busuljon, bizonyosan ott lesz annak az elszalasztott medvének a párja
még a romok között s ha a kopókat beeresztik, azok majd kizavarják, s az
aztán meglakol a hitvestársáért is; de Péter úr köszönte szépen azt a
revanche kilátást; ő a medvétől hivatása szerint irtózik. (Medvének
hiják az olyan képet, melynek nem akad vásárlója.) Valami karczolást
fedezett fel a vállán, a mit a medve karma ejtett rajta, abba ő bele
akart halni. Vér is folyt már! Az erdésznek el kellett menni füveket
keresni, az erdőre, a mik a vérzést elállítják. Péter azt tátongó sebnek
nevezte. S felfogadta, hogy ezentúl csak tyukudvarokat fog tanulmányul
választani.
Így aztán a hires vár-lefestésből nem lett semmi.
Mire a radnai kastélyhoz visszatértek, már akkor ott hire futamodott a
veszedelmes kalandnak. A hirnök, útközben, olyan jól kidolgozta azt
magában, hogy otthon már mind a két idegen urat széttépve és skalpozva
jelentette be, úgy hogy a megrémült úrnő rögtön hivatta az uradalmi
orvost.
Az előresiető Lándory aztán sietett megnyugtató vigasztalást hozni:
nincs sebészre szükség, csak szabóra, a ki a megtépett öltönyöket
összevarrja. Ő maga gyalog sietett előre; a piktor a szekéren maradt, az
most már le nem mer onnan szállni, a míg az erdőben tart. (Tudniillik
ott őrzi a tarisznyát a szekrénynyel.)
A gazdag ebéd aztán elfeledteté a kiállott veszedelmet. A medvetépte
urak, hogy a kedves háziasszonyukat megnyugtassák, utoljára leszálltak
odáig, hogy megtámadójuk bizony csak afféle siheder medvebocs volt, a
kit a botjaikkal jól elvertek.
Az úrnő azonban most már nem engedte, hogy vendégei még csak a kastély
parkjába is kimenjenek rajzolni, a míg hajtóvadászatot nem rendeztet a
gonosz dúvadak ellen, a melyek nem egyszer rakonczátlankodnak ezen a
vidéken. Ők most pihenjék ki itt magukat.
Péternek azonban szörnyű mehetnékje volt haza – Bécsbe. Nem hajlott meg
se az úrnő, se Lándory marasztalására. El volt keseredve. Meg kellett
tenni a kedvéért, hogy délután kezdjék meg az utat visszafelé.
Térképen nézve, a legközelebbi vasuti állomás lett volna Zsolna; de a
valóságban inkább a távolabb trencséni kinálkozott.
Igyekeztek minél előbb búcsút venni a radnai kastély vendégszerető
úrnőjétől, s azzal tovább hajtattak a jó országúton, négy lovas uti
szekerükön. Az uton azonban már alkonyatfelé az egyik kerékről lepattant
a sin, s annálfogva azt be kellett kötni, mintha völgynek ereszkednének.
Szerencsére közel volt a város, a hol a sint újra fel lehetett húzatni;
csakhogy a miatt azután ott kellett maradni éjszakára.
Elég csinos kis város az a Vág mentében; a vendéglője is kényelmes; csak
az az egy baj van vele, hogy «Illavá»-nak hívják.
Kalthahn Péternek a fülében ez a név nem a legkellemesebben hangzik; ez
az egész tájék, a Vágon túl fekvő Oroszlánkő várrommal együtt, igen
szomorú emlék az ő szemei előtt. Az a kettős rostélyú ablak! mely e
képnek egykor rámául szolgált.
Itt pedig igen jó a rendőri szolgálat. Nem is lehet máskép olyan helyen,
a hol egy állami fegyház a legfőbb nevezetesség. Az erre érkező utasnak
rögtön be kell irni a nevét a bejelentési ívbe, s azt viszik legelőbb is
a várparancsnokhoz, azután a szolgabíróhoz.
Azt nem irhatta még ez ívre Lándory az utitársáról, hogy «inasával»;
mert a kocsis, a ki idáig hozta, rögtön nekiállt elmesélni a korcsmában
a nevezetes medvekalandot a piktorral, a kit a medve megtépett. Tehát
csak meg kellett neki maradni «Hahn Péter, festőnek».
