legelső minőségü szélhámos: egy egész internatiolis rablóbandának a
vezére, a kit szerencsém volt röptében elfoghatni, mikor épen egy új
rablási merényletet tervezett Budapesten. Nála találtam meg az adatokat,
a melyek önhöz vezettek. A gonosztevőknek nem volt ideje azokat
megsemmisíteni.
– Uram! szólt Traumhold felháborodva, s most sötétvörös lett az arcza a
nehéz indulattól. Én teljes jóhiszeműleg cselekedtem: én azt hittem,
hogy egy magas nagy eszmének szolgálok. Én az önök hazájáért, a
magyarokért, meg a lengyelekért rajongtam. Lelkemben a népszabadság hive
voltam.
– Önt megcsalta a lelkesedése. Megbizói mind tolvajok voltak; Turinban
épen úgy, mint Varsóban és Budapesten.
– De hiszen itt vannak nálam az ajánló leveleik, a melyeket a varsói
forradalmi kormánytól, a pesti hazafiak vezérférfiaitól, a magyar
emigratió főnökeitől kaptak. Itt vannak Cavour és Pietri, a párisi
rendőrminiszter credentionálisai.
S ezeket mondva, egy titkos rugót nyomott meg iróasztalán, melyre egy
rejtek fiók tolódott elő s abból marokkal szórta elő az iratokat, a
mikre hivatkozott.
Lándory egyenkint szemügyre vette azokat.
– Egytől-egyig mind hamisítványok. Sem a magyar pártvezéreknek, sem a
franczia és piemonti kormányoknak, sem a lengyel forradalom
dictátorának, sem az emigratio főnökeinek nincs azokhoz semmi köze.
Irás, pecsét, stampiglia minden hamisítva van rajtuk.
Traumhold szédülten rogyott székébe vissza.
– Ezek a gonosztevők önnel átkozott játékot üztek; mondá Lándory. Önt
közvetítőnek használták. S a politikai összeesküvés tisztességes
titoktartásába burkolták cselszövényüket. Elrablott állampapirok,
nagyobb összegről szóló bankjegyek, check-ek, elárulják a közvetlen
tettest, a mint az túl akar rajtuk adni; ha idegen ember nagy
pénzösszeget mutogat egy európai nagy városban, egyszerre gyanut költ,
nyakára megy a rendőrség, vallatóra fogja. De ha az elorzott papirokat
leteszik egy közhitelben álló bécsi bankárnál, azután ott hagyják
heverni fél esztendeig, s akkor elküldetik egy varsói czéghez, ez
senkinek sem tünik fel. Az, a franczia, osztrák, vagy angol papirokat
szépen értékesíti a varsói és szentpétervári piaczokon, és megfordítva.
Kevés üzletember olvassa az orosz lapokat Milanóban. Hogy a titokban
közvetített összegek csakugyan rendeltetésük helyére jutottak: azt
igazolják Monterosso és Kolaczin urak, a magyar és lengyel patriota
celebritások leveleivel, a miket igen könnyű utánozni. A hires emberek
nagyon adakozók az autogrammjaikkal. Egész határozottan mondhatom önnek,
hogy a hol magyar hazafinak, emigransnak a neve fordul elő önnek az
okirataiban, az mind hamisítás. S kétségtelen, hogy a lengyelekkel is
így van. Sőt olyantól is találok itten levelet, a ki már akkor nem is
élt, a mikor ez a levél iródott.
A bankár arczán egy-egy galváni rángás vonaglott végig.
A zöld szemek igézete alatt állt.
Lándory folytatá egész csendes hidegvérrel.
– De ha még csak ezzel a két imposztorral lett volna önnek dolga!
Azonban a gubanczot még jobban összekuszálja az, hogy a mi nagyobbszerű
rablás csak Magyarországon végbement, egy évtized alatt, azoknak az
értéke mind keresztül vándorolt az ön számlakönyvein. Ön mind azokat
átvette, mint hazafiui adományokat titkos czélokra, költött nevek alatt
szereplő emissariusoktól; azután utasítás szerint megint elküldötte más
megnevezett bizományosoknak, politikai mozgalom szükségleteire. Az ön
emissariusai mind egy igen jól szervezett rablószövetségnek a tagjai
voltak. Ilyenformán soha elrablott kincsnek nyomára nem lehetett jutni.
