találkoztál vele. Neked akkor is gyanus volt az az ember s gyanudat
nemcsak a bankár, de egyes hivatalnokok előtt is kimondtad. Ő azonban
téged a hűség és becsületesség mintaképének tartott. Egyszer aztán
összekerültetek, mint elitélt fegyenczek, az illavai
nyereggyártóműhelyben. Nagy volt a meglepetés! Az előkelő, elegáns úr, a
ki százezreket hordott a bankba s mindig parfümözött bankókat osztott
borravalónak, s a hűséges inas, a ki azokat orrfintorgatva fogadta. Mind
a kettő fegyencz-zubbonyban. Minő találkozás. «Servus pajtás!» Akkor
aztán kölcsönösen megismertétek egymást. Monte Rosso internationalis
rablótársaság nagymestere, Kalthahn Péter pedig Traumhold bankár
gyilkosa és kirablója. «Ez az én emberem!» mondá magában Monte Rosso. S
föltette magában, hogy fel fog használni eszközének. A közös étkezés
alatt a rabok beszélhetnek egymással. Ezt olyan furfangosan teszik, hogy
a mint egymás mellett ülnek, beszélnek mindent össze-vissza, csak mikor
a beszélő könyökével megtaszítja a szomszédját, az a szó a megtartani
való: a többi polyva. A hátuk mögött álló őr hasztalan hegyezi a fülét,
nem ért meg semmit, bár mindent meghall.
– Ön ezt is tudja?
– Azelőtt a falat kopogtatva beszéltek egymással, a rab alphabet
szerint. De ez most lehetetlenné van téve, minthogy egy foglár mindig
ott van a hálószobájukban. Tehát a Monte Rosso elmondá a Kalthahn
Péternek, hogy ő egy nagyszerű fogást csinált Francziaországban, a
halotti ágyán fekvő Lis Blanc gróf kastélyába betörve, s annak a kincses
szekrényét szerencsésen elemelve. Az eset nagy port vert fel
Európaszerte, nemcsak az elrabolt kincs nagy értéke miatt, de különösen
azért, mert ugyanazon szekrényben volt a meghalt gróf legutolsó
végrendelete, melyben kitagadott fiát visszaveszi a kegyébe s általános
örökösévé teszi. A korábbi végrendelet egy unokaöcsre hagyja a roppant
nagy uri birtokot. Ez a kis ív papiros többet érne a szekrény minden
karbunkulusainál. Mert a ki ezzel rendelkeznék, liczitáltathatna rá: ki
ad többet érte? A majoresco-e, vagy az unokaöcs. A kincses szekrény jól
el van rejtve. Ennek a helyét a vizsgálóbiró nem birta a hurokra került
rablóból kivenni.
Péternek melege kezdett lenni, nem győzte magát a borvizes borral
lehűteni.
– Ez téged eddig keveset érdekelt, Kalthahn Péter; a míg egyszer el
találta előtted mondani a tolvajok vezére, hogy ő szándékosan tévútra
vezette a vizsgálóbirót, azt vallva, hogy valamint a többi rablott
értéket, úgy azt a szekrényt is egész tartalmával együtt Traumhold
bankárnál hagyta letéteménybe s most a Lis Blanc örökösök ennek a
hagyatékát ostromolják, rajta keresve a rájuk nézve oly sokszoros értékü
szekrénykét. Most azután te elkezdted magadban főzni a taplót. A míg mi
itt kussadunk a börtönben, addig a Lis Blanc végrendelet elő nem kerül,
addig Traumhold egész vagyona zár alatt marad, addig Godiva szegény
lesz. Ha az a kincs felszabadulna, úgy ő is egyszerre fel lenne oldva az
átok alól.
Péter nem tudott a helyén maradni többé. Karjait keresztbe fonva,
lehorgadt fővel elkezdett alá s fel járkálni a szobában, s a szivart nem
szivta többé, hanem összegyürve a pofájába tömte, azt gondolta Illaván
van, a börtön udvaron, a hol a dohányt csak bagónak szabad megrágni.
– Ezért álltál te szövetségbe Monte Rossóval, ezért tervezted vele a
kitörést, hogy Godivát megszabadítsd a nyomortól! E szóknál megragadta a
nyugtalanul járkáló kezét Lándory. Olyan volt az ő kezének az érintése,
mint a villanyütés.
