asztalosok, kádárok, kerékgyártók, nyergesek dolgoznak a mester
utasítása szerint, a mester maga is fegyencz. A lakatosműhelyben egy
hirhedett betörő tolvaj felnyithatatlan zárakat készít. (Saját
találmánya, a párisi világtárlaton díjat kapott érte.) A kápolnának a
falaira szenteket és angyalokat fest frescóban egy elítélt rab, a másik
az oltárszobrokat faragja. Valaha utonálló volt mind a kettő.
Az óriási konyhában roppant kondérokban főzik a jóizű ételt, s a nagy
kemenczékből épen akkor szedik ki az illatozó czipókat.
A nagy hálótermek az első emeleten nappal üresek; külön vetett ágya
minden rabnak, a falon egy táblácska a nevével és életkorával.
Lándory megdicsérte a vezető igazgatót azért, hogy e táblákról elhagyták
a fegyencz vétkének megnevezését, a hogy korábban szokás volt.
A második emeleten vannak a szabóműhelyek, a pokróczszövő székek, a
daraszológépek.
Lándory nem idegen abban a társaságban.
A rabok optimátesei az ő kezén keresztül kerültek ide.
Ő is rájuk ismer: azok is ő reá.
Megtalálja a varrógép mellett Rózsa Sándort, a puszták fejedelmét; a
gyapjutépő gépnél a rablóvilág Herculeseit, Farkas Bénit, Krokmanlikot,
s beszédbe elegyedik velük.
Egy hosszú teremnek a zugában, az ablak előtt ül magányosan egy magas
szál férfi, rövidre nyirt sűrű őszhajjal, s ir.
Ez a társaság könyvvezetője. Mert a consortiumnak rendes üzlete van:
mindenki keres, pénzt szerez; annak kétharmada az államé, a miért
ellátást ad, egyharmada a munkás fegyenczé, a mit kiszabadulásakor
megkap, vagy időközben elküldhet a családjának. Erről pontos számadást
kell vezetni. A ki ezt a hivatalt végzi, az a «bankár».
Lándory ráismert benne Kalthahn Péterre.
– Ez a legveszedelmesebb gonosztevő az egész társaságban, sugja fülébe
halkan az ellenőr.
– Ismerem, mondá Lándory. Kezemben volt a feje.
– Azóta még qualifikálta magát. Megduplázta a kapitulatióját.
Lándory odament a számadásai mellett ülő fegyenczhez. Az szabály szerint
felállt a közeledtére s katonás állásba helyezte magát, s mint egy
felhúzott óragép, melynek a rugóját megnyomják, elverte a
kötelességszerű mondatot:
– Nevem Kalthahn Péter, negyvenöt éves vagyok felekezetnélküli, nőtelen,
trencsénmegyei születésű; vétkem orgyilkosság és rablás, gazdámat
megmérgeztem, és pénztárát kiraboltam. Ezért halálra lettem itélve,
kegyelem útján büntetésem tizenöt évi fogságra változtattatott.
Másodszor az illavai államfegyházban kitört fegyenczlázadásban tettleges
részt vettem. Ezért újabban tizenöt évre lettem elitélve.
– Tehát összesen harmincz éve van neki, mondá Lándory az igazgatóhoz
fordulva.
– Csak huszonhét és fél: harmadfelet már leült.
– Hogyan tűri büntetését?
– A legnagyobb nyugalommal. Épen azért a legveszedelmesebb ember.
Nagyobb befolyása van a fegyenczekre, mint minden felügyelőnek és
papnak. Ha mások türelmetlenkednek, ő csendes szavakkal lecsillapítja
őket. A legmakacsabb természetű rabokat meg tudja puhítani. S ezen
álarcz alatt a legengesztelhetetlenebb rosszakarat rejlik nála. A feje
tele van kiszabadulási tervekkel. Önnek lesz alkalma még ez órában
meggyőződni arról a roppant nagy befolyásról, a mit ez az ember a többi
fegyenczekre gyakorol. Egy fegyencz meghalt, azt fogják temetni.
