sajátszerű törvény: miszerint mindenkinek otthon kell hagyni a hivatalos
«én»-jét s ide csak a kedvesebbik «én»-jét szabad behozni. Látják önök
azt a nagy perselyt ott a szegletben. A ki itt e helyen a saját
mesterségéről kezd el beszélni, rögtön elitéltetik egy forint birságra.
Esztendő végén egy szegény leányt házasítunk ki belőle.
A kisebbik úr úgy tett, mintha mind ez csupa ujság volna rá nézve. (A
legjáratosabb detectivje volt a bécsi rendőrségnek, ismerte jobban a
bemutatottakat, mint a házikisasszony).
– Én, a jobbik énemmel tilinkóművész vagyok, hivatalosan pedig
vízmű-mérnök.
– Vigyázzon hát magára, hogy a vizes palaczkhoz ne találjon nyulni, mert
az már a mesterségébe vág.
– Tartani fogom magam a boros palaczkhoz.
– És ön uram, szólt arczát nevetésre készítve elő Godiva, a hirhedett
inquisitor, ön, ugy-e bár jobb óráiban költő, a ki verseket szokott
irni?
– Azt hiszem, hogy az vagyok, mondá Lándory. Még ugyan nem próbáltam. De
szivesen megteszem, hogy egész nap az ujjaimon számlálom a verslábakat,
csakhogy a hivatalos énemtől megszabadulhassak.
– Ha ezt nem mondta volna ön, most kényszeríteném, hogy üljön le közénk
«takart verseket» irni. Mindenki ír egy sort, annak csak a végszavát
mondja meg a szomszédjának s az talál rá rímet és ahhoz ír egy másik
sort, utoljára az egész költeményt összeolvassák. Hanem most ebből nem
lesz semmi. Ön azt ejtette ki, hogy szabadulni szeretne attól a
foglalkozástól, a mi által hirhedetté lett. Ez önt tán kínozza? No hát
én rá akarom önt kényszeríteni, hogy találjon benne mulatságot.
– Mulatságot? A bűnvizsgálásban?
– A hogy én tervezem. Most támadt ez az ötletem. Ez az egész társaság
itt csupa gonosztevőkből áll. Még most senki sem tudja, hogy mi a vétke?
A hányan vannak, annyi czédulára felirunk egy-egy gonosztettet, azután
kalapba dobjuk, s kiki húz ki magának egyet. Én pedig leszek a
vizsgálóbiró, a ki a bűnöst kivallatom. Még önt is. Majd meglátja ön,
milyen keresztkérdések közé szorítom. Mindenkit vallomásra kényszerítek.
Tanulni fog tőlem.
Godiva folyvást kaczagva mondá el a bizarr ötletét, mely az egész
társaság tetszését egyszerre megnyeré. Az bizony nagyon derék lesz.
Vádlott bűnösként állani a biró elé, olyan vétek miatt, a miről az
embernek még csak sejtelme sincsen előre. Valódi Hogarth-képet mutatott
az egész társaság.
Komoly csak Lándory arcza maradt. Mélabúsan nézett a kaczagó leányra.
Olyan jól illett annak az elevenség.
Kicsiny, finom termetű tündérke volt, fehér kezecskékkel, a miknek a
rózsaszinhegyű ujjai visszahajlottak. Arczán igen kevés pirosság, olyan,
mint a testszin thearózsáé, annál jobban illett neki a kaczagás. A kis,
fölvetett pisze orr, a lüktető czimpáival, az égő parázsszemek, a
vékonyan rajzolt mozgékony szemöldök s az arcz és áll
szerelemgödröcskéi, mind úgy disponálva voltak a derültséghez. S mikor
kaczagott, úgy repkedett a murillói angyalkák módjára félrövidre vágott
gesztenyeszin haja. Ez is szokatlan viselet ebben a divatszakban, a
mikor a hölgyek egész hajkalácsokat, egész boa constrictorokat viseltek
a fejükön – nem is a saját terményüket.
Hirtelen oda hozták eléje az iróasztalkát, ő felkapta a tollat, s
elkezdte a schédákat megirni, eltakarva a másik kezével, hogy bele ne
lássanak, egyszer-egyszer csendes kunczogást fojtott vissza bezárt
ajkaival, valami furcsa ötletnél. Azalatt, a míg ezt a munkát végezte, a
társaság üres idejét kitölté Stauner úr a tilinkóművész.
Bámulni való az a kis zeneszer, a magyar puszták fából faragott
pacsirtája; alig nagyobb egy becsületes szivarnál. S a legábrándosabb
dalok laknak benne, miket a pásztorművészek költenek virágos bokrok
alatt.
