ijedelemtől. Majd ismét a düh vett erőt rajta; oda akart rohanni az
ajtóhoz, hogy letépje róla azt a pecsétes keresztet.
A bankár utána ugrott s megragadta a karját.
– Mit akarsz? őrült! Becsuknak érte, ha leszakítod!
– Bánom is én!
– Nem téged, de engem.
– Hát minek akkor ez az élet? Hogy tehették ezt?
– Joguk volt hozzá.
– Csak joguk?
– Okuk is volt rá.
– Az már veszedelem, mondá Péter elcsüggedten. Tehát csakugyan azok
voltak, a kiknek én tartottam őket.
– Vizsgálóbiró és detektiv.
– A mi házunknál!
– Jer innen. Mert itten megfuladok. Vezess a hálószobámba. Nem találok
oda. Vetkőztess le; azt hiszem, utoljára. Aztán, majd ha az ágyban
leszek, akkor beszéljünk valamiről csendesen, Péter: tudod? csendesen.
A bankár, inasának a vállára támaszkodva, tántorgó léptekkel utazta
végig azt a hosszú utat az üzletszobájától az ágyfülkéjéig.
Odáig nem beszéltek semmit.
Traumhold bankárt valósággal a láz törte, a míg az inasa ruháit
lebontotta róla, s az ágyba fekteté.
A nagy, antik fali óra, melyet havonkint egyszer szokás felhúzni, három
negyedet ütött háromra. Lassudott kongása elárulá, hogy súlyláncza végét
járja már. Péter újból fel akarta húzni.
– Ne húzd fel! mondá a bankár.
Akkor aztán odament az inas az ura ágyához, s letérdelve a mellé,
megfogta a bankárnak a kezét; jéghideg volt az. A homlokához szorítá: az
forró volt, annál melengeté.
– Oh, édes jó uram! Hogy ezt kellett megérnem.
A bankár a másik kezét is odaadta neki.
– Te voltál az egyedüli okos ember a házamnál. Te mondtad azt mindig,
mikor azokat a titkolózó embereket bejelentéd, «uram, nem jó emberek
ezek: akasztófapomádét érzek rajtuk». Te figyelmeztettél számtalanszor,
hogy ne higyjek az olyan embereknek, a kik késő este jönnek hozzám
üzleti ügyben, a kik a felső kabátjukon is érdemrendet hordanak; a kik a
keztyüt le nem húzzák a kezükről a beszélgetés alatt: ezek nem igazi
urak. Tolvaj nép az! Neked volt igazad. Most benne vagyok a
veszedelemben. Azzal vádolnak, hogy egy rablótársaságnak az orgazdája
voltam.
Erre a szóra Péter elkezdett kaczagni. Igazán, szíve szerint, hahotával
kaczagott.
– No már ezen igazán nevetnem kell! Hát akad bolond, a ki azt elhiszi?
Traumhold bankár és orgazda! Azt a veres toronyba csukják.
– Nem úgy van az, Péter. Vétkes nem vagyok, hanem hibás. S ez még
rosszabb. A kalmárnál igazán áll az a franczia közmondás: «c’est plus,
qu’un crime: c’est une faute».
– S nem lehetne e hibát megcorrigálni? kérdé az inas.
– Arról akarok beszélni veled. Én e percztől fogva rendőri felügyelet
alatt vagyok. Holnap már meglehet, hogy elfognak.
– Uram!
– Nagyon valószinű. Igaz ugyan, hogy egy nehány nap mulva az első
kihallgatás után szabadon bocsátanak, biztosíték mellett. De mikor
hazajövök, itthon már csak a leégett szerencsémet találom. A világ előbb
itél, mint a biró. A biró még föl is menthet, a világ nem. Soha sem
fogják azt elfelejteni, hogy az ajtómon tolvajok ügynökei jártak ki s
be, hogy a nevemet lopott kincsek tárgyjegyzékei alá irtam.
