elbúsultan?
Mit mondjon neki? Hogy rejtse el szavai közé, a mit érez?
– Tartottam tőle, hogy te erre a meghívásra azt fogod mondani: «menjünk
el!» hogy nem fogod megtagadhatni magadtól azt az elégtételt, azt a
gyönyört, hogy a lábainál térdelhess annak a nagy asszonynak, a ki téged
az egész világ rágalmával szemben fölemel, s a ki bizonyára oly követelő
a női erényben, hogy ha herczegi koronát viselnél is a fejeden, de ha
egy lehelletnyi folt volna a női jellemeden, a palotája küszöbét sem
léphetnéd át soha.
Godiva még mindig nem látott tisztán.
– De hát miért féltél te, hogy kedvet találok kapni, hogy az udvari
bálba elmenjek?
Bertalan huzódozott a választól.
– Azért, mert oda – kivágott ruhában kell menni.
Godiva arczán negédes mosoly vonult át.
– Hát nem vagyok én elég szép decolletálva?
Most is úgy volt.
Erre a szóra már nem talált Bertalan más választ, mint hogy keblére
ölelte a nejét.
Egy szót sem tudott mondani. A lefüggönyözött lámpás sem engedé, hogy
arczvonásaiban olvassanak, de utoljára mégis elárulta valami. Egy forró
vízcsepp, mely Godiva vállára hullott.
Ezt a forró vízcseppet nevezik az emberek könycseppnek is.
Ez aztán megsúgta azt a nehéz titkot Godivának.
Odafonta a karjait Bertalan nyaka körül és suttogva beszélt hozzá.
– Nekem nem szabad bálba mennem többé, úgy-e? Nagy beteg vagyok? Nem te
érted kell Capriba utaznunk, hanem én végettem?
Bertalan csak a csókjaival tudott neki felelni, csókolta a szemeit, a
homlokát, aztán a kezét, annak mind az öt ujját sorba: – csak az ajkát
nem.
A nő pedig egészen meg volt dicsőülve. Az a csepp méreg nem fogja többé
megölni: csak az a csepp vér – talán…
– Köszönöm neked, hogy ezt tudattad velem. Már most meggyónom neked,
hogy eddig én mind azt tettem, a mi az életet megrontja: ha valamire azt
mondták, ez egészségtelen, ez halálos! csak azért is tettem. Ezentúl
őrizni fogom magamat. Meg akarok gyógyúlni. Élni akarok! Te veled sokáig
élni, boldogul. Milyen jó, hogy ezt megtudtam. Most már nem fáj semmim.
S azzal engedte, hogy lefektessék, betakargassák.
– Aludjál csendesen.
Még egy dolog jutott eszébe.
– Úgy-e, ha Bécsbe megérkezünk, nem fogsz ezekkel az emberekkel itt szót
váltani?
– Ne tarts tőle. Ezek Pozsonynál ki fognak szállni.
– De én hallottam, hogy Bécsig mennek.
– Érsekujváron meg fogják tudni a kalauztól, hogy ebben a coupéban itt
«én» vagyok feleségestől, s akkor ki fognak szállani Pozsonynál. –
Valami még mindig vagyok. A «nagy kutya», a kit jó kikerülni.
Miért van olyan erős hitük a szenvedőknek azokban a délszaki vidékekben,
hogy a halál szigora elől oda menekülnek?
Mikor beszélni hall az ember azokról az örökzöld tájakról: azt hiszi,
hogy az a paradicsom. Pedig épen ez a dajkája a búskomorságnak. Az örök
egyforma virány. Soha sem takarja az a szép fehér hó az alvó földet; nem
rajzolja tele az ablakot szeszélyes kezü tündér jégvirágaival, az örökké
járó tenger soha sem változik át sima jégtükörré. Nincsen tavasz. Nem
kérdezhetjük meg a föld alól kibuvó első jáczintcsirától: minő az álom
oda alant?
S az örökzöld virányban nincs énekes madár. Azoknak a fáin hernyó nem
élődik, s a nélkül a fülemile, rigó meg nem települ; a pacsirtát meg
összefogja az olasz, s megeszi polentával.
