valamit, a midőn a gyermek alvónak tetteté magát. S a gyermeknél még az
emlékezet, a képzelet és az itélet össze van keverve.
A leányka azzal a tudattal nőtt fel, hogy ő egy fölösleges lény a
világon.
Bizonyosan a gouvernanteja is volt olyan okos, hogy elbeszélte neki a
hitregei Medea történetét, hogy valahányszor a nevét hallja, mintha
szemrehányást hallana – felfoghatatlan nagy bűnökért.
Nekem az egybekelésünk után első gondom az volt, hogy a feleségem
leányát a legjobb hírü nevelőzárdába küldjem, a honnan csak egy-egy
pünkösdi ünnepre hozták haza Seigniersbe. Én akkor sem láttam, mert én
olyankor épen az epsomi lóversenyen voltam elfoglalva.
Csak akkor tünt elém a leány ismét, mikor tizenhat éves korában a
zárdából hazakerült.
Megvallom igazán, hogy micsoda hatást tett rám, mikor megláttam.
Kreuzberg, a híres állatidomár, fenevadseregletében van egy fekete
párducz, mely rendesen nyugodtan fekszik a földön, le-le csukódó szemei
álmosan, szelíden hunyorgatnak, – ehhez még a mester sem mer belépni. A
legkisebb neszre azonban, mely a kalitjában támad, egy szökéssel a
legfelső vasrúdon terem, s akkor a két szeme valami olyan fenyegető
tüzet szikrázik, hogy félelem belenézni!
No, hát ezek az én Medea leányomnak a szemei.
A termete is arra a fekete párduczra emlékeztet. Az a vadállati
elegantia, az a rugékonyság, mely minden conventiós, szokott
mozdulatokkal ellenkezik; az az előre nyult fejtartás, épen mint az
ugrásra készülő párducznál, és a termetnek megfelelő arcz: finom, nemes
vonások, sárgás, olajszín teint, gunyoros ajkak, vékonyan rajzolt,
kigyózó szemöldök, s a mi zavarja az æstheticai összhangot, de növeli a
hatást, az a fenyegető szempár, melynek, mintha nem volna elég, hogy a
természettől annyi varázserővel lett felfegyverezve, még önakaratából is
azt a szokást tartja, hogy erősen felnyitott szempillái alól, lefelé
fordítva néz, a hogy látjuk a művészi képeken, lady Macbeth, vagy
emberölő Judith szemeit. – Lehet, hogy tudna másképen is nézni, ha volna
ember, a ki kényszeríteni tudná erre.
A lelki arcza is jól van egészen visszaadva külsejében. Keveset szól és
mindig tartózkodva. A zárdában sokat tanult. Lehet ott tanulni annak, a
ki akar: csak hogy leányainknál hiányzik az akarat. Ezzel nem lehet
akármit elhitetni. A téves adatot rögtön helyreigazítja. Egyszerüen,
szelíden, nem sértő szóval. Hanem ha valaki udvarolni kezd neki, annak
aztán megmutatja a körmeit. Gazdag tárháza van nála az ironiának, a
sarcasmusnak, az attikai sónak. Mindig az a fekete párducz jut eszembe,
a ki a ketrecze melletti oroszlánnak gyors pofonokat osztogat karcsu
tenyerével, mikor az a ketreczfalhoz dőlve kinyujtja a nyájaskodó talpát
a vasrácson. A «lyon» jár mindig pórul nála!
(Az én időmben lyonnak hitták azokat, a kiknek a neve ez évben «petit
crevé» = «dögöcske».)
Ennyit el kellett mondanom a feleségemnek a leányáról és ez még mind a
végrendeletem indokolásához tartozik.
És most beszéljünk az én fiamról.
Lyonel anyja kitünő, nevezetes szépség volt. A Renz circusából vettem
el. Már maga ez a tény fényes világításba helyezi a jellemét. Hogy egy
circusi amazon más eszközzel nem volt megközelíthető, mint a házassági
szerződéssel a kézben. – És meg kell vallanom, hogy nőm az egész
együttlétünk alatt a legcorrektebb magaviseletet tanusította mind velem,
mind a világgal szemben: egy mende-mondára sem adott okot; nem keresett
feltünő toiletteket, nem csinált adóságokat; nem kaczérkodott: semmi
okom sem volt magamat miatta szégyenleni. Házasságunk második évében
megajándékozott egy fiu gyermekkel. S ez ő neki magának az életébe
került.