Nagy tetszést aratott vele a kis emberke.
– Ön elmehetne hamelni patkányfogónak! kiáltá oda tetsző véleményét
Godiva kisasszony, az iróasztaltól.
– Azon gondolkozom épen, felelt az alacsony termetü.
Hogy nevettek rajta!
Godiva kisasszony elkészült a schédáival: azokat összesodorták s egy
khinai bronz vederkébe halmozva, kitették egy kis asztalra, melynek
egyetlen lábát egy hosszúnyaku gém képezte, abból kellett kinek-kinek a
maga terhelő vádját kihúzni.
Elsőrendű vádlott volt az ezredes.
A bűnvád, a mit a kihúzott czéduláról magára olvasott, volt «az
uzsoráskodás vétsége».
Az egész társaság felkaczagott, de Godiva kisasszony meg tudta tartani
birói komolyságát, s ez erőltetett ünnepélyesség még jobban növelte a
tréfát.
Az ezredesről mindenki tudta, hogy azt a bűnt csak passiv minőségében
ismeri.
És a mellett komolyan kellett védekeznie a biró faggatásaira, hol és
mikor találkozott a «Bärele»-vel? hát a «Meerengel»-lel, meg a
«schmierminidan»-nal? hogyan fonta be őket? hány perczenttel kezdte az
uzsorát, s hogyan csavarta fel magasabbra? Az ezredes értette a tréfát.
A hét gyermekének az üdvösségére esküdött, (egy sem volt neki), hogy
soha ötös kamatnál többre nem adott pénzt, soha paraplémagazint nem
adott pénz helyett az adósnak, sülyedjen el a házzal együtt, ha valaha
nagyobb összegről állíttatott ki váltót, mint a mekkorát leszámlált.
Godiva kisasszony a vizsgálóbiró, tanukat állított vele szembe. Azokat
kifogásolta, mint rovott előéletű egyéniségeket. Majd sirva fakadt. És
utoljára felajánlotta a tisztító esküt. Úgy, hogy elvégre a biró
kénytelen volt őt bizonyítékok hiányában szabadon bocsátani, üdvös
leczkét tartva neki a megjavulásra.
Kevésbbé simán szabadult meg a hegedűművész, a ki a kihúzott czéduláról
a «csempészet» bűnét olvasta le a saját fejére. Ez olyan naiv ember
volt, a ki azt hitte, hogy a kit vádolnak, annak rögtön meg kell mondani
az igazat.
– Kérem, szabadkozék, én csak egy csomó szivart csempésztem be, a mennyi
a hegedűm tokjába belefért.
Erre rögtön esküdtszékké alakult át az egész társaság, s egyhangulag
kiáltá ki a verdictet: «egy forint birság, a miért hegedűről beszélt!»
A művész fizetett s örült, hogy ilyen olcsón szabadult ki a kriminálból.
Következett a szinész.
Ennek az jutott, hogy «parasztfogás» (Bauernfängerei).
– Meri ön tagadni? Nem adja ki magát egyszer grófnak, másszor királynak,
majd meg molnárnak, hogy a szegény parasztoktól elszedje a pénzüket?
Álszakált, álhajat tesz föl, így ámítja el az áldozatait.
Hasztalan volt minden tagadás. Nagyon sok esetet hoztak fel ellene. A
nyomtatott szinlapok bizonyítványul szolgáltak. Vádlott a sugóra
hivatkozott, hogy az veszi őt rá mindezen kihágásokra. Nem használt
semmit: – elitéltetett száz szinpadi meghalásra. – Nem volt vele
megelégedve.
– Keveslem ezt a büntetést! Felebbezek!
Ez után a bankigazgatónak kellett a vádlottak padjára ülni. Ő azt a bűnt
szerezte meg, hogy kis gyermekeket csalogat be az utczáról, s azokat
kifosztogatja.
Ez is nagyon «ad hominem» volt. Úgy volt ismeretes a vádlott, mint a
szegények jóltevője.
– Nem tagadom, hogy azt szoktam tenni. Minden tél kezdetén odacsalogatom
a gyerekeket az utczáról a házamba: a rongyos ruháikat levettetem velük
s uj ruhát adatok rájuk.
– Hányra megy az áldozatainak a száma? kérdezé a biró.
– Körülbelül százra.
– Igéri ön, hogy felhágy e gonosz üzletével?
– Nem tehetem, mert már hozzá vagyok szokva.
– Tehát elitéltetik szokásos gonosztettének megkétszerezésére.
Eddig tréfásan ment a játék, de a mint a «bacillusok» nagy mestere, a
kis doktor kibontotta a maga czéduláját, nagyon hosszú képet csinált
hozzá.
