sok csillagvirágos szulákot lebontogatni, mely a rács czifrázatait
össze-vissza fonta. Bertalan nem engedte, hogy egy szálat is letépjenek
abból a vadgazból.
«Quies vera. Quies vera» suttogá magában Godiva, a homlokzat feliratát
emlékébe edzve.
. . . . . . . . . . .
Hát aztán csak otthagyták Saroltát, a hol hallgathatja a méhek döngését,
a míg a föld az Isten planétája marad. A méh előbb élt, mint az ember. S
tovább fog élni, mint az ember.
. . . . . . . . . . . .
– Én még ma este elutazom. Mondá Godiva, mikor az utolsó sopánkodó
falusi honoratior is kihuzta a lábát a teremből.
– A kocsi készen áll, mondá Bertalan.
Aztán kiadta a rendeletet, hogy vigyék le a hintóhoz a kisasszony úti
málháit, az útravaló elemózsiás kosarkával együtt, meg a festőszeres
ládikót.
Mikor aztán már fel volt minden pakolva, a lovak nyugtalanul kapálták a
kavicsot odalenn az udvaron: Godiva, fátyolos utazó kalapjával a fején,
esőköpenyét felöltve, kézitáskáját a derekára övezve, bejött Lándoryhoz
búcsút venni.
Kezeiket nyujták egymásnak, és aztán csak néztek egymás szemébe. És egy
szót sem szóltak.
Dehogy nem szóltak! Beszéd volt az, hosszú, érthető beszéd, a mely egyik
szemnek a sugarán át a másikba átfolyt, a minden természeti csodaelemek
legfelségesebbje! Hatalmasabb erő a villanynál, a melegnél, a hangnál, a
fénynél. Együtt egy maga mind a négy. Hol az a természettudós, a ki azt
meg tudja nevezni?
A hosszú, néma szembenézés után, végre Bertalan mélyen reszkető hangja
szólalt meg.
– Ha ön úgy tudna olvasni az én gondolataimban, mint én az önéiben.
– Tudok, susogá Godiva, ön azt gondolja: «ne menj el, maradj itt
örökre!»
Az volt.
– És ön azt gondolja rá vissza, szólt Bertalan, «örömest maradnék, mert
megszántalak, de nem maradhatok, mert szánlak.»
– Valóban igaz.
– Még az eszmejárását is tudom önnek követni. Ön azt gondolja: te
szeretnéd, ha én itt maradnék, ha Traumhold árvájának, ki földönfutóvá
lett, a te megjelenésed napján, ezzel új menhelyet adnál, apa helyett
apát, vagy még annál többet: élettársat. Ez a te lelkednek meghozná a
nyugalmát.
Godiva arcza még halaványabb lett ezen szavak alatt. Engedte, hogy ez az
ember olvassa ki a szivéből a legtitkosabb gondolatait.
– S erre ön azt mondja: még sem tehetem azt, mert azzal, hogyha én a
magam sorsát a tiedhez hozzákötném, kizárnálak téged a világból.
A leány most már ijedten kapott mind a két kezével a kebléhez. Hát ez
előtt nincsen semmi titok?
– Lássa ön, hogy kitalálom önnek a gondolatját. Monda diadalmasan
Bertalan. S már most még azt is kitalálom, hogy micsoda választ vél ön
az én szivemből kiolvasni. Ugyebár azt, hogy «Mit törődöm én az egész
világgal! Hisz én magam is számüzöttje vagyok a társadalomnak. Engem a
nagy érdemeim tettek azzá. A nagy hirem emberfutamító! Szigetlakó
vagyok, magánykereső, vadember. Nekem Isten kegyelme az, hogy egy
második élő lelket találok a földön, a kit emlékei, indulatai épen úgy
kiűznek az emberlakta földről, mint magamat, s azzal együtt egy boldog
otthont alkothatok magamnak.» Ezt olvassa ön az én szivemből, ugy-e?
E szóknál erősen megszorítá a leánynak mind a két kezét, s kényszeríté
azt, hogy a szemeibe nézzen.
Godiva zavarodottan meredt Bertalan tekintetébe. Most már nem értette
azt. Ezek a zöld szemek, a szikrát hányók, a titokteljesek, a
behatolhatlanok. Értelmetlen volt előttük azoknak a beszéde.