A gazemberek kiválasztottak maguknak egy becsületes embert orgazdául.
– Orgazda! Én? hördült fel Traumhold. Úgy érzé, mintha azok a nagy
könyvek egyszerre koporsófödelekké válnának előtte.
– Hozzátettem, hogy becsületes ember.
– Lehet valaki a kettő együtt?
– Kétségtelen, hogy tudtán kivül volt az egyik. Hogy meggyőzzem önt
felállított combinatióm alaposságáról, megmutatom önnek a jegyzeteimet.
S a nálam levő jegyzetek nyomán, az ön számlakönyveinek akármelyik
évfolyamából rányitok egyszerre arra a lapra, a mely az adataimmal
correspondeál. Ezen év, és hó ezen napján történt Budapesten a hirhedett
pánczélos pénztár elrablása, nyisson ön rá az ön főkönyvében a három
nappal későbbi lapra, ott fogja találni vagy Szentzsófiai, vagy
Törökváry nevét, ugyanazzal az összeggel, a melyet én a magam
jegyzetében megmutatok.
A bankár gépszerüleg lapozott a diariumában a mondott nap paginájáig, s
mint egy álomjáró a hypnotizáló orvosa parancsára, olvasá fel a
megtalált adatot.
A Szentzsófiai neve volt benne.
– Más nevén «Wasserpirat.»
Azután mondott Traumholdnak egy másik évből való adatot.
A bankár utána nézett a diariumában.
Rátalált a Törökváryra.
És így sorba. Egy egész litániát! Pokolbeli litániát. Csupa ördögök
neveiből sorba füzve.
Mikor már nagyon sok volt, egyszer csak felugrott a bankár a helyéből és
elkezdett hahotával kaczagni.
Hahaha!
Azután letörülte az izzadságot a homlokáról s azt mondá a vendégének:
– Azt ne higyje ön, hogy megbolondultam. Nem. A tréfa, a mit velem
eljátszottak, olyan sikerült, hogy nevetnem kell rajta. Egy
«Localposse», a miben a póruljáratott, buta Buffalmaccon senki sem
sajnálkozik; de mindenki kaczag.
– Hiszen magam is hajlandó volnék a derültségre, ha a dolognak igen
komoly folytatása nem volna.
– Mi komoly folytatása lehetne? szólt a szobájában fel s alá járkálva a
bankár. Bűnrészesség vádját emelni ellenem ezen az alapon nem lehet.
Kárpótlási igényt hamarább. Ezt azonban be sem várom. A mint velem
hivatalosan tudatják, hogy a nálam letett s általam tovább adott értékek
provenientiája bűneredetü volt, én kötelességemnek tartom e «bona
fidessel» átvett összegeket birói kézbe letenni. Az ez évi mérlegemet
nagy veszteséggel fogom bezárni. Ez bizonyos. Megesett már rajtam máskor
is. De a becsületem fogyatlanul marad.
– Magam is ezen a nézeten volnék, ha egy legujabban történt szenzácziós
bűntény nem képezne szomorú utójátékot ehez a mondjuk hát
«Localposséhoz.» Olvasta ön ugyebár a lapokban, hogy Páristól nem
messze, egy különczségéről hirhedett franczia vicomte kastélyába
betörtek, s onnan nagy összeget képviselő családi ékszereket,
értékpapirokat elraboltak. Hogyne olvasta volna? Hetekig kisértett a
lapok ujdonság rovataiban ez az eset.
– Ismerem, a Lisblanc vicomte esete.
