jöttek. Mind a kettő mély gyászban volt, arczaik sűrü fátyollal takarva.
Az egyik, a ki termetére fiatalabbnak látszott, úgy haladt el mellette,
hogy az arczát sem fordítá felé; hanem az idősebb megállt, s az arczába
nézett; még vissza is fordult.
Lándory azt hallá suttogni: «ez ő!»
Ő is kitalálhatta, hogy ezek «ők».
Egy óra mulva ismét találkozhatott velük a hivatalszobában. Szokása
szerint ő volt a legelső a megjelenésnél, kisértetve Péter által, ki a
kincses szekrényt a táskájában hozta utána.
Még akkor csak a jegyző volt ott, egy fiatal provinczialis gavallér, a
ki nagyon el volt merülve a hirlapolvasásba, s e mellett folyvást
fredonnirozott, mintha csupa chansonetteket olvasna.
Másodiknak érkezett meg a maire: egy köpczös kis bonhomme, ki nem késett
azonnal ismeretséget kötni a külföldi jövevénynyel, s végül meghívta őt
szalonka-vadászatra.
A harmadik lett a plébános, a néhai gróf gyóntatója, egy szikár termetü,
finom, sovány arczu typikus alak, ki minden jelenlevőnek lekötelező
szavakat igyekezett osztogatni, és soha sem odanézett, a hova beszélt.
Az új ajtónyilásnál a két lefátyolozott hölgy lépett be.
Azoknak már udvariasan szökött eléje a fiatal jegyző, s odavezette őket
a számukra elkészített pamlaghoz.
Azután jött még egy gazdatiszt forma egyéniség, a ki meghúzta magát egy
széken, s igyekezett magát semmi irányban nem compromittálni.
Valószinüleg egyike a tanuknak.
Jövetelét előre hirdeté a következő, a szép Helenából énekelve a «Creta
szigetre! Creta szigetre!» áriát. Ez volt Alfred vicomte, stereotyp
mintája a «gommeux»-nek.
(Legujabban ez a név váltotta fel a petit crévét.)
Mikor belépett, meglátta az idegen alakot, s miután a többieket mind
személyenkint ismeri, elég leleményes volt kitalálni, hogy «ez ő!»
Feltette a «pincenez»-ét az orrára, úgy vette szemügyre.
Lándory aztán megértette vele, hogy minden medaillonnak két oldala van,
s kinézett az ablakon.
Erre aztán a vicomte odasasirozott a hölgyekhez, félrekomplimentozta az
útjából a kis jegyzőt, s elkezdett causirozni: olyan vidám enyelgő
modorban, mintha a legjobb egyetértés hozta volna őket ide össze; az
éltesebb hölgy elfogadta a társalgást, s a fátyolát egész az ajkáig
felveté az arczáról. – Arról enyelegtek, hogy melyikük fogja ma a
másikat szivesen látni «diner»-re a kastélyban.
– Hát önnek mi véleménye van, Dea grófnő? szólítá meg az ifjabbat. – Az
volt az elvált felesége.
– Nekem mindegy! – volt a válasz.
Ez volt az első hang, melyet hallott ez ajkakról Lándory.
A hölgy hangja hasonlított Rachel Felix asszonyéhoz, az a visszadöngő
hang, a mely olyan mély, mint a férfié, de tele lágysággal, érzéssel.
Utolsónak érkezett meg, mint illendő, mr. Boisgoberry, a souspréfet;
magas termetű, gyomros, tekintélyes alak, kopasz fej, a homlokon egy
csomó üstök, mely magát keményen védelmezi, midőn körüle már simára
letarolva a mező; arcza leborotválva, két oldalszakáll kivételével,
élénk meghazudtolásául a hivatalszoba falára felakasztott arczképnek,
melyen a souspréfet úr erősen kiviaszkolt bajuszszal és hegyes szakállal
ékeskedik. Hanem hát mikor azt festették, még a császár Párisban volt.
Most pedig már… Chislehurst! A köztársaság elnöke nem visel bajuszt,
csak pofaszakállt.