– Hát lássa ön, nincs igaza, szólt Bertalan, mosolyra szelidülve. Én nem
gondolok arra, hogy örök időkre kizárjam magamat a világból. Pár év
mulva az én viselt dolgaimról nem beszél többé senki. Nagy
világesemények elmossák az apró harczok történetét. Nekem még lesz
dolgom az emberek között. S a Traumhold nevén ejtett homály sem marad
ott örökre. Annak, erős hitem, hogy el kell tisztulni végkép. Nem a
gyász, nem a bánat, nem a léleknyugtalanság az, a mi engem arra készt,
hogy azt a kezet, a mit kezemben tartok, el ne bocsássam, hanem valami
más! Emlékezni fog ön arra, a mit első beszélgetésünk alatt mondtam
önnek. «Minden embernek a szivében van egy talány, férfiéban, nőében
egyaránt. Száz közül egy az, a ki a megoldott talányban a saját titkára
talált rá.» Ez a századik én vagyok. Én megkérem önt, mert szeretem!
Mert lelkem jobb felét találom önnél. Hát ön megtalálja-e azt nálam?
Godiva a megdicsőülés kábulatával rogyott Bertalan karjai közé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Aztán szépen lement a nap, a hold szépen feljött, a személyvonat szépen
fütyülhetett az indóháznál, tovább is roboghatott. A befogott paripák
még ott kapáltak a patkóikkal a lépcsőjárat előtt.
EGY CSEPP VÉR. – EGY CSEPP MÉREG.
A nagy boldogság is megöl.
Ez is paradoxon; pedig igaz. Egészen realisztikus igazság.
Az emberi organizmus nincs az absolut boldogság számára alkotva…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Milyen nagy bölcs volt az, a ki a farsangot a tél végére tette, a mikor
folyvást rövidülnek az éjszakák, és nem a nyár végére, a mikor folyvást
hosszabbodnak…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csináljunk approximativ budgetet az «egészen rendes» férjnek az
idejéből, hogy mennyi marad annak a huszonnégy órájából a nő boldogítása
számára?
Hivatal, iroda, országház 5 óra
Étkezés (no, az még félig-meddig közös élvezet) 2 «
Clubb, játékasztal 4 «
Dohányzás 2 «
Szinház 3 «
Ujság olvasás 45 percz
Borotválkozás 15 «
Horkolva alvás 6 óra.
Marad az asszony számára netto 60 percz egy napra.
S ezek még mind csak himnemű, és nem nélküli osztozók, de hát ha még
nőneműek is előjönnek!
Azonban ez egészen rendes állapot. A 99 úr és 99 asszonyság megszokja
ezt szépen.
De hát az a századik, a ki a maga talányát kitalálta! A kinek a nap
feljöttétől a nap lementéig, s holdkeltétől holdszálltáig minden percze
azé, a kié minden gondolatja?
Pedig ilyen furcsa emberek is akadnak a világon.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor egyszer egy hosszú, szenvedélyes csók után, Godiva megtörülte az
ajkát, a fehér zsebkendőjén egy vércseppet talált.
Milyen sebesen elkezd dobogni a szív, mikor ez a kis vércsepp
megjelenik!
Mi van abban? A túlvilág pecsétje, mely az örömök privilegiumát lezárja.
Godiva megrettent. Bertalan igyekezett őt megnyugtatni; hogy ennek,
nőknél, nincs semmi aggasztó jelentősége: előhordott neki nagyszámú
példákat ismerősei köréből, s tartott neki egy pathologiai értekezést;
csakhogy a szemei elárulták a belső rettegést.
Másnap «véletlenül» látogatója akadt.
Első látogató, megnősülése óta. Az is csak oly véletlenül jött. Egy
hires fővárosi orvos. Nagyon régi jó barát! Régen nem látták egymást! No
de hisz az a jó, mikor az ember egy «orvos» jó barátot sok ideig nem
lát! Tréfás is volt minden beszélgetésük. Szó sem volt a gyógyászati
dolgokról. Itt is az a regula, hogy a ki a maga mesterségéről beszél,
birságot fizet.
Az orvos nem is kérdezősködött Godiva hogylétéről; inkább bókokat
mondott neki: úgy néz ki, mint az élet! S a kezét is csak azért fogta a
kezébe, hogy tiszteletteljesen megcsókolja; alig tévedt az ujja az
üterére.