– A tolvajság raffinált furfanggal ment végbe. A gonosztevők,
kiszámítva, kikémlelve választák tettük végrehajtására azt az időközt, a
midőn a gróf meghalt; de még a pompás katafalk nem készült el, a maire
lepecsételi éjszakára a szobákat, a rokonok, a vélhető örökösök még
távol vannak. A tolvajok még a pecséteket sem szakgatták le az ajtókról
és ablakokról, azon a titkos sülyesztőn keresztül hatoltak be a szobába,
a melyen a gróf az ételeit szokta a konyhából felszállíttatni. Ott, a
pánczéllal ellátott vasszekrényt keresztül fúrták és fürészelték olyan
gépekkel, a minőket csak Amerikában készítenek, egyenesen ilyen
czélokra. Azután kitakarítottak belőle mindent, s a milyen észrevétlenül
jöttek, olyan titokzatosan el is tűntek, semmi nyomukra nem lehetett
találni. Csak másnap, mikor a rokonok jelenlétében felnyitották a
szobát, jöttek rá a betörésre. A távirda rögtön működésbe lett hozva, a
kastély cselédsége biró elé állítva, franczia, német, spanyol, belga
rendőrség fellármázva, a tengeri kikötőkbe utasítások küldve, a vasuti
állomások detektivekkel elárasztva, gyanusképü utazók megmotozva. Nem
találtak meg semmit. Az örökösök huszezer frank jutalmat tűztek ki
annak, a ki az elrablott kincsek nyomára vezet. Nem jelentkezett senki.
Pedig európai hajtóvadászat kelt ki belőle. Azt persze senki sem
tartotta lehetőnek, hogy legyenek, a kik lóháton, negyvennyolcz óra
alatt elvágtatnak egyfolytában a Rajnától a Fehér Kárpátokig.
Harmadnapra a hirhedett ékszerrablás után Monte Rosso úr ott volt
Budapesten. Pedig nem villámvonaton jött.
– Monte Rosso?
– Igen. Az ön Monterossoja. Ott csak egy napot pihent. Elolvasta a
hirlapokból a táviratokat, melyek a seigniersi rablás felfedezőinek egy
egész vagyont igérnek, aztán megengedett magának egy kis kéjutazást a
regényes Vág völgyében, (a melynek a vasutját épen most financirozzuk,
mi együtt! Milyen satyra!) Onnan megkönnyebbülve visszatért megint
Budapestre. Ott az összeköttetéseinél fogva megtudva, hogy egy bánsági
földes úr épen nagy birtokvásárlásra készül s másfél milliót tartogat
odahaza, ezt is bevonta működései körébe. Csak úgy «en passant»,
vendégszereplésképen, a hogy szoktak hirhedett virtuózok Szentpétervárra
utaztukban kegyesen nálunk is egy concertet adni. S az intézkedések
személyes vezetése végett lerándult Szegedre. Ott azután beleakadt az én
tőrömbe. Eleinte nagyon hetvenkedett, angol lordnak adta ki magát s
D’Izrælivel fenyegetőzött, meg lord Loftussal. Azután megkisérlette
kétszer a megszökést a várból, először mesés vesztegetéssel, azután még
mesésebb salto mortaléval, egy a lába közé szorított seprűt feszítve a
sima bástyának s úgy csúszva le rajta. Rendkivüli ereje van, öt hat
embert legyűrt, feltaszigált, míg el birták nyomni. Nehány nap mulva
aztán kénytelen volt velem szemben felvenni az igazi ábrázatját, s
kivallani, hogy ki volt és miket tett.
– E szerint a főczinkos kézre került. S az rám nézve annál jobb, mert
engemet leginkább tisztára moshatnak az ő vallomásai.
– Ez eddig úgy volna. Hogy ezt a rejtélyes vezetőjét az internationális
rablószövetségnek elfogtuk, az egész bűnügyre nézve mindenesetre csak
szerencse; mert az összekötő csomóját találtuk meg benne egy mindenfelé
szétágazó bűnszövetségnek. Ez az ember, (az igazi nevét most sem tudom
megmondani), valóságos lángész a magasabb szélhámosság világában.
Eleinte egész knownothingnak játszotta magát. Nem akart más nyelven
tudni, csak angolul. Hanem azután, hogy sikerült a Budapesten, álnév
alatt hátrahagyott bőröndjét kézre kerítenünk, s abban minden iratait
megtaláltuk, egyszerre felhagyott a tagadási rendszerével s azután
vallott. Még olyan dolgokat is kivallott, a miket nem kérdeztem tőle.
