barátságot biztosítja. Tudja ön, «Heincz» királyfi sem akar ráismerni
többé a maga Falstaffjára, a mint princzből uralkodóvá lett. De én nem
megyek ilyen nagyon mélyen a lélektani kutatásba. Monte Rosso egy
közönséges tolvajfőnök volt. Ez még azon «tul» is valami. Majd elmondom
azt is, hogy «mi?» – ön odáig értesült a gróf felvilágosításaiból, hogy
a grófnő felolvasó hölgye átköltözött hozzá s igyekezett a házi lelkész
által a gróf kedélyére hatni, a fia iránt engesztelőleg. Ugyan ez
irányban fáradozott Sidonia grófnő Lyonel megszelidítésében. A mint a
grófnak a föltételét megértette, elővette az urfit: – Legyen eszed! –
Ennek meg kell történni. – Hiszen nem vesztesz vele semmit. – Most csak
husz esztendős vagy. – Hát mi az az egy esztendő? – Gondold, mintha egy
földkörülhajózást tennél. – Ha zarándok fogadást kellene tenned, a czél
azt is megérdemelné.» – Lyonelt utoljára is rábirták, hogy egy időre
tagadja meg magát. Elhagyta a rossz társaságokat: összefoglalva high
lifeot és low lifeot. Elutazott Angliába. Innen aztán rövid időn Asthon
lordnak sajátkezü levele értesíté Lis Blanc grófot, miszerint a két
család leghőbb óhajtása beteljesült: Lyonel gróf eljegyezte mylady
Elvirát. Lis Blanc gróf sietett még az nap válaszolni Asthon lordnak,
atyai beleegyezését küldve e boldog frigyhez. Egy hónap mulva aztán
megkapta a meghivót az esküvőre. Erre udvariasan azt felelte, hogy nem
mehet, mert a köszvénye nem ereszti. Nem sokára azután megküldték neki
az «Illustrated News» számát, melyben a végbement esküvő le volt irva és
rajzban megörökítve. Lady Elvira nehéz fehér selyem brokát menyasszonyi
ruhát viselt, mely Worth mesternél készült; az uszálya himzésén hat
mamsell dolgozott három hétig, csak a csipke diszítés negyvenezer franc
értékü volt rajta. Tizenkét nyoszolyó leány kisérte, mind rózsaszin
ruhában; a legidősebb közöttük volt hat esztendős. – Hanem ez mind nem
volt elég Lis Blanc grófnak. Hiszen mehetett volna ő arra az esküvőre a
lába miatt, de szent fogadása tartá, hogy eretnek templomba be nem lép,
s az első esketés anglikán szertartás mellett ment végbe. – Azt tehát
követni kellett a másodiknak: otthon Francziaországban, a vőlegény
hitvallásának ceremoniáival a franczia ősaristocratia kedvelt Saint
Germain l’Auxerrois templomában. Ide már nem fájt a lába elmenni Lis
Blanc grófnak. Ez ünnepélyes alkalommal aztán «a világ szemeiért»
kibékült Sidonia grófnéval. De még ez sem volt elég. Francziaországban
csak a polgári házasságot ismerik el törvényesnek. Tehát még a
seigniersi souspréfet, a közjegyző s hiteles tanuk jelenlétében is végbe
kellett menni az esküvőnek, s a szerződő felek által névaláirásukkal
megerősittetni.
– No már az ilyen háromszor megesküdött, megáldott, meghitelesített
házasságnak csak tartósnak kellett lenni! – Szólt közbe Lándory.
– Magam is azon véleményben vagyok. Sajnos, hogy az öreg Lis Blanc gróf
nem volt olyan optimista, mint mi ketten; ő, mikor az új pár, a
hivatalos szertartás után, a mairieből átment a kastélyba, a pompás
luncheont, s az atyai áldást elfogadni, így szólt a fiához, bevezetve őt
menyével együtt a háló szobájába s ott felnyitva előttük a hirhedett
vasszekrényt.
