz, (hiszen felesége volt!)
de azzal is elkésett, mert az meg már akkor a souspréfet karján
csüggött.
Az asztalnál is ez a rend volt megtartva. Az asztalfőn Sidonia grófnő,
jobbról mellette Lándory, balról Boisgoberry úr, a mellett Medea grófnő,
azon tul a colonel, Lándory szomszédja volt a maire. Alfréd az asztal
tulsó végén foglalt helyet, mint exházigazda. Tehát Lándory csakhamar
szemközt volt Medeával.
A jó borok felnyitották a nyelveket. A «chateau Laffitte»-nál még a
conjectural-politika járta: Vajjon Joinville és Aumale herczegek
belépnek-e az assemblée-ba? Vissza fogják-e kapni a birtokaikat?
Sikerül-e Dupanloup-nak a Bourbonok két ágát egymással kibékíteni? Mit
jelent Franclieu marquis támadása az orleanisták ellen, a legitimisták
nevében? Találkozott-e Thiers a herczegekkel, vagy végkép szakított az
orleanistákkal? Megbukik-e Thiers, Gambetta heves támadása miatt? Hát
Daru rohama Jules Favre ellen a napoleonidák érdekében, biztat-e
sikerrel? – A «Haute Sauterne»-nél már az actualis politika terére
szálltak át: meddig marad a pápa Rómában? Sikerül-e Plon-Plonnak a
corsicaiakat meghódítani? Volt, a ki már azt is tudta, hogy meg is
bukott Ajaccióban irgalmatlanul a «vörös herczeg». A «grand vin»-nél
pedig már egészen tűzbe jöttek a fejek, s belemélyedtek a
pártpolitikába; szomszédok és átellenesek ki-ki a maga jelszavára
koczintott, hogy csak úgy tört bele a pohár! Egynek a zászlója tricolor
volt, a másiké fehér, a harmadiké a császári sas; volt, a kinek a veres
zászló tetszett.
Az erdei szalonka után a souspréfet ur poharat emelt az új birtokosokra,
a két grófnőre, a hogy szokás, azután a volt birtokosra, ki nemes
lemondással hajolt meg a törvény előtt, a hogy illik; és végül a család
hirneves vendégére, Lándory úrra, a hogy a méltányosság hozza magával.
A toast rövid volt és szép.
A felköszöntésre Alfréd is odajött az asztal tulsó végéről «rokonaival»
poharat érinteni, mely udvariasságot Sidonia grófnő azzal viszonozott,
hogy ott marasztotta a marquist, helyet adva neki az asztalfőnél maga
mellett, úgy hogy Alfréd most már a grófné és Lándory közé jutott.
Mikor a pohárcsörgés elhangzott, s a souspréfet ur leült a helyére,
poharát még egyszer Lándoryéhoz koczintva: egyszer csak eszébe ötlött
valami.
– Apropos! Hát azzal a húszezer frankkal mi történik, a mi a
præfecturánál le van téve, jutalmul az elrabolt kincsek és végrendelet
kézrekerítőjének?
Lándory nem bánta volna, ha azt nem itt az ebédlőasztalnál hozták volna
elő.
– A felfedező nem akarja magát megneveztetni, felelt a kérdésre
szárazon.
– De azért a kitűzött jutalmat mégis valakinek ki kell adni: ez a világ
végéig nem maradhat a közpénztárban, mint az Ahasverus kincse.
– Tehát legyen átadva ez az összeg azoknak a szegény gyermekeknek, a kik
Páris ostroma alatt árván maradtak.
Ez a nyilatkozat általános helyeslés moraját idézte elő az
asztaltársaságnál.
Sidonia grófnőnek az arcza még az alatt a remek emaille alatt is, mely
az Elysée titka volt, elvörösödött.
– Akkor mi ez összeghez még egyszer annyit adunk a leányommal, mondá
büszkén. Ez volt a tromf.
– De akkor mégis csak meg kell nevezni valami emberi nevet, hogy ki adja
ezt a pénzt! erőlteté a maga jussát mr. Boisgoberry.