Ez a fiu engem már a világra jövetelével megkeserített: megfosztott
attól a nőtől, a kit életemben egyszer, igazán szerettem.
Az a sajátságos vérvegyülék, melyet szüleitől öröklött, magyarázza meg
talán egymásnak ellentmondó tulajdonságait. Arczának megkapó kifejezése,
méla kék szemei az anyjára emlékeztetnek, hanem a felvetett, élvkövetelő
ajkak az én családi hagyományom. Ez a valódi Lis Blanc száj! Csábításra,
dőzsölésre, kaczagásra teremtve. Hanem az anyai ágról is örökölt valamit
ez a száj. A szónoki tehetséget. Nem a Demosthenesek, hanem a demagógok
eloquentiáját. (Az egyik nagyapja híres clown volt.) Testi ügyességben
minden kortársát meghaladta, egészen akrobatának született: vívni, lőni
már suhancz korában úgy tudott, mint senki. Esze is van: ha egy könyvet
végig olvas egyszer, többet tud belőle, mint a ki éjszakákat eltölt
mellette a bemagolásban.
Én a fiut, mikor már otthon nem birt vele senki, beadtam a Saint-Cyri
intézetbe.
Épen abban az időben házasodtam meg másodszor, s egy ilyen lábatlankodó
ficzkóra semmi szükségem sem volt a háznál.
A katonanöveldéből három ízben relegálták.
Egyszer azért, mert valami összeesküvést koholt a növendékek között az
igazgató ellen; másszor egy paraszt leánynak a brutális bántalmazása
miatt; harmadszor meg a gyóntató papnak a csintalan feltréfálásáért.
Már ezeket a hajlamokat nem én tőlem örökölte, ez a vérébe vegyült
plebejus «ichor».
Mind a háromszor visszakönyörögte a mostoha anyja. Sidoniának nagy
befolyása volt az udvarnál: az ő kérésére megbocsátottak a rossz fiunak.
A kiakolbólítás és az újra befogadtatás időközeit aztán itthon töltötte
nálunk Lyonel.
S mondhatom, hogy ha volt rajta még valami elrontani való, hát azt a
mostohája hajtotta tökéletességre. Az ő igaztalan pártfogása,
kényeztetése csupa tűzre öntött olaj volt a fiu korán kigyuladt
szenvedélyeinél. Ha igazi anyja volna: azt mondanám «majomszeretet» ez;
de nem az! Csupán hiuság! Bálványozza ezt a fiut, azért, mert olyan
délczeg, olyan vakmerő, olyan genialis. S ezt ő «fiának» nevezheti.
Ragyoghat vele, mint valami ékszerrel, mely a többi úri hölgyekét
túlragyogja. Hogyha a fiam egyszer a guillotine alatt hagyja a fejét,
azt egyenesen a mostoha anyjának fogja köszönhetni.
Aztán milyen beszédeket tudott ez nekem tartani, mikor egyszer-egyszer
kicsapták az intézetből: a «phalanstére»-ről, a vagyonközösségről. «La
proprieté c’est le vol!» Darwin-féle családfámról, mely igazán fa: a
tetejében egy majom ősapával; – aztán Renanról, a «kainitákról», az «új
Babilon»-ról. (Úgy hiszem, ezekben maga is benne volt.) Hogy tudott
citálni az atheista irókból! mintha csak biblia volna! S aztán
eldalolgatta azokat a saloppe chansonokat, a miket a Buttes de Chaumons
körül énekelnek, aristocratákra, papokra és – kéjarákra. – Hogy hol
tanulják mind ezt? a Saint-Cyri intézetben? – Nem! Ezek már benne voltak
az én fiamnak a vérében!
Tizennyolcz esztendős korában aztán már elvégezte a katonai
előtanulmányait s úgy került haza, mint huszárhadnagy.
Gyönyörü ficzkó volt! Hogy tudta a lovakat maltraitálni!