A főhivatalnok udvariasan üdvözli a jelenlevőket, megtartva a
rangelsőbbséget. Lándory úr már bemutatta magát nála a nap folytán, a
mögötte álló Pétert, mint esetleges tanut jellegezve. Rögtön hozzá
fogott a hivatalos eljáráshoz; felvette a háromszínű vállszalagot, s
leülve a rácsozott hivatal-asztalhoz, helyet kinált a jegyzőnek az
asztal másik oldalán. S azzal előadá a hivatalos ténykedésnek az okait
és czéljait, ékesítve a tényállást pathetikus megjegyzésekkel s költői
magyarázatokkal. Ez már chablon a souspréfet urnál. Fantasztikus
feldíszités nélkül, s a geographia, topographia és ethnographia
adatainak tetszés szerinti idomítása nélkül ő már tényállást
megállapítani nem tud.
Elmondá, hogyan hatoltak be a rablók a seigniersi kastélyba, hogyan
vitték el a meghalálozott gróf ékszeres szekrényét, melyben a család egy
milliót érő gyémántjai voltak; és azonkívül a gróf által, a jelenlevő
tanuk bizonyítása szerint, pótvégrendeletnek nyilvánított, lepecsételt
iratot. Ennek következtében a korábbi végrendelet lőn végrehajtva, mely
a gróf fiának kizárásával, de L’Aisne Alfréd marquist teszi általános
örökössé, a ki a birtokba és kastélyba a formaságok mellett be is
helyeztetett. Azonban a rablást elkövetett bandának a feje Ausztriában,
az ottani főinquisitor, mr. Bertalan de Lándory által elfogatott,
convinkáltatott, s e kitünő prestigitateur által, a hypnotizmus segélybe
vétele mellett a kincses láda rejtekhelye kitudatott: mely is
feltaláltatott a Volga melletti Trente cinque tartomány egyik várromja
pinczéjében a jelenlevő főinquisitor által, ki ezt személyesen
ideszállítá. Ezennel hivatalosan felszólíttatik, hogy a magával hozott
corpus deliktit tegye le a præfectura asztalára.
Minderről a kis jegyző által protokollum lett fölvéve.
Lándory inte Péternek, hogy tegye le a szekrényt a rácsos asztalra.
A szekrény előtünésével valami csendes suttogás zugott végig a
jelenlevők során.
– Felhivom a meghivottakat, a kik jelen vannak, folytatá a souspréfet,
hogy constatálják a szekrénynek az azonosságát. Nem szükség önök előtt
magyarázatot adnom az iránt, hogy egyike a meghivottaknak, az ifjú
marquis Lis Blanc Lyonel miért nem jelenhetett meg ez órában. Ő
főhadnagy volt a tizenkettedik huszárezredben; – a sedani katasztrófa
elmondja a többit.
Itt reszketett és elhalt a szava a derék férfiúnak, a zsebkendőt nem ok
nélkül helyezte maga mellé az asztalra.
Lándory felnézett a plafondra. Boszantotta az a hamis pathos. Ő tudta,
hogy miért nem jöhet ide Lyonel marquis.
A jelenlevők mind elismerték, hogy ez a valóságos Lis Blanc-szekrény.
Ez a hivatalos tény tehát be volt fejezve.
A souspréfet felkérte a jegyző urat, hogy sziveskedjék felolvasni az
általa megírt protokollumot, a minek a fiatal úr tehetsége szerint
megfelelt, nagy igyekezetet fejtve ki a saját kalligrafiájának a
lehüvelyezésében.
– Van rá a jelenlevőknek észrevétele? – kérdé a souspréfet.
– Nekem van, – mondá Lándory.
– Tessék előadni.
– Holmi apró helytelenségeket is óhajtanék kiigazítva látni. Például ha
a tisztelt jegyző úr a nevem végére ygrec-et kegyeskednék írni «é»
helyett. Megaranyozva még nem vagyok. (Nagyon jó! – szólt bele az
elnök.) Azután, ha lehetne Ausztria helyett Magyarországot. («Az nem
lényeges dolog!») Továbbá, hogy nem a Volga, hanem a Vág mellett fekszik
a várrom, a hol a szekrény feltaláltatott («Az irrelevans dolog») s a
vármegye nem Trent cinque, hanem Trencsén, franczia ortografiával
«Traintchaine». («Van-e még valami baj?») És hogy én nem a hypnotizálás,
se nem a clairvoyance útján tudtam meg a szekrény rejtekhelyét.