– Tekints ide fiam. Itt vannak a Lis Blanc családnak az ősi kincsei, a
miknek némelyike szent Chlodwig idejéből származik. Ez mind a tied lesz,
s nagy ünnepélyeken nőd testét fogja ékesíteni. Ez a tizpecsétes levél a
végrendeletem, melyben téged teszlek általános örökösömmé. Soká nem
viszem már. Az orvosaim biztosítottak, hogy egészen jól vagyok, a minél
fogva azt hiszem, hogy a végét járom. Eddig szigoruan tiltották a
homardot és a champignont, most már megengedték. Tehát egy évig fogok
enni tengeri rákot és csiperke gombát. Kérlek igen szépen, hogy addig, a
míg én élek, ezzel a derék hölgygyel, a kit a sors kezedre bizott, jól
bánj. Mert ha rosszul bánnál vele, vagy hűtlenül elhagynád, az én nekem
olyan rosszul esnék, hogy igen gyorsan belehalnék; de még sem olyan
gyorsan, hogy előbb a te székedet az ajtón kivül ne helyezzem. Tehát egy
év mulva jöjjetek vissza ide feleségestől együtt, vagy engemet találtok
itt az áldásommal együtt, vagy az áldásomat nálam nélkül.
Azzal egy jó csomó pénzt átadott Lyonelnek, s elbocsátá a boldog párt
nászútra.
Lyonel csakugyan példásan adta az új férjet – egész Svájczon keresztül.
Lady Elvira kitünő hegymászó. Lyonel mindenüvé mászott vele. Többször
kinálkozott rá neki az alkalom, hogy a feleségét valamelyik Gletscher
hasadékába letaszítsa. Egyszer sem tette meg. Nagy önuralkodás! Genfben
vett neki egy kis selyempincset. A gyöngédség netovábbja. Azután Nizzába
mentek, ott a virágünnepen meglátott Lyonel egy világhírű szép
tánczosnőt, abba beleszeretett. A tánczosnőnek mennie kellett Madridba,
a hol szerződése volt. Lyonel utána szökött, s ott hagyta a fiatal
feleségét, épen tizennégy napos házas korában.
A tánczosnőt úgy hitták, hogy «Scilla.»
És így beteljesült, hogy «incidit in Scyllam, qui vult evitare
Charybdim.»
Kérem, uram, ne üssön agyon, hogy ilyen rossz szójátékokat csinálok, de
szeretek vele dicsekedni, hogy iskolába jártam.
És akkor az a páratlan hölgy, a hátrahagyott feleség, a kinek nemeslelkü
tettéhez hasonlót nem jegyeznek fel a világ krónikái, tudja ön, hogy mit
tett? Folytatta a kitűzött nászutazást – egyedül: – nem, a kis
kutyájával. Szépen: Velenczébe, Turinba, Veronába, Flórenczbe, Rómába,
Nápolyba. És azután minden városból írt leveleket haza Asthon lordnak és
Lis Blanc grófnak. A levelek a legnagyobb megelégedésről szóltak. Lyonel
ott van mellette hűségesen és jól találja magát. Szeretik egymást.
Együtt élvezik a természet szépségeit. Együtt tanulmányozzák a mesterek
remekeit. Kegyes csalással hitegeté a két öreget; eltitkolva előttük
szégyenét, szerencsétlenségét. S az a jámbor csel talán azoknak a
holtáig is sikerült volna; mert a derék nő úgy félre tudta magát huzni
Capri sziget valamelyik villájába, hogy még talán ön sem találkozott
vele, a ki ugyanakkor ott lakott. Hanem a futó bolond Lyonel elrontotta
az egész dolgot. Scilla kisasszony Londonba is meghivást kapott s azt
természetesen elfogadta. Lyonel természetesen oda is utána
pirouettirozott s mindenütt a czipőszalagját kergette.
Azonban a derék Asthon lord nagy kedvelője lévén a plasticai
szépségeknek, egy szép este a tánczosnő szinpadi öltöző szobájának
ajtaja előtt éppen csakhogy egymásba ütötték az orraikat: az ipa és vő.
És Asthon lord éppen akkor kapott levelet lady Elvirától, melyben leírja
előtte a gyönyörű holdvilágos estéket, melyeket Lyonellel együtt
töltenek Torre del Grecoban, várva a Vezuv közelgő kitörését.
No iszen a mylord nem várt a Vezuvra a tűzokádással: elkezdte azt maga.