Capri bizonyára csak olyan embereknek való, a kik el akarják magukkal
feledtetni, hogy van még világ, nemzet, emberiség, élet; a kiket nem
érdekel semmi izgalma a jelennek, csak egy emlék a multból, s egy remény
a jövőben.
Lándory Capriba vitte a nejét, hogy ott eltemetkezzék vele élve. Czélt
ért. Úgy elfelejtették, mintha soha a világon sem lett volna. Senki sem
beszélt róla többé. Meghaltak mind a ketten szépen.
Vajjon «ki», «hol» fog feltámadni közülük?
A KÉT HAJÓ.
Az egyik volt ő felsége, az olasz király hadihajója, a Fulminante,
melynek kapitánya szivességből felvette Lándory Bertalant, hogy Genuába
szállítsa; külömben napokig kellett volna várnia, pedig sürgetős útja
volt.
A másik hajó pedig volt egy ólomkoporsó, ugyanarra a hajóra felvéve.
Ebben pedig utazott Godiva – haza – ahhoz a kis otthonhoz, a melynek az
ablakán egyre járnak ki és be a zengő méhek.
A búcsú-lövéseket sokszorosan visszahangzotta a nápolyi várfok, aztán a
Castello d’ovo bástyái, majd a sorrentói sziklák; a hajó két fehér
kéményéből felgomolygó fekete füst, mint egy óriási gyászfátyol vonult
el mögötte. A tenger egyik fele ezüsttől csillogó zöld volt, a másik
fele pedig élesen elmetszve, fekete, mint a tinta. S e tintaoceán
határán égett egy hosszú tűzvonal, a felhőkárpit és a tengerszín között,
a leáldozott nap utófénye. A lángvonal között, mint egy tengerbe épített
gula, meredt föl Capri sziklaszigete.
Lándory összefont karokkal, mélyen lehajtott fővel támaszkodott az
árbocznak. Tekintete az előtte keresztben fekvő ólomkoporsó fölött a
távolba tévedezett. A mint aztán lassankint alább-alább sülyedt a
szigetorom a tengerhatárba, a mint annak az utolsó csúcsa is elmerült a
sötétségbe, a mit a tengerrel összeborúló felhő képezett, a téveteg
tekintet visszakerült az előtte fekvő tárgyhoz. Ahhoz a túlvilágra vivő
hajóhoz.
Tehát csak álom volt mind ez? Egy két esztendeig tartó varázs-álom.
Annyi ideje mult, hogy Godiva kitalálta azt a gondolatját: «ne menj el!
maradj itt örökre!»
Hát ez az «örökre!»
Hát csak álom volt az egész boldogság? Azok az édes napok, a miknek
minden órájában hajnal volt, azok a perczek, a miknek vége nem akart
lenni?
Az is mind álom, hogy ott jártak kéz kézben a sorrentói narancserdők
között, s dobálták egymást lehullott narancscsal, mint két pajkos
gyermek? Az mind álom, hogy ott nézték a cocumellai tengerparton, hogy
jön hullám hullám után zúgva, ágaskodva, aztán elterül sisteregve, s a
mint visszavonul, már le van törülve a fövénybe írt szó: «Godiva,
Bertalan: szeretlek?»
Az is álom, hogy együtt látták egymást, szellemmé dicsőülve a
tündérfényű azurbarlangban, hogy együtt keresték az arbutusok közt a
virágzó cyclament, s milyen örömük volt, ha egyet találtak? Álom volt a
tengeren látott szivárvány, mely a víztükrébe nézve teljes körré
egészült ki, átölelve a közötte vitorlázó halászbárkákat? A hosszú,
magányos séták a langy-meleg estéken, s a jövendőről mondott mesék? Két
embernek kölcsönös egymást imádása, a kiknek a lelke egymásba elveszett,
s magában gondolkodni sem tud.
Hát az édes csókok? Az ébresztő, az elaltató csók? «Ha meghalok is:
szeretlek!» Drága csókok! A mikért meg kell fizetni. Talán annyi nappal
tovább tartott volna az élet, a hány csók el lett pazarolva. – Ez is
álom?
Minden álom volt!
Csak egy nem volt.
Az a véghagyomány, a mit utolsó óráiban suttogott szerelmesének, a mikor
már tudta, hogy válniok kell.
