végeztük el. Én még nem voltam kielégítve a minister kegyességével.
Kijátszottam az utolsó tromfomat. Így szóltam a ministerhez: Uram! Lis
Blanc Lyonelre nézve az mindegy: akár az Ile de Francera küldik, akár
Cayennebe. A deportatio «polgári halál». A polgári halál esetén Lyonel
ismét elveszti a jogát ősei birtokához, s a Lis Blanc-hagyatékot örökli
De L’Aisne Alfréd marquis. Lyonel gróf az «Internationale» tagja, Alfréd
marquis pedig pure sang orleanista. Már most mi van érdekében a franczia
köztársaságnak? ha Lyonel lesz többszörös milliomossá: az bizonyosan
megszünik «communista» lenni, de ha Alfréd jut ehhez a nagy birtokhoz,
az annál hatalmasabb orleanista lesz. Melyik a félelmesebb ellensége a
respublikának, az ultrademokrata-e, vagy a royalista? – Ez a dilemma
győzött. «Vicisti Galilæe», mondá a minister. «Kiástál egy elkárhozott
lelket a pokolból!» S azzal kitörülte Raoul Ripaille nevét a harmadik
kategoriából is s beirta, most már nem azt, hanem Lis Blanc Lyonel gróf
nevét a negyedik osztályzatba.
– S az mit jelent?
– Száműzetés tíz esztendőre Francziaországból és annak a gyarmataiból, a
tiszti rang és legion d’honneur elvesztésével.
Sidonia grófnő megkönnyebbülten lélekzett fel.
Lándory felállt mellőle s pár lépest tett a teremajtó felé.
Sidonia grófnő utána lebbent s megragadta a kezét.
– Uram. Önnek nehéz valamit mondani. Olyan nagy a hála, a mivel önnek
tartozunk: én és az egész családom.
– Grófnő! A hála mindig egy neme a gyűlöletnek.
– Talán ezuttal nem az. Még egy szót mondok önnek. Ha L’Aisne Alfred meg
tudja azt, hogy mit köszönhet az ön közbenjárásának, az önnek halálos
ellensége lesz.
– Máris az. De a míg ellenségem, addig nem félek tőle, hanem ha egyszer
jó barátommá fog lenni, akkor elkezdek vigyázni magamra.
Ezzel átléptek a terembe.
Medea még mindig a zongoránál ült: a fiatal jegyző bal oldalán állt, s
fordította a hangjegylapot; jobbján pedig Alfréd tehénkedett a
zongorára. Közel hozzájuk egy kis kártyaasztalnál játszott béziguet a
souspréfet az abbéval. Hármasban voltak a marquisval; a vesztes mindig
pihent; ezuttal ő volt a vesztes, ráért Medeát mulattatni, míg rákerül a
sor.
Ki is lehetett találni, hogy miről beszélgetnek, mert a mint Sidonia
grófnő Lándoryval együtt előjött a téli kertből, egyszerre félbeszakíták
a beszélgetést.
Lándory búcsút vett Sidonia grófnőtől, a kalapját a kezében tartá s
egyenesen Medea grófnő felé ment, hogy attól is búcsút vegyen, egy
szokásos udvarias bókkal.
Medea, a mint őt közelíteni látta, egész tüntetőleg elfordítá a fejét s
a fiatal jegyzővel kezdett el társalogni.
Lándory aztán el is hagyta azt, hogy Medeának mondjon búcsúzó bókot,
hanem a helyet concurrentiát csinált neki. Ő is a kis jegyzőhöz lépett
és kezét annak a karja alá dugva, igen szárazon azt kérdezte tőle:
– Jegyző úr! Készen van a mai hivatalos ténykedésről szóló protocollum?
Erre a kis jegyző nem tehetett mást, mint hogy a szeme közé nevessen.
Csodabogár! Ez azt hiszi, hogy a jegyzőnek egyéb dolga sincs, mint
jegyzőkönyvet írni. – Medea kerek szemeket csinált rá; egy pár úr
félrefordult kunczogni. Hisz ez egy barbár! A ki annyi neveléssel sem
bir, hogy mikor a háziasszony diskursusban van egy vendégével, azt ne
zavarja meg. Alfréd marquis egész impertinens gúnynyal kérdezé
Lándorytól:
– Hát olyan igen nagyon sürgetős önre nézve az a mai protocollum?