Nagy scéna lett a színfalak között. A botrány miatt Scilla kisasszonynak
rögtön el kellett hagynia Albiont. Egyenesen Párisba utazott. Elébb
azonban Lyonel urnak peremptorie kiadta a parancsot, hogy tőle végkép
elmaradjon.
Már hiszen maga Páris is elég tilalom volt Lyonelre nézve; mert ha oda
is elmegy Scilla után, semmiképen ki nem kerüli, hogy a neve a
hirlapokba bele kerüljön, s azokból azután az atyja is meg fogja tudni,
hogy elhagyta a feleségét. Erről ugyan a nászura is valószinüleg
értesítette az öreg grófot, csakhogy a seigniersi udvar olyan jól volt
berendezve, hogy az érkező leveleket elébb átvizsgálták, s a gyanusaknak
találtakat eltették szem elől. Lis Blanc gróf nem kapott a fia felől
máshonnan értesítést, mint lady Elvirától. Sajnos, hogy a hirlapokban
nem lehetett feketével befesteni a nem olvasandó híreket, mint más jól
rendezett államban szokás.
Én nem szeretek senkit gyanusitani, de feltűnőnek találom, hogy az
Asthon lord és Lyonel közötti kellemetlen találkozás, azután a Lis Blanc
gróf hirtelen halála, s nyomban rá e nap éjjelén a szekrény
elraboltatása alig három napi időközre esnek. Idáig a történteket Monte
Rosso közvetlen tapasztalatai nyomán tudtam meg. A sikerült rablás volt
az utolsó actus. A mik ezután következnek, azokról már mind a börtönben
értesültem. A fegyenczek nagyon élénk levelezésben állnak a külvilággal
(ha van pénzük.) A levelezés százféle módjából ön is bizonyosan ismer
egynéhányat. Én többet. De becsületszavamat adtam nekik, hogy el nem
árulom.
Lyonel gróf egyszerre kaphatta meg a táviratot az öreg úr haláláról s a
végrendelet eltünéséről. Mire Francziaországba visszatért, már akkor ott
találta Alfréd nagybátyját a seigniersi kastélyba behelyezve. S ha még
csak a Lis Blanc örökségbe installálta volna magát: de a gonosz atyafi
még Scilla kisasszonynak a hotelében is elfoglalta Lyonel urfi helyét.
Ez nagyon természetes.
«Ha a köpönyeg leesik, a herczeg utána esik,» mondja Schiller.
Pardon, gráczia! Már megint!
E sorscsapások annyira elkeserítették Lyonelt, hogy busulásában elment
Afrikába, oroszlánt vadászni.
Onnan irogatott haza a mostohájának gerjedező leveleket. Medea iránti
szenvedélye jobban lángolt, mint valaha.
A közben történteket ön, uram, jobban tudja, mint én.
A boldogtalan Monte Rossot balcsillagzata idevezette az ön légkörébe, a
hol megkapta, a mit mindenütt kikerült, a lábvasakat. Több nála talált
értékpapir, meg a miket Traumhold bankárhoz elküldött, kétségtelenné
tették, hogy ő követte el a seigniersi kastélyrablást. Tehát az ellopott
végrendeletnek is nála kell lenni.
Ennek a felfedezésnek az alapján Lis Blanc grófnő megindította a pert a
birtokban levő de l’Aisne Alfréd ellen. A rabló kézre került; az orgazda
is kitudódott: a második végrendeletnek elő kell adatni. A Lándory név
sok ideig egyenlő volt Messiáséval a Lis Blanc szalonokban. Majd
előteremti azt a Lándory! A Lándory csoda ember! Minden titkot ki tud
deríteni.
Ezt is mind hírül hozták Monte Rossonak a fegyházba. Nagyokat nevetett
rajta.
Egyszer aztán a Lándory név eltünt a világból.
A Lis Blancok tanács nélkül maradtak. Azonban Alfréd is kényelmetlenül
érezte magát. Az igényper miatt az öröklött birtok birói gondnokság alá
volt helyezve.
Ekkor aztán valami okosat gondoltak ki egyesült tudománynyal. Hátha
véget vetnének e kinos pernek egy édes kibéküléssel?
Hisz a tenyerén fekszik az embernek a megoldás.