Az meg volt bénulva, mint egy álomjáró.
– De hát ön-e az Úr Istennek az a háromszegletű szeme, a mely minden
sötétségbe belát? hebegé ez ember.
– Van ilyen világító háromszög: az emlékezet, a képzelet és az itélet.
Engem természetfölötti csodák nem segítenek. Ennek így kellett történni,
a hogy elmondtam. Ti összebeszéltetek, hogy egy kedvező alkalommal
kitörtök az illavai fegyházból, s akkor aztán ketten együtt a trencséni
erdők útjain keresztül, felkeresítek azt a várromot, a melyben a Lis
Blanc szekrény el van rejtve. Monte Rossonak kellett egy vezető, a ki a
vidéket ismeri; te ott nőttél fel. Te pedig arra gondoltál, hogy
legyetek csak egyszer ott, a hol a kincs előkerül, a vasrúddal leütöd a
czinkostársat, s akkor aztán a te gondod lesz, hogy az elrabolt érték
hogyan jusson el a gazdája kezébe. Lehet, hogy Monte Rosso is épen ilyen
jó szándékkal volt te irántad.
Péter a falnak támaszkodott a hátával, mintha oda szegezték volna.
A bűvitalok minden mesés mérge nem hasonlítható ehhez a
mámorgerjesztőhöz, midőn az elitélt rab azt hallja, hogy a birája
kitalálta a fenkölt indokot, mely őt gonosztevővé bélyegezte.
Csak annyit tudott kinyögni:
– Megigérte ön nejének, Godivának, hogy apja becsületét ki fogja
deríteni?
– Megigértem.
– Akkor mondok önnek valamit. Monte Rosso nemcsak annyit mondott el
nekem, de többet is. Azt is, hogy hová van elrejtve a rablott kincses
szekrény? Elmondta azért, hogy ha kettőnk közül egyik megszabadulhat; e
nagy értékkel kezében a másikat kiszabadítsa. Meglehet venni az őröket,
a foglárokat, a bejáró népet. Fel lehet gyújtani a fogházat. Csak pénz
kell hozzá. Kölcsönös fogadást tettünk egymásnak. S a fegyenczek adott
szava, fogadása megáll! Jobban megáll, mint ha a potentátok kötnek
egymással szövetséget. Monte Rosso leírta előttem a helyet, a hová a Lis
Blanc-féle kincseket elrejté.
Lándory, a szívdobogását nehezen álczázó nyugalommal leste a fegyencz
fölfedezését.
Az, elébb kitekintett az ajtón, hogy nem hallgatódzik-e ott valaki?
Azután odalépett Lándoryhoz s a tenyerével félig eltakarva a száját,
sugdosott a fülébe.
– Az elrablott szekrény Lietava várromjaiban van elrejtve.
– Trencsénmegye határán?
– Ott. A hradnai várkastélyon tul terülő erdő közepén.
– Jártam ott. Nagyon jól kiszemelt hely, nem esik semmi országút
közelében. Valamikor hires, nagy erősség volt, a Rákóczy-harczok alatt.
Ide hozta Ocskay László a kincseit és családját, mikor a császáriakhoz
át akart állni.
– Annak a várnak a legmagasabb része egy körönd alaku torony. Úgy
hiszem, templom lehetett valaha. Egy néhány pilléren még látszik a
fresco-festés maradványa, többek között egy cherub fej. Ettől a festett
faltól három lépésnyire van egy beszakadt boltozatnak a nyilása. Abba
vitte le Monte Rosso a szekrényt s ott betakarta törmelékkövekkel. Semmi
más jelt nem hagyott hátra. Ellenben azt a ravaszságot követte el, hogy
egy két mázsás kőkolonczot, valami kifaragott erkélytámaszt, a mi eddig
a kapu előtt feküdt, elczepelt egy teremig s azt ott lefektette, a falra
pedig veres keresztet festett. Aztán sűrű csalánbozót közé veres
paréjnak és fehér ürömnek a magját hintette el. Számított rá, hogy
mindazokat a várromokat, a melyekben ő megfordult, majd sorra fel fogják
kutatni. Hivatalos emberek is; aztán meg a kincskeresők. Gondja volt rá,
hogy hamis nyomra vezesse őket, a faragott kőkoloncz, a mit a várrom
látogatói rendesen a bejáratnál szoktak látni, s most a bástyateremben
találnak, a falraírt kereszt, a veres paréj, a fehér üröm, a mi magától
mind nem jő elő az omladékok között, arra a tévedésre vezeti a
kutatókat, hogy a megjegyzett helyen valaki elrejtett valamit. Magában a
köröndben semmi egyéb jel nincs hátrahagyva, mint a mit elmondtam.