Értem a czélját. Azt akarja, hogy mentül hamarább el legyen itélve s az
állami fogházba bezárva. A tolvaj uraknak legkellemetlenebb a vizsgálati
fogság. Ellenben az állandó lakhelyen kedvező chance-aik vannak a
kiszabadulásra, ha idekünn még hatalmas czinkosszövetség működik az
érdekükben. Az én emberem tehát egészen beszédessé lett, a mint a merev
tagadás lehetetlenségéről meggyőződött. Öt európai nyelven tud
folyékonyan beszélni, még pedig annak a városnak a tájkiejtésével, a
melyben állítólag lakott. Az olaszt a lombardi, a francziát a párisi, az
angolt a londoni accentussal beszéli. Még magyarul is tökéletesen
beszél, s kiejtése trencsénvármegyei, úgy, hogy a legkedélyesebb
tótmagyar földesurat játszhatja vele. Sőt lengyel, orosz, szerb és román
nyelven is ért, s levelei között a tolvajok jargonján a «ladino» nyelven
irottakra is találtam. Neve annyiféle van, a hány országban megfordult s
a felesége, a különböző meridianusok szerint hol «mylady», hol
«signora», hol «marquise». Érdemrende is van elég. Azok közül azonban
útközben viselésre csak a becsületrend szalagját használja. Útlevelei,
követségek által láttamozva, többféle nevekre szólók, ajánló levelei
pedig a legelső, legünnepeltebb férfiaitól a continensnek, és Albionnak.
A mellett aztán pecsétnyomók és stampigliák és blanquettek, még esetleg
szükségeseknek az előállítására.
A bankár közbeszólt.
– Ha ez a szélhámos magát először angol lordnak adta ki, hogyan lehetett
benne kegyednek Monterossot, az olasz bankárt felismerni?
– Mindjárt rájövök. Az átkutatott iratai között találtam egy postai
szállító levélre, melyen a feladó Monterossonak volt megnevezve, a
szállítmány pedig az ön firmájának czímezve. Kérdésemre egészen nyiltan
elmondá, hogy ez több százezer franc értékü franczia állampapirokat
tartalmaz, melyek a seigniersi rablásból erednek.
– Mikorról van a szállító levél keltezve? szólt izgatottan a bankár.
– Épen három hete. Nyisson ön rá a főkönyvének a megfelelő lapjára.
Ott volt.
– Megengedi ön, uram, hogy utána nézzek a letétszekrényemben,
nincsenek-e még itt az értékpapirok?
– Ön úr a saját házánál.
Traumhold egy vasajtót nyitott fel, titkos rugó segélyével, azon belül
volt a pánczélozott Wertheim-féle szekrény, mely nagyobb volt, mint a
vasajtó. (A falat és ajtót azután csinálták oda, mikor már a szekrény
ott állt).
Az egymásra halmozott értékpapirok garmadáján mindjárt legfeljül feküdt
a keresett csomag.
– Megvan! kiáltá örömmel a bankár, visszatérve a vasajtón s magával
hozva a lepecsételt s szállító levéllel ellátott csomagot, a mit
reszkető kézzel letett az asztalra Lándory elé. Már útban volt Varsó
felé. Ügyvezetőm czímezte Kolaczinnak. Jó szerencse, hogy ma ünnep van,
délután a pénzposta zárva van nálunk. Ezt a tételt röptében fogtuk el,
különben ez is az én terhemre esik. Én önnek hálával tartozom uram, a
mai idejöveteleért.
– Ne előlegezze ön a hálálkodást. Nincs oka rá. Vágja ön fel a csomag
borítékát. Nézzük meg a tartalmát.
Traumhold levagdalta a viaszkos vásznat, a pecsétes zsinórokat a
csomagról, s aztán egyenkint előszedte belőle az értékpapirokat, azok
mind megegyeztek a depotkönyvben feljegyzettekkel.
– Az egész értékösszeg itt van.
– Nincs semmi más irat köztük?
– Semmi.
– Ez a baj. Jobb lett volna önre nézve, ha ezt az egész összeget
elveszni látja, mint hogy azt az egy iratot nem találja benne, a mely a
rablás alkalmával közötte volt.
– Mi volt az?