Vegye nőül De l’Aisne Alfréd Medea grófnőt, s azzal meg van oldva a
kérdés.
És nem csak a birtokkérdés, hanem még valami más is.
Hogy Medeának Alfréd gróf megfordított ideálja, az nem baj, és hogy
Medea sem tartozik azon nők osztályába, a kik egy olyan rouét, mint
Alfréd, eleven emberré tegyenek: az is úgy volt a rendén. Így is egészen
egymásnak voltak teremtve. Erre megesküdtek ugyan abban a St.-Germain
l’Auxerrois templomban.
Ekkor azután tudósítá Lyonelt Lis Blanc grófnő a Saharában.
«Most már jöhetsz haza!»
Hisz ez valóságos aranykorbeli idyll lesz így: jóéletű nagybátya,
egymást szerető mostohatestvérek és egy mindenkit boldoggá tenni
serénykedő mostohaanya!
«Lurida terribiles miscent aconita novercæ!»
(Üssön hátba kérem! soha több diák verset! «nunquam plus carmina
dicam.»)
– Borzasztó dolgok azok, a miket te itt nekem elmondasz Péter.
Csináljunk puncsot: én fázom.
– Ugy-e? A szegedi börtönben nem lehetett ilyen derék dolgokat hallani.
– Itt azonban megint hézag van tudósításaim között, a mit ráérünk
találgatással kitölteni, a míg a víz felforr. Az oroszlánvadász sietett
haza a szél szárnyain; azonban mire hazaért, akkorra már Medea el is
vált a férjétől. S hogy törvényesen elválasztották, az arra mutat, hogy
valami rendkivüli dolognak kellett közöttük történni.
Lyonel úrfi tehát már most itt állt: egy félig meglőtt oroszlánnak az
emlékével, egy félig füstbe ment reménynyel, s egy félig elvesztett
birtokkal a markában.
Lehet-e csodálni, hogyha egy fiatal ember, a kit huszonegy éves korában
annyi rendkivüli sorscsapás ér, végképen elkeseredik?
Medeával csak egyszer találkozott.
Nem hiszem, hogy az eredeti ős Medea jobban lefelé forgatott szemekkel
nézett volna az ő Jásonára. A szavait följegyzék. S tudatták Monte
Rossoval. Első kútforrásból.
A mint «szive lángjairól» kezdett el beszélni a mostoha testvérének, az
rögtön ezzel a szóval szakítá félbe:
– Tudom jól, édes Lyonel, hogy mi hozta önt ide? Pénzt akar kapni az
anyámtól. Az pedig «most» nálunk is szabottan áll. Nem tudna ön valaki
mást kirabolni?
Ez már a valódi fekete panthera körmös kacsójának a legyintése!
Medeának általában az egész férfinem iránt az undorig menő ellenszenve
maradt fenn rövid excursiója után a házasélet birodalmában.
Egy ilyen megalázó visszautasítás után csakugyan nem lehet csodálni, ha
a fiatal ember a végletekre ragadtatja magát.
Nemsokára kiütött a nagy háború.
Lyonelnek nem jutott eszébe, a kardját felajánlani hazájának.
Neki, mint telivér socialrepublikanusnak azon kellett imádkozni, hogy a
császárságot összetörjék. Ez a kivánsága teljesen be lett töltve. –
Hanem aztán a respublikának sem ajánlotta fel a kardját.
Hanem, a mint elkövetkeztek a communenak a napjai, akkor jött el a sora
a mi hősünk tevékenységének. Ő volt a párisi lázadók egyik legkiválóbb
kolomposa.
– Emlékezem már a Raoul Ripaille névre, szólt közbe Lándory: a tavaszi
hirlapok átolvasásánál botlottam bele. Nem valami dicsőséges emlékek.
Egyszer a párisi érsek meggyilkoltatásánál említik fel, mint jelen volt
vezért, a második eset még vérlázítóbb, a mikor egy árulással vádlott
czimborájukat, egy hirlapírót lövetnek agyon; a kinek neje és öt kis
gyermeke volt.