– Kérem, én azzal vádoltatom, hogy kuruzsolok.
Lett rá nagy nevetés! Még Godiva kisasszony is kiesett a szerepéből s
teljesen visszahelyezé nevetésre kész arczát a maga előjogaiba.
A doktor szabadkozott.
– Kérem! Ez nem járja! Itt az embernek, ha a saját mesterségéről beszél,
minden szóért egy forintot kell fizetni. Nekem most a betegeim mind a
fürdőkön vannak, a bacillusaim nem működnek. Én ez alatt a vallatás
alatt ruinált ember leszek!
Godiva kisasszony ismét komoly arczkifejezést erőszakolt.
– Hát mire való a tagadás? – Hát nekem, a vizsgáló birónak kell önt
megtanítanom arra, hogy miként védje magát?
– Ezt a prophilaxist csakugyan nem ismerem még.
– Egy forint birság a prophilaxisért! hangzott fel egyszerre az
esküdtszék khorusa.
– Egy műszó nem fogja elhagyni az ajkaimat többé.
– Hol kapta ön a diplomáját? vallatá Godiva.
– Nem tudom, mi az az állat.
– Tehát diploma nélkül gyakorolja az orvoslást?
– Tagadom. Van egy bizonyítványom a tavalyi Narrenabendről.
– Tehát mi önnek a keresetmódja?
– Verseket irok. Azoknak a honoráriumából élek.
– Miféle verseket?
– Szerelmes verseket.
– A szerelem: betegség; a ki szerelmes verseket ir, a legveszedelmesebb
kuruzsló. Vádlott saját vallomása alapján elitéltetik örök
szívfájdalomra.
Az elitélt úgy tett, mintha vigasztalhatatlan volna.
Nagyon mulatságos volt ez a tréfa, és a mellett egészen ártatlan.
A főtisztelendő úrnak sem lehetett magát belőle kihúzni. Mikor
kibontotta a véletlenül kihúzott czédulát, azt olvasta le róla:
«Boszuállás szerelemféltésből.»
Minden ember a szájához kapott, hogy a nevetését elfojtsa. Godiva
kisasszony arcza pedig egyszerre fülig piros lett. Ezuttal a biró volt
erősen kelepczébe szorítva. Minő kérdéseket koczkáztasson ő
püspökségéhez a felvetett théma értelmében?
Jó szerencse, hogy a főpap nagy szellemnyugalommal volt megáldva. Egy
pillanatra sem jött zavarba, kezét mellére téve, kenetteljesen mondá:
– Igenis, elismerem. Szerelemféltő vagyok és boszuálló. Szeretem és
féltem az én mennybeli menyasszonyomat, s azokat, a kik őt tagadják vagy
nem tisztelik, irgalom nélkül a pokolra vetem.
– Felmentünk tégedet, zendült rá Godiva kisasszony szava s utána az
egész társaságé.
Csak egy chorus-zavaró hang tört ki a többi közül: «Kár volt!» (Ez
bizonyosan valami titkos szabadkőműves.)
A tilinkóvirtuózra következett a sor.
No ez járt szépen.
Az volt az ellene emelt vád, hogy párbajban megölte az ellenfelét.
Csak rá kellett nézni erre a kicsiny, vézna alakra, hogy az ember nagyot
nevessen erre a vádra. Elég lett volna neki annyit mondani: «nézzetek
rám és azután itéljetek».
Stauner úr azonban meg akarta mutatni, hogy milyen fából van faragva az
igazi gonosztevő, a ki érti a maga tudományát. Belement a mulatságba s
elfogadta a neki szánt szerepet. Egész vakmerőséggel fordult a biró
felé.
– Hogyan hivták az ellenfelemet, a kit megöltem?
– Müllernek.
– Hát én hozok ide tizenkét élő Müllert, a kik tanuskodni fognak
mellettem, hogy nem öltem meg őket.
– No ez a tizenharmadik Müller volt, mondá rá komolyan Godiva
kisasszony.
– S mikor történt az, hogy a Müller család részletes kiirtásában részt
vettem? hetvenkedék a vádlott.
– 1868-iki márczius 31-én.
– Orvosi és hatósági bizonyítványnyal fogom igazolni, hogy én azon a
napon Temesváron feküdtem betegen, sem kezemet, sem lábamat nem tudtam
megmozdítani.
– Álmentség! itt van a megölt ellenfél két secundánsa.
Godiva kisasszony felhivására azonnal vállalkozott két úr, a ki kész
volt bizonyítani, hogy ők segédkeztek annál a párbajnál, a melyben
Stauner úr a szerencsétlen Müllert lekaszabolta.