– Úgy-e bár, szerelmem, ha egykor atyám nevéről elmulik a homály,
megmaradt vagyona a te kezedbe jut, te abból egy alapítványt fogsz tenni
szerencsétlen árvaleányok megmentésére, s ez az atyám nevét fogja
viselni?
Fogadást tett rá, hogy úgy tesz. Ez már nem álom. Ez igaz.
Aztán még valamit akart mondani a haldokló. De már nem volt ereje, nem
volt hangja hozzá.
Hanem ő kitalálta, hogy mit akar még mondani. S ő mondta el neki:
Van egy ember, a ki «mi miattunk» ártatlanul szenved, te azt nehéz
fogságából ki fogod szabadítani!
Az az üdvözült mosolygás, mely a haldokló arczát átvilágítá, válaszolta,
hogy el van találva az utolsó ohajtása. Csak ez az egy nehéz teher
kötötte még a lelkét a földhöz. A mint attól megszabadult, repülhetett.
Ha azt hinné, hogy az is álom, a halott felemelné azt a leforrasztott
ólomfödelet szellemkezével s elmondaná neki: «úgy van!»
Mély elmerengéséből a hajóskapitány szava verte fel.
– Nehéz felejteni, uram, úgy-e?
– Ha nehéz volna, még lehetséges volna, felelt rá Bertalan.
– Megjön az. A feledés, mondá a kapitány. Én tudom mi az, a mit ön
szenved, mert én is vesztettem el egy hitvest, a ki szép, kedves, fiatal
volt: együtt járt velem a tengeren. Útközben halt meg. Az utolsó öt
perczben, a mikor az ágya mellett ültem, elkezdett énekelni: olyan
hangon, a minőt én soha nem hallottam. Egy dal volt a meghalása. Én azt
hittem, hogy ezt a dalt soha el nem fogom felejteni: hogy megőrülök
bele.
– És el tudta ön felejteni?
– El ám.
– Tán újra megnősült?
– Soha többet. Ez nem tengerésznek való. Lássa ön: még ön szerencsés.
Szépen hazaviszi a halottját, otthon lefekteti a családi sírboltjába.
Eljárhat hozzá, vihet neki virágokat. De én nekem a tengerbe kellett
eltemetni a halottamat. Látnom kellett azt az örvényt, a mi a hullámba
temetett kedvesem után támad, az izenethozó buborékokat, a mik az
örvényből feljönnek. S aztán az átlátszó sírdombot, a mi föléje
hömpölyödik. Önök, a szárazföld boldog lakói, ha a temetést elvégezték,
haza mennek a sírkertből s nem látják azt maguk előtt; de a
tengerészszel együtt jár a temető. Képzelje ön, ha önnek éjjel-nappal
egyik sírdombról a másikra kellene lépdelni, mint a hogy járok én egyik
sírhalomról a másikra. Azt hittem, hogy nem tudok a tengeren maradni
többé. Egész monomania lepett meg ettől a gondolattól.
– És kigyógyult ön belőle?
– Ki ám. Kár, hogy azt a radikalis curát, a min én átestem, önnek fel
nem ajánlhatom, mert az nem kapható mindennap. Fél év telt már bele,
hogy a nőmet elvesztém, s azt a dalt, a miben a lelkét kilehellte, még
mindig egyre hallám, nem a fülemmel, de az egész lelkemmel. Ekkor ütött
ki a háboru, poroszok, olaszok és osztrákok között. Én ott voltam a
lissai tengeri ütközetben, mint hajóhadnagy, a «Ré d’Italia» födélzetén.
Abban a végzetes perczben, a midőn az osztrák hadihajó orrával a «Ré
d’Italia» derekába furódott, én fenn voltam az árboczkötélzeten. Az
iszonyú taszítástól oly sebesen hajlott egyszerre a hajó a tulsó
oldalára, hogy a hajókötélzet, mint valami óriási æol-hárfa zendült meg
bele. Ez volt a zene, uram! A következő perczben már sülyedt a hajó; az
osztrák hadihajó gyorsan húzta ki az orrát az oldalából, s arra ez
elkezdett megfordulni. Én az árboczkötélzetről egyenesen leugrottam a
tengerbe. A kardom és revolverem aláhúztak, folyvást mélyebbre szálltam.