Ennek a következése azonban az lett, hogy megérkezésük után fél óra
mulva már látogatójuk érkezett.
– No most Péter gyorsan az ágyba; aztán horkolj.
Egy szoba volt mind a kettőjük számára. Péter lefeküdt már, mikor a
látogató bekopogtatott.
A fegyházi sebész volt. Az igazgató küldte. Maga is rögtön itt lesz, a
tiszteletét tenni Lándory úrnál (hivatalbeli főnökénél). Addig is őt
küldte előre, hogy a vadászaton szerencsétlenül járt festőművész úrnak a
sebeit antiseptikus kötelékekkel ellássa. Hozott magával egy egész
göngyöleget.
Lándory megköszönte szépen a gondoskodást; de megnyugtatá Aesculap
érdemes utódját, hogy nincs az utitársának egyéb megsebesülése, mint
hogy egy töviskes disznótól megijedve, beletenyerelt a galagonya
bozótba.
– Ilyen a paraszt! Egy tüskés borzból medvét csinál!
– S a galagonya szurásból halálsebet.
Ezen aztán nagyot nevettek.
Péternek azalatt horkolni kellett, pedig a tüskés borz neki is
csiklandozta az oldalát.
Nemsokára megérkezett az igazgató úr is. Azt már a vendéglő teremben
tartóztatta vissza Lándory.
A vendégszerető derék úr nagyon erőltette, hogy menjenek fel hozzá a
várba vacsorára; (a mult alkalommal is az ő vendége volt Lándory) hozza
oda az utitársát is. Minden furfangos ötletet elő kellett szednie, hogy
a lekötelező meghivás elől kitérhessen.
Lándory soha sem volt a drasztikus megoldásoknak a barátja. Rossz
drámairó lett volna. Mikor a legfurcsább helyzetek álltak eléje: egyet
fordított rajtuk s kikerülte a csatányos megoldást.
Ez az eset pedig ugyancsak kinálkozott most, a mikor az utitársát
szembeállíthatta volna annak a fegyháznak az igazgatójával, a ki ezt fél
évvel ezelőtt, mint a kitörés vezetőjét lánczra verette.
E helyett azon volt, hogy a látogatást mentől hamarább elvégezze.
Magával hozott sürgős munkát adott okúl. És egészen igazat mondott vele.
Mikor aztán a látogatásoktól megszabadult, bezárta magukra a szoba
ajtaját.
Akkor aztán Péter is felhagyott a szinlelt alvással, felkelt, megnézte,
hogy az utczára néző ablak jól le van-e függönyözve, azután felnyitá a
bőriszákot s kihúzta belőle a kincses szekrényt.
– No a tolvajok szépen meg lesznek lepetve, ha egyszer ráakadnak a Monte
Rosso kincseire, s megtalálják azt a sok aszfaltot, terra de Sienát,
égett umbrát, ólomfehéret és egyéb sok drágaságokat egy ládában!
A Lis-Blanc-szekrény pedig már magában is egy felbecsülhetetlen műkincs
volt. Aranynyal és ezüsttel gazdagon damaszkozott aczélból: a vésnöki
munka remeke, a minő csak Jean Gouyon kezéből került elő valaha, homorú
fülkéiben mythologiai alakokkal, závára maga is a XVI. századbeli izlés
tanuja, a családfő kezdőbetűjével, a melynek megfelel a hozzávaló kulcs;
ennek a fogantyuját két egymást ostromló chimæra képezi.
– A kinyitása módja is tudomány ennek, magyarázá Péter Lándorynak. A ki
a fortélyát nem érti, elforgathatja benne a kulcsot annyiszor jobbra, a
hányszor balra, soha sem nyitja ki. Az a feladat, hogy melyik ponton
kell megállni a kulcsforgatásnál, a mikor aztán a mindkét oldalról
egymásba csapódó závárfogak egyszerre szétnyilnak.
Péter ezt is Monte Rossotól tudta meg.
Hogy Monte Rosso kitől vette? Az majd később fog kiderülni.
Bámulni való kívülről is volt e remekművön elég.
Péter, az ismert fortély segélyével, felnyitotta a szekrény tetejét.
Azon alól egy másik tető következett, vörös rézből, melyen egy XVI.
század elejéről származó metszet volt vésve, Schöngauer remeke: szent
Antal a sivatagban, a gonosz lélektől kisértve. Ez is egy olyan ritka
kincs, a minek az értékét szakértők egy aranybányával egyenlőre szabnák.