– Az legyen hát az első dolgunk, hogy Lietavát felkeressük.
– Bocsásson meg ön, uram, ha én még egy előbbvalót kérek. Egy látogatást
annál a sírboltnál, a hol drága úrasszonyom nyugszik.
– Ne most még, Péter. Csendes álma van ott a vadméhek döngése mellett.
Még most nincs őt miért felköltenünk. Majd ha mindent végrehajtottam, a
mit végakaratául reám bizott, majd ha az utolsó terhelő vádat atyja
nevéről letörültem; majd ha Traumhold vagyonának maradványát kezemhez
kaptam, s a hogy Godiva kivánta, ez összeget alapítványul letettem
árvaleányok megmentésére, mely Traumhold nevét fogja viselni, akkor
odamehetünk hozzá, s megsughatjuk neki: «most már elköltözhetsz a
tulvilágra, ott fogod találni az atyádat, szép fényes arczczal, minő az
üdvözülteké».
– Jaj, uram, az ön gondolatjai repülnek, az enyéim csak földön járnak!
Nem csoda, ha megelőz. Úgy lesz jó, a hogy ön mondta. Hanem már most azt
is hadd adjam elő, a mit az én földhöz ragadt eszecském kigondolt.
– Beszélj, Péter.
– Mi nekünk ezeket az eldugott kincseket úgy kell ám kiemelnünk, hogy
arról kettőnkön kivül senkinek ne legyen tudomása.
– Magam is gondoltam erre. Én sem bizom másban annyira, mint saját
magamban.
– Ön sokat tapasztalt a rablóvilággal való érintkezésben, de egészen a
mélyébe ennek a rémvilágnak még sem láthatott bele. Ön még is ellenség
volt közöttük. De én czimbora voltam! Előttem fölfedezték az egész
mechanizmust, a mi az emberi társaság ellenségeit összetartó működésbe
hozza; azzal, hogy nagy bűnesetek föl lettek derítve, és minden fajtájú
gonosztevőkkel a börtönök megtöltve: még ez a társaság nem lett
megszüntetve. Mindenütt van összeköttetésük. A jámbor drótos tóttól, a
ki a megfordított pipaszárát szopja, éppen annyi okunk lehet őrizkedni,
mint a háromcsillagos rendőrtiszttől, a ki csempészett szivart sziv. Ha
ön azt, a mit most tőlem megtudott, akármiféle hatóságnak följelenti,
bizonyos lehet róla, hogy a párisi czinkostársak hamarább megjelennek a
lietavai romok között, mint a mi ólomlábú pandurjaink.
– Nem szándékozom addig jelentést tenni róla, a míg minden a kezem
között nincs.
– Nagyon kérem önt, hogy «aztán se» tegye. Mind a kettőnk élete van itt
koczkán. Már az is szemet fog szúrni, hogy egy harmincz évre elitélt
rabnak megkegyelmeztek, s hogy azt a vizsgálóbiró, a hirhedett nagy
férfiú fogadta magához. Találgatni fogják, hogy ennek mi lehetett az
ára? Ingyen akkora summa időt nem ajándékoznak oda! Ha most közhírré
leszen, hogy ön feltalálta a Lis Blanc-féle kincseket s azokat
tulajdonosaiknak visszaadta: a legegyügyübb ficzkó is egyszerre rájön,
hogy azokat én árultam el, azért kaptam kegyelmet, s akkor én nekem
nincs többé ezen a planétán megmaradásom. De még ön is a zsebében fogja
hordani mindenütt a halálitéletét. Mert azt, uram, megbocsátották önnek
a gazemberek, hogy őket üldözte, elfogta, elitéltette. Ezt igen
természetes dolognak találják. De, hogy az ő jól eldugott zsákmányukat
elkaparintsa előlük: arra nincs mentség, sem irgalom, sem kegyelem. Itt
már ők a birák, s ön a gonosztevő!