– Abban a hitben, hogy azok politikai emissáriusok s forradalmi pénzek.
– Ez csak sulyosítja a vádamat. Most, mikor egy behegedő sebet takargat,
gondoz mindenki: azt újra feltörni! Nem! Ezzel nem is fogom magamat
védeni.
– Hát leengedi magát mészároltatni?
– Megfizetek minden kárt, ha egész vagyonom rá megy is. És még az sem
ment meg. A mit e gazszövetség sátán feje rám vall, azt nem birom
előadni. Ezt kutatni fogják nálam: szét fogják szedni a butoraimat,
felhányni a bádeni villámat; a leányom szekrényeit, leveleit, iratait
laponként át fogják vizsgálni. Oh, minő gondolat ez!
– Ne siessek ki hozzá Bádenbe?
– Ne hagyj most magamra. Rosszat is tennél vele, mert ő rögtön idesietne
hozzám, s akadályozna…
Itt elszakítá a mondatot.
– Miben?
Kétszer is ismétlé az inas: «miben?» mit akar ön?
Kis vártatva azt kérdé a bankár:
– Itt van a leányomnak a fényképészeti szekrénye?
– Igen.
– Nálad a kulcsa?
– Nálam van. Megparancsolta, hogy soha se adjam ki a kezemből, mert
abban mérgek is vannak.
– Csendesen!
– Hiszen senki sincs a közelben.
– Láttad, milyen jó kedve volt ma?
– Ki nem fogyott a nevetésből.
– Ez az ember azt jósolta neki, hogy el fogja rabolni a nevetést az
arczáról.
– Talán még sem.
– De megteszi. Szállítsd ide nekem azt a szekrényt.
– Uram. Mire gondol ön?
– Hát hiszed, hogy én bevárom azt az órát, a melyben ezt a vádat egy
sensatiohajhász karzat előtt a fejemre olvassák?
– A vád még nem itélet.
– De én magam itéltem el magamat, s magamtól kihez appelláljak?
– Leánya atyjához. Ön atya is!
A bankár nagyot sóhajtott.
– Igaz. Szegény gyermek. Őt is meggyalázom.
– És azonfölül nyomorba taszítja.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy elveszíti az életbiztosítását is. Ön a kisasszony
születésekor egy biztosító társulatnál nagy összeget tett le avégre,
hogy ha a lánya a huszonnégy éves korát betölti, akkor egyszerre
kétszázezer forintot kapjon. Én még házsártoskodtam, hogy minek ez a
fölösleges gondoskodás, a mire ön azt felelte: «hagyd el Péter: egy
bankárnak az újszülöttje sokat megérhet huszonnégy esztendős koráig; ezt
az egyet semmi viszontagság el nem veheti tőle. Legfeljebb, ha
öngyilkossá lennék, mert akkor odavész a befizetett összeg. De hát az
lehetetlen».
– Így mondtam. Hisz én sohasem játszottam a börzén. Tudva semmibe nem
fogtam, a mi becsületemre homályt vethetne. És mégis eljött!
– Akkor a kisasszony nemcsak árvaságra jut, hanem a végső nyomorba is.
– Igaz. Ő sohasem tanult semmit, a miből meg lehet élni, még csak az
embereknek hizelkedni sem.
– Még csak magát piperézni sem.
– Rettenetes egy gondolat. Hát nincsenek az Istennek halálangyalai, a
kik eljőjjenek, mikor valaki nagyon hivja őket? Hány embert ért rögtöni
halál dobzódó tivornya közben! Az orvosok mindig fenyegetnek vele, hogy
egyszer egy rögtöni szívszélhüdés fog megölni. Hát kell még ennek a
nyomorult szivnek ennél nagyobb fájdalom is!
– Most már én mondom, uram, hogy beszéljünk csendesebben. A negyedik
szobába is áthallik, a mit ön beszél. Mondja csak, azon esetben, ha
valakit orgyilkos kéz öl meg, a biztosított összeget kifizetik?