De nem vesztettem el az eszméletemet. Hirtelen lekapcsoltam az
oldalamról az övemet s azzal a fegyvereim súlyától megszabadulva,
elkezdtem magamat a tenger felszinére felküzdeni. Már ekkor az egész
hajó sülyedt alá. Ezer élő ember volt rajta. Mikor ennek az ezer
embernek a halálordítása, melyben utolsó lélekzetét kiadja, megzendült
ott a vizek mélységében, hogy az egész tenger, mint valami óriási
hangszer viszhangzott bele: ez volt aztán a dal! Azt hittem, hogy
megfojt, agyonszorít ez a rémséges halálzene! Fuldokolva küzdtem fel
magamat a vízszínére. Az óriási hajó akkor sülyedt el épen a víz alá. Az
utolsó árbocza, a rákapaszkodó emberekkel még csendesen elfordult maga
körül, s akkor aztán támadt utána egy mély forgatag örvény, melyben,
mint a leforrázott hangyaboly, keringett az összekuszált embertömeg. Az
örvény egyre tágult, széles hullámokat túrva maga körül, melyek, mint a
szökőkút lövelltek fölfelé. Egy ilyen hullámhegy felkapott a hátára,
felvitt a magasba, úgy, hogy még egyszer letekinthettem abba az ezreket
elnyelő tölcsérbe, s aztán kiköpött a torkából a víz-leviathán messzire,
mint a hogy egy békát kifúj az orrán a czethal. Ekkor aztán már csak az
ágyúk bömbölését hallottam. Fuvolaszó az, uram! az után a hang után, a
mit oda lenn a tenger produkált… Ettől a naptól fogva aztán nem
kisértett többé sem ébren, sem álmomban a haldokló feleségem hattyudala.
– Hanem az a tengerfenéki kardal?
– Igenis az; a járókelő hullámokon sem láttam többé az ő domborodó
sírját; csak azt a nagy örvényt amott!
– Ez erős gyógyrendszer volt. Kár, hogy nekem hasonlóra nincsenek
kilátásaim.
– Ki tudhatja azt, uram. Férfi soha sem bizonyos a sorsa felől.
Manfredet nem tudták kigyógyítani a szellemek a búskomorságból: ment
volna csak emberek közé veszekedni, azok majd kikurálták volna
becsületesen.
Reggelre Civita Vecchia elé ért a hajó: ott a kapitány pihenőt tartott,
hogy a Rómából küldött hivatalos sürgönyöket átvegye. Azokkal együtt a
napilapokat is meghozták.
A mint a legelsőt felnyitotta a kapitány, annak mindjárt az elején egy
kövér betükkel nyomtatott táviratot pillanta meg, mely még az ő olasz
temperamentumát is fel tudta fokozni.
Nem tagadhatta meg magától, hogy a hirlappal a kezében be ne rontson
Lándory szobájába, a ki még akkor aludt.
– Nézze ön! A németek csakugyan bevonultak Párisba.
– Miféle németek? kérdé Lándory elbámulva.
– Miféle németek? Hát Moltke, meg Bismark.
– Hát mit akarnak azok Párisban?
– Uram! Engem választott ön ki tréfálkozása tárgyának, vagy nincs még
egészen ébren?
Lándory biztosítá a kapitányt, hogy soha sem szokott tréfálkozni, s mind
az öt érzékének teljes használatában érzi magát.
– Hát ön talán semmit sem tud arról, hogy a németek és francziák között
háboru folyik?
– De igen, a mult tavaszszal akadt egy lap a kezembe, melyből azt
olvastam, hogy a francziák átkeltek a Rajnán három helyen. De ez a hír
annyira izgatólag hatott a nőmre, hogy lázba esett tőle. E naptól fogva
aztán többé nem bontottam fel a lapokat, a miket utánam küldtek.
– Hogyan? ön a mult esztendei tavasz óta nem olvasott ujságot?
– Nem. Ha olvastam volna: a nőm észrevette volna az arczomról, a mit
megtudtam.
– És így ön a Saarbrück és Saarlouis melletti csetepaték óta nem bír
semmiről tudomással?
– Azt tudom, hogy akkor a németek hátrányban voltak.
A kapitány kaczagott és mérgelődött egy hujjában.