– Irja ön a mi összegünk alá e nevet «Medea».
– És az öné alá, monsieur Lándory?
– Az enyim alá pedig ezt a nevet «Godiva».
Egyszerre, mintha megnémult volna az egész társaság, mindenki
elhallgatott. Hisz azt már mindenki elmondta egymásnak, hogy ez a
«Godiva» nem csupán annak a hires angol honleánynak a neve, a ki országa
fővárosát megmenté a diadalmas ellenség pusztításától – egy kényes
természetű lovaglás által a városon végig; – hanem azonkívül a jelenlevő
külföldi celebritás meghalt feleségeé is.
Lándory csak azt a hatást vizsgálta, a mit e név kimondása Medea arczán
előidézett.
Soha ennyi pokolbeli gyűlöletet és megvetést egy tekintetben! A szemei
épen úgy mélyedtek Lándory szemeibe, mint mikor a gyakorlott vivó a kard
hegyét ellenfele szivének irányozva, azt egy féltempóval megelőzni
készül.
Legelső volt a plébános, a ki szavakat talált méltó megjegyzésre.
– Ime egy férj, a ki a nejéhez még a túlvilágon is hűséget tart.
– Igen, igen, nagyon szép! dörmögék végtől végig: ámbátor senki sem
fogadkozott rá, hogy utána csinálja.
De l’Aisne Alfréd ez által kényszerítve érzé magát, hogy csipőssé
legyen.
– Hát egyáltalában hiszi ön a túlvilágot, monsieur Lándory? – nyefegé,
hátravetve magát a székében. (Ezzel nyilván a papot akarta
megcsippenteni, a ki felől jól tudta, hogy a második végrendelet értelmi
szerzője volt.)
A pap szembe is szállt vele a kihivó szóért.
– Mi az? Uram! Hát pogányok lettünk-e? Elfelejtettük-e a Hiszekegy
utolsó mondását, az Amennel együtt?
– Hát az jó a parasztoknak, meg az asszonyoknak, azok hadd járjanak a
paradicsom után; de én ki nem tudom találni, hogy én mit keresnék a
mennyországban, a hol az örökkévalóságig énekelnek és muzsikálnak, a
mihez én nem értek, legfeljebb okarinát tudnék ott fujni.
Erre az elmésségre többen nevettek, míg Sidonia grófnő chinai
sárgateknőcz legyezőjével takarta el a sačrileg rokon ajkait.
Lándory a nevetés közben odaszólt a marquisnak:
– De hát, uram, hogyan egyeztethető össze az a hittagadás, a lourdesi
szűzhöz való zarándoklással?
Erre a kérdésre aztán mindenki nevetett.
Alfréd zavarba jött.
– Hát már ön azt honnan tudja? Cagliostro ön?
– Houdin! Houdin! kiálta diadallal Boisgoberry úr.
Alfréd most már nagyon komoly arczot csinált, (a maga rovására senki sem
szeret a nevetőkkel tartani.)
– Hja uram, az ember hitét, meggyőződéseit nagy catastrophák képesek
sarkaikból kifordítani.
Ez nagyon is érthető volt. Mikor az ember véletlen örökség útján roppant
vagyonhoz jut, ez élő bizonysága az isteni gondviselés létezésének;
mikor aztán két év mulva az ember ugyanazt a gazdagságot, egy előkerült
uj okirat erejénél fogva, kénytelen a kezéből kiereszteni, ez már csak
elég indok arra, hogy Istent, másvilágot, halhatatlanságot megtagadjon.
Lándory sarcasmussal kérdezé.
– És ha egy ellencatastropha ismét rehabilitálná a megrontott helyzetet,
akkor ismét teljes érczértékéhez jutna a Credo?
De l’Aisne vette észre, hogy ez az ember a kártyájába lát. Sietett azt
eltakarni.
– Hát Napoleon hiveiből nem lettek-e Sedan után republikánusok?