– A megholt Lisblanc grófnak a végrendeleti codicillusa. Az öreg úr
viszályban élt a feleségével és fiával. Az utóbbit egy végrendeletében
kitagadta, s az unokaöcscsét, marquis de l’Aisne Alfrédet tette
általános örökösévé. Halála előtt kevés idővel azonban sikerült Lisblanc
grófnőnek a férjét gyóntatója, a seigniersi prépost által annyira
megengesztelni, hogy egy codicillusban visszavonja az unokaöcscsét
általános örökössé tevő végrendeletet, s Lyonelt, a fiát, helyezze be
öröklési jogaiba. Az első végrendelet öt tanu által van aláirva,
valamennyinek a pecsétjével megerősítve, a közjegyző által hitelesítve,
s három példányban kiállítva. A codicillus azonban, mely szintén törvény
előtti érvényességgel bír, zárt levélbe van foglalva, a tartalma a
hagyományozó által sajátkezüleg írva, de a tanúk előtt ismeretlen. Azok
csak az öt pecséttel lezárt levél borítékjára irták fel a neveiket,
azzal a bizonysággal, hogy ez ő nekik, mint végrendeletet tartalmazó
levél lett bemutatva. Ez a levél is el lett orozva. De, hogy valóban
létezett, és ott volt a szekrényben és a tartalma Lyonel javára szólt,
azt bizonyítja a prépost, a ki a levelet maga tette vissza a szekrénybe
a gróf halála napján. Ő maga mondta toll alá az öreg grófnak, hogy
hagyományát miféle kikötésekkel zárolja körül. Lyonel huszonnégy éves
koráig a mostoha anyja gondnoksága alatt álljon. (Még most csak húsz
éves a fiu, de már mintaképe a gommeuxnek). Azután ha valamikor a
katholikus hitet elhagyná, azonnal veszítse el az atyai örökséget s az
De L’Aisne Alfrédre szálljon. Ellenben, ha valamely egyházi rendbe lépne
be, például a maltai lovagok rendébe, nőtlenségi fogadalommal, azon
esetben rögtön átvehesse a vagyonát még a huszonnégy éves kor betöltése
előtt is.
Lándory ez elbeszélés alatt azt olvasta ki a bankár szeméből, hogy ez
egy kis csendes ásítási hajlamot fojtogat el magában.
– Kérem, csak ásítson ön bátran, ha untatja ez a dolog, majd mindjárt
jön ennek olyan része is, a mely önt érdekelni fogja.
– Figyelemmel hallgatok.
– Képzelheti ön, hogy egy ilyen iratnak a megtalálása mennyire érdekében
áll az egyik félnek, Lisblanc grófnénak és a fiának. Hogy a családi
gyémántokat is elrabolták, az nem fáj nekik, csak ez a kis darabka
papir.
– S mit mond az ön foglya, hová lett ez az irat?
– Ő azt mondja, hogy a többi értékpapirokkal együtt elküldte önnek.
– De ez nem igaz. Ha elküldte volna, itt lenne.
– A gyémántokra pedig azt mondta, hogy azokat a táskával együtt ellopták
tőle, mikor a kárpáti erdőutakon átjött. Én nem hittem el neki sem
egyiket, sem a másikat. Ellenben a fejére olvastam, hogy «ön ezen s ezen
a napon járt az oroszlánkői várromok közt, ezen napon a beczkói
várromon, ismét másnap a temetvényi düledékek között, majd odább a
lietavai romerősségben, utoljára fölkereste a trencséni elhagyott várat.
Mindenütt, mint utazó dilettans, aki festői vázlatokat vesz föl.
Rajzmappát is vitt magával. Kitünően tud rajzolni. Ön a lopott
gyémántokat és a keresett codicillust egyikében ezeknek a várromoknak
rejtette el.»
– Az nagyon valószinü.
– Persze, hogy valószinü, csakhogy a saját sejtelmemet nem tehetem a
vizsgálati jegyzőkönyvbe, mint adatot.
– S mit felelt rá a tolvaj?