De azért nem lehetett ezt az asszonyt megcsalni! Úgy megtanította őt már
a férje gondolatokban olvasni, és még valami más: tán a balsors?
Tudta már jól, hogy ez védelmi készület. Meg van izenve a harcz attól a
vaskezű hatalomtól, a ki nem enged magával daczolni! S az emberek mégis
egyre védik magukat ellene és azokat, a kiket szeretnek. Bertalan készül
a hadjáratra.
Az első előkészület elfutni, az embernek: saját maga elől. Azt hiszi az
ember, hogy az lehet! Más ég alatt azt mondhatja: hiszen nem én vagyok!
Az orvos eltávozta után nehány napra megjelent az első köd a vidéken. Ez
a hideg pokol, a mi az eget elzárja az embertől.
Bertalan elkezdett Godivának panaszkodni a ködre. Hogy az őt megöli. Azt
mondta, hogy asthmája van. Ő neki van asthmája! Szükségét érzi enyhébb
égalj alá vándorlásnak. Ő simulálta a betegséget. S egyszerre nyügös
lett. Panaszkodott szédülésről, fejfájásról, rheumatismusokról. Az orvos
azt tanácsolta neki, hogy a telet töltse Nápoly vidékén: Sorrentóban,
vagy Capri szigetén. Olyan jól játszotta a hypochondrát.
Godiva mindezekre csak az ő szokott mélabús mosolyával felelt.
Bertalannak rosszúl sikerült a tettetés. Godiva tudta azt már jól, hogy
ő az, a kinek Capriba kell menni, védelmezni ezt a földi életet.
Belenyugodott. Hisz ott is együtt lesznek.
Bertalan még egy kis világfájdalmat is affectált. Európában akkor volt
készülőben az a végzetes nagy harcz a két leghatalmasabb ország között,
melynek utófájdalmait még most is érzi az egész világrész; mint a hogy
egy ember, a kinek a karját amputálták, minden időváltozásnál azt érzi,
hogy a kezének az ujjai fájnak: a mik már nincsenek. A németek és a
francziák készültek egymást vérbe fojtani.
– Megyek én ebből az őrült világból oda, a hová hír nem jön utánam. A
világ két legmíveltebb nemzete, a kiknek az emberiséget az isteni
tökélyhez kellene vezetni, rohan egymásra, mint Tamerlan és Bajazid.
Elmegyek oda, a hová hírlap se jön utánam!
És felkészíté az utra a feleségét.
Ő már bejárta Olaszországot előbb, ismerte az ottani égalj és időjárás
jó és rossz oldalait.
Egy derült őszi napot választott ki az elutazásra, az egész elutazási
tervet előre megállapítva Godivával. Az volt a terv, hogy Bécsen és
Münchenen keresztül utaznak, éjjelenkint pihenőt tartva mind a két
városban, onnan azután Tirolon keresztül Lombardiába s aztán egyenesen
Rómába, ott ismét megpihennek. A Nápolyig tartó uthoz előre meg kell
aczélozni az ideget, mert ez éppen csak a testvéröcscse annak a
methodusnak, a mivel Chinában a halálraitéltet kivégzik: hogy két ember
folyvást rázza és nem engedi elaludni, míg bele nem hal.
Budapesten Lándory (a kinek az a jó szokása volt, hogy az indulási
időnél mindig egy órával hamarább ment ki az indóházba) egy kényelmesen
ellátott sleeping-cart bérelt ki Godiva számára, a hová őt előre
elhelyezé; helyébe küldve a vacsorát. Godivának az orvos látogatása óta
igen véresre sült beafsteaket kellett minden nap elköltenie és tokaji
bort inni utána. A kalauz aztán bezárta a coupét. Bertalan azt mondá
Godivának, hogy csak nyugodjék szép csendesen: ő maga átmegy szivarozni
a szélső félcoupéba. Majd ha Érsekujvárra megérkeznek, a hol a permanens
czigányzene úgy is felkölti az alvókat, ő is át fog jönni hozzá az alvó
szakaszba pihenni.
Godiva azonban nem tudott aludni addig, a míg a vonat el nem indul.
Hallotta, hogy több férfiutazó szállt be abba a waggonba, a melyben ők
voltak, s azok mind oda telepednek le a szomszéd szakaszba;
bőröndjeikkel, utitáskáikkal.