Ezt nem türhette el a pap, hogy közbe ne mennykövezzen.
– Ön csak nem helyezi egy categoriába az isteni felséget egy halandó
emberrel?
A marquisnak szüksége volt rá, hogy a figuráját az atheista álarcz alá
rejtse.
– Kicsinyekről következtetni a nagyokra. Hát monsieur Lándory, ön, mint
hallom, nagy természetbuvár, még nagyobb szellemidéző. Hát mondja ön,
látott ön már egyetlen egy érzékeinkkel felfogható lényt, a mely a
túlvilág létezéséről tanuskodik?
– Láttam. Volt rá a rövid válasz.
– Ah! Ah! Hangzott mindenünnen, a vendégek kezdtek figyelmesek lenni;
magának Medeának a szemei is egészen kerekre nyiltak fel. Egy ember, a
ki már látott túlvilágról jött lényt.
– És önök is mind látták azt. Ez az a sárga lepke, mely nyáron
kertjeinket ellepi. Ennek a fiai nyár derekán kelnek ki a falevélben és
e szemmel alig látható lénynek már akkor van tudata arról, hogy ez a
falevél neki csak ideiglenes hazája, hogy ez a forró napsugár, mely őt
életre kelté, el fog hidegülni s aztán jön egy idő, mely ránézve a
halál. De azzal nincs vége az életnek, jön egy szebb világ, az ő fajára
nézve üdv s annak folytán ő szárnyakat fog kapni s virágról-virágra
száll. Ez a «hit», ez az «ösztön» készti ezt a parányi teremtést, hogy a
maga túlvilágát előkészítse: közös erővel koporsóvá göngyölíti össze a
falevelet, mely földi otthona s sejtve azt, hogy az le fog hullani a
fáról: mindenik állatka egy szál selyemmel, mit a szájából ereszt,
odakötözi azt a galyhoz. Hát ha e microscopicus állatnak van tudomása a
halál utáni létről, megdicsőülésről: a lelkes ember irtsa-e azt ki
magából?
A hatás nagyon vegyes volt erre az allegoriára.
Sidonia grófnőnek nagyon tetszett. Medea ellenben ajkát pittyeszté,
csillagvizsgáló, botanicus, entomolog – mind rossz firma! A souspréfet
azt mondá, hogy a lepkét már az ó egyptomiak is a halhatatlanság
jelképének tarták, a plébános úr ellenben határozottan tiltakozott az
ellen, hogy a mennyei paradicsom mellett természetrajzi példák
tanuskodjanak, mikor azt világosan megállapítja az ujtestamentom és
szent Chrysostomus.
A marquisnak pedig teljesen kiszolgáltatta magát ezzel a metaphorás
ömledezéssel Lándory.
– Hát jól van, monsieur Lándory; elfogadom, hogy egészen helyesen
cselekszik egy magasabb intéző kéz, ha a papiliok, phalenák és egyéb
kukaczok seregének szivébe a feltámadás hitét beoltja, hogy azok aztán
tavaszszal simára letarolhassák a kertjeinket; de ugyan mondja ön meg,
mi czélra támasztaná fel egy mennybéli hatalom azt a tizenötezer
communardot, a kiket junius 8-án a Père la Chaiseben, meg a st. cloudi
kapunál és a torlaszok között elgázoltattunk; kivánja azt valaki, hogy
ezek még újra feltámadjanak, s szárnyakat is kapjanak, hogy onnan
felülről lövöldözhessenek bennünket a petroleum-puskáikkal?
Ez már aztán általános hatást gerjesztett. Eclatans siker volt. Az egész
asztaltársaság feljubileált rá, s egyik vendég a másikat igyekezett
tulkiabálni az adatok halmozásában.
– A gonosztevők serege, ki saját hazáját pusztította!
– A kik a Louvret, a hôtel de Villet, a templomokat felgyujtották!
– A kik a feszületekből, a szentségtartókból pénzt verettek!
– A kik a párisi érseket meggyilkoltatták.