– Áldott volna az orgyilkos, a ki azt megtenné!
Péter odatette az urának a kezét a fejére.
– Hova gondolsz? riadt föl a bankár.
Péter nem felelt semmit. Fölkelt a térdéről, elhagyta a szobát, s
nemsokára ismét visszatért azzal a kis vasszekrénynyel a kezében, a
melyben Godiva vegyészi szerei álltak. Azt letette az asztalra.
Beledugta a zárjába a kulcsot.
Aztán menni készült.
– Jó éjszakát, uram.
A bankár visszakiáltá.
– Maradj itt. Jöjj az ágyamhoz. Mire gondolsz?
– Arra az áldásra, a mit öntől kaptam. Ha holnap azt fogják kérdeni: «Ki
tette ezt?» előállok, s azt mondom: «én tettem!»
– Őrjöngsz te! Hát mi okát tudnád adni annak?
– Hát mit? Azt, hogy megtudtam, hogy a gazdám lopott pénzeket kezelt;
lepecsételték miatta a comptoirját. Hát én akkor miért legyek becsületes
ember? Megöltem a gazdámat, s aztán letéptem a pecséteket az ajtóról;
összeszedtem a szekrényekből a mi értékest találtam, s aztán odább
futottam vele, míg kézre nem kerültem. Ez egészen tiszta munka.
A bankár elkezdett zokogni, odavonta azt az őszbe csavarodó fejét a régi
hű cselédnek, a keblére.
– Mit tennél! Te régi hű barátom! Egyetlen igaz hívem, te. Hisz ez egy
olyan rémtett volna, a miért életfogytiglani börtönre itélnének.
– Hát mi különbséget tesz az, hogy ezt a maradékát a napok salakjának
itt Bécsben fogyasztom-e el, mint egyik ajtóról a másikhoz kéredzkedő
elzűllött kutyája egy veszett hírű gazdának; tányérnyalásból,
kézcsókolásból, szidalomból élve; vagy pedig a szép nyugalmas Illaván,
csizmavarrással szolgálva meg a jó rozskenyeret, a miből eleget adnak a
raboknak. Jól bánnak ott a rabokkal, nem szidják, nem csufolják. Aztán
olyan szép kilátás esik onnan a dupla vasrács közül a gyönyörű Vág
völgyére. Jártam én már ottan egyszer látogatóban, kiváncsiságból. Akkor
szerettem meg.
– Ne mondd tovább!
– Mondom biz én. És hogyha mindjárt a hóhér kezébe kerülnék is, még az
sem ijesztene vissza. Mi ez az én rossz szürke fejem? Mit érnek ezek az
én ostoba csontjaim, ha én ezeknek az árán megválthatom az én drága jó
kisasszonyomnak a sorsát? A kit én kis gyerek korában karomon hordoztam,
a kitől soha sem kaptam mást, mint jó szót és megbecsülést, a ki nekem
olyan volt, mint egy élő szent ezen a világon! Minek beszélünk erről
többet?
– Nem, nem fogadhatom el ezt az áldozatot! Nem mehetek az Isten elé
azzal a teherrel a lelkemen, hogy én követtem el a bűnt s más bűnhödik
meg érte miattam.
Péter felállt, kiegyenesedett.
– Tegye ön, a mit akar, uram. Én a szekrényt itthagyom. Hogy én mit
teszek ezután? az az én gondom. Egy óra mulva visszajövök ide s
megnézem, hogy vagyunk? Ha ön jól van, én is jól vagyok. Istennek
ajánlom! Az ajtóban még egyszer megállt és visszafordult. Hanem ha még
egyszer visszatérek, akkor már kést is hozok magammal.
Azzal kiment s úgy becsapta maga után az ajtót, hogy arra minden alvó
fölébredhetett a házban.
NEM NEVET MÁR.
Késő reggel volt már, mikor Stauner úr Lándory hálószobájába benyitott.
Lándory még akkor is aludt.