Nazarénus volt. Semmiféle felekezethez nem tartozott. Annálfogva pap nem
fogja neki a végkiséretet adhatni. A fegyenczek lelkiismeretét nem lehet
kényszer alá vetni. A nazarénusság nagyon terjed közöttük. S ez még jó,
mert a nazarénusnak kötelessége a maga patriarchája előtt minden bűnét
meggyónni. Ez az ember az ő patriarchájuk. A temetésnél ő fog szólni.
Semmi egyebet nem szabad neki elmondani, csupán a Miatyánkot. Majd
meglátja ön, hogy mit tud ez az ember egy Miatyánkból csinálni?
A vár harangja megszólalt: a készülőre szólt.
A fegyenczek egyszerre abba hagyták a munkáikat, a foglárok «sorakozz!»
szavára kettős sort képeztek, s a fegyveres őrök kiséretében elhagyták a
műhelyt.
Kalthahn Péternek előbb egy elővigyázati rendszabályt kellett magán
megtörténni hagyni. A két kezére könnyű bilincset tettek.
– A veszedelmesebb raboknál alkalmazzuk azt, mondá az igazgató, midőn a
fogházon kívül bocsáttatnak. A temető kívül van. Ha bilincs nem volna a
kezükön, könnyen zenebonát kezdhetnének.
Igaz, hogy imádkozni összebilincselt kézzel is lehet.
Lándory az igazgató kiséretében lement a külső udvarra; a hol az egész
fegyencz nép össze volt már gyülekezve. Az udvar közepén egyszerű
deszkakoporsóban feküdt a halott. Ősz hajú, borostás arczú vén ember.
Hatvanöt évének felénél többet vasrostély mögött élt le. Most már
megszabadult.
A raboknak daltársaságuk is van, szabad nekik énekelni. A ki betanította
őket, valamikor pópa volt. Nagy vétség miatt lett életfogytig elitélve.
Itt most karmester, énektanító. Gyönyörű hangja van.
A rabok kardalát viszhangozzák a komor falak, s mikor annak vége van,
hat bajtárs vállára emeli a koporsót, melyben a halott fedetlen arczczal
az ég felé fordulva fekszik, s azzal megindul a hosszú menet a kapun
keresztül, négyes sorban. Két sor fegyencz középen s két sor foglár
szélről, élesre töltött szuronyos fegyverekkel.
A temető nem messze van a fegyháztól: csupán az ő számukra van az ott.
Némelyik sírnak a fejénél kereszt is van; a többinél csak egyszerű
fejfa. Két kezdő betűje a névnek, aztán meg a halál éve és napja. Ha
jönne még valaki tudakozódni az ott alvó felől, megtalálja a fegyház
halottas könyvébe beirva az egész nevét. De hát ki keresné őket?
Időjártával benövi a sírt a fű, élő fát nem ültetnek rája.
Az új lakost lebocsátják társai a megásott gödörbe, a közben
tréfálkoznak vele: «nem cserélnénk madráczot, komám?» mond az egyik.
«Ennek már szabad pipázni!» biztatja a másik: «hogy fog ez holnap
bámulni, hogy nem költi fel a porkoláb!» «Hallgassatok el!» kiált rájuk
a rabok patriarchája, s a sír szélén állva elmondja fölötte a
Miatyánkot.
Minden mondás után szünetet tart, az meg van neki engedve, hogy a
hallgatók meggondolhassák jól, hogy mit kértek attól a nagy birótól?
Lándory csakugyan meggyőződött róla, hogy lehet gyülekezet, melynek
közepette az Úr imája a minden szónoklatok leghatásosabbjává emelkedik.
Az utolsó mondatnál: «szabadíts meg a gonosztól», sokan elkezdenek
zokogni.
Azután a szónok egy marék porondot szórt a sírba; a körülállók
mindegyike hajított utána egy göröngyöt; négyen a kapákhoz fogtak s
aztán zuhogott alá a sírba a föld. Bevégezte egy rövid ének.
Ismét hangzott a foglárok szava: «sorakozz! indulj!» Az élőhalottak
visszatértek a sírkertből a másik temetőbe, a börtönbe. A harangszó
elhallgatott. A munka újra kezdődik.
– Kalthahn Péter, maradjon idelenn? parancsolá az igazgató.
A nevén szólított azon a helyen állt meg, a hol a parancsszó találta.