Az adósságcsinálásáról még ekkor kevés adatom volt. A hitelezőit
rendesen a mostohája elégítette ki, a saját jövedelméből, s azt én
előttem titokban tartotta. Csak egyszer jöttem rá, hogy az udvari bálba
készülő feleségemnek a fején levő diadém, és a nyakába körített
rivièrenek a solitairjei nem tündökölnek olyan fényesen, mint máskor.
Utána jártam a dolognak: kiváltottam szépen a zálogba tett családi
gyémántokat s aztán elzártam a szekrényembe. Azontúl aztán az «igazi»
Lis Blanc gyémántokat nem adtam oda többet az «ifjasszonynak». Ha ő a
hamisakkal is beéri: hát csak viselje azokat.
Annál több vesződség volt a sok elcsábított parasztleánynak a szülőivel.
Ördögadták! Miért nem vigyáztok jobban az üszőitekre?
Egyszer aztán hazakerült a feleségemnek a leánya a zárdából is.
Ott voltam az első találkozásuknál. Megfigyeltem jól a hatást.
A mint ezt a leányt meglátta az én szeleburdi fiam, egyszerre komoly
lett. Mintha kicserélték volna. Az a hetyke önbizalom, a mivel minden
fiatal nőhöz közelíteni szokott, elhagyta: oly zavart, tétovázó,
ügyetlen lett egyszerre, a milyen egy valódi tizennyolcz éves fiatal
ember szokott lenni. Mikor a mostohája megengedte neki, hogy
megcsókolhatja a hugocskáját, csak úgy messziről lehelt hozzá az
ajkához. S alig tudott neki valamit dadogni.
A dejeunernél, mikor Deával szemközt ült Lyonel, olyan okosan beszélt,
mint egy kis pap. Pedig a szülőinek a jelenléte nem feszélyezte máskor.
Sőt annyira vitte a gyöngédséget, hogy a mint egyszer mademoiselle
Hermione (a ki akkor a feleségem felolvasónője volt), valami a
csintalanhoz hajló példálózást kezdett, Lyonel ártatlan
megbotránykozással szisszentett közbe: «chut». – A kisasszony előtt!
Az nap lovagolni sem mert. A kertben rózsákat szedett s azokat a kertész
által küldé fel Deának: meghagyva, hogy ne árulja el, ki küldi.
Este produkálta magát Dea a zongorán: Schuberttől, vagy Schumantól (nem
tudom, melyik az egyik, melyik a másik) valami cantatét vagy sonátát?
vagy talán symphoniát? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elalszom
rajta. Lyonel forgatta a hangjegyeket. Egyszer aztán azt is elárulta,
hogy fuvolázni tud. (Nekem addig tudomásom sem volt róla.) Elő is hozta
a furulyáját és a hangjegyeit s aztán együtt játszottak el Deával valami
«Lied»-et.
Az ebédnél Lyonel nem ivott. Csupán akkor, a midőn én a «leányunk»
hazaérkeztére atyai felköszöntést tettem: akkor azt az egy poharat
kiürítette fenékig.
Azután következett egy séta a parkban. Én Sidonia grófnéval hátul;
előttünk Dea és Hermione kisasszony; Lyonel hol az egyik, hol a másik
hölgy mellett. A míg világos volt, beszéltek a botanikáról, mikor
bealkonyodott, az astronomiáról.
Éjszakára valami olvasni valót kért Lyonel Deától, a mivel ez szivesen
szolgált neki. Meg volt neki a «Contes Bleues». S az én Lyonel fiam
szépen lefeküdt féltizenegykor s csendesen elszunnyadott a «Kék mesék»
olvasása mellett.
Másnap délelőtt a lovaglásban produkálta magát Lyonel a kastély udvarán
Dea előtt. De ezúttal minden nyaktörő bravurokat mellőzött, nem
ficzánkoltatta, ágaskodtatta a paripáját, nem ugratott át vele
hortensia-állványokat, reggelihez felterített theásasztalokat, a hogy a
mostohája kedvéért (meg az én boszantásomra) meg szokta tenni, hanem
igen szépen járatta el a haute écolet, s úgy hozta vissza a paripáját,
mint egy szelíd bárányt. És miután kitalálta, hogy Dea még nem tud
lovagolni (hát bizony arra az apáczák nem tanítják a növendékeiket),
felajánlá neki, hogy ő majd kikeres a számára egy jó szelíd paripát az
istállóból, s az ő oktatása mellett majd megtanulhat Dea lovagolni.