Már ebben nem engedett a főúr.
– Ah! Ezt mi nagyon jól tudjuk. A hirhedett Hermann, s a még hiresebb
Houdin e téren a csodákig vitték az ügyességet. A hypnotizmus egy
tudomány uram, mely egykor a birói vizsgálatot fölöslegessé fogja tenni.
Fluidumok, mediumok ismeretesek előttünk.
– No hát legyen úgy! hagyta rá Lándory. Azonban, a mit kifogásolok az
egész exposéban: tehát nem csak a jegyzőkönyvben, az egy hézag. Ki
méltóztatott hagyni, hogy az elrabolt tárgyak közt volt még e kincses
szekrényen kivül egy értékpapircsomag is, mely ötszáz ezer frankot
képviselt. Ezt szeretném bele igtattatni.
Ez meg már épen heves forrásba hozta Boisgoberry úr vérét! Hibát találni
az ő exposéjában.
– Azt mi jobban tudjuk uram. A mi nincs itt, az nem tárgy. A
végrehajtott végrendelet utolsó alineája így szól: Az ötszázezer frankot
képviselő értékpapirjaimról külön codicillusban rendelkeztem. Ilyen
codicillus pedig nem került elő. S mivelhogy sem örökséget képező tárgy,
sem ahoz igényt tartó hagyományos nem létezett; annál fogva azt a
hivatalos jelentésbe belefoglalni sem lehetett. Ezt mi jobban tudjuk
uram!
– Nekem okom volt azt a megjegyzést tenni. Mondá Lándory.
– Most lássuk a láda tartalmát. Nyissa fel jegyző úr. Intézkedék az
elnök.
A kulcs bele volt dugva a szekrény zárába. Hanem a jegyző hiába forgatta
azt jobbra-balra, az nem nyilt ki. A család jelenlevő tagjai sem tudtak
felvilágosítást adni a zár megnyitásának módjáról: sem a tiszttartó, sem
a pap, ki többször látta a szekrényt az öreg gróf által kinyittatni, a
nélkül, hogy a furfangját eltanulhatta volna.
Mindenki megbukott a kisérlettel, még a gépgyárból előhivatott műlakatos
is.
– Talán az én emberem majd ki tudja nyitni, mondá Lándory, mikor már
megunta a kinlódást nézni.
A Péter aztán egy percz alatt felnyitotta a szekrény felső födelét. Az
alatt még csak a második födél volt látható minden zár nélkül.
– Hát ez hogy nyilik fel?
– Azt is az én emberem fogja megmutatni.
– Hát ő azt honnan tudja?
Lándory ironiás mosolylyal mondá:
– A hypnotizmus. Tetszik tudni.
Mr. Boisgobbery csiklandozva kezdte magát érezni. El kellett fogadnia a
választ, a saját nyilvánítása alapján.
– E szerint ön már szemügyre vette a szekrény tartalmát. Ki adott önnek
erre jogot?
– Tetszik tudni: a «nagy inquisitor» vagyok.
– Akkor a felelősség önt terheli a szekrény tartalmáért.
– Kifogást tehetnék ugyan a felelősség ellen: miután az egész szekrény
előbb azon homályos gentleman kezében volt, a ki ezt innen elvitte, s a
felnyitás titkát az is jól tudta, s e szerint azt vehette ki belőle, a
mi neki tetszett. Azonban elvállalom a felelősséget, miután meggyőződtem
róla, miszerint a gróf sajátkezű jegyzéke szerint minden megnevezett
tárgy együtt van benne.
Azzal odaszólt Péternek magyarul, hogy nyissa fel az alsó tábláját is a
szekrénynek.
Az is megtörtént.
Akkor a hölgyek is felkeltek a pamlagról, s odamentek az asztalhoz. A
kiváncsiság diadalmas versenytársa minden emberi indulatnak. Még a
fátyolaikat is hátravetették az arczukról.