– De nem elég, hogy ezeknek a vére kifolyt, tüzeskedék a sous-préfet;
még annak a tizenkétezer gonosztevőnek is ki kell végeztetni, a kik
fegyverrel a kezükben fogattak el a sánczok között.
– Minden bizonynyal! helyeslé a colonel. Azok nem tekinthetők
hadifoglyoknak; hanem rablóknak.
– Gőz-guillotint kell felállítani, a mi egyszerre sorszámra gyalulja le
a fejeiket! kegyetlenkedék a maire.
– Talán még is nem valamennyit, kegyeskedék a pap; de a vezetőket minden
bizonynyal.
Erre aztán mindenki sietett a maga jelöltjét megnevezni, a ki leginkább
megérdemli, hogy a feje leguríttassék. «Millieret, a ki a gyujtogatást
elrendelé!» – «Van de Hoovent, a torlasz-parancsnokot.» – «Brunelt, a ki
petroleum-puskákkal lövetett a katonákra.» – «Armand Desprést, a ki a
verestollas enfants perduket vezette junius 14-én az általános
gyujtogatásra!» – «Főképen a katonai vezéreket, Dombrovszkyt, La
Ceciliát, Piadyt!» – «Még inkább az értelmi vezetőket: Courbet festőt,
Cluzeretet, a «Lanterne» szerkesztőjét, a ki Henry Max álnév alatt
dolgozott, Vermorelt, Cavaliert, a kit Pipe en bois (fapipás) név alatt
ismertek!» – «Kivált az idegen kalandorokat: Vanderburchot, Bagrationt,
Okolovicsot, Littenberghert, Allighierit, Amemberit, Zembert!»
Kifogyhatatlan volt a névsor, s azt össze-vissza kiáltozta mindenki, a
maga kiválasztottját ajánlva halálnak és pokolnak.
– Hát a legnagyobbat kifelejtették önök? kiáltá Boisgoberry úr. Raoul
Ripaillet! Az Orsini-bombák hősét!
Dehogy volt az kifelejtve! Azt már candidálni sem kellett! Meg volt
választva! épen úgy, mint Jules Ferré, mint Rossel, mint Jules Vaillée,
és Vermorel, a kikről beszélni sem kell már! El vannak itélve!
Lándory tudta, hogy ez a tűzakna nem ő ellene lett felrobbantva; – hanem
Lis Blanc grófné ellen.
És a grófnőnek ott kellett ülni az asztalfőn, és hallgatni mozdulatlan
arczczal azt a méltó haragtól lángoló ostromzajt. Még csak a
szemöldőkeit sem volt szabad összeránczolnia. (Erre a londoni
csodadoktor előre figyelmeztette: strapácziákat a berakott szemöldök nem
áll ki.)
Medea egykedvű arczot csinált, mint egy márványszobor.
Mikor aztán Alfréd látta, hogy a grófnő eléggé meg van kínozva,
nagylelkű akart lenni.
– Ejh, uraim, hagyjuk ezt a szomorú themát! Ürítsünk inkább poharat a mi
távol levő kedves rokonunkért, az én kedves unokaöcsémért, Lyonelért!
Ezt nevezte ő nagylelkűségnek.
A vendégsereg sietett Sidonia grófnőhöz, poharát az övéhez koczczintani.
Abban minden cseppnek méreggé kellett válni.
Lándory szemei mindent láttak. A marquis ördögi kedvtelését, a grófnő
kárhozati kínját, és azt is, hogy Medea egy cseppet sem ivott a szájához
vitt pohárból.
– Na hát, monsieur Lándory, kötődék Alfréd marquis, ezuttal csak mondjon
le ön arról, hogy a hernyókra nézve van feltámadás.
– Igen! Erősíté a souspréfet. Holnapután fog az assemblée elé kerülni a
tizenkét ezer lázadóra kimondott itélete a vésztörvényszéknek, s akkor
kezdődik a «nagy lakodalom!»
– Én ugy tudom, szólt Lándory, hogy nem lesz semmi tömeggyilkolás.