A vasúti kocsik közfalainak deszkája oly vékony, hogy azon minden beszéd
áthallatszik.
Godiva hallhatá jól az újon érkezett urak beszédjét. Magas, orrhangon
ejtett szavaik sejtették, hogy előkelő urak.
Először nagyon örültek egymásnak, hogy itt találkoznak.
Aztán mindjárt megczáfolták ezt az örömet azzal az észrevétellel, hogy
«kissé nagyon is sokan vagyunk itt!»
Egyik azt kérdezé: «Nem üres a félcoupé?»
Egy másik azt mondá: «Lándoryt látom benne ülni.»
– Egyedül? kérdé egy harmadik.
– Igen. Magában, felelt az előbbi.
– Akkor csak inkább szoruljunk itten össze.
Erre általános, csendes nevetgélés következett, elvegyülve lassú
összevissza beszélgetés morajába, a minek a tartalmát a waggonfalon
keresztül kivenni nem lehet.
De kitalálni lehet.
A discursust félbeszakítá a kalauz közbejötte, a ki a meneti jegyeket
jött hitelesíteni.
Azután jött még egy pár veszekedő utas, a ki a kalauzzal hatalmaskodott,
hogy neki nyisson más kocsiszakaszt, mert ő a pipafüstöt nem tűri. Pedig
csak abban a pillanatban dobta el a szivarcsutakot a szájából.
Majd megindult a vonat, s a zakatoló robajban elveszett az emberi beszéd
értelme, a szomszéd szakaszok lakóira nézve.
Azután csak az egyes állomásoknál állt be egy kis csendes időköz, mely
alkalmat adott Godivának arra, hogy a mellék coupéban mondottakat
élvezhesse: Vácz, Nagy-Maros még semmi aggasztó felfedezést nem hozott.
Folyvást Lándoryról folyt a beszéd. Úgy látszik, hogy ez kifogyhatatlan
thema. De még eddig csak csoda dolgokat tudtak felőle elmondani.
Nagyszerű mesterfogásait a bűnök kiderítésében; ügyességét a gonosztevők
vallatásánál. Egyik utazó annak a kalandjának az elmeséléséhez is hozzá
fogott, melyben Lándory a puszták legfélelmesebb zsivány hősét személyes
bátorságával, igaz magyar módra törte le, felkeresve őt a pusztai
csárdában, s belevonva a cselszövénybe a betyár szeretőjét, a csaplár
világszép leányát. (Erre a történetre mondta azt Bertalan Godivának,
hogy azt csak egy hetærának mesélhetné el, ha azt akarná, hogy «az»
belészeressen. Hát «ő neki» nem is mondta el soha.)
Godiva mohó kiváncsisággal hallgatózott e mesére.
De csak odáig hallhatá, hogy Lándory egyszer lóra ült, a legjobb
viharszokta betyár-paripára, s kétcsövű fegyverét magához véve, egyes
egyedül elindult a «puszták rózsájának» a látogatására, télen,
hóviharban.
Mikor a legérdekesebb része következett volna a mesének, akkor a vonat
megindult s a zuhogástól nem lehetett belőle többet hallani.
Az esztergom-nánai állomáson már egészen más tárgyról folyt a beszéd.
Csak a tárgy volt más, a személy még mindig ugyanaz; a félelmes utitárs,
Lándory.
A kalauz tíz percznyi vonatkésést jelentett: a bécsi szembejövő
gyorsvonatnak valami akadálya volt utközben.
Tíz percz alatt aztán sok szépet lehet elbeszélgetni.
– De hát annyi dicsőség után, hogy lehet az, hogy Lándory mégis úgy
félrevonul a világtól? kérdezé egy lágy, fuvolázó hang.
– Talán inkább a világ ő tőle? felelt rá egy ráspolyéles hang.
– Dehogy! Állítá egy gordonka-bassus; ő valóságos kedélybeteg. Aligha a
Lipótmezőre nem kerül.
Ekkor aztán túlharsogta valamennyit egy éles, francziásan hadaró
organum.
– Ez mind nem az igazi ok! Lándoryt kizárja a világból egyenesen az,
hogy megházasodott!
– Tán mesalliance-t csinált? tudakolá a fuvolahang.