– Hisz ez unicum! Ön pénzért mutogathatná magát. Hát ön nem tud semmit a
wörthi ütközetről, a gravelotti nagy mészárlásról? Nem tudja, hogy
Sedánnál elfogták Napoleon császárt egész seregével? Nem tudja, hogy
Bazaine Metzet föladta százötvenezernyi seregével? Nem tudja, hogy
Párist ostromolták? Nem tudja, hogy mi az a commune? Nem tudja, hogy a
Tuilleriákat felgyujtották a forradalmárok? Sejtelme sincs a
petroleurökről? Csak úgy egyszerre esik ön bele a párisi capitulatióba?
Bertalan azt a zengő tengert vélte hallani a füle körül, melynek ezer
halálordítás ad élő hangot. Mi az ő szelid fájdalma ez irtóztató
csapásokhoz képest?
Hiszen, ha azt irja valaki, hogy egy szép asszony nászútra kelt a
férjével, vidáman, szerelmesen, s azután a másik fejezetét a mesének
azon kezdi: két év mulva utazott haza ólomkoporsóban, arra is azt
mondja, a ki ezt olvassa: «hisz ez kegyetlenség!» Hát még ha azt irják,
hogy egy hatalmas, dicsőséges nemzet elindult a maga világverő vezérével
a diadalútra: s aztán elforgatják két esztendő történetlapjait, s
folytatják e szóval: «e szép nagy nemzetet legázolva, összetörve, most
teszik a koporsóba!»
Olyan borzadály lett egyszerre úrrá minden idege fölött, a minőt nem
érzett, midőn kedves halottjának a kezét jéggé fagyni érzé a kezében.
– És ön meg tudta tagadni magától, hogy másfél évig hirlapot ne
olvasson? Ez nagyobb lemondás, mint mikor én egy évig letettem a
szivarozásról, hogy a beteg nőmet ne boszantsam vele.
A két férfi kezét nyujtá egymásnak.
(Nem hiszik ám ezt el, a kik nem próbálták, hogy mire képes egy férfi, a
ki igazán szeret?)
– No, önnek akkor most pokolbeli nagy élvezete lesz! Ha mind meg vannak
azok a hirlapjai, a miket a keresztkötésből ki nem bontott. Mi csak
poharankint nyeltük e csodákat, ön egyszerre úszhatik bennük. Én azt
tanácsolnám önnek, hogy hátulról kezdje az olvasást, mert különben
valami még eddig az orvosok által nem ismert betegséget kap tőle, a mi
csakugyan méltó volna egy olyan kivételes lényhez, mint ön.
– Ugy teszek, hátulról visszafelé fogom olvasni a történetet.
– Önnél nagyobbszerű abstinentiát csak Nordenskjöld svéd kollegámtól
hallottam, a ki az északi Jeges-tengernek egy végerődjében, valahol a
Jugor-Scharon túl, talált egy orosz kormányzót, a kit minden évben
egyszer szokott meglátogatni: az elviszi a számára az egész lefolyt
évben megjelent hirlapokat. S ez a becsületes ember nem hogy a legújabb
hirekre volna kiváncsi, de elteszi szépen az egész csomagot s naponkint
a sorbakövetkezőket leszedi belőle s olvassa 1870 junius 30-ikán, hogy
mi történik 1869. junius hasonló napján?
Ennek a jó adomának csak maga nevetett a kapitány.
Bertalan feje körül már zúgott az a tenger, mely örvénylő tölcsérébe
egyre sodorja alá az emberek miriádjait, országok jólétét, anyák
reménységét, nemzedékek vívmányát, s melynek sötét fenekén nem tudni, mi
lakik?
A míg a hajóút tartott, azalatt csak önmagával volt dolga, annak az
átálmodott két évnek a története olyan volt rá nézve, mint az
Apocalypsis könyve. A mint azonban a hajó a genuai kikötőbe ért s
kezdődött a szárazföld, egyszerre vége lett a boldog
világonkívülélésnek. Az ember nem mehetett olyan helyre, a hol
Elsass-Lotharingiáról, meg az öt milliárdról ne beszéltek volna. A véres
drámának csak az utójátéka folyt már, a hol franczia küzd a franczia
ellen, a communardokat lövik csoportostul főbe.