– Kitől tudja ön? kérdé felförmedve mr. Boisgoberry.
– Az igazságügyminisztertől, a kinél tegnap voltam kihallgatáson.
– S a miniszter megmutatta «önnek» az itéletet?
– Sőt kegyes volt a véleményemet is meghallgatni felőle.
– És mi van az itéletben? (Ezt a kérdést több oldalról is ismételték,
úgy tetszik, hogy egy suttogó hang is volt közötte; talán Sidonia
grófnőé.)
– Nem élhetek vissza a bizalommal. Holnapután úgy is meg tudja mindenki,
mert a nemzetgyülés elé kerül. Annyit mondhatok, hogy a tizenkét ezer
fogoly commune tag közül csak négy lett halálra itélve.
– Kik azok? kiálták sokan egyszerre.
– Kötelességem a titkot megőrizni.
– De Raoul Ripaille csak közte van a négynek? szorgalmazá a souspréfet.
– Az nincs köztük.
Három ember iparkodott e szónál a legkisebb mozdulatot is eltiltani az
arczának: Sidonia, Medea és Bertalan, a többi mind dühöngött.
– Ezt még az assemblée meg fogja dönteni! kiálta a maire.
– E miatt fel fog lázadni a hadsereg! fenyegetőzék a colonel.
– Én magam vezetem az uj revolutiót a kormány ellen! harsogott mr.
Boisgoberry.
Az ebédnek vége volt már, az inasok felhordták a szájöblítőket. Soha
asztaltársaságnak erre nagyobb szüksége nem volt!
Sidonia grófnő asztalt bontatott, a mokkát a teremben élvezhetik az
uraságok. Ránézve ez megszabadulás volt a purgatoriumból.
Ismét Lándory karját fogta el, s az öreg inasnak azt parancsolá, hogy a
kávét hozza oda utánuk a téli kertbe.
A társaság a nagy terembe ment át; ott rá lehetett gyujtani. Medea a
zongorához ült és elkezdett valami Chopin-féle variatiót játszani, ez
többeket odavonzott. Sidonia grófnő háborítatlan vonulhatott félre a
teremből nyiló téli kertbe.
Úgy vitte oda magával Lándoryt, mintha csak az üvegháza diszét, a
virágzásnak indult «musa ensetét» akarná neki megmutatni, meg a
gyümölcscsel rakott derék narancs és czitromfákat. A míg az inasok a
kávét, a chartreuset, meg a szivarskatulyákat egy japáni bronzasztalkára
elhelyezék, addig mind a kertészről beszélt a grófnő, hogy az milyen
derék becsületes ember, hogy el nem adta a rábizott exotikus növényeket,
holott másfél év óta nem kapta meg a fizetését a marquistól.
Majd maga jó példával ment előre, egy papirszivarkára gyujtva; s aztán
megkinálta Lándoryt is egy havannával, elébb ő maga leharapva a
szivarnak a végét a fogaival. A legvilágosabb kegynyilvánítás egy
szivesen látott vendég irányában.
Lándory arra gondolt, hogy mégis derék ember az a pesti fogorvos!
Akkor aztán leült Sidonia grófnő egy chinai oldalkaros székbe, eltakarva
egy majolika vederben pompázó retinospora által.
– Ön régóta ismerős a mi igazságügyminiszterünkkel?
– Még abból az időből, a mikor egyszer Magyarországot beutazta, hogy az
ottani börtönrendszerrel megismerkedjék; én kisértem őt ez utazásában.
– Ah! Miniszterünk a külföldön is utazott? (A grófnőnek sajátszerű
meghatározása volt a «külföldről».) Ön tehát a látogatást adta neki
vissza?
– Nem, grófnő, én tudom, hogy a kormányférfiak ideje nem látogatások
számára van beosztva. Egyenesen azért az ügyért mentem hozzá, a mi ide
vezetett. Mint az igazságügy legfőbb vezetője, kellett, hogy értesülést
vegyen az oly nevezetessé lett Lis Blanc ügyről, mely a két kormány
között jegyzékváltásra is adott alkalmat.