– Jól van, Péter, odáig csak titokban maradhat a dolog a míg mi ketten,
mint két angol tourista, elbarangolunk, a trencséni fenyvesek
rejtekeibe, s a szekrényt elhozzuk a várból. De utoljára mégis csak
nyilvánosságra kell kerülni az egésznek, a mikor a szekrényt, becses
tartalmával együtt, a seigniersi uraknak átszolgáltatom.
– Én nem látom át, hogy mért kellene ennek akkor is a törvény elé, a
hirlapokba kerülni? Ha önnek a kezében lesz a kincs: (én így gondolom)
ön maga elviszi azt Seigniersbe. Ott a végrendelet által jogosított
családtagoknak azt mondja: itt vannak az ellopott gyémántjaitok: itt a
keresett végrendelet. Nem kivánok érte egyebet, mint hogy szüntessétek
meg azonnal a Traumhold elleni igénypereteket. Ha ön nem veszi fel a
préfetnél letett jutalmat, mely a kincs és okirat visszahozójának
biztosítva van, a hivatalos nép soha sem tudja meg, hogy előkerültek-e a
gyémántok s honnan jött elő a testamentum?
– Hát a te számodra se vegyem fel a kitűzött jutalmat?
– Az én számomra? Hát nem lesz-e nekem teljes ellátásom, ha az ön
házánál leszek? ha az ön kenyerét eszem, az ön borát iszom, s valljuk
meg a gyöngeségemet: az ön szivarjait is szivom? Nem akarok azzal a
csunya hallálal kimulni, hogy a pénzemért öljenek meg.
Lándory elnevette magát s önkéntelenül kezét nyujtá az öreg ficzkónak.
Az pedig nagy halkan azt mormogá a fogai között:
– Így, lám! Nekem ez a kézszorítás többet ér egy zsák aranynál.
– No hát, öreg czimbora! Azon kezdjük, hogy elmegyünk a kincseket szép
titokban visszalopni!
Lándoryt mindjárt az első napi utazás meggyőzte arról, hogy ő neki
Magyarországon incognitó utazni lehetetlen. Akárhol szállt meg, minden
vendéglős azzal fogadta, hogy «alászolgája Lándory úr!» A piaczon a
parasztok, mint jó ismerőst üdvözölték, s ha valahol megállt a
kocsijával, odasiettek hozzá, előadni a panaszaikat, hogy kinek lopták
el a lovát, vagy tinaját. Azt hitték, hogy most is abban jár.
Természetes: mikor valakinek az arczképe minden élczlapban állandó
figurát képez, utóbb a ponyvairodalom zsivány történeteinek a czímlapján
ékeskedik, hát akkor az ilyen markirozott arczra mindenütt ráismernek.
Fordítani kellett a terven.
Visszaemlékezett rá Lándory, hogy a midőn először járt Lietava romjait
megtekinteni, éjjelre a radnai várkastélyban volt szállva. A nagy
tízezer holdnyi uradalom erdősége közepett fekszik a nevezetes várrom, s
ez tulajdona a radnai földesuraságnak. A birtokos úrnő, egy a
szabadságharczban kiváló szerepet vitt kormánybiztosnak az özvegye, ki
ősi kastélyában a világtól teljesen elvonulva él, magáról sem ad hírt, a
másokét sem adja tovább.
Maga a lietavai várrom is olyan helyen fekszik, hogy az csak a radnai
úton hozzájárulható. A messzeségben jól lehet azt látni Budetin felől
is, s a zsolnai vasuton járókelők gyönyörködhetnek benne; de a mindenütt
meredek hegyoldalak, melyeket a várrom uralg, nem igen biztatnak a
megmászásra. Az alatta fekvő völgyből ugyan kanyarognak fel girbe-görbe
ösvények a várfalakig, a miket legelésző barmok tapostak: de a ki ezeken
elindul, az alant épült majorház lakói előtt okvetlenül feltünővé teszi
magát, s készen lehet rá, hogy mire a hegytetőre feljut, már akkor ott
fogadja egy vagy két puskás erdőkerülő. S aztán megint csak «jó napot
Lándory úr!»
Tehát azt a tervet kelle foganatosítani, hogy Lándory, Péter
kiséretében, egyenesen odautazik Radnára s a vendégszerető özvegy
kastélyában megszáll.