Ezt a második födelet ismét csak egy külső rugó felfedezésével lehetett
felnyitni.
Ekkor tárult fel azután a Lis-Blanc kincsek egész mesés világa a bámuló
szemek előtt.
Négyötödét a szekrénynek elválasztá egy rekesz fiók. Amabban voltak a
gyémántok és az ötvösművészet remekei felhalmozva.
Lándoryt mindez nem érdekelte. Legfeljebb a Lis-Blanc-féle hagyományos
fekete gyémántot bámulta meg, mely egy diadém középcsillagát képezi.
Természeti csoda: maga egy darab sötét éjszaka, melyből a szivárvány
szinei tündökölnek elő. Őt csak a rekesz titkai érdekelték: az okiratok.
E rekesztéknek ismét kétfelé nyiló teteje volt, vésett aczélból s az
alatt volt felhalmozva a családi ereklyék, okiratok egész sokasága:
elkezdve a lánczszemen, melyet szent Lajos viselt palestinai fogságában,
egész a hajfürtig, mely Mária Antoinette fejéről lett levágva utolsó
világi utjában. Ezen az időn túl nem lettek gyüjtve az ereklyék. Sárgult
selyemrongy, moly-ette pergamen, átlőtt csillagkereszt, letépett csipke,
vérfoltos patyolat, szépen közé illesztve felvilágosítást adó fakó, alig
olvasható okiratoknak.
Mennyire drága világa lehetett mindez annak, a ki legutoljáig őrzé,
bizonyítja az, hogy a legutolsó okmány, a keresett utolsó végrendelet,
az egész rekesznek a fenekéről került elő. E szerint az öreg Lis-Blanc
grófnak még a halála előtti napokon is ezeknek az áttekintésével kellett
foglalkozni.
A végrendelet zárt levélbe volt eltokozva, s a levélborítékra kivül az
irott oldalán e sajátkezűleg irott szavak:
«Végakaratom 1868 april 7».
Alatta pedig öt meghivott tanunak az aláirása.
A másik oldalán pedig a gróf öt pecsétjén kívül mind az öt tanunak a
mellé nyomott pecsétjei. A grófé feketével, a tanuké sárgával.
A tartalmát a tanuk nem ismerték.
Csak a gyóntató atya, a kivel a gróf együtt irta meg a végrendeletet,
tudta azt, hogy ez a fiát teszi örökösévé, míg a közjegyzőnél letett
korábbi végrendelet azt kitagadja mindenből, s a nagy vagyont az
unokaöcsre, vicomte De L’Aisne Alfrédre ruházza át, némi életjáradékkal
az özvegy számára, a kivel a gróf évek óta nem élt együtt.
A formaszerű végrendelet alatt azonban még volt egy terjedelmes
iratcsomag, a legfinomabb japáni papirra irva, melynek a tábláján,
különösen kiczirkalmazott calligraphiával ez volt irva:
«Revélations». (Felleplezések.)
Ugyanez a szó azonban veres plajbászszal keresztül volt firkálva e
szavakkal: «Au feu». (Tűzbe.)
Ebben volt valószinűleg egy családnak a titka: megirva maga a családfő
által.
Lándory olvasta a keresztül irt szavakat, s azt kérdezé Pétertől:
– Van-e tűz a kályhában?
– Minek?
– Erre az iratra az van jegyezve, hogy tűzbe dobandó.
– Önnek szól az az irás?
– Nem nekem. De úgy hiszem, annak, a ki azt legelőször a kezébe kapja.
– Akkor sem ön az. Mert ez iratot már előbb kezébe vette Monte Rosso, el
is olvasta végig. S a ki azt egyszer átolvasta, soba többet még egy szót
sem felejt belőle. Monte Rosso nekem elmondta ennek az ön kezében levő
iratnak a tartalmát elejétől végig. Ünnepnapokon a rabok beszélgethetnek
egymással, s ha francziául beszélnek, azt a foglár nem érti meg. És én
ezeknek a megértése után kezdtem azt a Monte Rossot, mint egy derék,
providentialis embert tisztelni; a ki valamely Istennek tetsző dolgot
követett el az által, hogy a Lis-Blanc grófok kincses szekrényét
elrabolta. Ha ön elégeti ezt az irást olvasatlanul, én holnap el fogom
önnek mondani az egész naplónak a tartalmát. Tehát csak az a kérdés,
hogy eredetiben akarja-e ön a seigniersi tragœdia szereplőit megismerni,
vagy fordításban?