– És aztán csak úgy «en passant» jött a communardok dolga?
– Nem biz az, grófnő; causalis nexus van a kettő között.
– Causalis nexus? mormogá a grófnő. De jó, hogy nem tudok deákul! (Pedig
nagyon jól értette, hogy mi az!)
– Akarja a grófnő, hogy beszéljek a communardok pöréről?
– Nem tudom, mennyiben érdekelhet ez engem?
– Akarja a grófnő, hogy beszéljek Raoul Ripailleról?
A grófnő bámulva nézett a téli kert közepén lévő vízöntő nymphára,
mintha attól akarná megtudni, hogy ki az a Raoul Ripaille?
– Micsoda név az a Raoul Ripaille? kérdezé, mosolygó közönyt erőltetve,
Lándorytól.
– Az a grófnő mostoha fiának az álneve.
– Hah!
Vége volt a tettetésnek. A grófnő ijedten dobta el a szájából a
szivarkát s megkapta Lándory kezét.
– Kitől hallotta ön ezt? kérdezé suttogva s ijedt tekintetet vetve a
salon nyitott ajtaja felé. Üljön ide mellém.
Bertalan széket húzott a grófné mellé s a szivart a szája balszegletébe
igazította, hogy ne füstöljön a grófné arczába vele s aztán, mintha
csupa hizelkedéseket mondana neki, egész nyájas arczczal közlé vele a
valóságot.
– Én ezt az inasomtól tudtam meg, a ki viszont az államfogházban
hallotta egy fogolytársától: Monte Rossótól; ez megint igen benső
pajtásságban volt Lyonel gróffal. Lehetetlen, hogy a grófnő salonjában
is meg ne fordult volna. Fekete «Henry quatre» szakált viselt, felfelé
fésült bajuszszal s pompás sűrű göndör hajat, mely a nyakáig ért. Én
nyirattam le a szegedi börtönben.
– Emlékezem az arczra. Itt vicomte de Mont-Rougenak nevezték.
– Ugyanaz a név francziául. No hát ez volt az, a ki Lis Blanc gróf
kincseit elrabolta. Nekem nem vallotta ki, hogy hová dugta el azokat, de
a fogolypajtásnak igen. Ez meg fölfedezte nekem, mikor a börtönből
kihoztam, királyi kegyelem mellett. A húszezer frank díj, a mi a
felfedezőnek volt igérve, az inasomat illeti meg s a ki lemondott róla –
az árvák javára – és a Godiva-névre, az nem én voltam, hanem az inasom.
– Akkor az valami rendkivüli ember.
– Hát vannak arra mi felénk ilyen rendkívüli emberek is. Ezen a
csatornán át jutott el hozzám Lyonel gróf második alakjának genesise.
A grófnő mohó sietséggel kérdezé:
– El van fogva a mostoha fiam?
– Olyan jól van, mint ha el lenne fogva. Tudják a helyét és jól őrzik.
– De hát hol van?
– Olvasta a grófnő Hugó Victor regényét: a «Nyomorultak»-at? Emlékezni
fog a föld alatti Párisra?
– A kloakákról?
– Igen. Ott van.
– Lyonel!
A grófnő nem tudta magának megparancsolni, hogy ne reszkessen. Valóságos
láz volt az. Ez az ember ördög! Beteggé tud tenni.
– Egyikébe ezeknek a föld alatti utczáknak vette be magát Raoul
Ripaille, a commune leveretése után.
– Irgalom atyja! Még a nyáron! Azóta mindig ott van?
– Ő és még valami harmincz társa. Voltak ott elbújva többen is, de azok
lassankint előjöttek és megadták magukat. Raoul Ripaille és társai
azonban el vannak látva hosszú időre élelmiszerekkel és mindenféle
pusztító eszközökkel: dynamitbombákkal, petroleumkarabélyokkal;
elszánva, hogy ördögök módjára fognak harczolni, ha a katonák
megtámadják őket. A kormány azonban nem szándékozik dicstelen vérontást
rendezni a föld alatt. Van más módja, hogy a maga foglyait a napvilágra
jönni kényszerítse.