Mikor itt járt harmadfélév előtt, dicsérte előtte a fölséges várromokat:
kár, hogy azokat festő ecsetje nem örökíti meg. Akkor megigérte, hogy
még egyszer visszatér s akkor festőt is hoz magával.
Péter lesz a festő.
– De én nem tudok egyebet pingálni, mint háromorrú embereket a falra.
– Én tudok valami keveset. A színvázlatot elkészítem, s aztán azt
mondom, hogy majd odahaza fogja a művész jobban kidolgozni.
– De én nagyon goromba vagyok, nem hiszik el, hogy piktor vagyok.
– Akkor hiszik el épen.
(Megjegyzendő, hogy még akkor az újabb festői nemzedék nem létezett,
mely már ebből a virtusból kivetkőzött.)
Lándory tehát Budapestre érkezve, vásárolt egy épen akkora festékes
ládát, a mekkorának a rendőri körözvényben le volt irva a Lis
Blanc-szekrény; azután egy erős átvető bőr iszákot, a melyben a láda
épen elfért, továbbá rajzmappát, meg két, bőrrel behúzott, hatalmas
vasbotot, a mit szükség esetén feszítő rúdnak is lehet használni. Végül
egy pár oldalzsebbe eltehető franczia lámpát, mely külső kinézésére
olyan, mint valami tubákos szelencze.
Két nap mulva ott voltak Péterrel a radnai kastélyban.
Az özvegy úrnő most is egyedül volt, mint mindig. A környék lakossága is
csak jótékonyságáról tudja, hogy él. Maga is kivételes lény. Az egész
élete cselekvő jóság és tűrő szenvedés.
Az úrnő nagyon örült, hogy Lándory ismét meglátogatá. Ritkaság az ő
hajlékában a látogató; kivált az olyan, a ki másodszor is eljön.
Lándory bemutatá neki az utitársát.
– Hahn, festőművész úr.
Az úrnő azt mondá, hogy hallotta már egyszer a nevét.
Lándory elmondá, hogy a lietavai várromot megörökíteni jöttek, a minek a
háziasszony nagyon megörült, s rögtön kiadá a rendeletet, hogy másnap
reggelre négy ökrös szekér legyen készen, s egy erdőkerülő kisérje a
várromokhoz az urakat.
Az odavezető úton csak ökrös szekérrel lehet járni.
A vacsora alatt aztán elmondatá az úrnő magának Lándoryval, a mik azóta
történtek vele, hogy utoljára találkoztak. Hogyan ismerkedett meg
Godivával, hogyan szerették meg egymást, hogy éltek együtt paradicsomi
napokat, hogy halt meg a karjai között.
De hasztalan volt a szegény Péter előtt a gazdag vendéglátó asztal
minden drága étke. Le nem tudta fojtogatni a torkán, a mit a szájába
dugott, úgy összeszorult a nyeldeklője, alig birta a szemeinek
könyezését orrfuvással takargatni.
– Az utitársam nagy náthát kapott az úton, magyarázá Lándory.
Jó szerencse, hogy a háziasszony szemeit is elhomályosítá a köny.
Értette már most a hallottak után, hogy Lándory miért járja a vad
erdőket, embernemlakta várromokat festetni.
Másnap korán hajnalban megindult a karaván a várrom felé. Az még jó
három órai út a kastélyhoz. Hajdan jó út lehetett az, mikor még Lengyel
Magdolna asszony és Tisza Ilona ruganyos hintóval jártak rajta; de most
már csak fahordásra szolgál, s csak azoknak a hosszú derekú szekereknek
való, a miknek a jobbra-balra tátongó kátyukban az eleje délnek, a
hátulja északnak hajlik, s épen azért nem dőlhet fel.
Elől ment az erdőkerülő, duplapuskával a vállán. A négy ökröt vezette,
nagy szólongatásokkal egy béres; a másik a szekér mellett ballagott,
hogy ha dülőhöz ér, a vállát a lőcsnek vetve, fentartsa az egyensulyt. A
szekér oldalába lombos galyak voltak tüzködve, árnyékot tartani.