Lándory kétkedő bámulattal tekinte Péterre.
– Még valami mást is mondok önnek, folytatá Péter. Ön nem felejtheti azt
el, hogy ön vizsgáló biró egy óriási rémperben, mely az egész civilisált
világot áthálózza. Önnek valódi kötelessége minden darab papirost
átvizsgálni, a mi ennek a szövevényébe világosságot vet. S a mit ön ez
iratokból meg fog tudni, az önre nézve vezérvilág lehet sok homályos
uton, a mire ön elindul. És úgy történhetik, hogy mikor ön ezt a
Lis-Blanc gróf naplóját elolvasta végig, azon fog magában tusakodni,
hogy vajjon ne vigye-e vissza ezt az egész drága szekrényt, kincsestül,
okiratostul a lietavai várromba, s ne cserélje-e be ismét a festékes
ládával? Sőt én szentül hiszem, hogy ön valóban így tenne, ha a
Godivának tett fogadása előrehaladásra nem kényszerítené. Hiszen ha
elolvasta ön az egészet, azután is lesz ideje azt a tűzbe dobni. Az már
nincs ráirva, hogy «Défense de lire» (tiltva az elolvasás).
Lándory még egyre tanakodott magában.
– Uram! szólt Péter. Hogy meggyőzzem önt arról, miszerint ennek az egész
naplónak a tartalma ismeretes már én előttem, (egy inas előtt!) csak az
első bevezető lapot fogom idézni: «Okadatolás. Szükségesnek találtam
ezen alább következő adatokat feljegyezni, mivel hogy előre látom, hogy
azon végrendeletemet, melyben fiamat, Lyonelt az öröklésből merően
kizárom, holtom után két oldalról fogják megtámadni: először, hogy
bebizonyítsák, miszerint beszámíthatatlan lelkiállapotban intézkedtem,
másodszor pedig, hogy nagyon is beszámítható politikai indokok vezettek
ez elhatározásra. A jelen (imperialistikus) kormányrendszer mellett ezek
a végrendelet megsemmisítését vonhatnák maguk után.» Nézze ön meg, az
áll-e az első lapon?
Szóról szóra ez volt odairva.
Lándory hozzáfogott a napló átolvasásához. Péter előkereste az
utiböröndből a theafőző készüléket. Az éjjel ébren fognak maradni.
… «Jól tudom, folytatá Lis-Blanc gróf naplója, hogy végrendeletemet
legelőször is azzal fogják megtámadni, hogy hóbortos voltam (lunatic.)
Magam is tudom, hogy vannak rigolyáim, a melyek a rendkívüliségek
kategoriájába tartoznak. A mi életmódunk mellett, a férfikor
élvezethajhászása, a raffinált gyönyörök, s az aggkor tantalusvágyai
nyomokat hagynak maguk után, a mire a lélekgyógyász azt mondja: ezek az
elmehábor jelenségei.
Minden cselédem meg van vesztegetve, még az öreg komornyikom is, hogy
naponként jegyezzék fel, a mi dőreségeket elkövetek. De azért nem
bocsátom el őket, mert ezek legalább csak azt fogják felőlem bizonyítani
a mi igaz; míg ha újakat fogadok, azok még költeni is fognak hozzá s
megesküsznek rá, hogy igaz.
Különösen a felolvasó kisasszonyomban birok egy olyan kincset, a ki
olyan, mint a nemes opál: a jobbról nézőnek zöldet mutat, a balról
nézőnek vereset. Nekem elmondja a feleségemnek a legbensőbb titkait, a
mik csak az öltöző és fürdőszobában, a casette-rejtekben megláthatók, s
a gyóntatószékben megsughatók, s az én titkaimat meg közli a nőmmel.
Hanem én azért mademoiselle Hermionet nagyon szeretem, mert fölségesen
tud embert szólni.
Én nekem tehát azt kell bebizonyítanom, hogy noha a magán életemben a
sok bolondság úgy adja egymásnak a kezét, mint egy bacchanál
tánczkarélya, azért mégis ez az egy tényem, miszerint az egyetlen fiamat
az örökségéből kitagadom, s a nőmet meghatározott életjáradékra
szorítom, (mely évről-évre kevesebb lesz) teljesen a logikai, ethikai és
morális kényszerűség szabályai szerint jött létre.