A jelenlevők mind összedugták fejeiket az ékszerek bámulatára. Az elnök
egyenkint szedegette azokat elő a szekrényből, a maire olvasta a
tárgyjegyzéket, s a jegyző irta azoknak a megnevezéseit a protokollumba.
Ez eltartott másfél óráig.
Az elragadtatás általános volt.
Bizonyára kár lett volna ennyi kincsnek ott maradni eldugva, a Volga
mellett!
Legnagyobb tetszést vívott ki a fekete gyémánt.
– Ha a végrendelet engem tesz az ékszerek urává, mondá Alfréd Medeának,
én a fekete gyémántot a grófnőnek fogom felajánlani.
– Sajnálom, hogy a jó akaratot nem viszonozhatom, mondá a fiatal grófnő,
miután az egész a bátyámé.
– Talán még nem? Mondá a vicomte, hideg, kegyetlen gunymosolylyal. (Ő is
tudta, hogy hol van Medeának a bátyja.)
Végre rákerült a végrendeletre is a sor.
Az ezt lepecsételt tanuk sorban mind elismerték, hogy ez volt a nekik
bemutatott irat, s az elnök constatálta, hogy a pecsétek sértetlenek.
Akkor azután ő saját maga felmetszette a pecséteket.
A végrendelet egy egész ivnek az első lapját betöltötte, mind a meghalt
gróf keze irásával.
Elő volt benne adva, hogy ezzel a korábbi végrendelet megsemmisíttetik.
Az okok megszüntek. Lyonel családot alapított; egészen atyjának akarata
szerint. Annálfogva a kitagadás visszavonatik s Lyonel általános
örökössé lesz kinevezve.
Azonban a hagyományozó nem tett le a scrupulusairól. Jónak látta
körülzáradékozni a végrendeletét. Sok mindenféle esetre gondolt előre.
Lyonel nagykorúságáig Sidonia grófnő marad a teljhatalmú gyám, a ki a
birtok jövedelméből annyit juttat a mostoha fiának, a mennyit jónak lát.
Lyonel csak a 24-ik éve elértével veszi át a birtokot, melyre a mostoha
anyjának stipulált életjáradék be lesz táblázva. Medea grófnő megkapja
az apai birtokát Erdélyben: neki hagyományozza a gróf az atyja beváltott
adósleveleit.
Ellenben következtek azok az esetek, a melyekben Lyonel ismét elveszíti
az apai örökséghez való jogát, s helyébe lép az első végrendelet
hagyományosa, De l’Aisne Alfréd marquis.
Ilyen eset az, ha Lyonel a római katholikus vallást elhagyná s akármi
más hitre térne által.
Hasonlóul, ha valamely olyan hatalomnak a szolgálatába állna, mely
Francziaország ellensége.
Épen úgy az egész birtok szállni fog De l’Aisne Alfréd marquisra, ha
Lyonel törvényes utód nélkül halna el. Itt következett egy marginális
jegyzet: hasonló beszámítás alá esik a «polgári halál» is.
Ellenben: (ez a pont arra nézve, a ki a viszonyokat nem ismeri, a hóbort
szinét viseli magán) ha Lyonel valamely egyházi rendbe találna belépni,
például a maltai lovagok rendébe, akkor azonnal kapja meg a birtokot
szabad rendelkezésére, még ha a nagykoruságot el nem érte volna is.
(Ehhez már csakugyan clairvoyance kellett!)
Az aláirás biztos, szilárd kézvonással odakanyarítva.
Mikor a négy rét hajtott ivet szétnyitották, annak a belsejéből még egy
vékony papirlapra irott pótrendelkezés került elő.
Ez volt az említett codicillus.
Ebben a hagyományozó a készpénzével és értékpapirjaival rendelkezik.
Ez utóbbiakból kétszázezer frankot hágy Sidonia grófnőnek,
százhatvanezeret De L’Aisne Alfréd unokaöcscsének: a többit jótékony
czélokra; szolgáinak, tisztviselőnek, gyóntatójának huszezer, Hermione
kisasszonynak tizezer frankot: a végrendeletet végrehajtó souspréfetnek
szintén annyit.
– E szerint «ennek» mégis csak bele kell jönni a jegyzőkönyvbe, mondá
Lándory.