– Ön magányosan akar vele beszélni? kérdezé az igazgató Lándorytól.
– Igen. Egyedül. Üres a «dühöngők» zárkája!
– Üres.
Az egy földszinti szoba, az őrhelylyel átellenben, melynek vasajtója
egyenesen az udvarra nyilik; ablaka magasan van, kettős rácscsal
ellátva. Azonkívül a vasajtón is van egy szellentyű, melyen keresztül a
börtönbe láthatni. A zárka bútorzata egy ágy, asztal és ülőke; mind
nehéz, tömör tölgyfából faragva: azokat össze nem lehet törni, sem
fegyverül használni.
Az igazgató felnyittatá a zárkát.
– Két fegyveres foglár az ajtóhoz álljon.
– Szükségtelen, mondá Lándory. Ne legyen a közelemben senki.
– Bocsásson meg, uram. Én ugyan nagyon jól ismerem önnek a személyes
bátorságát a gonosztevőkkel szemben. Az a hirhedett rablógyilkos odafenn
a gyapjutépő gépnél maga beszélte el, hogy a vizsgálat előtt ő volt a
legdühösebb önre s esküdözött, hogy ha egyszer egy kést kaphat és önt
megláthatja, ha békó lesz is a két kezén, le fogja önt szurni. Erre ön
felhozatta őt magához, levetette róla a lánczokat, bezárta mögötte az
ajtót, s akkor letett eléje egy éles kést az asztalra, s azt mondá neki:
«te azt beszéled, hogy ha egyedül kaphatsz, egy késsel a kezedben, hát
azt a szívembe fogod ütni. No hát itt van a kés, hadd látom, van-e
bátorságod, hogy megölj?» S erre a szóra a sámsoni erejű gonosz
elkezdett reszketni, térdre esett és gyónt. Ezt megtehette ön a
Krokmanlikkal, de ne kisértse meg a Kalthahn Péterrel, mert az egy
raffinált komédiás: szeliden beszél önnel, alázatos arczczal, teljes
nyugalommal. És a legnagyobb szelidségből egyszerre a rézbőrű indián
szilajságával szökik önre, s ha megragadja önt azokkal a rettenetes
ökleivel, a mik a vasrudat elhajlítják: ön egy percz alatt veszve van.
– Nem félek tőle. Egyedül akarok vele maradni.
– Azért én a közelben leszek. Ez az én kötelességem.
Lándory előre ment a zárkába, utána Kalthahn Péter, a kinek a kezeiről
levették a bilincseket.
Mikor egyedül maradtak, Lándory leült az asztal mellé, megjelölve
Kalthahnnak a helyet, hová álljon.
– Kalthahn Péter, ön azt vallotta magára, hogy gazdáját Traumhold
bankárt megmérgezte.
– Úgy van.
– Ez nem igaz. Önnek nem lehetett azt az embert megölni, a ki önnek
gyermekkorától fogva jóltevője volt, a ki önnek apját, anyját tartotta
holtukig. Ön az egész családnak kedvencze volt, mi vihette volna önt
arra az elhatározásra, hogy gyilkosává legyen a jóltevőjének?
– Sokat olvastam a hirlapokban hasonló esetekről, hogy inasok,
hivatalnokok, a kik hosszú évsoron át a becsületesség mintaképei voltak,
egyszerre csak elrabolták a rájuk bizott pénztárt, ha rákerült a sor,
gyilkoltak is: és aztán elszöktek a rablott pénzzel, s éltek vigan szép
leányok társaságábon, dinom-dánom, dobzódás között. Kedvet kaptam hozzá.
A példa csábít.
– Én pedig azt mondom önnek, hogy ön nem keverte a mérget Traumhold
számára, s az egész szökése a kirabolt pénztárral csak úgy volt intézve,
hogy önt a legelső állomáson elfogják, s önnek a gyilkossági és rablási
bűnténye csak eltakargatása volt Traumhold öngyilkosságának.
Péternek még az ajkai is elsápadtak e szóra.
– Esküszöm, uram!