Arról az oldalról is meg fogják támadni majd a végrendeletemet, hogy
politikai elvakultság botlatott bele. Köztudomású rólam, hogy én a fehér
zászló hive vagyok. Nőm pedig elcsábíthatatlan bonapartista. Ebben az
egyben jót állok a hűségéről. Eugenia császárnőnek egyik legbizalmasabb
udvarhölgye. Ott csinálják a párisi új divatot, s az új európai
politikát. Hogy a krinolinnal, meg a lengyel kérdéssel felhagytak: abban
úgy hiszem, hogy madamenak nagy része van s erős a gyanum, hogy a
Riquiqui meg a luxembourghi kérdés az ő fantáziája. Én pedig soha sem
voltam rábirható, hogy a tuileriákba felmenjek. Oda az unokaöcsém,
Vicomte de L’Aisne Alfréd szokta madameot kisérni. Egyszer nagyon rám
támadtak, hogy miért nem megyek az udvarhoz! «No hát elmegyek!» Egy hét
mulva előkerültem. Kérdezték, hol jártam? «No hát, az udvarnál,
Frohsdorfban, meg Luczernben, Chambord grófnál. Nekem ott az udvar.» A
politikai meggyőződéseink tehát át nem hidalhatók, de még ezért
lehetnénk jó férj és feleség.
A vallásosság iránti fogalmaink még inkább külömböznek. Mind a ketten
római katholikusok vagyunk, külső czeremoniák megtartásában elég
ostentative részt veszünk: a péterfillérek, oltár-ajándékok rovatában
egyikünk neve sem szokott kimaradni. Csakhogy a madame hypocrita.
Titokban szabadkőmíves. Álruhában egyedül ellátogat a szombat esti
conventiculumaikba s czéljaikat előmozdítja. Minthogy nő: nem lehet a
franc maçonnerie rendes tagja, ő tiszteletbeli taggá lett kinevezve.
De még ezért is lehetnénk jó férj és feleség.
A fiam, Lyonel, az pedig republikánus; sőt még odább: szocialista. Abból
az igazi vadjából: a kinek nem kell se hatóság, se tőkepénz, se haza.
Hitére nézve pedig igazi orthodox istentagadó. Ez nem törődik se
Francziaországgal, se a mennyországgal, még a becsületről is a rendes
szabályoktól egészen eltérő fogalmai vannak.
De még ez mind nem elég ok arra, hogy egy apa és férj a családjához kötő
kapcsokat feloldja. S hogy nem ezek az indokok kényszerítettek e
végakaratom megszilárdítására, azt leginkább bizonyítja annak az
egyénisége, a kit fiam mellőzésével általános örökösömül nevezek ki:
Vicomte de L’Aisne Alfréd; unokaöcsém.
Az én kedves nénémnek a fia legelőször is orleanista. Ő az elismert
«medium» Aumale és Joinville herczegek s a többi pártok között. Ez a
tulajdonsága bizonyára nem vesztegetett meg. Hisz az köztudomásu rólam,
és mindenkiről, a ki a legitim dynastia hive, hogy inkább egy bélpoklos
anarchistával aluszunk egy takaró alatt, mint hogy egy orleanistával egy
asztalnál ebédeljünk. Az imperializmus usurpatorunk, a republikanizmus
hóhérunk, de az orleanizmus versenytársunk; s amazokkal még lehet
ideiglenes szövetség: ezekkel még egy órára sem soha.
Tehát politikai ellenszenv, vagy rokonszenv elhatározásomat nem
vezetheté.
A mi pedig a vallásos érzelmeit illeti az öcsémnek, azokra nem sokat
építhetek. Ez hisz mindenben, a mi kimagyarázhatlan. Eljár búcsúra a
lourdesi szűzhöz, s aztán értekezik a «kopogó szellemekkel», tánczoló
asztalokkal; de a mellett az «üdv hadseregének» a hadjárataiban is részt
vesz; Bakuban a párs tüzimádókkal, Mekkában a mahomedán dervisekkel
imádkozott. Ez neki mind sport. Szobájában egymás mellett állnak a
keresztyén szent szobrok, meg a Buddha bálvány, és a burját Sjadei Hahe,
meg a Bafomet-idól. Ez neki mind jó. A papokhoz eljár ebédelni, s ha
aztán megterhelte a gyomrát, s rosszul lesz, ágynak esik, akkor apáczát
hivat, imádkoztat magának s utána imádkozza nagy töredelmesen a
litániát. Aztán amint elmulik a bélgörcse, elkezd csintalan anecdotákat
mondani Brantome-ból a jámbor sorornak, hogy az elszörnyedve rohan ki a
szobából.