A souspréfet úr még mindig védeni akarta a positióját.
– De hát mit ér a bőkezű hagyományozás, ha senki sem tudja, hogy hol
kapható az ötszázezer frank papirban?
Többen is visszhangoztak neki: Alfréd meg a pap.
– Gombát ér! Heringfejet ér.
– Én tudom, hogy hová lett és hol kapható meg, szólalt meg Lándory.
Ezzel egyszerre az általános érdeklődés tárgyává lett.
– Ő tudja! Hát mért nem mondja?
– Ha megengedi a souspréfet úr, hogy előadjam.
– Nagyon kérem. Tessék ide mellém leülni.
A főúr maga húzta oda Lándory számára az asztalhoz a széket; a melyet
sietett alája tolni Alfréd marquis.
Hisz ez derék férfiu!
– Legyen szives előterjeszteni becses véleményét.
– Tehát az én véleményem szerint az az ötszázezer frank, a Traumhold
bécsi bankár tömegében található fel; a kinél azt a rablást elkövetett
Monte Rosso letéteményben hagyta. Erről nekem biztos tudomásom van.
– Tehát mégis ér valamit a codicillus! rebegé a souspréfet úr.
– Van Isten az égben! sohajta fel a plebános.
– Ön valóban nemes szívü férfiu; nyilvánítá ki véleményét Alfréd
marquis, minden indokolás nélkül.
Az indokolást egyébiránt Lándory kitalálhatta. Traumhold bankár leánya
neje volt Lándorynak: most Lándory a neje virtualitásainak az örököse;
nagylelkűség tőle, hogy felfedezi, miszerint a ránéző hagyatékot
félmillió franknyi idegen vagyon terheli, a midőn a letéteményező maga
nem jöhet elő, azt visszakövetelni.
Lándory nagyszerű volt a vállvonogatásban. Az embert nem kell azért
megdicsérni, hogy nem lop.
– Igazítsa ön ki rögtön ygréc-re Lándory úr nevének végbetűjét! Rivallt
rá a souspréfet úr a kis jegyzőcskére, mely parancsnak az rögtön
igyekezett eleget tenni.
– Úgy szintén a «L’Autriche»-t igazítsa ki «La Bulgarie»-ra.
– Inkább La Hongriera, ha úgy tetszik. Esedezék Lándory.
A kis jegyző aztán odairta neki «Lohengrin»-t.
– És én most ezzel feladatomat befejeztem; mondá Lándory az elnökhöz
fordulva; nem kivánja ön további személyes jelenlétemet?
A souspréfet ünnepélyesen kinyilvánítá, hogy meg van elégedve monsieur
Lándory eddigi hozzájárulásával ez ügy kibonyolításához, s ezért neki a
hatóság nevében köszönetet szavaz: az utazási költségei, napi dijai és a
többi végzésileg fognak megállapíttatni.
Lándory erre azzal válaszolt, hogy mind ezekről lemond: utazását
tanulmányozási czélból tette; a többi pedig «nobile officium».
Azzal kurtán üdvözölve az ott maradókat, Péterrel együtt elhagyta a
prefekturát.
Nem mentek egyenesen vissza a hôtelbe, hanem egy sétát tettek a
platánsorral szegélyzett folyócska partján végig.
– Különös az, szólalt meg Péter, hogy az érdekelt felek közül az egyik
nem mutatott jó kedvet, a másik nem tüntetett boszúságot a végrendelet
felolvasásakor: pedig azt már a legrosszabb vaudeville-iró is utasításba
tette volna a szereplő szinészeknek, hogy a végrendelet felolvasása után
«nyertes fél arcza sugárzik, vesztes félé elsötétül».
– Hátha ezek jobb szinészek. De más alapja is van az egykedvüségüknek. A
végrendelet egy pontja De l’Aisne Alfrédnek adja vissza a Lis
Blanc-birtokot azon esetre, ha Lyonel akár testi, akár polgári halállal
tünik el a világból. Már pedig, ez órában, mind a nyertes, mind a
vesztes félnek nagy oka van azt hinni, hogy Lyonelt a két baleset közül
az egyik utóléri. A grófnő diadalát lehüti a rettegés, a marquis bánatát
enyhíti a reménykedés.