A világtól elmaradt utazó minden lépten-nyomon beleütközik az ő tudta
nélkül megváltozott világrendbe. A facchino, a ki a málháját kiczepeli
az avisogőzösről, a szeme közé nevet, mikor a borravalót a kezébe
nyomja.
– Mi ez? Egy bajocco! A pápa képével! Hát nem tudja az úr, hogy a
bajocco nem jár többé?
Mikor pedig a douanon megjelen, hogy bevallja a magával hozott
szállítmányok minőségét s végül bediktál egy ólomkoporsót, akkor a
hivatalnokok, a pénzügyőrök, a vámtisztek, még a hordárok is egyszerre,
cholerikus mérges kaczagásban törnek ki.
– No ez már jó! Egy ólomkoporsó!
– No igen, egy ólomkoporsó és benne egy halott: huszonnégy liter
borszesz között. Mi van ezen nevetni való?
Hiszen rendes körülmények között bizony nincs azon semmi tréfálni való
ürügy, hanem e mostani körülmények szerint mégis csak magára vessen az
az utazó, ha jól kinevetik, a ki restelte elolvasni az olasz kormánynak
1870. január 6-án minden hivatalos lapban közzé tett rendeletét, mely
szerint az ólom kivitele Olaszországból szigoruan eltiltatik.
Jó is volna! Azt mondani, hogy koporsó! ólomból!
Nem volt mit tenni mást, mint érczkoporsót szerezni, az ólomból
készültet felnyittatni s aztán még egyszer találkozni a halottjával,
mikor azt az egyik koporsóból a másikba átteszik. A borszesz még egészen
épségben tartá, az arczvonásai sem változtak.
Az érczsarcophagban azonban nem marad meg a borszesz, mert az nem
záródik hermetice. Erre nézve is van kiadott rendszabály a
vámhivatalban.
Az érczkoporsót olvasztott viaszszal öntik tele, mely a holttestet
egészen elfedi.
Azután egy egész waggont kell a számára kibérelni s hátra kell hagyni a
nápolyi orvos hivatalos parerejét, hogy a halott nem ragályos
betegségben mult ki.
A másvilágra csak könnyű az út, de más országba nehéz utazni a holt
embernek.
Ez az átkozott próza épen jó az embernek a szivét kicserzeni.
A MÉREGKEVERŐ.
A mint a sírboltajtót bezárta Lándory, sietett a fogadásának a beváltása
után.
Budapesten is sokat kellett megtanulnia. A miniszterek közül, a kiket
két év előtt tisztelhetett, egyet sem talált a hivatalaikban. Két
esztendő nagy idő s a világ forgandó. Nem buktak azok meg, csak helyet
változtattak. Az egyik elment Bécsbe külügyminiszternek, a másik szintén
oda közös pénzügyérnek, a harmadik a király oldala melletti
miniszternek, a negyedik bankigazgatónak: helyükben csupa új emberek
ültek.
Az első tapasztalata az volt, hogy minden ismerőse, a kivel találkozik,
olyan képpel fogadja, mintha ő volna az a hires angol, a kit a vadak
elfogtak, aztán tetőtől talpig czifrára megtätowáltak. Az egyiknek nem
jut hirtelen eszébe a neve: «a! a! Lándory!» Ez bámul rajta, hogy még
él! A második megcsodálja, hogy megnőtt a szakálla! A harmadik megöleli,
a kezét megszorongatja, s igazán el van telve örömmel, hogy ismét itt
látja. Ez gratulál neki a felesége halálához, a ki miatt nem járhatott a
társaságba. Most már újból salonképes. És aztán beszél neki minden ember
az öt milliárd hadisarczról.
Az nem volna baj, hogy a közönség elfelejtette régen az ő viselt
dolgait, a nagy rémpörrel együtt; de nagyobb galiba az, hogy a
miniszterek is elfelejtették, s mikor azon kezdi, hogy ő egy foglyot
akar kiszabadítani, mindenik azt hiszi, hogy III. Napoleonról beszél.