– Mi az?
– Hát ha egyszer egy nagy tartós zápor, egy felhőszakadás zúdul le
Párisra, akkor annak a kloaka sikátornak a Szajnába torkoló szádát
betömik, s akkor aztán a csatornákon aláömlő víz kényszeríteni fogja az
odarekedt csapatot a csatornagégéken kimenekülni veszedelmes
erősségükből.
Sidonia grófnőnek egy verejtékcsepp megindult a halántékáról s végig
futott az arczán. Most már a hőség állta el minden tagját.
– Említette önnek a minister Raoul Ripaille nevét?
– Azért mentem oda hozzá egyenesen, hogy Raoul Ripaille – nem! Lis Blanc
Lyonel gróf ügyét védelmezzem.
– Ön védelmezte őt!
– Igen. Mikor a ministerhez mentem, öt név volt a kivégzésre jelölve. A
vésztörvényszék ugyan egész lajstrommal adta a halálitéleteket, de
Thiers nem enged többet kivégeztetni ötnél. Raoul Ripaille volt az
ötödik.
A grófnő azt hitte, hogy a chartreuse csillapítani fogja a
szívdobogását. Idegeinek szörnyű gyötrelmeket kellett kiállni.
– Én addig beszéltem a minister lelkére «védenczemről», a míg kitörülte
a nevét az első kategoriából s átírta a másodikba.
– Mit mondott ön neki? Hisz nem tud felőle semmit.
– Annyit mondtam el neki, a mennyit tudok. Hogy Raoul Ripaille, Lis
Blanc gróf egyetlen fia fiatal gyermek még, a kinek tettei nem
beszámíthatók. Egész élete kényelem és dúskálkodás volt, akkor egyszerre
kitagadta az atyja; erre megjavúlt, magába tért; akkor kirabolták,
megfosztották apai birtokától, ellopták az utóvégrendeletet, melyben
atyja visszafogadja, másodszor is «nyomorulttá» lett. Huszonegy éves
korában. Oda volt kényszerítve, hogy a társadalom ellenségei közé
álljon, a birtokos osztály elleni gyűlölet senkinél nem volt annyira
indokolva, mint ő nála, a kit csakugyan igazságtalanul fosztottak meg a
birtokától. És most ime megkerül az ellopott végrendelet, a sors maga
igazságot szolgáltat az elbukottnak. Hát az emberi igazságosztó kéz ne
nyújtsa-e felé kezét, hogy őt fölemelje, hogy engedjen neki utat derék,
becsületes emberré lehetni, hazájának, az emberiségnek szolgálni?
Sidonia grófnő nem birta eltitkolni a könycseppet szempillái alatt.
– Addig esedeztem a minister előtt, míg kitörülte Raoul Ripaille nevét a
második kategoriából és átírta a harmadikba.
– Mit jelentenek ezek a kategoriák?
– Az első = a Gréve-piacz. – A második = az Ile de France. A harmadik
Cayenne. – Az elitéltek közül, a kit halállal nem büntetnek, ha nagyon
terhelve van, megy az Ile de France-ra; ha nem olyan nagyon, Cayennebe.
Toulonban ott várja őket már nyolcz nagy hajó. Az elsőbbi gyarmatban
ugyan paradicsomi a vidék, de az idegenek nyolcz tizedrésze elhal ott
honos nyavalyákban. – Cayenne nem olyan rossz, az általános nyárhőség
ugyan negyvenkét fok, de erős természetek kiállják tíz évig is.
– Rettenetes álom ez! rebegé a grófnő. A csodálatos email sem birta
eltakarni arczának halálsápadtságát. Lehunyta a szemeit, hogy elhitesse
magával, hogy ez csak álom.
A salonban nagy taps riadt fel. Medea mesteri játékának szólt ez az
ovatio: Sidonia grófnő felriadt rá.