– Hja, uram, ezek csak apró rongyocskák, mik Raoul Ripailleről
lehullottak, de én őt egész egyenruhástól, fegyverestől birom az
emlékezetemben. Mi, ott az illavai fogház vasrácsai mögött jobban
voltunk értesülve arról, hogy mi történik Párisban, mint az összes
európai kormányok. Nagyszerű terv volt az, ha sikerült volna. Egyszerre
kiszabadítani a börtönök összes foglyait, s a bagnok gályarabjait, s
aztán egyesült erővel nekizudulni az egész társadalomnak. Ki volt adva a
harczi jelszó Németországban, Oroszországban, Belgiumban, az
osztrák-magyar birodalomban, Olaszországban, a törvények elítéltjeinek,
hogy egyszerre törjenek ki a börtöneikből, ragadják meg a fegyvert!
Gyujtsák fel a nagy városokat. Lázítsák fel a munkás osztályokat,
szedjék maguk körül a sok faczér cselédet, a kinek a gazdája ijedtében
elszökött.
Népszerű is volt az eszme! A diadalmasan hazatérő német seregek előtt
felforgatni otthon fenekestül Berlint s a kereskedő városokat;
Szentpétervárott hatalomra keríteni a nihilistákat; Kazántól Tobolszkig
fellázítani azt a százhatvanezer deportált lázadót, gonosztevőt,
menekült bradjagát, előhozni az ólombányák elítéltjeit, feltörni a «holt
házak» zárait, a hol a katonai elítéltek vannak összezsufolva; s
mindenütt egyszerre megkezdeni a rontást bontást! Kolosszális eszme volt
ez. Mi is számot vetettünk benne! Illaván hétszáz fegyencz,
Szamosujváron kilenczszáz. Magnak elég egy dulni rendelt hadsereghez.
Olyan emberek, a kik már úgy is elvesztették az életüket. A koczkánál
csak az a kilátás, hogy visszanyerhetik. – És csak egy hajszálon múlt,
hogy nem sikerült. A commune barrikád-harczaiban már hétszáz kiszabadult
fegyencz és gályarab vett részt; a Louvre, a Tuilleriák, a Hotel de
Ville kormos falai hirdetik, hogy ki járt ott? Az Issy erőd makacs
védelmében ők szolgáltak az ágyuk mellett; bizony nem is a takácsok ám,
vagy a rongyszedők; hanem az elszánt gályarabok. S már a nemzetőrséget
is magukkal sodorták; a sorkatonaság csapatonkint állt hozzájuk. A
hatalmas Dombrovszky tábornok minden ponton diadalmasan verte vissza a
versaillesi kormány seregeit! Mi erről mind pontos tudósítást kaptunk a
börtönben. Léghajókon át küldték ki a leveleiket a körülzárolt Párisból.
Mi is összesugtunk. – Csakhogy ekkor a versaillesi kormánynak ez igazi
pokoli szép terve elnyomására egy még pokoliabban szép ellenötlete
támadt. Ráeresztette a communardokra a turcosokat, a pápai zuávokat, meg
a tengerészeket, s azokkal verette őket tönkre. Mi is pórul jártunk a
kitörési kisérletünkkel. A derék Monte Rosso az első rohamban elesett, s
most már a tulvilágon adhat számot viselt dolgairól. S ha ott is van
esküdtszék, meg vagyok felőle győződve, hogy föl lesz mentve.
Ettől a naptól fogva aztán nincs több tudósításom: engem és a nehezebben
megróttakat elszállították Szamosujvárra. Ott többé nem volt
Monte-Rossonk; nem volt pénzünk. «Point d’argent, point de Suisses».
Legfeljebb azt tudtuk meg, hogy mi történik az alföldön? Ön tudni fogja,
mi lett a commune-ből.
– Azt leverték teljesen, maguk a franczia seregek. Nem igaz, hogy pápai
zuávok lettek volna, a kiket rájuk eresztett a kormány.
– És az anarchista hadsereg?
– Azzal eleinte nagyon kegyetlenül bántak. Az utczai harczban ezerével
hullottak el, s a kiket fegyverrel a kezükben találtak, azokat
csoportostul lőtték halomra a katonák. Valami tizenkét ezer harczosuk el
lett fogva, a legnevesebb vezéreik bilincsbe verve; s most kezdődik a
rémper tizenkétezer ember ellen. A megrémített birtokososztály, a kegyes
emberek boszút követelnek! Fel akarják állíttatni a guillotinet: oda – a
commune által ledöntetett Vendome szobor mellé, s revanch-ot adni
vérpatakokban a meggyilkolt érsekért, a felégetett nemzeti műkincsekért.