– Nagyot nevetett a szemem közé. Azzal az impertinentiával, a mi valami
keveréke a grandseigneuri fitymálásnak, s a zsebmetszői akasztófa
humornak. Én ebből a nevetésből ugyan rögtön a fejére olvastam, hogy mit
gondol ő ebben a pillanatban, «ön azt hiszi, ugye, hogy csak legyen
egyszer elitélve rendes fogságra, onnan majd az ön gondja lesz minél
hamarább bucsúvétel nélkül odább állni, s akkor aztán felkeresheti az
eldugott kincseket, a pótvégrendeletet pedig még azoknál is jobban
értékesítheti, felhasználva azt archimedesi csavarul vagy De L’aisne
vagy a Lisblanc grófoknál, a melyik többet igér érte».
– Az a legvalószinübb! mondá a bankár.
– Csakhogy én a magam gondolat olvasását nem irhatom fel tanuvallomásul.
Én csak azt jegyezhetem be, hogy a «vádlott nevet». Ekkor aztán
szigoruan fogtam a vallatást, fenyegettem az embert, hogy sötét
magányzárkába fogom csukatni, kemény bőjt mellett a hol napot sem lát, s
tudni fogom őt kényszeríteni az őszinteségre. Erre a ficzkó
elfintorította az arczát, s azt mondá: «nem tud az úr olyan dolgot, a mi
nekem ujdonság volna! Voltam én már a bagnóban is!» s olyan tökéletes
kánkán figurát csinált hozzá, a milyen csak egy kiszolgált gályarabtól
kitelik. Akkor aztán megint előkelő positurába helyezte magát. A jobb
kezével leereszkedő tenyérhajlítást tett felém (oda volt az csatolva
békóval a balkezéhez, de ez őt nem zsenirozta) s azt mondá:
– Én határozott választ adtam. Mást egy év mulva sem adhatok, s ha
mindjárt az ispaháni kullancsverembe zárnak is önök. A gyémántokat
ellopták tőlem s az ötpecsétes levél ott volt a többi értékpapirok
között, melyeket Traumhold bankárhoz utasítottam. Ha nem hiszik önök,
szedjék széjjel, követ kő után, Trencsén, Beczkó, Temetvény, Lietava és
Oroszlánkő várát és Traumhold bankárnak a palotáját. – Ez jött a
vallatási jegyzőkönyvbe.
Ezzel felállt a helyéről Lándory. Traumhold, mint a gutaütött maradt
összeroskadva a karszékében.
– Most már tudja ön, uram, hogy mi actualis vonatkozása van annak a
regényes históriának az ön üzletéhez. A néhai Lisblanc gróf örökösei nem
fognak azzal megelégedni, hogy ön a feltartóztatott értékpapirokat birói
kézhez leteszi, hanem követelni fogják azt az okiratot, mely nekik jogot
ad ahhoz, a több millióra menő fekvő birtokhoz is, melynek tulajdona
most perre megy közöttük. Ebből önre nézve olyan zaklatás fog támadni, a
mitől ön pusztán pénzáldozattal meg nem válthatja magát. Én küldetésemet
bevégeztem.
Az irodai óra egyet ütött éjfél után.
– Menjünk vacsorázni, mondá a bankár, székéből felállva.
– Nem zárja ön be a depot vasajtaját? figyelmezteté Lándory.
– Majd visszajövök még.
Lándory szomorúan ingatta a fejét.
(Szegény ember! Azt hiszi, hogy még ő ide vacsora után visszajön!)
EGY MESÉS JELLEM.
Stauner úr átadta a dákót Lándorynak. A míg a Péter elhozatja a
megrendelt vacsorát, az alatt a két úr kijátszhat egy partiet. Hozzá is
fogtak. A bankár kitünő tekejátszó volt, egy lökést sem hibázott el.
Mikor Stauner és Lándory a tekebotot adták-vették, az egyik úr csak
ennyit hallatott: «Mhm», a mire a másik azt válaszolta: «hmh».
A mint egyszer a bankár egy különösen szép carambole-t csinált, Stauner
úr kiment a billardszobából. Nem kérdezték tőle, hová megy.
Mire a partienek vége volt (a bankár diadalával), a vacsora fel volt
szolgáltatva; Péter bejelenté; akkorra Stauner úr is visszakerült. Nem
kérdezték tőle, hol járt.
De Péter annyit sugott az urának a fülébe, «micsoda spanyolviaszkszagot
hozott ez az úr magával a szobába».