Hát hiszen mi úgy fogunk itt élni ezután, mint a paradicsomban! gondolám
magamban.
Hanem a mit az urfinak a szája el nem mondott, azt elmondták a szemei. –
Ismerem én jól az ilyen szembeszédet!
«Nem, Lyonel fiacskám. Ez nem megenni való!»
Sidonia grófnő különösen el volt ragadtatva Lyonelnek ezen üdvös
átalakulása által.
Egy szép napon aztán azzal a bizalmas közléssel leptem meg Sidonia
grófnőt, miszerint az én igen kedves barátom, marquis de L’Orme, a
napokban meg fog bennünket Seigniersben látogatni, a fiával, Gontrannal
együtt: a ki «ainè»! Huszonöt éves. Önálló. Követségi attachée a
flórenczi udvarnál. Komoly szándékai vannak a «leányunk» iránt.
Erre Sidonia grófnő nagyot sóhajtva mondá:
«Szegény Lyonel!»
– Szegény Lyonel!? De hát mi az ördögöt akar ön Lyonellel? Hisz csak nem
veheti el önnek a leányát? Azért, hogy vér szerint nem testvérek is; de
a katholikus dogmák szerint egy férjnek és feleségnek a fia és leánya
még sem kelhet egybe! Ez nálunk áthághatatlan impedimentum! Eretnekké
legyenek tán?
– De mikor egészen egymásnak vannak teremtve!
Én azt hittem, hogy a feleségem meg van bolondulva. Még akkor nagyon jó
véleménynyel voltam felőle.
Egy hónap mulva Lyonel főbe lőtte a fiatal De L’Orme Gontrant párbajban.
Ezért aztán szöknie kellett Francziaországból.
– No legalább már most elmégy utazni! mondám megkönnyebbülten.
Ettől a naptól kezdődött a nőmmel való meghasonlásom.
Én az ő leányának valóban boldog jövendőt akartam előkészíteni. Gontran
egészen neki való vőlegény volt. – Az sem volt valami szent. Isten őrizz
tőle! A szentek jók mennybéli patronusoknak, de nem földi
hitestársaknak. De legalább komoly ember volt, a ki akart lenni valami s
birt fogalommal a családi élet nélkülözhetetlenségéről. S ezt
agyonlövetik a fiammal.
Hogy ez a szerencsétlen rencontre az ő cselszövénye volt, azt bizonyosan
tudom. A részvevők ugyan igyekeztek azt a kártyajáték közben támadt
összekocczanásra ráfogni: de én már ismerem az ilyen ürügyeket.
Egy esztendeig nem szóltunk egymáshoz.
Ezt ugyan nagyon könnyű is volt megállnunk, miután a grófné rendesen
Párisban lakott, a nyarat Biarritzban tölté, a hova az udvar járt; én
pedig vagy idekünn voltam a kastélyomban, vagy ha városba akartam menni,
választottam Brüsselt vagy Londont. Párist én nem láttam – a plebiscitum
óta.
Egy esztendő lefolyása után látogatást kaptam a nőmtől és a leányától.
A leány még egy esztendővel «szebb» lett.
(Ez így tart, mig a zenithet eléri; bizonyos korig mindig fölfelé.)
Madame azzal az örvendetes hirrel vélt lekötelezni, miszerint Pietrinek
sikerült a fiam ellen kiadott üldöztetési rendeletet visszavonni, Lyonel
már most visszatérhet, s nem lesz semmi bántása a párbajban elkövetett –
«accident fatal»-ért.
Nem szóltam neki rá semmit. Egy pár napig itt marasztottam őket a
kastélyomban, s ez idő alatt igyekeztem Medea kisasszony kedélyének
belsejébe behatolni.
Meggyőződtem felőle, hogy ez a leány teljesen tudatlan abban, a mi itt
minálunk történik. Még csak sejtelme sincs róla, hogy ő mi szerepet
játszik ebben a balsorsban. Lyonelt ugy szereti, mint egy bátyát szeret
a huga titok nélkül, becsületesen.
Nagyon megszántam ezt a leányt.
Kivált, a midőn lelki tulajdonait közelebbről kezdtem megismerni.
Ebből a leányból akár a legpusztítóbb dæmont, – akár a legjóltevőbb
angyalt csinálhatja valaki. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezébe kerül.