Szép, derült késő őszi nap volt: ilyenkor a magyar felvidéken sokkal
melegebb van, mint a sík alföldön, a mit már a ködök nyirka hűvösít. A
gyönyörű erdő olyan illatot áraszt, mintha balzsammal volna telítve a
lég; a veresfenyő már javában elhullatta a levelét, csak a jövevényül
közzétévedt szurokfenyő sötét zöldje tünik ki itt-amott belőle; a
kecskerágó bokroknak a levele is lehullott már, csak a rózsaszín bogyója
piroslik.
Egyszer aztán következik egy irtvány, melynek csonka törzseit
körülburjánozta a bozót s a megnyilt táj közepén előtünik a nagyszerű
várrom, egész kisérteties fenségében.
A társzekeret hátrahagyják a fák árnyékában: az ökröket kifogják az
igából s legelni eresztik; a béresek egyike ott marad a szekérnél, a
másik az urak holmiját czepeli utánuk.
– A festékes ládát hagyjuk itten a szekérnél, mond Lándory. Még most
nincs rá szükség.
– Itt hagyjuk? kérdé nagyot bámulva Péter. Hát aztán?
– Aztán majd visszaküldjük érte az erdőkerülőt.
Most már aztán értette a dolgot.
Ha az ember archæolog, akkor a várromok belsejét kutatja, faragott
emlékeket, kopott betüket keres közte; ha az ember csak tourista, akkor
iparkodik mentül előbb a legmagasabb toronycsucsra felmászni, s nagyot
nyelni a szép kilátásból; ha azonban festő az ember, akkor azt keresi,
hogy melyik oldalról lenne megragadóbb, hatásosabb a kép, hol kedvezőbb
a háttér?
A béres a vár előtti tisztáson, egy terebély vadkörtefa alatt, melynek
minden levele vérpiros volt már az őszi derektől, kipakolta a magukkal
hozott falni valókat, a kulacscsal és szalmás butykossal együtt: a két
úrnak azonban az volt a véleménye, hogy előbb az omladékok szépségeiben
gyönyörködjenek; azok legelőnyösebben tünnek ki a reggeli világításban.
Az erdőkerülő mindenütt a sarkukban volt, s fogadkozott, hogy ő fogja az
urakat vezetni olyan helyekre, a honnan igazán szép kilátás van.
A romok megmászása közben találtak itt-amott a törmelék halmokon, a sürű
csalánbozót közül kivirító veres paréj kórókat, a mik embermagasnyira
felnyurgulnak. Olyan helyeken nagy gödrök voltak ásva az omladékokba. A
bástyaterem pedig, a melyben az erkélykő a falnak támasztva látszott,
különösen a veres kereszt irányában egészen összevissza volt turva.
Az erdész mondá, hogy bolond emberek járnak itten, a kik kincseket
keresnek.
Végre eljutottak a középső köröndtorony belsejébe is. Ezt valamikor
kupola födhette, réztetővel: a párkányán nyolcz boltív fut körbe, a mi
egy óriási koronához teszi hasonlóvá: belül már csak a letört
téglaboltok kezdő szegvényei merednek ki a falból. Ez a hely templom
lehetett; sejteni engedik a góthidomú keskeny ablakok. Az alatta levő
üreg, melyet döngése elárul, talán a hajdani családi sírbolt. Az egyik
ablak közén még megvan a kemény czementvakolat s azon a freskófestésű
cherubfő.
– Hát mit mondtam önnek, Hahn úr? kiálta fel Lándory diadalmasan, hogy a
góth építkezés nem mellőzte a freskófestést. Ön ezt mindig tagadta!
Tizenkét tudós archaeologgal bizonyított ellenem, a kik azt állították,
hogy a góth architectura nélkülözte a freskófestést. Ime itt van
előttünk az élő tanujel.
Péter nagyot bámult. Még ilyennel soha sem vádolták. Hogy ő tizenkét
archaeologgal czimborázott volna össze.
– Csakugyan valóság, felelé, megadva magát a tények hatalma előtt.
– Ezt érdemes lenne lefesteni. Még pedig ugyanazon színekkel.
– Aha!
– De nincs itt a festékes ládánk.
– Az pedig szükséges, ha színekkel akarunk mázolni. Talán erdész úr lesz
olyan szíves, hogy elhozza.
Az rögtön készséggel vállalkozott rá.
– Addig ön elkészítheti a vázlatát az egész körönd belsejének. Monda
Lándory.