– Ne esküdjék! Én minden körülményt ismerek. Traumhold olyan bajba
keveredett, melyből világi fogalmak szerint más menekülés nem volt, mint
leszámolni az élettel. Becsülete és vagyona, a látszat menthetetlenül
elveszve. De volt egy nagy összegre szóló életbiztosítása. Ezt meg
akarta a leánya számára menteni. Ezért vállalta ön magára a gyilkosság
vádját. Ez öntől mesés önfeláldozás volt.
– Nem! Nem! Nem! kiáltott a rab, s most már szikráztak a szemei, s
öklével a mellét verte. Én voltam a gyilkosa.
– Csak nyugodt vér, Péter, mondá Lándory, odalépve a rabhoz s vállára
téve a kezét. Önnek az egész elvállalt bűne egy nagy hiba volt: egy
tévedés. Az a biztosító társaság, melynél Traumhold halál esetére
szerződést kötött, néhány nappal előbb már határozatot hozott, mely
szerint a biztosított összeg még öngyilkosság esetében is ki lesz
fizetve. Ime, nézze ön ezt a nyomtatványt. Olvassa el az aláhúzott
sorokat.
Péternek a hideg veriték gyöngyözött a homlokán, mikor e sorokat olvasá.
Nagy küzdelemnek kellett odabenn támadni a lelkében. Azonban ismét csak
visszanyerte a fegyencznél szokásos óvatosságot.
– Hát én ebből mit tudok meg?
– Azt, hogy a biztosított összeget kifizetik Traumhold örökösének még
akkor is, ha annak nem gyilkos kéz, hanem saját akarata idézte is elő a
halálát.
Péter most már ravaszul nevetett.
– Hát most én ezen mit vegyek magamnak? Hiszen ha visszavonom a
vallomásomat, ha azt mondom: én nem öltem meg a bankárt; ravaszság,
tréfa volt az egész pénztárkirablás és ha azt nekem kegyesen el is
hinnék; s az azért kapott tizenharmadfél esztendőmet ide ajándékoznák:
még akkor is maradna a másik tizenöt esztendő a hátamon, a mit az
illavai lázadásban való részvételért kaptam. Nekem is van
életbiztosításom tizenöt esztendőre, hahaha!
Ez a cynikus kaczagás itt a börtönben úgy hangzott, mintha valami
csontházból a váz-emberek kezdenének el a hozzájuk betévedt halandóra
nevetni.
– Ön ebbe a lázadásba valószinűleg akarata ellen keveredett, mondá
Lándory.
– Nem, uram. Egyike voltam az «értelmi szerzőknek», a hogy hivatalosan
mondják. A kitörésnél ott voltam a vezér Monte Rosso oldalánál. Az a
golyó, mely őt leteríté, épen úgy találhatott volna engem is. Mi igen
jól értettük egymást. A törvényszék semmiképen nem becsülte túl az
érdemeimet, mikor tizenöt esztendővel tisztelt meg. Tessék elhinni, hogy
ez olyan szabott ár, mint a két krajczáros zsemlyéé.
– Mindegy, szólt Lándory szárazon. Azért ön mégis amnestiát kapott,
minden állítólagos, vagy valóságos vétségeire nézve s a mai nappal
megszünik rab lenni. Szabad emberré lesz.
Ez a nagy mondás épen semmi hatást sem tett a rabra.
Az obligát térdreborulás, kézösszekulcsolás, hálálkodás, mind elmaradt.
A hallott örömhir által meglepett ember közönyösen állt az «evangelium»
hirdető előtt. S még az ajkait pittyeszté:
– Minek nekem az az amnestia? szólt vállvonva. Hát hová jutok én ezzel?
Itt most solid alkalmazásom van. A társaság, a melyben élek, respektál,
tart reám valamit. Mindnyájan ismerjük egymást. Tudjuk, hogy kik
vagyunk? egyikünk sem kérkedik; az igazi érdemeink köztudomásra vannak.
Szükségeinkről gondoskodva van. Kapunk jó ételt, kenyeret (a milyet
Olaszországban csak a herczegek esznek, mikor nevüknapja van); kapunk
egyforma divatú ruhát, éjszakára tiszta ágyat, nappal becsületes munkát;
vasárnap pihenünk, énekelünk kardalban, muzsikálunk, olvasgatunk.