– Rosszabbat annál. Elvette a nagy internationális rablóbanda
bankárjának a leányát, a ki orgazdája volt a többieknek.
Godiva felszökött az ágyáról. A szíve elkezdett lázasan verni. Úgy jött
neki, hogy megverje ököllel a waggon közfalát s átkiáltson: «Ne
rágalmazzátok az én halottamat!»
Hanem aztán lecsillapodott, mert a gordonka hang ellenmondott a hadaró
kelepnek s védelmébe vette Traumholdot.
– Az nem áll. Traumhold tudtán kívül kezelte a rablott pénzeket: azt
hitte, hogy azok forradalmi czélokra szolgálnak. A politika áldozata
volt.
– Hát akkor mért lett öngyilkossá? kérdezé a szelelőrosta hang.
– Nem is lett azzá. Az inasa gyilkolta meg! szólt közbe a ráspoly hang.
Az egy rémséges gonosztevő. Én olvastam az egész történetet; benne volt
a «Pester Journal»-ban. El is csipték a gazembert; elitélték husz
esztendei fogságra.
Most meg már a Pétert szidják. Az is fájt Godivának.
– De hát azért mért kellett a bankár leányát elvennie Lándorynak?
Tudakolá a lágyhangú.
– Vádolta a lelkiismeret; magyarázá a mélyhang. Nem tudott többé aludni,
mióta a bankár meghalt. Mindig annak az alakja jelent meg előtte
éjszaka. Őt okolta a haláláért és háza bukásáért. Vezeklésből vette el
aztán a bankár leányát.
– Mind rosszul vagytok értesülve! rikácsolt közbe a ráspolyéles. A mi
Lándory barátunk nagy astronomus. Előre lát! Speculátióból vette el a
bankár leányát.
– Hogyan? hogyan? kiáltanak közbe mind a hárman.
– Úgy, hogy ő, ki az aktákba belenézett, rájött, hogy ha Traumhold
vagyonából mind azt a kárt megtérítik is, a miért felelőssé tehető, a
végleszámolásnál még mindig marad a bankár leányára egy kerek millió.
«Egy millió! Ah, ez már valami!»
Ezt az indokot úgy látszik, hogy mindenki bevehetőnek találta.
Godivát most már a hideg rázta: a férjét rágalmazzák a legundokabb
gyanusítással! Ne zörgessen-e még át hozzájuk?
Nyugalmat erőszakolt fájó idegeire s tovább hallgatózott, hátha még
«jobb» is jön?
Jött.
– No már én azért a millióért sem vettem volna el azt a leányt:
orrhangzott fel a sebesen beszélő véleménye.
– Miért nem?
– Nagyon furcsa hirek keringenek róla. Egész Bécs beszéli, még a saját
rokonai is. Hirhedett volt a könnyű erkölcseiről már Bécsben is. Mindig
körül volt véve imádóktól, s azokat úgy tudta bolonddá tartani, hogy
mindenik azt hitte, hogy ő az igazi. Most aztán mindent kibeszélnek
róla. Hogy csak egy adatot hozzak fel. Atyja halála után a genialis
kisasszony kiment Münchenbe act rajzolást tanulni! Tudjátok? S ott oly
scandalosusan viselte magát, hogy egyszer a háziura felmondta neki a
szállást, éppen karácsonyestén tartott botrányos orgia miatt.
Godiva összetette a kezeit: azon imádkozott, hogy miért nem hoz az Isten
most egy vasuti összeütközést létre, a melyben legyenek összemorzsolva a
vádlók és vádlottak egy salaktömeggé?
Mennyivel jobb volna úgy meghalni, mint így!
A szembejövő vonatnak azonban még csak a távoli jeladó fütyülése
hangzott s odáig Godivának még sok hallani valója volt.
– Ez az oka, vevé át a szót a sebesen hadaró hang, hogy Lándory úgy
kerüli a világot; mert olyan nőt vett el, a kit nem vihet társaságokba.
Hiszen kinálta őt már a kormány magas hivatalokkal, államtitkár, főispán
lehetne, de egyiket sem fogadhatja el, mert ez a fatális házassága
útjában van. Se nem viheti a feleségét a salonokba, se maga salont nem
nyithat: nem koczkáztathatja, hogy nők nem mennek el az estélyére.
Valóságos szerencsétlenség szegény Lándoryra!