– Ezt figyeltem meg mind a kettőnek az arczán, midőn önnel voltam
szemben. Hanem azt csakugyan nem tudom kitalálni, hogy a fiatal
grófnőnek mi oka lehetett azokat a csoda szép szemeit olyan öldöklő
modorban forgatni ön ellen, mikor néha egy pillantást vetett felé? Majd
ki tudom én azt, csak egy olyan magam rangjabeli gentlemannel akadjak
össze a társaságból.
Lándory most egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Pétert:
– Tudsz te lovagolni?
– Arra, hogy az akadályversenyen pályázzak, nem vállalkozom, hanem ha
egyszer a nyeregben ülhetek, nem maradok le róla.
– Akkor szerezz ma estére egy hátas lovat a városban, s végy lovagló
csizmát és ostort magadnak.
Mikor a hôtelbe visszakerültek a sétából, már akkor mind a két átellenes
vendéglő udvarán mosták a sáros hintókat a szolgák s a kocsisok
jártatták a lovakat. Tehát az uraságok már a kastélyban vannak. Az új
statutió végbement.
A lépcsőházban már ott várt egy ezüst vállzsinóros inas Lándoryra.
Levelet hozott neki a grófnőtől.
A levélben meghivás volt a mai ebédre, a Lis Blanc-kastélyban, déli hat
órára.
Lándory válaszolt, köszönte a meghivást, ott lesz.
Péter utána ment az inasnak.
Jó vártatva visszatért, s hamisan hunyorítva a félszemével:
– Mindent tudok, mondá. Egyszerre jó pajtások lettünk a collegával. Régi
cselédje volt a grófnak (a grófné zsoldjában.) Kiváncsi volt rám. «Te
vagy az a méregkeverő?» kérdezé tőlem.
– No hát, hogy ne volnék az?
– Akkor collegák vagyunk. Én is sok mérget kevertem a gazdámnak, a mitől
az hamarébb ment a pokolba. Ez a te gazdád úgy-e bűvész,
halottfeltámasztó, ördögidéző.
– A bizony! Én aztán rágalmaztam önt egész lelkesedéssel. Ez
viszonlelkesedést idéz elő. – Hát ti a korcsmába tértetek vissza
ekvipázsaitokkal? kérdezém. Nincs istálló a kastélyban?
– Istálló csak van! de se egy szál széna, se egy szem zab.
– Hát nem tartott a marquis lovakat?
– Odabenn Párisban. Azokat megették az ostrom alatt. A régi gazdámnak,
Lis Blanc grófnak hirhedett écurieje volt. Hámos lovai, arab paripái,
különösen a gazdasághoz való trakhéni ménei jutalmat is nyertek a
világtárlaton. De a mint a marquis átvette az örökséget, az egész
ménest, istállót mind eladta; a grófnak derék rambouillet nyája volt:
azt is mind ezüstre váltotta fel. Most aztán (az ajtón keresztül
hallottam) a grófnő és a marquis, a mint a beiktatás után magukra
maradtak a belső szobában, csunya nagy perpatvar támadt közöttük. A
grófnő szemére lobbantotta a marquisnak, hogy mind elpocsékolta a
gazdasági felszerelést, lovakat, juhokat, teheneket. Erre aztán azt
vágta vissza neki a marquis, hogy «ön épen azt teheti a Lis Blanc
gyémántokkal, hogy mikor én kapom vissza az uradalmat, csak az üres
szekrényt találjam». «Azt meg is fogom tenni!» mondá a grófnő. «Akkor jó
lesz önnek sietni a vásárral, mert a versaillesi bonhommeok piaczra
akarják dobni a korona-gyémántokat, s akkor ennek a csemegének nagyon
leverik az árát.»
– A gutát! Ilyen hangon beszélnek egymással? mondám én.