Talán hát a magánjelleme olyan ajánlatos az unokaöcsémnek, hogy a
fiammal való összehasonlításban neki kell a pálmát elragadni.
Mondhatom, hogy mindazok a rossz hajlamok, a melyek Lyonelnél érvényre
jutottak, épen olyan rendszeres gyüjtemény számra megvannak Alfréd úrnál
is, csak hogy nála hiányzik azoknak rögtöni működésbe hozásához az
erély, néha a tehetség is. A szenvedélyét, szerelmét, haragját nem siet
rögtön, a mint támadt, kielégíteni, hanem elteszi hidegre a boszut,
tilalmas vágyakat, a míg az alkalom előkerül. Jaj az ellenségének! de
nagyobb jaj a barátjának! Legnagyobb jaj a szeretőjének!
A ki okot adott neki arra, hogy megnehezteljen rá, legyen az akár egy
bon mot, akár egy kezéről elütött szerető, egész életében félhet a
boszujától, de a ki jót tesz vele, az soha egy óráig ne számítson a
hálájára, se rokon, se szerető hölgy, se pártvezér! – Én bizonyos vagyok
felőle, hogy ha végrendeletemben azt fogom kikötni, hogy az unokaöcsém a
senatusban, melynek tagja, szavazzon az Orleans herczegek elkobzott
vagyonának visszaadása «ellen», hát meg fogja tenni.
Ezt az embert teszem én vagyonomnak általános örökösévé.
Most beszéljünk az asszonyomról.
Mikor én nőül vettem, egyike volt a világ legszebb asszonyainak. Ez
volt, a mi meghódított. Én akkor ötven éves voltam, ő huszonnyolcz.
Özvegyek mind a ketten. Nekem volt egy tizenkét éves fiam, neki egy tíz
éves leánya. Az első férje egy erdélyi mágnás volt, ő maga egy gazdag
bankár leánya. Nem parvenu. Régi belgiumi család ivadéka.
Feleségem a legcorrektebb szépségnek volt elismerve. Csak később jöttem
a tudomására némi – reparaturának.
Csaknem minden lapban volt olvasható az a pikáns kis notice, hogy egy
budapesti híres fogorvos kitünő sikerrel hajtott végre egy remek
műtétet. Egy előkelő úrhölgynek két első fogát, melyek hibásak voltak,
kihúzta, s ugyanakkor egy paraszt leánynak két megfelelő, szép,
egészséges fogát kirántva, az úrnő inyébe beillesztette, a hova azok
tökéletesen beforrtak, úgy, hogy most annak eleven hamis fogai vannak.
Sokan kétkedtek ennek a műtétnek a lehetőségében, én mondhatom, hogy ez
igaz. Az előkelő úrhölgy az én feleségem.
Sokan bámulják annak a műtevő orvosnak az ügyességét: én annak az
úrhölgynek a szívtelenségét bámulom, a ki képes egy szegény
parasztleányt a természetadta ékességétől megfosztani azért, hogy a
saját hiányát pótolja vele!
No, de hát a parasztleánynak a többi harmincz foga jól járt, mert lett
neki mit harapni: az a kettő pedig grófnévá lett. Mit kiván az ember
többet?
Egy másik retouche pedig már az ujabb időben érte a grófnét, a mióta
különválva élünk. Ezt már Hermione kisasszonytól hallottam.
Madame rá hagyta magát beszéltetni, hogy valami párisi csodadoktornak a
kenőcsét használja, mely a szemöldökön végigsimítva, a szemeknek
szokatlan ragyogást kölcsönöz. Ezt a sikert csakugyan el is érte. Senki
nem beszélt másról, mint a grófné csodatündöklésü szemeiről. Egy reggel
aztán a grófné elszörnyedve látta a tükréből, hogy az egyik szemöldöke
kihullott. Az az átkozott bűvös kenőcs!