Mikor a nőm a leányával visszament Párisba, emlékszem rá, hogy meg is
csókoltuk egymást. Ez életben utólszor.
Eltávozásuk után én rögtön leültem az iróasztalhoz, s a következő
levelet fogalmaztam a grófnőhöz.
«Madame! Én ezennel kijelentem önnek, hogy ha ön az én Lyonel fiamat a
házánál elfogadja, vagy ha bárminő alkalmat is szolgáltat neki, hogy a
leányával találkozzék: én a fiamat azonnal ki fogom tagadni az
örökségből és egész vagyonomat valami oldalrokonomra hagyom, vagy
valamely közintézetre, bolondok házára; de az ön bolondjára semmi esetre
sem.»
Ezt a levelet gyors futárral küldtem utána, a ki őt megelőzte. Mikor
hazaérkezett, már ott találta az asztalán a levelemet.
Nem volt rá semmi hatása.
Ugy látszik, az első férje nagyon elszoktatta a fenyegetés
teljesítésének félelmétől.
Lyonel hazatért Francziaországba. Én még a viszontlátás örömkönnyeit
hullatni sem leltem alkalmat, a mikor már hirét vettem, hogy ő kelme
egész nyiltan kiséri a grófnék hintaját a bois de Boulogneban, meg a
Long Champsi versenykocsizások alatt.
Ekkor aztán megirtam a végrendeletemet.
A magasabb qualitásu őrjöngéseknek ez az egyedüli panaceája.
Az exorbitans gazdagság jog és titulus az exorbitans bolondságok
elkövetésére. Ha a módot elveszszük, elmarad a következmény.
Meglehet, hogy tévedek. Hiszen fodrászlegények és kávéházi
pénztár-mamsellek között is fordulnak elő hasonló őrjöngések.
Én mégis azt hittem, hogy ez sikeres gyógymód fog lenni.
Egy napon – nem is sajátkezüleg hanem a titkárom által – tudattam a
grófnővel, hogy végrendeletet méltóztattam tenni, s abban az őt
megillető özvegydij kivételével, az egész vagyonom örökösévé Vicomte de
L’Aisne Alfréd unokaöcsémet neveztem meg. A végrendelet két példányban a
seigniersi sousprefét s a párisi közjegyző levéltárába van letéve.
Ahá! Ez a sakkhuzás megtette a hatást.
Néhány nap mulva egy – nem egészen meglepő – látogatás szerencséjében
részesültem. Mademoiselle Hermione jött ki hozzám – bérkocsin.
A jeles kisasszony nagyon desolált állapotban volt. Elcsapták!
Persze: erkölcsi érzületeinek alapja volt megrendülve a Sidonie grófnő
házánál szerzett tapasztalatok által. Ezt nem birta tovább kiállni szó
nélkül. Hozzám menekül hát.
Én könnyen kitaláltam, hogy azért küldték hozzám, hogy engem kikémleljen
s az elhatározásaimra befolyást gyakoroljon.
Elfogadtam az ajánlatot. Azt mondtam Hermionenak, hogy ezentúl legyen az
én felolvasónőm.
A gyóntatómmal azelőtt is igen barátságos viszonyt tartott fel a
kisasszony.
Itt maradása óta az én «curé»-m a szokottnál is többet példálózott
előttem a tulvilágról.
Hermione, mondhatom, hogy a legügyesebben vitte a szerepét.
Nem ám, hogy a megbízóját iparkodott volna előttem tisztára mosni, sőt
inkább mindent elmondott róla, a mivel tudta, hogy engemet fel fog
ellene ingerelni.
Az iránt semmi kétséget sem hagyott fenn, hogy Sidonia Lyonelnek őrült
szenvedélyét Medea iránt beczézi. Csupán a tisztességes külszin
fentartására van gond.
Sidonia grófnő gyakran a legőszintébben nyilatkozott Hermione előtt, ki
vele korra nézve csaknem egyenlő, s tapasztalatokra nézve, ugy hiszem,
hogy még előtte jár, – daczára annak, hogy nem viselt még el két férjet.