– Ez még hagyján! monda ő. De azt láttad volna, mikor a souspréfet, a ki
az új (de régi) örökösöket beigtatta a birtokukba, s a kulcsárt előre
bocsátva, egyenkint nyitogattatá fel az ajtókat, bevezette őket a
termekbe s nagy pofával hirdette, hogy ime mindent a régi rendben
találtak: hát ott is folyvást azon veszekedett az öreg grófné a
marquissal, hogy az eredeti festményeket kicserélte müncheni
másolatokkal. Ezen patvarkodva el-elmaradtak egy-egy gyanuba vett
Rembrand-képnél. Plane egy rámánál, a melyben egy Meissonier szemtelenűl
helyettesítve volt egy olajnyomattal, csaknem hajba kaptak, úgy hogy
utoljára a souspréfetnek nem maradt más vezetni valója, mint az ifju
grófnő. Az meg csak ődöngött, a fejét erre-arra hajtva, mintha nem is
tudná, hol jár? Egyszer aztán, a mint egy ajtót felnyittatott a
souspréfet, lekötelező mosolygással mondta, a hogy szoktak az ilyen
hivatalos urak: «Ez pedig itten a grófnőnek hálószobája!» Tudod? Az a
nászéji szoba. A közepén egy feldöntött asztal, összetört porczellánok,
szétgurult poharak társaságában, mellette egy nilus-kék atlaszszal
bevont causeuse, mely világos tanujelét hordta magán annak a
katasztrofának, mikor valaki többet ivott, mint a mennyit megbirt; no
hiszen azt a képet, azt a szemet láttad volna, a mit Dea grófnő mutatott
erre a látványra! Hej, hogy csapta be azt az ajtót souspréfet úr orra
előtt s azzal megfordult a sarkán s kiszaladt az erkélyre. No majd
beszélek én még neked erről a nászéjről, mikor egyszer együtt keverjük a
mérget: absynthet, veres borral! Ma estére aztán jól kicsipd az uradat;
mert sok szem megakad rajta!
Lándory utána gondolt a Péter által elmondottaknak. Végig menve az
egésznek során, kezdte megérteni azoknak a félelmes szép szemeknek
fenyegető ragyogását.
… Ha azt tudják, hogy Pétert, mint elitélt méregkeverőt hozta ki a
börtönből Lándory, akkor az ő életének megelőző körülményeiről is jó
értesüléseiknek kell lenni…
… ha az a szó, a mit Hermione kisasszony az öreg Lis Blanc grófnak
elmondott, «egy olyan férjnek való ritka példányról», Medeának is fülébe
jutott…
… s ha szóbeszéd tárgya volna az, hogy egy jámbor samaritánus, ki két
évig ápolt gondosan egy hitvest, a Középtengernek egy szigetén
elzárkózva a világtól…
… akkor aztán könnyű megérteni, mit beszél az a lefelé nyiló szem, az a
középen felnyiló száj, mely fehér fogait mutatja: «Vigyázz! Ez éget! ez
harap!»
Még is be mert lépni ennek a szép fenevadnak a ketreczébe.
Sidonia grófnőre nem volt semmi meglepő sem a végrendeletben, sem a
codicillusban. Mindkettőnek a tartalmát ismerte lényegében Lis Blanc
házi papja, s ez közölte azt a grófnővel. Úgy, hogy a grófnő egész
felkészülten jött már Seigniersbe. Előre küldte a szakácsát a statutió
lakomájához szükséges minden felszereléssel: még virágokról is
gondoskodott. Az akkori divat szerint az étkező asztalt telehintették
üvegházi virágokkal. A porczellán, ezüstnemű is megfelelt a pompás
menünek. Hasonlított ez a lakoma a debreczeni büvész Hatvani professor
vendégségéhez, ki egy üres konyhából a sultán ebédjét hordatta elő a
szolga szellemeivel.
Csupa férfitársaság volt, a két házi úrnőt kivéve, kik együtt vitték a
«honneurs»-öket. A városka notabilitásai: a helyőrség parancsnoka
segédtisztjével, gyárosok és szállítók, a kikre az uraságnak szüksége
van.
Lándoryt mindenki sietett protegálni. Először mindenki meg volt lepetve,
hogy nincs turbán a fején, sarkantyus csizma a lábán. Azt, hogy
francziául hall és beszél, természetesnek találták. És aztán, a ki csak
előfoghatta, mind iparkodott vele, még az ebédhez ülés előtt,
megismertetni a legközelebbi mult idők sensatiós eseményeit.