Ha ehhez hozzá kezdenek: irtóztató vége lehet. A kormánytól függ, hogy
mi történjék.
– És így az is megeshetik, hogy a midőn mi ezzel a szekrénynyel
megérkezünk Seigniersben, s előadjuk a megkerült végrendeletet, akkor
már a boldog örökös végkielégítést nyert – négy lat ólommal.
– Az bizony megeshetik.
– Nem kiváncsiságból kérdem én ezt; hanem azért, hogy visszatérjek az én
egész eszemjárásának a kezdő pontjára. Ha a Lis Blanc örökös ilyen
malapropos megtalál halni: akkor ki lesz, a ki az én boldogult gazdám,
Traumhold bankár ellen megindított eljárást megszünteti?
– Ezt a végrendelet fogja megoldani. Bizonyosan lesz abban valami
másodörökös is megnevezve. Vagy a mit még jobban sejtek: Lyonel számára
lesz elrendelve, nagykoruvá léteig törvényes gyám. Ez fog intézkedni.
– Nem lehetne ezt a végrendeletet is elolvasnunk? – kérdé Péter.
– Láttad, hogy tiz pecséttel van lezárva.
– Nem néztem oda. Azokat is fejnyithatta Monte Rosso; miután már a
kezében volt.
– Hát azt hiszed, hogy a mit Monte Rosso, a főfőtolvaj elkövetetlen
hagyott, azt én fogom megtenni?
– Én kimennék a szobából. Nem tudnék róla semmit.
– Elég, ha én magam tudnám.
– Pedig azt hiszem, hogy ez, ha nem is törvényesen korrekt, de egészen
Istennek tetsző cselekedet volna.
– Hiszen, kedves Péter, ha én meg tudnék magammal alkudni a fölött, hogy
mi az igazság, a kötelesség? aztán meg mi a «jó tett», hát akkor azon
kezdeném, hogy ezt a lepecsételt levelet dobnám a tűzbe; s a helyett a
felfedezések iratát tenném le a hivatalos helyen. Ha holtakat tudnék
idézni: a megholt Lis Blanc gróf lelke bizonyosan azt mondaná rá: így
tegyek. Hanem hát ebben nincsen alku. A Lis Blanc család megkapja a maga
kincseit gyémántokban és papirosokban, kivéve a tűznek szánt iratokat.
Hogy azokat kinek a keze égesse el, és mikor? az tőlem fog függeni. Idő
nincs rá szabva.
Ezzel a felleplezések iratát Lándory eltette a zsebébe s a kincses
szekrényt ismét lezáratta Péterrel.
– Most már nagyobb fejtörést fog nekünk okozni az, hogy mi uton-módon
jutunk el mi Párisba. A német seregek még a keleti departementokat
megszállva tartják. Schweicz egész hadereje őrzi a déli határt: éppen
most fegyverezték le Canrobert és Garibaldi átmenekült seregeit. Nekünk
ezen a harczvonalon, annyi fegyveres, gyanakodó erősségen ezzel a
furfangos ládával keresztül hatolnunk nem lehet.
– Talán Marseille felé a tengeren át szabad lesz az út.
– De valjon Marseilletől Párisig szabad-e?
– Hiszen nem kell nekünk Párisba mennünk, hanem Seigniersbe.
– De elébb Versaillesba.
Péter nem értette, miért, de belenyugodott.
A kakasok hajnalra kezdtek kukorítani.
MONSIEUR DE L’ANE DORÉ.
– Fogadjunk, Péter, száz forintban egy garas ellen, hogy engemet
Francziaországban mindenütt «Arany szamár»-nak fognak nevezni, – mondá
Lándory.
Péter a fejét rázta.
– Az ellenfogadás részemről könnyelmű elpazarlása volna a garasoknak.
(Világos a «beleesés». Csak egy betü különbség: Lándory L’ane doré.)