– Uram. Már nyolcz óra elmult.
Lándory felugrott az ágyból. Boszus volt magára.
– Hogy tudtam ennyi ideig elaludni?
– Esős idő van, s az ablaktáblák be voltak téve.
– Egy órát sem hallottam ütni. Vártam, hogy a Péter majd bejön, s
kinyitja az ablaktáblákat.
Stauner maga nyitogatta fel azokat. A zápor nagy cseppekben kopogott az
ablaküvegeken.
– Csak húzza ön fel a csizmáit tisztítatlanúl. A Péter nem fog azokért
bejönni, mert a Péter az éjjel megölte a gazdáját, feltörte a
lepecsételt comptoirt; ellopta a pénzösszegeket a szekrényből és
megszökött velük.
Ez már csakugyan hatásos módszer volt, valakinek az álmot kiverni a
szeméből.
– A Péter! kiáltá fel Lándory, hirtelen kiugorva fekhelyéből. A hű, öreg
cseléd!
– Igen. A Péter, mondá Stauner úr, tapasztalatai által szerzett
fölényének teljes önérzetével: apró, fekete, szuró szemei csaknem
gunyosan néztek féloldalt Lándory arczára, mintha azt mondanák: «látod?
Téged az meglep, engemet nem».
– De hát bizonyos az? kérdezé Lándory, öltönydarabjait hirtelen
felszedve magára.
– Hogy a bankár halva fekszik az ágyában, arról meggyőződhetik ön a
saját szemeivel. Kopogást hallok az előszobában; bizonyosan a
rendőrbiztos és a halottkém érkeztek meg; sietek eléjük, mert én zártam
be minden ajtót.
Lándory már felöltözötten jött ki a hálószobájából, midőn a két úr
Staunerrel együtt a corridoron végig haladt. Aztán együtt mentek a
bankár hálószobájába.
Ott feküdt az ágyon a halott, az egyik megmerevült karját magasra
emelve, kezét ökölre szorítva, míg a másik kezével a torkához látszott
kapni görcsösen. A feje hátra volt szegve; nyitva maradt szeme felfelé
fordulva; arczán és homlokán szederjes foltok. Nem lehetett ráismerni a
tegnapi arczra.
Az ágya előtti tigrisbőrön hevert egy elejtett pohár, melynek tartalma
foltot hagyott a szőrmén.
Az orvos megállapította, hogy cyankali mérgezés esete forog fenn.
A helyszini vizsgálat azt is kiderítette, hogy a bűntett mikép lett
végrehajtva. – Az inas szobájában megtalálták a kisasszony fényképészeti
szekrényét, abból a cyankali jegygyel bélyegzett üveg ki volt véve s az
asztalon eldobva, egy kifacsart czitrom héjával együtt.
A további vizsgálat még halmozta a bűntanujeleket. A hivatalos pecsétek
a comptoir-ajtóról le voltak szakgatva; a Wertheim-szekrények ajtai
feltárva, a kulcscsomag a tresor závárába dugva. Bankjegycsomagok,
aranypénzgöngyölegek mind eltüntek. Egy göngyöleg, a miben husz
krajczárosok voltak, ketté volt törve s aztán a földre dobva.
Még valami más jel is volt. A könyvvezető szobájában volt egy egyszerű
chiffoniére, annak az ajtaja erőszakosan volt felfeszítve baltával. A
vizsgálathoz felhívott kapusné azt bizonyítá, hogy abban szokott állni
az öreg hivatalnok utiköntöse, hogy kéznél legyen, mikor hirtelen el
kell utaznia valami küldetésben. Ezek az öltönydarabok mind hiányzottak.
Helyettük rátaláltak a szekrény alá dugva az inas-livreére, mit Péter
tegnap este viselt.