Végre berobogott az állomásra a bécsi vonat s a várakozó vonat tovább
indulhatott.
Godiva bámult azon, hogy ő még mindig él!
Hát nem elég ennyi mérgezett nyíl egy emberi szívnek, hogy abba hagyja a
mechanikus működését?
Minek is él ő ezen a világon?
Hogy nyűge legyen egy kiváló alaknak, a ki férfikora virágában kénytelen
magát eltemetni felesége miatt egy tengeri szigetre? A kitől senki sem
kérdezi, hogy van a feleséged? a ki senki előtt e szót ki nem ejtheti:
«a hitvesem».
Milyen jó volna meghalni.
Úgy jött neki az egész, mint egy álom.
Azonban alig indult meg a vonat, léptek közeledtek a waggonfolyosón az ő
coupéja felé. Már a lépteit is ismerte. Bertalan jött hozzá.
Godiva igyekezett nyugalmat erőszakolni magára, felső öltönyét,
vállfűzőjét levetette: úgy tett, mintha aludnék. Azt hitte, hogy jól tud
majd tettetni.
Csak hogy az ereiben lázasan lüktető vér elárulta.
– Átjöttem hozzád, mondá Bertalan, gondosan becsukva maga után a coupé
ajtaját. Azt hittem, hogy ez a sok külső lárma, kocsifütty, felzavart az
álmodból.
– Igen. Aludtam, mondá Godiva.
Hanem a keze mást mondott Bertalan kezének.
– Neked lázad van? mondá a férje megijedve.
– Nem. Nem. Semmi bajom sincs.
– Akor más történhetett veled. Ezek az emberek ideát valamit
beszélhettek, s te ezt kihallgattad.
– Nem! Nem! sietett tiltakozni Godiva. Semmit sem hallottam.
– Az üteredről érzem, hogy «igen». Ez nem láz, ez lelki felindulás. Én
rólam beszéltek, meg te rólad. Mindenféle rosszat.
Godiva most rémülten kapta meg mind a két kezével Bertalan karját,
mintha erővel vissza akarná őt tartóztatni. S ezzel árulta el éppen a
lelke háborgását.
– Te hallottad? kérdé suttogva.
– Nem én. Még egy coupé választott el bennünket. De azért mégis tudom,
hogy rólad beszéltek, meg én rólam; valószinüleg az atyádról is. No ne
remegj. Ebből nem lesz semmi affaire. A kitalált és falon keresztül
hallott sértésekért nem szokás elégtételt «kérni». – «Venni» igen: annak
idején. – Csakhogy az egyének arra sem érdemesek. Az egyiket, a hadarót,
úgy hivják a casinóban, hogy «a pletyka Napoleon.» Az az éles
ráspolyhangu pedig a «salon-hyæna». – Rágalmaznak ezek mindenkit;
bibornokot, királyt, saját szűzleánytestvérüket és az édesanyjukat is.
Nem esnek beszámítás alá. Egyszer egy hirhedett országos nagy hazafinak
a temetésén voltam velük egy csoportban; az alatt, a mig a pap
beszentelte a halottat, a mikor még annak a bebalzsamozott orczája be
sem volt takarva a szemfödéllel, a szent zsolozsma hangjai alatt: et lux
perpetua luceat ei! annyi őrült rágalmat anecdotáltak el a megdicsőült
felől, hogy én csak azt vártam, hogy mikor ugrik fel egyszer a halott a
ravataláról s vagdalja a fejéhez a gyászoló kiséretnek a koporsójára
rakott koszorukat. – Azért salon-hyaena a nevük.
Godivának kezdett az ideges reszketése elcsillapulni.
Bertalan nagyot nevetett, olyan hangosan, hogy a szomszéd coupéban is
meghallhatták.
– Akarod, hogy elismételjem, mit hallottál tőlük a deszkán keresztül?
Először boszankodtál rajta, másodszor mulattatni fog. Úgy-e elmondták,
hogy én kerülöm a világot, a mióta megházasodtam, mert a feleségemet nem
vihetem társaságokba. Egy hirhedett orgazda leányát! Úgy-e így nevezték
atyádat? ösztönükben van. Erre aztán valaki védelmébe vette a megholtat,
s kiderítette, hogy nem az volt a gazember, hanem én, a ki tudom, hogy
ártatlanul lett áldozattá, s előre látva, hogy vagyonának nagy része
megmarad, arra speculáltam, mikor az árva leányát behálóztam s elvettem.