– No hát mi van benne? (Így szólt Sidonie.) Vér szerint csakugyan nem
testvérei egymásnak! Ha az ostoba formalitások árkot vonnak közöttük,
vannak megint bölcs formalitások, melyek azokat áthidalják. – Szegény
Lyonel, mennyit szenved! Milyen könnyű volna őt megváltani a
kárhozatból. Vannak derék, becsületes érzelmü férjek, a kik feleségeiket
föltétlen bizalmukkal takargatják be. Maguk sem követelők: mindenben a
kimélet elveit követik. A kik előtt a női erény dogma; kizárva minden
gyanu és skepsis. – Igaz, hogy Párisban ez a természetrajzi osztály már
nehezen található; de hát vannak még exoticus vidékek, német, orosz,
magyar tartományok, a hol az a genre cultiváltatik. Nem lehetne-e
Medeához egy ilyen hozzá illő derék embert találni? – Valami olyan
özvegy férfiut, a ki egy beteg feleséget éveken át hüségesen ápolt, s
megszokta mellette a nemes lemondást?»
Lándory indulatosan csapta az asztalhoz az egész iratcsomagot.
– Mi baj, uram? Kérdé Péter, felserkenve, ki szépen elaludt az asztal
szélére támasztva a két karjára eresztett fejét.
– Semmi. – Mondá Bertalan. A spiritus futott ki a samovárból, azt
paráholtam el.
Aztán olvasott tovább.
«Tudom jól, hogy a ki ezt az iratot olvasni fogja, ennél a sornál ugy
fogja azt odavágni az asztalhoz, mint én tettem, mikor leirtam.
Hát én nyomban ezután a következő izenettel – (rond irásba adva)
bocsátám el a házi káplánomat a madamehoz: hogy kész vagyok az első
végrendeletemet felcserélni, s azt egy másikkal helyettesíteni, ha
Lyonel a következő feltételemet teljesíteni fogja.
Nekem van egy kedves barátom Angliában, lord Gyllower Asthon.
A barátság már a nagyatyáinknál kezdődött, az én ősöm kénytelen volt a
rémuralom alatt Angliába menekülni s éveken át volt a Gyllower lord
házának szivesen látott vendége. Ez a jó viszony firól fira szállt.
Asthon lordnak most csak egy leánya van, a kire az örökség néz; a
majorescoja kitörte a nyakát a steeple chase-en, a cadetot megették a
niam-niam-ok Afrikában. Volt még egy törvénytelen fia, a kit adoptált.
Az meg egyszer fogadásból megivott egy pint cognacot. Szép halála volt.
Lady Elvira most a mylord kedvencze.
Születésétől fogva az én fiamnak szánta feleségül a mylord.
Igaz, hogy nem szép. – De hát az én fiamra nézve ez tökéletesen mindegy.
Mert ha magát a milói Venust venné is el (a kinek a tökéletessége abban
áll, hogy nincs keze) a mellett is tartana szeretőt.
De hát tulajdonképen miért is ne volna szép Lady Elvira? Vannak gyönyörü
sötétkék szemei, fekete szemöldökkel, finom ajkai, kecses álla: csak az
az egy baj, hogy közbeesik egy szertelenül hosszura szabott orr. De hát
az ördögbe is! szükséges az embernek a felesége képét egyszerre végig
nézni? Nézze meg reggel a szemeit, este az ajkait, a többit meg hagyja
el!
Tehát én azt a föltételt szabtam a fiam elé, hogy ha megházasodik, ha
nőül veszi Gyllower Elvirát, aztán ha elmegy véle, – nem bánom akárhová
– Olaszországba vagy Skócziába, s ha egy esztendeig békében «együtt» él
vele, hát akkor megsemmisítem az első végrendeletemet egy másodikkal.
Ha nem – nem!
*
Ezen felleplezések után itélje meg a biró, helyes indokok voltak-e azok,
a melyek végrendeletem megirására kényszerítettek?
Én a fiamat nem gyülölöm: szeretem.
Minden hibáinak, minden bolondságainak daczára, szeretem.
Nem törődöm az excentricitásaival; megszokom azt a gondolatot, hogy nagy
eszméket, a mikért ősei rajongtak, odadob a cloakába.
De tehetem-e azt, hogy nyitott szemmel, jól ismerve a bűnt, annak
elősegítője legyek?