A kapusné azt mondá, hogy ő reggel hajnal előtt, mikor még sötét volt,
csakugyan bocsátott ki a kapun egy urat, a kit ő a könyvvezetőnek
nézett, a prémes gallérja a füléig felhúzva, a vidrabőr utazósüvege a
szeméig lenyomva, kezében egy fogantyús bőrönd. Azt hitte, hogy a
könyvvezető. A jó reggel kivánásra épen úgy mordulta el poroszos
kiejtéssel a szokásos «morjen»-t, a hogy máskor. Odakinn az utczán
rögtön kifeszítette az esernyőjét, az öreg úr szavajárásával mormogva
«Hundewetter!» azután tovább czammogott, épen olyan koszrogó léptekkel,
a hogy az öreg úr szokott.
Ekkor Lándoryt kérdezte ki a rendőrbiztos.
– Milyen meggyőződéssel vált el öntől Traumhold úr az éjjel megejtett
vizsgálat után? Lehetett oka öngyilkossá lenni?
– Ellenkezőleg. Jól tudhatta, hogy az ő ügyét a haláleset csak
bonyolultabbá teszi. Felvilágításokat csak ő maga adhat. A becsülete
hozzá volt kötve az életéhez.
(Most az egyszer ő is tévedt!)
Most Stauner úr adta elő a tapasztalatait.
– Én az éjjel vacsora után, a mint a gyertyát eloltottam, felöltözve
maradtam, csak a czipőimet húztam le, s úgy dőltem le az ágyba. Nem telt
el bele fél óra, hogy valamelyik távolabb eső szobában beszélgetést
hallottam. Nekem igen éles hallásom van. Felkeltem, s czipő nélkül
odalopóztam az étterem ajtajáig. Hallgatóztam. A beszéd a harmadik
szobából jött. Oda nem mehettem, mert az ebédlő ajtaja be volt zárva. A
bankárnak és az inasának a szavaira ismertem. Indulatosan beszéltek.
Utoljára egy ajtócsattanás végezte be a beszédet, s arra léptek
közeledtek az ajtó felé. Én visszavonultam a szobámba. Ébren figyeltem
minden neszre. Hallottam, hogy ujra nyilik egy belső ajtó, nagyon
csendesen; valaki halkan beszél. – Arra egy elfojtott kiáltás
következett vagy valami hördülés, olyanforma, mint egy nehéz álomban
küzdőé; azután elcsendesült minden.
– Mennyi időköz lehetett az ajtónyilás hangja és a hördülés között?
kérdezé a biztos.
– Talán öt percz. Külömben feszült, válságos helyzetben az időszámítás
csalhat. Azt azonban már minutányi pontossággal megmondhatom, hogy mikor
mit észleltem ettől fogva, mert az órámat oda tettem magam elé.
Háromnegyed négyre hallottam, hogy az előszoba ajtajában csendesen
elfordul a kulcs. Valaki lemegy a lépcsőn. A lépcsőháznak vasrács ajtaja
van. Beletelt húsz percz, hogy ezt az ajtót felnyitották. Addig várt az
ember. Kitaláltam az okát. A távolból hallatszott a vasuthoz vivő
omnibus gördülése. Akkor egymás után hirtelen következett a lépcsőajtó
nyitása és a kapué. Akkor az ablakhoz siettem megnézni, hogy ki megy ki.
Nem láttam meg az alakját, mert már az esernyőt kifeszítve lépett ki az
utczára. Csámpás léptekkel ment a közeledő omnibus elé, bal kezében egy
bőröndöt vitt. Az utczának mind a két szegletén volt felállítva egy
detectivem, azzal az utasítással, hogy a ki csak az éjjel a
Traumhold-palotából kimegy, azt nyomról-nyomra kisérje s ha utra kel,
utazzék vele együtt s nekem minden állomásról rögtön táviratot küldjön
ide a palotába. Az omnibus kétszer állt meg ez utczában. Hét órakor az
emberemtől megkaptam az első tudósítást, a kisért alak
személyleirásával. Azt is megtudtam, hogy Bukarestig váltott első
osztályu jegyet. Rögtön siettem át a bankár hálószobájába. Így találtam
őt, a hogy önök látták. Már halva volt: legalább három óra óta. Hirtelen
átsiettem a mellékszobákba s felfedeztem a pecsétek erőszakos
felszakítását és a pénztárak felnyitását. – Rögtön jelt adtam az
ablakból a második detectivnek s táviratot küldtem általa a pozsonyi,
érsekujvári és budapesti rendőrállomásokhoz, hogy a személyleirás
szerint felismerendő utazót tartóztassák le.