A bankár valami titkos lázt érzett végig borzongani a testén. Vannak
olyan ellenszenves szagok, melyek nem kellemetlenek, mégis felháborítják
az idegeket. Például, ha az ember a gyaluforgácsnak a szagát megérzi,
mindig a koporsók jutnak az eszébe, a miknek a fenekét ezzel szokták
megtölteni. Ilyen szag a spanyolviaszké is.
És aztán még le kellett ülni vacsorálni a két kedves vendéggel és enni
minden ételből, és inni minden palaczkból, nehogy azok azt higyjék, hogy
megmérgezi őket valaki. Még azután a jó szokás kedvéért koczintani is
kellett velük, a mit azok viszonoztak a házigazda egészségére; a
koczintásról áttért a beszéd a borra, a borról a phylloxerára, a
phylloxeráról a fuxinra; utoljára olyan szakdisputa keletkezett a
műborgyártásról, mintha mind a három úrnak ez volna a mestersége.
A vacsora után még egy szivart is ki kellett szívni, azután a vendégek
kezet szorítottak a házigazdával s jó éjt kivántak egymásnak: a Péter
vezette őket a vendégszobákba.
Alig tették be azok maguk után az ajtót, Traumhold sietett egy karos
gyertyatartóval a kezében a comptoirjába. Eszébe jutott, hogy a depot
vasajtaját nyitva hagyta. Odáig három sötét szobán kellett keresztül
mennie, az utolsó volt a könyvvivőjének a dolgozószobája; a hány ajtót
kinyitott, mindegyiknél úgy tetszett neki, mintha valami kisértő lélek
fuvallata érné, mely gyertyáit ki akarja oltani.
Az igazi kisértet csak a harmadik szobában várt reá.
Itt volt érezhető még most is az a spanyolviaszkillat.
Koporsószag!
A mint e szobába belépett, majd ledobbant a földre.
Annak az ajtónak a zára fölött, mely a comptoirjába vezetett, két széles
papirszelet volt keresztben egymás fölött, az ajtóra és a küszöbre
pecsételve.
Ez volt Stauner úrnak a feladata az alatt, a míg a bankár a másik
vendégével oda át carambolet játszott.
Nem akart hinni a szemeinek. Érzékkáprázat ez!
Közel ment a rémhez, odavilágított rá a gyertyával.
Valóban két keresztbefektetett papirszelet volt ott, az osztrák
rendőrség kétfejű sasos négy pecsétjével a végein.
A Golgothának minden keresztjei nem rettenetesebbek ennél a szomorú
keresztnél! Erre van a kalmárnak a becsülete, a hitele fölfeszítve!
Mi a szívbe ütött dárda öklelése ehhez a döféshez képest!
Lepecsételve az üzletszoba, hatóságilag!
Hisz ez az üzletszoba az a kalmárnak, a mi az emberősnek a paradicsom
volt!
Szédelegve ment ki onnan, aztán végig valamennyi szobáin, minden ajtót
nyitva hagyott maga után. Annyira el volt csábulva, hogy nem talált rá a
hálószobájára. Eltévedt a saját lakásában, bujósdit játszott saját
magával, mintha valami útvesztőben bolyongna, míg egyszer ismét
ugyanabban a szobában találta magát, a hol az a lepecsételt ajtó állja
az útját.
Azt hitte, hogy rögtön szélhüdés fogja érni. Lerogyott arra a székre, a
melyen hű hivatalnoka, az öreg könyvvezető szokott ülni. Huszonöt év óta
üli már azt a széket: ezüstlakodalmát ülhetné meg vele, ha még három
napot megélhetne.
De ilyen három nap nincs.
A mai zárköve valamennyinek.
Keze önkéntelen a villamos csengetyű gombjára tévedt. A csengetésre
odajött Péter.
– Mit akarsz? kérdezé tőle a bankár, rámeredve.
– Ön csengetett.
– Hát nem álmodtam? Hát ébren vagyok? Nézz oda, mi az?
– Az ajtó lepecsételve! hördült fel Péter.
– Hát te is látod azt ott? Ennél a szónál elfojtotta a szavát a zokogás;
a könyei elboríták az arczát.