Ezt oly ős-humorral adta elő Bertalan, hogy Godivát csiklandós nevetésre
kényszeríté vele. Milyen tréfásan hangzik az ő szájából ez az utolsó
rágalom.
– Bizonyosan azt is elmondták, hogy én a biztosító társaságtól is nagy
összeget kaptam kelengyéül veled.
– Nem! Nem! Azt nem mondták, tiltakozék Godiva: elárulva vele, hogy az
előbbieket mégis csak kitalálta Bertalan.
– De azt csak elbeszélték, hogy én a kárvallott felekkel kiegyeztem a
Traumhold vagyonából megtérített kárpótlás felett, s felét megtartottam
magamnak. Abból vettem egy palotát Budapesten.
Godiva szeretett volna kaczagni is, mérgelődni is.
– Nem! Nem. Egy szót sem.
– Bizonyosan mondták. Csak te nem hallottad a kocsirobajtól.
S aztán addig nevetett Bertalan, a míg Godivára is elragadt a nevetés.
Hanem azért az a fellázadt ütér még egyre verte az alarmot.
Hiszen nem az a fájó pont, hogy e képtelenségeket beszélik, hanem hogy
ennek a beszédnek hatása van! Azért e sok rettenetes mende-mondának
mégis az az eredménye, hogy Lándory Bertalan nem teheti fel a koszorúit,
mert fáj tőlük a feje.
Bertalan tovább hüvelyezte a boszorkányborsókat.
– Úgy-e, azt beszélték, hogy én nem mehetek a feleségemmel sehová, mert
attól tarthatok, hogy visszautasításra találok? Még te rólad is
beszéltek? Ah! A sok megrémült bécsi ismerős és jó rokon bizonyára elég
sok pikáns történetkét hozhatott felőled forgalomba, hogy a jó viszony
megszakítását igazolja vele. Müncheni aktrajzolás! Karácsonyéji orgia!
Háziur által kiűzetés!
Godiva most görcsös nevetéssel ölelte át erőszakosan Bertalan fejét.
– Hát ezt honnan tudod?
– Bizony nem gondolatolvasás útján. Igen egyszerű a dolog. Mikor ki
voltunk hirdetve, mint jegyesek, az esküvő napjáig csak ugy özönlött
hozzám az anonym-levél. Mindnyájan jól voltak értesülve.
– S te egy arczvonással sem árultad ezt el én előttem.
– Dehogy nem! Hányszor kérdezted tőlem, miért van olyan szertelen jó
kedvem?
– És ez ellen nincs oltalom?
– De van. Mikor a szemetet fölkavarja a szél, akkor ott találunk egy
gyöngyszemet, mely nem repült a többivel az arczunkba. Ez az oltalom! Ha
ezer száj köpködi felém mérges tajtékát, olyan emberektől, a kiket nem
becsülök, egyetlen szó megtisztít tőle, a mely olyan embertől jön, a kit
tisztelek. S ilyen ember is van a világon.
– Szeretném én azt megismerni.
Bertalan elgondolkodott rajta, hogy beszéljen-e még többet. Egymásután
húzta ki csendesen a tőröket neje szivéből. De a méregcsepp mégis ott
maradt.
A becsérzete a nőnek volt halálra sértve! Hogy ő az a hitvestárs, a ki
miatt a férjek legjobbikát, a hirhedett nagy embert számkivetik a
világból. Ez nagyobb szenvedés volt minden halálos betegségnél.
Bertalan tanakodott magában. Az a csepp vér ölje-e meg őt vagy ez a
csepp méreg? Talán még az előbbi enged alkudni magával?
Ez az utóbbi nem.
Elszánta rá magát, hogy hozzányul ehhez a gyógyszerhez.
Elővette a tárczáját s kivett belőle egy aranyszegélyű meghívójegyet.
– Hát hogy lássad, mennyire nincs semmi alapja annak a
szószátyárkodásnak, mintha «te» volnál az útjában annak, hogy én a
világban megjelenjek, tekintsd meg ezt a meghívót. Ebben a király és
királyné hívják meg fejedelmi várlakukba tánczestélyre Lándory
Bertalant, nejével együtt.
Godiva reszkető kézzel vette át a meghívó jegyet.