Felügyelőink, előljáróink az igazgatón kezdve az utolsó foglárig,
szigoruan, de emberségesen bánnak velünk. És aztán mind azért, a mi
velem a vasrostélyon belül történik, nem kell senkinek azt mondanom,
hogy «köszönöm». Nem követel magának részt a háládatosságból senki. Úgy
vagyok itten, mintha valami kisebbszerű asteroidba belelőttek volna, a
melyen nem fér el több ezer embernél, s a hol minden embert a mennyei
gondviselés lát el minden szükségessel. A paradicsomi Ádám, Éva nélkül!
Nem kivánkozom a régi földre vissza többet. Mit keressek én még a
világban? Szolgának neveltek: semmi mesterséget nem tanultam. Ahhoz meg,
hogy fát vágjak az utczán, nincsen izlésem. Ha most innen kilöknek,
rosszabb vagyok a partra dobott halnál. Ki fogad meg cselédjének egy
börtönből kiszabadult méregkeverőt?
– Én veszem önt magamhoz, mondá Lándory.
A rab összecsapta a kezeit.
– Ön akar engemet magához venni? «Ön?» és «engemet?» Ez, uram, bocsásson
meg ön, ha igazi nevén mondom; (fegyencz vagyok, nem tudom válogatni a
szót) ez hetvenkedés! Hogy ön akar engemet szolgájának megfogadni, a
kire rábizza éjjeli álmát, ivópoharát, az ételét! Mi akar ez lenni?
Fogadott ön valakivel, hogy ezt is meg meri tenni? Ön experimentálni
akar rajtam, mint mikor a megkötözött kutyán vivisectiót visznek véghez,
mint mikor a tengeri nyúlba beoltják az ebdühöt. De én nem vagyok se kis
kutya, se tengeri nyúl. Nehéz indulatokkal teljes, haragot eltevő,
nyájaskodásokkal meg nem engesztelhető ember vagyok. Hagyjon itt
engemet! Higyje el, hogy a magam helyén vagyok. Ha zsivány kell önnek, a
kivel kisérletet akar tenni, válaszszon a kilenczszáz közül vaktában
egyet. Lehet, hogy szerencséje lesz vele. Lehet, hogy megtanítja a
farkast apportirozni. De engem ne vigyen ki innen! Kérdezze meg csak az
igazgatót.
– Én pedig önt fogom innen kivinni, s ezt nem azért teszem, hogy
lélektani merész kisérletet kezdjek el önön végrehajtani. A mint a
börtönajtón kilépünk, azt mondom önnek: «Kalthahn Péter! Erre van
éjszak, arra nyugot, amarra dél, emerre kelet! tessék választani, melyik
égalj lesz önnek jobb». Hanem ön arra fog jönni, a merre én megyek, maga
jó szántából, és mellettem marad, minden kényszerítés nélkül.
– Erre kiváncsi vagyok, mondá a fegyencz, karjait keresztbetéve mellén.
– Engem nem valami kisérleti hóbort hozott arra az eszmére, hogy egy
méregkeverésért elitélt orgyilkost szabadítsak ki a börtönből, hanem
erős fogadás, a mit haldokló nőmnek tettem. Szegény Godivámnak utolsó
kivánsága az volt, hogy szabadítsam ki az ő érette ártatlanul szenvedő
Pétert.
– Micsoda Godiva? kiáltá fel a rab.
– Traumhold leánya: az én nőm. Két évig éltünk együtt, míg a halál el
nem szakított. Boldogok voltunk.
– Traumhold Godiva az ön neje? kiabált a fegyencz. Annak a férfinak a
leánya, a ki ön miatt halt meg: elkárhozva ezen a földön és a
másvilágon! Mit tett ön vele? Erőszakkal kényszeríté, bűvitalt adott
neki?
– Önként választott gyámjának, s egy évig művészi munkával tartotta fenn
magát az én tanácsom szerint.
– Munkával? Munkával? dörmögé a rab. Ezt már elhiszem. Ez az ő vonása.
– A szünidő alatt Münchenből lejött hozzám a falusi jószágomra, a
nővérem látogatására. Nővérem hirtelen meghalt. Mi megszerettük egymást
és összekeltünk.
– Mesének tetszik ez, mert nagyon szép.
– Hát egy bizonyítványt is mutatok önnek. Olvassa el ezt a legutolsó
levelét a biztosító társaságnak.