– Rám nézve egy cseppet sem sürgetős, sőt ellenkezőleg. Nekem előnyös
lesz az, ha a jegyzőkönyv holnapra marad. Azt bizonyosan tudni fogják
önök, hogy holnap van az utolsó terminus a Traumhold-tömegnél
bejelenteni a követeléseket!
– Ah! Ah! Kérem, kérem! Mi az?
Alfréd egyszerre megszünt impertinens lenni.
Medea bámulva látta, hogy a marquis nagyon nyájasan csatlakozik
Lándoryhoz, karjába ölti a karját s aztán olyan közelről, hogy majd a
szivaraikkal égetik ki egymásnak a szemét, beszélnek egymással, rövid
mondatokban, melyeknek mindegyike mint a villanygép hozza mozgásba a
marquis tagjait és arczvonásait. Halkan beszélnek, hogy a közelállók ne
hallják.
Lándory mondá:
– A bécsi törvényszék két év előtt záridőt tűzött ki a lefoglalt
Traumhold-féle tömeget illetőleg mindazokra nézve, a kik hitelezés,
letéteményezés, vagy károsodás czímén követelnek a tömegen valamit.
– Nem hallottam róla, suttogá a marquis. A Lis Blancok tudom, hogy
jelentkeztek.
– Igenis az ellopott ékszerek és a végrendelet miatt, de nem a félmillió
frank értékpapirokért, a mikről nem volt tudomásuk. A marquis tudott
felőlük; de ön megint nem jelenthetett be az iránt követelést, mert az
első végrendelet e félmilliót nem hagyományozta önnek, és így az
ügyvédje nem talált jogczímet igénytámasztásra.
– És így senki sem jelentkezett?
– Senki. A határidő holnap déli 12 órakor lejár s ha addig önök, a kik
között a codicillus azt a félmilliót felosztja, megfelelő lépést nem
tesznek, a törvényszék az uratlan ötszázezer frankot odacsapja az
«árvalányok» intézetének pénzalapjához, melynek a boldogúlt feleségem az
apja örökét hagyományozta. Én jobb szeretem, ha ez a jótékony intézet
gyarapodik vele. És így, ha önöknek nem sürgetős az a protocollum, nekem
nem az.
Medeának a bámulata fokozódott, mikor Afrédet Lándorytól gyorsan
elszaladni s egy ugrással a souspréfèt háta mögött teremni látta. Annak
épen tele volt a keze négy «ass»-al és sext majorral. De a mint az első
mondatot a fülébe súgta a marquis, lecsapta a «match»-nak igérkező
kártyát az asztalra, feldöntötte a bezigue-jelző táblát, felugrott a
székéről, s mint a vad oroszlán rohant a kis jegyzőre, szikrázó
szemekkel ordítva a szeme közé:
– Hát ön még sem készítette el a protocollumot?
Aztán az abbé is felugrik a kártyaasztaltól, az is oda fut a kis
jegyzőhöz:
– Jöjjön, jöjjön, barátocskám. Majd én segítek önnek purisálni!
Purisálni! Kártyaasztal helyett! – Bűvészet megy itten végbe. Biz a kis
jegyzőt elvitték a zongora mellől, nem bánták, akárki forgassa a kótát a
grófnőnek.
Lándory végre hozzá jutott, hogy egyedül maradt Medea előtt.
– Madame! meghajtá magát búcsúvételül s aztán indúlt kifelé.
Medea azt látta, hogy az egész társaság felkavarodik. Alfréd odafut
Sidonia grófnőhöz, azzal is abba hagyatja az érdekes epizódot, melyet a
colonel bocsát közre az issy-i erőd ostromáról. Másfelől pedig a maire
reménykedve siet bevágni az útját a távozni készülő Lándorynak,
visszatartva őt erőhatalommal. Nem szokás ez művelt társaságban.
– Ah, uram, ön már el akar bennünket hagyni? Épen most akartam önt
felszólítani, hogy üljön le velem egy partie sakkra.
– Nem tudok sakkozni.
– Ah. Pedig az ön hazafiai híresek arról, hogy mind sakkoznak.
– Azok az arabok.
– Aztán a lábaikat keresztbe szedik maguk alá, mikor leülnek.
– De most már hozzá szoktak a székenüléshez is.
– És a próféta szakállára esküsznek?
– Hja, az régen volt. Most már a próféta borotválkozik.
Ez a sok bohóság szándékosan volt kifundálva, abból a czélból, hogy a
távozni készülőt valami vitába keverje.