Hanem hát a mit az egyik csodadoktor elront, ott van a másik
csodadoktor, a ki helyrehozza. Ez meg a szemöldökcsináló. Londonban
lakik. Igen nagy keresletnek örvend. Az irlandi leányok híresek a szép
szemöldökeikről, a mire egyébiránt nincs a parasztleányoknak olyan
mulhatatlanul szükségük. – S ez nem lehet könnyü műtét. Szálanként
kitépni tövestől a vékony szőröcskéket, s ugyanazokat egy csöves tű
segélyével az idegen talajba beültetni, görög, vagy római mintára, a
milyen façont az ember megrendel: ez már művészet. A grófné új
«sourcil»-je ötezer francba került. Senki sem mondaná, hogy nem az
eredeti.
Mind ezek apróságok, de jellemző vonásokul szolgálnak ahhoz a lélekhez,
mely a végtelen hiuságon kivül semmi más indulattól nem volt vezetve
soha: ez helyettesített nála szerelmet, nagyravágyást, becsérzetet.
A ki Sidonia grófné márványkedélyének legelső áldozata lett, az volt
maga az első férje.
A jámbor magyar báró, (itt következett egy háromszor leirt s kétszer
kitörült név: «Maiseuaidiéchy» valószinüleg «Mezőhegyessy») soha sem
tanultam meg tökéletesen a nevét: – azok közé a szerencsétlen férjek
közé tartozott, a kik nem «feleséget vettek», hanem maguk «mentek
nőhöz». – Az ő hazájában, úgy látszik, az a bevett szokás, hogy minden
embernek a földbirtoka megfelelő adóssággal legyen ellátva. Sidonia
grófnő pedig azon szerencsés nők közé tartozott, a kik jól tudják, hogy
egy gazdag nőnek a hozománya és az igényei egymást teljesen fedezik.
Úgy, hogy a jámbor báró még rosszabbul járt, mert fővárosi szállást,
fogatot, operai páholyt a saját jövedelméből kellett tartania. A mellett
a féltékenység is gyötörte: vékony, czingár emberke volt, a hogy az
arczképe mutatja; és a mellett nehéz természetü. Úgy hiszem, hogy valami
úton-módon sietteté a felesége özvegygyé tételét. Nem szükséges ahhoz
borotva, cyankali: vannak az élet megrövidítésének feltünést nem
gerjesztő módjai is. Úgy is illik egy gentlemanhez, hogy ha öngyilkossá
akar lenni, ezt tegye oly módon, hogy a madameot ezért a medisance ne
érinthesse.
Maradt azonban egy kis leányuk, a ki, mint már megirtam, tíz éves volt
akkor, midőn Sidonia grófnő szép szemei lebilincselének.
A leányka «még akkor» nem volt nevelőintézetben: gouvernanteot tartottak
mellette s «Deá»-nak hivták.
Nekem feltünt a furcsa név. «Dea?» (Istennő.) Hát van ilyen szent a
naptárban?
Én akkori boldogságomban (dicsekedve irhatom ide, hogy egy ideig
boldognak éreztem magamat) arra a nagylelküségre határoztam el magamat,
hogy a mostoha leányom atyai örökségét megszabadítom az
adósságterhektől, s aztán átiratom az ő nevére.
Ekkor aztán meg kellett tudnom a leánynak az igazi nevét.
«Medeá»-nak hivták.
«Medeá»-nak!
Mennyire kellett ezt a leányt gyülölni már a megszületésekor az apjának,
hogy ezt a nevet tudta a számára kiválasztani! Egy gyermekgyilkoló,
méregkeverő, varázslónő nevét!
Mikor e miatt észrevételt tettem Sidonia grófnő előtt, ő azt a
magyarázatot adta, hogy azon időben járt Budapesten Ristoriné asszony,
annak az előadásából szerette meg olyan nagyon a jó báró a «Medea»
nevet. Ő – az anya – azt kivánta, hogy «Madleine»-nek kereszteljék; de ő
vele elhitették, hogy az magyarban annyi, mint «Medea».
De a név csak jelenség. Hiszen keresztelhették volna Jezabelnek is, vagy
Heródiásnak, ha a mellett szerették volna.
De a leány már kis gyermekkorától kezdve érezhette, hogy ő hozzá milyen
hideg mindenki, leginkább a szülői.