– Sietek a vasuthoz! mondá Lándory a tudósítás után.
– A nyolcz órai vonat is elment már.
– Külön vonatot rendelek.
– Kár lesz önnek magát fárasztani és költségbe verni, mondá önérzetes
nyugodtsággal Stauner ur. Itt van már a zsebemben a második távirat a
detectivemtől: Pozsonyban kelt: «Szökevény tolvaj inas, Kalthahn Péter
elfogatott, rablott pénz megtaláltatott nála».
Azzal büszkén nézett oda Lándory szemébe, egész fölényét éreztetve a
«kezdő» pályatárssal, mintha mondaná magában:
– «Igy szoktuk «mink» elfogni a tolvajt, röptiben.
Lándory olvasva e gondolatot a kis ur arczán, magában gondolhatott rá
vissza ilyesmit: «a ki maga is el akarja magát fogatni».
Az elfogott inast is a nagy rémpör többi sorsosai közé szállíták. Ennek
már álarczot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolni
valója nem volt.
Az itéletkimondás azután már nem Lándory dolga volt. Erre egy delegált
törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnpör számára alkottak.
Lándory az alatt, míg a biróság az óriási vizsgálati adathalmazzal
küzködött, felutazott Trencsénbe, s ott előidéztetve azokat a
kalauzokat, a kik az ál-Monterossot a Vág vidékét ékesítő regényes
várromokig elvezették, azoknak a kiséretében fölkereste mind azokat a
helyeket, a melyeken a tolvajvezér megfordult, megmagyaráztatott minden
körülményt a legapróbb részletekig, melyek között e romok látogatása
történt: hol pihent meg? hol rajzolt az albumába? hol tartott
falatozást? minő táskát hordott magával?
Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga
után. Egy válloncsüggő bőrtáskát hordott mindig magával, a mit soha sem
hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű furfangos zárral
reteszelte el, a minőt az orosz utazók hordanak magukkal s mely minden
ajtóra alkalmazható.
E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát
felkeresni, a pinczéikbe, cisternáikba leszállni, pusztán találomra,
haszontalan vállalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia
Lándorynak, hogy kutatásainak czélját ki ne hagyja találni, mert ha hire
futamodik, hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe
mind odaszalad kincskeresni. S még meglehet, hogy rátalálnak.
Ez idő alatt is folyvást értesítteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról,
mely most már az administrativ közegek intézkedése alá került. A megholt
bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták
s ellene a kártérítési keresetet megindították.
Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az
ujabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi
gyámhivatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának
árvagyámjául ő neveztetett ki – a leány saját kívánatára.
Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól?
Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát?
Godiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely
házukat romba dönté s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése
volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául? Olyan nagy-e a
bizalma hozzá? Vagy valami dæmoni boszuállása egy eltiport teremtésnek:
«ha elrontottad a sorsomat; már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy
lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agoniámat»?
Gyávaságot nem tételezhetett föl arról a leányról.
Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen
ő maga mondta neki: «még látni fogjuk egymást; – és ugy, hogy nem én
jövök el önhöz».
Tehát bizonyosnak hitte, hogy az fog eljönni ő hozzá.
A magyarországi törvények szerint az árvagyámságot mindenki tartozik
elfogadni, akit az árva gyámjául kiván. Ez elől kitérni nem is lehet,
nem is szabad.
Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszéknek, hogy elfogadja a
gyámságot.
Másnap ott volt a lakásán Godiva.
Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa.
Minden csengetésre maga ment ki az ajtót kinyitni. Egyszer azután
csakugyan az állt előtte, a kire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű
selyemfátyollal letakart arczczal.
– Vártam önre, mondá neki.
Hát ráismert? A sűrű fátyolon keresztül.
A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az
arczáról.
Mennyire el volt változva! Ugyanaz a kép, a mi az első találkozásnál,
csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült
villámlobbanás fényétől átvilágítva.
El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme
volna.
Ugyan miért jött?
Talán azt az igéretet beváltani, hogy az elrabolt nevetési kincset
apródonkint fogja neki egykor visszaadni, a ki elrabolta?
Lándory nem ért rá kérdést intézni hozzá.
A leány, a mint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre
megragadta a kezét, s e szókat mondá, mély heves hangon:
– Uram! Gazember volt-e az én apám?
Lándory visszadöbbent e hangtól, e szótól.
A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját s még
határozottabban ismétlé a kérdést.
– Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, a ki legjobban tudja, gazember
volt-e az én apám?
– Nem!
Lándory épen olyan hevesen adta meg a választ.
A leány még mindig nem eresztette el a kezét.
– Igaz lelkére mondja ön ezt?
– Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta,
becsületes ember volt.
A leány e szókra lerogyott egy kerevetre s lehajtá a keblére gyászba
borult fejét.
– Mégis meg kellett neki halni! suttogá alig hallhatóan.
Lándorynak az ajkán volt már a vígasz, «hiszen meggyilkolta a saját
szolgája». – Banalis phrasis. Elhallgatott vele.
– Beszéljünk az ön dolgáról, mondá, leülve egy karszékbe Godivával
szemben.
– Az, hogy az apám meghalt, rebegé a leány, elég sötétség rám nézve. De
még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte
meg. Az az ember, a ki nem volt szolga, de hozzánk tartozó családtag
volt a házunknál, a mióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség
mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakai mesebeli dzsinok, a kik
csak arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak s mindig csak
jót tegyenek; az az ember, a ki engem úgy szeretett – nem mint egy jó
ember – de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért?
Hogy a pénzét elrabolja? Minek? Ősz feje volt már! Mit akart vele tenni?
Ez a gondolat megőrjit. Az öreg Péter tett engem árvaleánynyá!
– Beszéljünk az ön dolgáról, Godiva kisasszony! Én rossz vigasztaló
vagyok. Kérges szivem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben.
– Az enyimet nem fogja ön hallani. A nevetést elfeledtem, de a sírást
azért nem tanultam meg. – Mégis vissza kell térnem arra a tárgyra, a min
kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt czinkostárs, miért ellene
az a meggyalázó eljárás?
– Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a
vasuton a mozdony elgázol. – Ő – kimondom – egészen magas elvű
indokokból összeköttetésbe elegyedett politikai álarcz alá rejtőzött
gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következményei el nem fordíthatók. De
önnek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel.
– Már hozzá szoktam a nem piruláshoz. Még egy kérdést! Fedezi-e az
atyámnak a vagyona azt a kárt, a mit az ő jóhiszeműsége okozott?
– Én ugy tudom, hogy bőven fedezi, sőt meghaladja.
– Akkor miért tartják fenn ellene a megszégyenítő eljárást? a
bünvizsgálatot?
– Van egy függőben maradt ügy, a mi igen nagy befolyású embereket
érdekel, s a mi még tisztázva nincs.
– S nem lehetne ezt az ügyet befejezni – például akkora összeggel, mely
a vádoló követelésének megfelel?
Lándory most már kezdte kitalálni Godiva észjárását.
– Hol vennők azt az összeget?
– Önnek igazán kapóra jön ez a kérdés. Én beszélek itt nagy
tőkepénzekről, a ki ingyen jegygyel, a mit egy vasutigazgató (régi jó
barát) kegyelméből kaptam, utazom Budapestre.
– Hát rokonai?