Most, hogy dúsgazdagnak érzi magát, a saját lelkét, meg egy más ártatlan
lelket kárhozatra vinni csak tréfa, játék neki. De legyen csak egyszer
rászorulva, hogy mint souslieutenant Algirban a zsoldjából legyen
kénytelen megélni, akkor majd előveszi a jobbik eszét.
De bármi következése legyen is végrendeletemnek, én azt nyugodt lélekkel
bocsátom Isten és emberek itélete elé.
*
Eddig tartott a felleplezés. – Folytatása nem volt.
Pedig sok mindennek kellett történnie azon idő alatt, mely az első és
második végrendelet megirása között lefolyt. Egész addig a perczig, a
mig a Lis Blanc gróf reszkető kézzel e szókat irta a naplója czimén
keresztül: «tűzbe vele!» – Hát mért nem dobta maga a tűzbe? – Ha már
feleslegessé vált? Ha már a helyreütő végrendeletet megirta.
Itt a göcs!
A MI A KÉT IRÁS KÖZÖTT VAN.
A samovar katlanában régen ki is égett az alkohol, a víz fel is forrott,
ki is hűlt: az első csésze thea olyan fekete lett, mint a csávalé.
Bertalan hozzá sem nyúlt.
– Főzzek friss theát? kérdezé Péter.
– Ez is jó, mondá Bertalan s elkezdte a hideg theát szürcsölni. Se
czukor, se rhum nem volt benne. Nem vette észre se azt, hogy keserű, se
azt, hogy hideg.
– Nem dobjuk tűzbe az iratot? példálózék Péter.
– Inkább szerezzük meg a folytatását.
– Én már megszereztem.
– Mi módon?
A legtörvényesebb uton: maga a primus acquisitor (első szerző) kegyéből.
Monte Rosso tolvaj collegám tisztelt meg a bizalmával. Neki tudnia
kellett mind azt, a mi a két végrendelet között történt.
– «Kellett?» hangsulyozá Bertalan.
– Szükségképen kellett. – Hisz ön maga legjobban tudja nem csak azt,
hogy ki «volt» Monte Rosso, hanem azt is, hogy kinek «látszott?» Hisz ő
minden előkelő körben habitué volt, a hol csak zárt ajtók mögött biribit
játszanak; a hol eleven tableaux-okat mutogatnak; a hol lófuttatások
előtt a jockey-kat megvesztegetik, hogy a «favorit»-tal szándékosan
hátramaradjanak; a hol ötszáz francos teríték mellett «petit souper»-kat
rendeznek. Itt neki Lyonel urral igen benső viszonyban kellett állnia.
Nem hiszem, hogy Monte Rosso ur Lyonel urnak egy-egy mesterfogást a
«taillirozásban» – olyanféle «corriger la fortune»-t barátságosan be nem
tanított volna. De hát nemcsak a «cercle»-ekben jártak ők «bras dessus,
bras dessous»: a Montmartre, a Faubourg St. Antonie bűzös spelunkáiban
még inkább, a hol Macaire Róbert utódjaival igen jó barátságban éltek, s
a Lanterne-t exegetálták. Ne legyen Péter a nevem, ha Monte Rossonak a
körülményes ismeretei a seigneresi kastély, a gyémántos szekrény és
annak ellophatási módja felől nem Raoul Ripailletól származtak. Ugy! Azt
még nem mondtam, hogy abban a vonalon aluli világban Lyonel urfi nem
viselte a Lis Blanc nevet, (no iszen az kellett volna oda) ott a
becsületes neve volt Raoul Ripaille.
– Szép kis név!
– Majd még szebb is lesz az, ha tovább beszélünk róla. A «mouchard»-ok
figyelmét már annál a nagy népcsődületnél is magára vonta Raoul
Ripaille, a melyet a Bonaparte Péter által agyonlőtt Victor Noir nevű
hirlapiró temetésénél rendeztek. Ők ketten nagy szerepet játszottak
abban, de szerencsésen kibujtak a fogdmegek körmei közül, s egy óra
mulva már kiparfümözve ültek az Odeon loge infernále-jában. Ki érezte
meg rajtuk a cloaca illatot? Ők igazi «frère et cochon» voltak: «frère»
a boutique-ban, «cochon» a salonban.
– És még is éppen Lyonelt kellett megrontani Monte Rossonak? – kérdé
Lándory.