Odaadta a rabnak a levelet.
Péter összehúzott szemöldökkel olvasta az irást, beleütögetve az öklével
s egyes szavakat mormogva belőle: «született Traumhold Godiva», «meghalt
Capri szigetén, mellbajban», – «eltemetve Bartafalván Magyarországon».
(Hazahozta magával!) Mégis igaz hát. Szerette nagyon. S nem vette fel a
pénzt a halála után.
Azzal hirtelen odafordult Lándoryhoz.
– Hallotta ön őt még kaczagni valaha?
– Mindennap.
– Hát vissza tudta adni, a mit elrabolt tőle? A nevetését? Hát miért
kellett neki meghalni?
– Azért, mert nagyon szeretett.
– Hát valóban gondolt ő a szegény Péterre valaha? Nem szidott, nem
átkozott? Az apja gyilkosát?
– Hisz engem is azért szeretett meg, mert azt mondtam neki, hogy nem
tartom önt Traumhold megölőjének.
– Uram! Ön mégis csak vivisectiót követ el rajtam, mint a megkötözött
kis kutyán. Most már a szivemet bonczolja!
– Hát még valamit mutatok önnek, Péter. Itt van a jegyzékkönyvecském, a
melybe hol én karmoltam valami vázlatot, hol a kedvesem rajzolt bele
egy-egy alakot, a mi elénk került Capriban, vagy Nápolyban. Keresse ön
fel benne az utolsó lapot.
Azon a lapon volt lerajzolva egy fegyencz, két kezén békóval, a mint egy
dupla rostélyú ablakon kibámul; a kép alá irva: «emlékül férjemnek».
Annak a fegyencznek az arczában saját magára ismert Kalthahn Péter.
Azzal ez a kemény ember, a milyen hosszú volt, úgy vágta végig magát a
zárka kőpadlatán arczczal s elkezdett ordítva zokogni, mint egy
vadállat.
Erre berohant a zárka ajtaján az igazgató, a porkoláb, az őrök.
Lándory inte nekik, hogy csak maradjanak.
Lehajolt a fegyenczhez, hogy felemelje a földről. Nem birta. Az a lábait
tartá átölelve: a saruit áztatta könyeivel.
Aztán, mikor elvégezte, térdre emelkedett, s vad indulattal szakítá
kétfelé a mellén rabköntösét, durva szőrös mellét kimutatva, mintha azt
akarná, hogy a lelkébe lássanak.
– Most már, uram, követni fogom önt, mint az árnyéka, s meghalok önért,
a mikor kelleni fog.
A fegyházigazgató nagyot bámult ezen a beszéden.
– Hová követnéd te ezt az urat, Kalthahn Péter, mint az árnyék? Van te
neked még huszonhét esztendőd árnyékban henyélni való.
– Kalthahn Péter hátralevő büntetése legmagasabb kegyelem útján el van
engedve, mondá Lándory, átadva a hivatalos levelet az igazgatónak.
Az egyik bámulatból a másikba esett.
– Uram! Ön a legveszedelmesebb gonosztevőt ereszti szélnek! Hisz ez azon
fogja kezdeni, hogy önt magát megöli az úton s aztán rablóbandát
szervez.
– Velem fog maradni.
– Talán magához veszi komornyiknak? Vagy tán épen pinczemesternek, vagy
szakácsnak? Nem mondok ellene. Csak azt az egyet kérem, hogy ha egyszer
meglátogatom önt uri kastélyában, ebédre ott ne maraszszon.
Ezen lehetett volna nevetni is.
– Biztosítom önt, igazgató úr, hogy Kalthahn Péter soha sem volt
méregkeverő.
– Mit szólsz ehhez Péter?
– Nem voltam az.
– Hát akkor miért vallottad ezt magadra? Hát a bankár pénzét ki rabolta
el?
Lándory köhécselt.
– Kalthahn Péter nem fegyencz többé. Kérem a polgári ruháit
előkerestetni.
– Azok jó hátul vannak eltéve a raktárban. Harmincz esztendei pihenésre.
Most csak még egy kérdést Kalthahn Péterhez. Nem vallatásképen, hanem
csak kiváncsiságból. Az az illavai lázadás is csak «félreértés» volt?