A maga régi jó barátjával, a miniszterrel, a kivel fogadott valamibe
amaz emlékezetes koronázási bálban, csak jó volna, mert az épen jó
helyre került: a király oldala mellé miniszternek. Annak csak egy
emlékeztető levelet kell küldenie: Kegyelmes uram, kedves barátom! A
fogadásomat megnyertem: «te adsz nekem valamit, a mi neked nem kerül
semmibe, és a mi nekem nem használ semmit. Én tehát kérek tőled egy
elitélt rabot: neve Kalthahn Péter. Eszközölj számára amnestiát». A
gentleman miniszter bizonyára honorálni fogja a vesztett pariet. Hanem
az a baj, hogy egy szabadon bocsátandó gonosztevő dolga iránt még a
belügyminiszter és az igazságügyminiszter is érdeklődik: azok pedig új
emberek; az egész rémpör, Rózsa Sándor, Monterosso, Traumhold a maguk
Lándoryjával együtt tiszta holdbeli történet rájuk nézve: azoknak tehát
élőszóval kell elmondani a magyarázatot, indokokat, hogy miért van az
ötszáz illavai rab között egy, a ki nem tartozik oda.
Végre ez is megjárta a maga útját. Lándory megkapta a kegyelmi levelet
Kalthahn Péter számára.
Csakhogy ekkor megint egy kis galiba jött közbe: a miről ő neki ismét
nem volt tudomása. Persze, az ujdonságrovatot nem olvasta el a lapokban:
külömben értesülve lett volna, hogy az illavai fegyházban lázadás ütött
ki a rabok között, mely fegyveres erővel lett elnyomva s ennek
következtében többen a legjobban terhelt rabok közül a szamosujvári
fegyházba lettek átszállítva. Azok között vala a Péter is.
Lándory tehát hiába tette meg az utat Illavára; vissza kellett térnie
Budapestre, hogy az igazságügyminisztertől új engedélyt kapjon a
szamosujvári fegyencztelep meglátogatására.
Ez időköz alatt megint nyilt alkalma valami csodálatos rendkívüliség
által hiressé tenni magát.
A trieszti Generali biztosító intézet kerestette fel hivatalosan, azzal
a megszólítással, hogy vegye fel az intézet pénztáránál a felesége
halálával esedékes 200 ezer forintot, a halál napjától számított 4%-os
kamatokkal.
Lándory azt felelte vissza a Generalinak, hogy neki nincs birtokában
semmiféle biztosítási polizze.
Erre a Generali megint azzal replikázott, hogy akár van az úrnak
polizze, akár nincs a kezében, a biztosítási kötvény a társaságnál be
van jegyezve, a pénzt fizetik.
S mintha a társaság vezérigazgatói maguk is gondolatolvasóknak álltak
volna be, mellékelve a felszólításhoz megküldték az alapszabályaikat, s
azokon történt változtatásokat.
Az ilyen időszaki határozat kétszer is alá volt húzva, kék és veres
plajbászszal.
«A biztosított összeg öngyilkosság esetében is kifizettetik, ha az
életbiztosítás a haláleset előtt három évvel köttetett, s ha az illető
három éven keresztül fizette a biztosítási díjt.»
S ez a határozat két nappal előbb lett hozva, mint Traumhold bankár
rejtélyes halála bekövetkezék.
Erre aztán Lándory azt válaszolta, hogy csak maradjon hát a biztosítási
összeg a társulat pénztárában, négyes kamatra, félévi felmondással, majd
egyszer rendelkezni fog a tőkéről is, meg a kamatairól is.
Hogy ez nem maradt titokban, az természetes.
Talán másutt is, nemcsak Magyarországon, erősen megbámulnának egy
embert, a kit 200 ezer forinttal erőszakosan kinálnak, s azt feleli
erre, hogy csak hadd maradjon ott, a hol van.
Ez is az unicumok, a hihetetlenek muzeumát öregbíti.
Lándory, a mint a szamosujvári fegyencztelep igazgatóságának szóló
rendeletet megkapta, sietett fel Erdélybe. Két nap alatt odaért
Szamosujvárra.
Az ottani állami fegyház hajdan apáczakolostor volt, ölnyi széles falai,
kettős vastag vasrácsok az ablakain, a lépcsőzetek, folyosók mindenütt
dupla vasrostélyajtókkal elzárva. A bejáratainál fegyverben álló őrség,
mindenütt szigorú rend, felügyelet. Nyolczszáz ember van ott együtt, a
ki mind tíz éven felüli szabadságvesztésre van elitélve. A gonosztevők
mágnási háza ez.