Végre még az öreg inas is beavatkozott a szövetségbe. Egy nagy ezüst
tálcza volt a két kezében, tele fehér, piros és sárga folyadék tartalmú
poharakkal. A lehető legvigyoribb nyájassággal ejté ki az édes hangot a
«kedves» vendéghez:
– Sorbeth!
Lándory nem állhatta meg, hogy erre a mosolygó arczra el ne nevesse
magát. (Az inasnak is úszott kétezer frankja a félmillió közt: ez is
tudta már, hogy miért mosolyog.)
– A próféta szakállára esküszöm, hogy soha sem iszom sorbethet.
De nem tudott tőle megszabadulni, kénytelen volt egy pohár sorbethet
magába diktáltatni.
Medea el nem tudta képzelni, hogy miféle villám csapott ide most be?
Jött a souspréfet. Az is elfogta Lándoryt. Most már valósággal
cernirozva volt.
Boisgoberry úr egész protektori minával mazurkázott oda a vendég urhoz,
mintha ő követne el rajta valami nagy szivességet.
– Egy óra mulva készen lesz a jegyzőkönyv s hitelesített másolatban
rendelkezésére álland önnek.
– Fölöttébb lekötelezve érzendem magamat, s egy óra mulva a szolgámat
érte fogom küldeni.
– De hisz itt is megvárhatná ön.
– Sürgetős leveleket kell még ma irnom és postára adnom.
– Ah, haha! Kár fárasztani magát. Seigniersben nincs éjszakai
postaszolgálat, sem távirati állomás.
– Azon majd segítek én. Az inasom lóra ül, s elviszi a sürgönyömet a
legközelebbi táviró-állomásig.
Erre a szóra odakerült Alfréd is. Voltak már négyen, a kik Lándoryt
fogták. Az utolsó szó kapta meg a figyelmét.
– Ah! Akkor az a derék fiú elvihetné a mi sürgönyünket is a – izéhez?
Hova kell nekünk azt a bejelentést czímezni?
Lándory mély deferentiával hajtotta meg magát, a souspréfet úr felé
fordulva.
– Monsieur mindent jól tud.
Monsieur nem akarta elérteni a sarcasmust, hátraveté a fejét, négy ujját
a mellényébe dugta, s a zsinóron függő lorgnettejével szélmalmot
csinálva, tiszteletparancsoló önérzettel tárta fel ismereteinek
lajstromát.
– Igen is. Jól tudok mindent, a mi az administrativ közegek
internationális correlatiójára tartozik; csakhogy az önök dualistikus
államformája mellett nagy specziál studium kell hozzá, eltalálni, hogy
vajjon a szőnyegen forgó esetben az inhibitiót melyik forumhoz kell
adressálni; a bécsi lordmayorhoz-e, vagy a budai palatinushoz.
– Az tökéletesen mindegy. Biztosítá őt Lándory.
A marquis boszusan toppantott a lábával. Ő neki már közvetlenebb
ismeretei voltak a budai palatinusról a kinek a neve «herczeg
Czernovicz». A leánya pénztárosnő volt a Café Anglaisban: elragadó
szépség, ki fölségesen tudta vegyíteni a sorbet marasquinot, s egynehány
jó embertől valami kétszázezer frankot szedett fel kölcsön, a mit az
atyja, a palatinus fog egykor kifizetni. A dologból cause celébre lett:
s végre kisült, hogy Budán nincs palatinus, s ha van, nem híják herczeg
Czernovicznak. Ezért a marquisnak fölöttébb nagy kétségei voltak a
souspréfet ur jól értesültségében. Egész könyörgőre fogott hangon dadogá
Lándoryhoz:
– Uram! Ha már eddig részt vett ön a «családunk» jelen ügyében: most a
kapuzárás előtt ne hagyjon bennünket az utcza közepén. – E közben
mindenféle arczjátékkal igyekezett a helyzet kritikus voltát megértetni,
s sikeres beavatkozásra buzdítani valakit, Lándory vállán keresztül
mimikázva.
Lándory tudta jól, hogy kinek integet a marquis. Sidonia grófnőnek. –
Csak azért sem nézett hátra.
Medea élesen figyelt a jelenetre. Látta azt a sokféle, megszeppenését
elmosolyogni törekvő arczot: azt a protegáló instálást annyi nagy és
kicsiny ember részéről, egy idegen, ma látott ember irányában.
Nem érté, hogy mi bajuk lehet, de azt kitalálta, hogy azoknak nagy
szükségük van erre az emberre. Ez pedig tudja azt, és paczkázik velük.