– Már mint én, úgy-e? hagyta rá Péter.
A mint aztán az erdőkerülő lépteinek ropogása a törmelék között
elhangzott, Péter odaadta a rajzalbumot Lándorynak, hogy rajzoljon bele,
a mit tehetsége szerint tud, maga pedig elkészíté a zsebbeli lámpást,
meggyujtotta benne a kis viaszgyertyát, s a lámpást a bal kezébe,
jobbjába pedig a vasbotot fogva, lemászott óvatosan azon a tört résen,
mely a hajdani kriptába tátongott alá.
Lándorynak az alatt kellett valamit vázolni a rajzmappába, hogy
eredményt mutassanak fel, ha a kastélyba visszatérnek.
De nem sokat végezhetett azon a feladaton, mert az alatta levő üregben,
a mint Péter elkezdett botorkázni, rögtön valami fenyegető morgás
támadt, mely később ordító bömbölésbe ment át. A medve téli álmára tért
már; nincs se zab, se málna. A Lis-Blanc grófok kincseit egy ilyen
fenevad őrzi: bizonyosan annak az ivadéka, mely czímerükben három fehér
liliomot tart a mancsai közt, s a Péter most ezzel akadt össze.
Lándory hirtelen felugrott a rajzalbum mellől, s a kövek közé dugott
vasbotját ragadva, lebocsátkozék az üregbe.
A Péter lámpájának vége volt már: csak a felülről leható tört
világosságnál lehetett még látni, hogy mi történik odalenn!
A felriasztott medve dühösen támadta meg álmai megzavaróját. Péter
szerencséjére azonban egy épen álló kőoszlop volt a régi kripta közepén
s ő e mellé húzta magát, ügyesen kerülve ki a medve öleléseit s hátrálás
közben vasbotjával védte magát.
Lándory odarohant Péter segítségére s hátulról kegyetlen nagyot húzott a
maczkó koponyájára. Más becsületes állatnak a feje szétszakadt volna
tőle.
Ekkor aztán a medve ott hagyta Pétert, s Lándorynak fordult egész
haragjával.
Most azonban Péter került felül, s megint ő kopogtatta a vasbottal a
medve tarkóját.
Egyszer aztán ez is átlátta, hogy ennek fele sem tréfa; kivált mikor
egyszerre Lándorytól az orrára, Pétertől meg a füle tövére kapott egy
köszöntőt s azt mondva magában, hogy az okosabb enged, neki iramodott a
lejáró résnek, egy ugrással fenntermett a párkányán, s azzal vágtatott
bömbölve ki a romok közül, a várkapun át, neki az erdőnek.
A béres ijedtében felfutott a fenevad elől a vadkörtefára, az erdőkerülő
azonban két puskalövéssel fogadta a bömbölő állatot, de valószinüleg
elhibázta mind a kétszer, mert a medve a lövések után megfordult, s
annak a meredélynek iramodott, mely a várromtól csapinósan hanyatlik alá
a völgybe. Ott gombolyagot csinált magából, s lehemperedett nagy
sebesen, a meddig a meredély tartott: ott nagy hirtelen összeszedte
magát s elbusultan tovább czammogott.
Ez nagy eset volt. Erdőkerülő, béres, ökörhajtsár, favágók, mind
összeszaladtak a csudájára.
Vajjon nem ette-e meg azt a két urat ott a várban?
Azok már eléjük jöttek a kapunál. Mind a kettőnek a kabátja össze volt
tépve meglehetősen, de nagyobb bajuk nem történt.
– No hát hol a festékes láda? kérdezé Lándory a csősztől.
– Itt van tarisznyástul.
– Dejsz én nem festek itten, debachált Péter, a hol az embert medvék
akarják megenni! Ha ezt az egész várat nekem adják!
Nagyon jól adta a megijedt piktort.
– No hát majd festek én! Duzzogott Lándory, átvéve a tarisznyát a
festékes ládával s ment vissza a köröndbe. Mikor onnan megint előjött,
már akkor a festékesláda helyett a Lis-Blanc szekrény volt a
tarisznyában.
A LIS-BLANC SZEKRÉNY.
Kalthahn Péter nagyon jól bele tudta magát találni a rögtönzött
szerepébe. Ez az «ursus ex machina» csakugyan kapóra jött neki.