Olyan hallucinatio?
– Nem. Az komoly dolog volt.
Lándory eléje vágott.
– Én annak is tudom a titkát.
– Azt nem tudja ön, uram, szólt Péter határozott hangon, mert azt csak
ketten tudtuk: s az egyik már halott.
– Sokat tanultam én már a halottaktól.
AZ ELRABOLT KINCS.
Több szót nem lett váltottak. A hivatalos formaságok betöltettek. A
fegyház igazgatósága kiállította Kalthahn Péter számára a szabadon
bocsátási levelet; a harmadfél év alatt félretett munkadíját
leszámlálták a kezébe; polgári ruháit, a melyeket elfogatásakor viselt,
előkeresték a számára, a fegyenczruhákat átvette a ruhatárnok s aztán
egész csendben bocsátották el az intézetből. A többi fegyencznek nem
hirdetik azt ki, hogy egy társuk kegyelmet kapott, mert az mindig
felháborodást kelt a hátramaradtakban.
Péter új gazdájával együtt a városi vendéglőbe sietett. Lándory az
ebédet oda hozatta a szobájába kettőjük számára. Még most nem állt fenn
közöttük az úr és szolga közötti viszony, még most csak utitársak
voltak. Ebédelhettek egy asztalnál. Itt senki sem ismerte őket.
Péternek annyira ment a helyzetismerete, hogy maga rendelt magának
ebédet: ürütokányt zöld paprikával, egy pint rózsamálit borvízzel. Saját
zsebére megy ma, van pénze!
Az ember úgy falt, mint egy vadállat. Ebéd után Lándory szivart adott
neki. Az meg épen a paradicsom volt rá nézve. A raboknak nem szabad se
bort inni, se dohányozni. Péter ugyan komiszabb szivarral is beérte
volna, nem vágyik ő havannára, míg Lándory meg nem magyarázta neki, hogy
az ember a saját érdekében szokta az utitársát jó szivarral megkinálni,
hogy ne bűzöljön az orra alá a 4 krajczáros patkányfarkkal.
Mikor aztán egész derült kedélybe hozta az emberét, akkor elkezdett vele
beszélgetni. Ez volt a szokása vizsgálóbiró korában is. Rózsa Sándorral
gyakran elkvaterkázgattak, mikor felhozatta a rablót a börtönből magán
szobájába, s aztán pipaszó mellett sok egyetmást megtudott az ember, a
mit semmi tortura napvilágra nem hozott volna.
– Ne hidd ám azt, Péter, (Lándory most már tegezte emberét) hogy én
valami cagliostrói bűvészetben járok, a mikor azt mondom, hogy sokat
tanultam a halottaktól. Többször vezettek azok már engem az élők
nyomába. Most is épen a meghalt Monto Rosso vezetett rá a te illavai
lázadásod titkára. Azt mondád, hogy ez a nevezetes kalandor elesett
annál a kitörési merényletnél.
– Két golyó találta; épen mellettem állt, egy vasrudat emelve a kezében.
– Tehát egymás mellett álltatok; legbensőbb szövetségesek. Ez az első
nyom. Te, a büntudattal nem terhelt, ártatlanul elitélt, és ő, a
sokszoros gonosztevő: szövetségesek. – A második nyom, a te
magaviseletedben levő ellenmondás. – Előttem így szólsz: «nem akarom a
börtönt elhagyni». Adod a cynicust. Neked jobban tetszik idebenn, mint
odakinn. Jó ember a porkoláb. A rabok herczegi prófuntokat esznek. A
kegyelemlevéllel a markodban vissza akarsz térni a vasrács mögé, s
leülni a harmincz esztendőt. Illaván pedig összeesküszöl a rabtársakkal,
hogy a börtönből kitörj erőszakkal, életedet koczkára téve s a másokét
fenyegetve. Ez az erős ellenmondás valóságos bösztörzárat (vexirzár)
képez a lelkeden.
Péter önelégülten mosolygott azon, hogy ő ilyen derekasan be tudta magát
zárni.
– Csakhogy én ezt a zárat fel tudom nyitni.
Péter fújta a füstöt a havannából. Azt hitte, hogy azzal befellegzi
magát.