Ezek el nem fogják ezt a vadat.
Úgy ült ott Medea, karcsu nyakát előrehajlítva, mint a lesben ülő
panthera, – látta, hogy most az anyja is közeledik Lándory felé. Még az
is meg fogja magát alázni.
– Hiszen itt is dolgozhatik ön – marasztalá a vendéget a marquis. –
Nekem van itt egy igen kedves dolgozó szobám az emeleten. Azaz, hogy
volt az enyém, a míg én voltam itt az úr. Az egészen önnek való hely.
Ott megirhatja a leveleit.
Ezt már Sidonia grófnő is hallhatta, s gyors előrelépéséből sejteni
lehetett, hogy a marquis ajánlatát háziasszonyi meghivásával
szentesíteni siet.
Medea látta a férfi arczából, hogy még a grófnő meghivására sem fog itt
maradni szálló vendégül. Azt is tudta, hogy miért «nem?» Minden
bizonynyal «nem». – Valamire határozta magát.
Meg akarta talán kimélni az anyját? vagy megszánta a publikumot? vagy
meg akarta mutatni az erejét? – Hirtelen fölállt a zongora mellől s
odasietett Lándoryhoz.
– Uram! Én is kérem önt, hogy legyen a mi vendégünk.
S ezzel eléje nyujtá a jobb kezét. – S midőn Bertalan elfogadta ezt a
jobbot, akkor a balkezét is tetejébe tette.
És Bertalannak volt elég vakmerősége, mind a két párducz-kacsót
egyszerre a kezében tartani.
– Köszönöm, grófnő, itt maradok.
Ekkor aztán nagy lett az öröm Izraelben. Rögtön futtattak a vendéglőbe,
elhozatni Lándory utiszereit, Péter urat, meg a készen tartott lovát
nagy diadallal hozták fel a kastélyba.
Lándory aztán magával vitte a dolgozó szobába a munkabiró urakat, s maga
mondta nekik tollba a nyilatkozatokat, a melyek irásban, s azokat, a
melyek távirat utján intézendők az osztrák első folyamodásu birósághoz.
Ha nem érkezik is meg napjára a levél, de a távirat és a postabélyeg
kelete megőrzi az igényt és jogot. Még aztán az érdekeltek
megnyugtatására a saját nyilatkozatát is megismerteté velük. Jól
indokolt lemondás az, a netaláni elkésésből származható minden formális
előnyökről.
Az urak, kik a dolgozó szobából a salonba visszaszállingóztak,
kifogyhatatlanok voltak Lándory becsületességének magasztalásában, a
miért aztán Medea kezdte őt tökéletesen meggyülölni.
Hiszen legyen ő becsületes ember, nemeslelkü «bolond»; toronymagasságig:
– de ne kerüljön az ő légkörébe!
A hivatalos munka tökéletesen be lett fejezve, Péternek a nyakába
akaszták a táskát az iratokkal, felsegíték a nyeregbe, ellátták
revolverrel és certifikáttal, meg pálinkás kulacscsal s áldást
kiáltottak utána, mikor elrobogott.
Aztán a vendég urak is kocsijaikra ültek s megnyugtatott kebellel
távozának. Legutolsónak maradt De L’Aisne Alfréd. Atyafiságosan vett
búcsút a hölgyektől, «megölelve» a kezeiket, (a hogy a franczia szokta
szemérmesen kifejezni a «csókot»). Végül aztán Lándorytól is meleg
búcsut vett; azt már formaliter megölelte, biztosítva őt őszinte
barátsága felől.
Már is!
TARTALOM.
I. KÖTET.
A czím alak 1
A végzetes személycsere 2
A rémpör hőse 18
A nevető leány 23
Monterosso és Kolaczin 40
Egy mesés jellem 53
Nem nevet már 62
A karácsonyfa alatt 79
A világon kívül 91
Egy csepp vér. – Egy csepp méreg 116
A két hajó 130
A méregkeverő 138
Az elrabolt kincs 153
A Lis-Blanc szekrény 168
A mi a két irás között van 194
Monsieur de L’ane doré 207
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
52 |érte. |érte».
52 |bagnóban is!« «s |bagnóban is!» s
58 |Iit van |Itt van
74 |Uljön le |Üljön le
129 |jó kikerülni.» |jó kikerülni.
136 |e szép |«e szép
166 |On ezt |Ön ezt
177 |iranti |iránti
189 |kíadott |kiadott]