Az úr úgy bánt a szolgájával, mint a hogy legbenső barátjával szokott az
ember bánni, s a világ előtt az úr és cseléd közötti viszonyt csak Péter
feszes magatartása tanusítá, – meg a leborotvált bajusz. – Különben a
régi gazdájánál is úgy volt szoktatva.
Lándory még Bécsből írt monsieur Boisgoberrynek, a seigniersi
souspréfetnek, útra kelte előtt; tudatva vele, hogy a Lis Blanc szekrény
megkerült: az elveszett ékszerek, s a zárt végrendelet benne vannak. Ő
azokat személyesen fogja elszállítani Seigniersbe: kéreti tehát a
souspréfet urat, hogy hivatalos hatáskörénél fogva, a meghalt gróf
hagyatékának præsumtiv örökösét és prætendenseit e levél kelte után
számítandó nyolczad napra hívja össze a seigniersi maire hivatalába, a
hol részéről az átadásnak meg kell történni.
«Akkor» nyolcz napot kellett számítani a párisi útra: Genuán, Marseillen
keresztül.
Különben Lándory nem ment egyenesen Párisba, hanem Versaillesben
állapodott meg; ott egy napot időzött, az igazságügyminiszternél
kihallgatást nyerve s onnan utazott el, pontosan a kijelölt napon
Seigniersbe.
A seigniersi uradalom az Isle de Franceban fekszik – egész napot tartott
az oda utazás – a rendkivül rossz út miatt.
Valóságos inzultus és rágalom ilyesmit kimondani. Francziaországban
«rossz utak!» – Hát ezek olyan «ad hoc» rossz utak voltak.
A seigniersi birtok ura hirhedett volt a nagyszerű haltenyésztéséről;
egyik nagy jövedelemforrása ebből fakadt.
Páris körülzárolása alatt mr. Boisgoberry souspréfet úr, strategiai
elővigyázatból, átszakíttatta mind a halas tavak gátjait, azok aztán
alaposan megrontották a chausséekat; történetesen azonban a németeknek
nem esett a hadműveleti tervükbe a seigniersi kastélynak a
megostromlása, mert különben ők majd helyre hozatták volna az
országutakat. Így tehát Boisgoberry urnak megmaradt az a boldog tudata,
hogy intézkedései miatt nem taposhatták meg idegen lovak patkói a
seigniersi virányokat. Csakhogy az idegen eltávozta után megint a saját
lovai is csak nagy bajjal járhattak rajtuk. Az utak helyreállítása sok
pénzt igényelt; az uradalom pedig per alatt is volt, birói gondnokság
alatt is volt: a jövedelem élvezőjének Alfred de l’Aisne vicomte urnak
sokkal élvezetesebb kiadásai voltak, mint hogy azok mellett még
útcsinálásra is vesztegethette volna a pénzt. A bérlők hevenyésztek
faderekakból átjárókat a felvettetett hidak helyébe s more barbaro, a
hol járhatlan volt az út, kicsaptak a gyepre. A maire és a souspréfet
még nem igen mertek parancsolgatni, mert nem tudhatta az ember, hogy ki
lesz az úr ebben a zavaros világban.
A helység, mely az uradalomnak a nevét adja, csinos kis mezőváros szép
városházával, prefekturával és tisztességes vendéglőkkel ellátva.
Ezeknek egyikébe szállt meg Lándory, sárpettyektől alig látszó
bérkocsijával.
Ott megtudta, hogy Lis Blanc grófnő is ugyanoda van szállásolva
leányával, társalkodónéjával és több rendbeli cselédjével együtt. De
l’Aisne vicomte pedig az átellenben levő fogadóban tanyázik.
Az történt, hogy erre a napra mind a ketten kiadták a meghivókat –
egymásnak: kölcsönösen magukat tartva a gazdának, s a meghivottat a
vendégnek.
Ebből aztán az lett, hogy egyik sem szállt a kastélyba, s egyik sem
gondoskodott a vendéglátásról, a mi egészen természetes volt.
Lándory bejelenté a megérkezését a mairien, s ott tudomásul vette, hogy
déli tizenkét órakor lesz a hivatalos tárgyalás ez ügyben, a mikorra
sziveskedjék megjelenni, a corpus delictivel együtt.
Egyéb látogatást nem tartott szükségesnek.