– Kifogást teszek a tanuk ellen, az egyik hamis kártyás, a másik csendes
őrült.
Hallatlan nagyot kaczagtak a sikeres védelmen.
De Godiva kisasszony sem maradt adós, felhivására a jelenlevő
bankigazgató bizonyságot tett, hogy az első tanu nem kártyás, csupán
«kibicz», míg a másiknak a doktor kiadta a hivatalos parerét, miszerint
annak volt ugyan valamikor delirium tremense, de már teljesen kigyógyult
belőle. Vádlott számára nem maradt menekülés.
– Nos és hátha bebizonyul rám, hogy párbajban embert öltem, mi baj
aztán? Én magyarországi honpolgár vagyok s az én hazámban a párbaj
halálos kimeneteleért a győztest államtitkárnak nevezik ki. (Hasonló
eset épen akkor történt.)
– Átadatik a magyar törvényhatóságnak! Lándory úr vegye őrizete alá.
Lándory az egész kedélyes tréfa alatt egy mellékasztalka mellett
lapozgatott Godiva kisasszony rajzalbumaiban, s úgy tett, mint a ki oda
sem ügyel. Mikor a nevét hallotta kimondatni, odalépett a mulatozó
csoport közé.
– Parancsolnak velem?
– Ön is idézve van, komolykodék Godiva kisasszony. Még egy vádlevél van
az urna fenekén. Ez önnek szól.
– E szerint nincs mit válogatnom. Kérem a bűnömet a fejemre olvastatni.
Godiva kigöngyölíté a czédulkát s teleszáj páthoszszal olvasá le róla:
«Betöréssel párosult rablás!»
Lándory meghajtá a fejét.
– Tetten kapattam. Betörtem e házba. Hiába minden tagadás.
– S mit akart ön innen elrabolni? Kérdé birói pedanssággal Godiva
kisasszony.
Erre a kérdésre nagyot hallgatott Lándory; szemeiből, melyek Godiva
tréfás arczára voltak fordítva, valami megnevezhetlen fájdalom beszélt,
volt abban bánat, szemrehányás, szánalom: minek volt ezt a kérdést
intézni hozzá?
Sokáig nem felelt; akadtak jámbor, jó szívű lelkek a társaságban, a kik
azt hitték, hogy zavarban van, s sugták neki: «Godiva kisasszony
albumait!» (ők persze, ha rabolnának, azokat vinnék el.)
Godiva elnevette magát. Talán hizelgett neki, hogy ezt a hires nevezetes
inquisitort most ő hozta zavarba.
Erre az elnevetésre aztán megkapta a gyors választ.
– Én ezt a nevetést fogom ellopni a kisasszony arczáról.
Taps és kaczagás fogadta ezt a szót minden oldalról. «Ez igazán
vakmerőség!» «Hamarább ellophatja a havat a Montblancról!» «Inkább a
tüzet a Vezuvból.»
Maga Godiva is hangos kaczajra nyitotta ajkait.
– Nem! Nem, uram! Azt az egyet nem lehet ellopni. Az nekem
elidegeníthetlen tulajdonom. Már gyermekkoromban úgy hittak, hogy a
«kaczagó Gili» «die Lachtaube». Aztán mit csinálna ön vele, ha az én
kaczagásomat ellophatná? Mire volna az önnek jó?
– Arra, hogy kegyednek apródonkint visszaadogassam.
– No a czél kimenti a gonosz szándékot, mint Szent Crispinnél a
bőrlopást az, hogy a szegények számára czipőt varrt belőle.
A tribunált megzavarta a Péter azzal a jelentéssel, hogy az uzsonna fel
van terítve a hársfák alatt.
Erre az egész társaság alászállt a veranda márvány lépcsőin,
végigsétálva a rózsás kert pázsitos közepét elfoglaló hattyustó partján,
melynek szélén egy kis szikla félsziget ormáról mesterséges patak
zuhogott alá.
A gazdag ozsonna a nyolcz hárs által képezett árnyékos köröndben volt
felterítve egy kerek asztalon; karcsú, aczélruganyos vasszékek, apró
asztalkák mellett kinálkozva olyanok számára, a kik külön szeretnek ülni
párosával.
Godiva odahivta maga mellé egy ilyen asztalkához Lándoryt. (Az újon jött
vendégnek vannak előjogai.)
– Önről azt mondják, hogy az embereknek a gondolatjaiban tud olvasni.
Büvészet ez?
– Nem. Jó részt tapasztalás. Hosszas ideig kellett azzal foglalkoznom,
hogy olyan embereknek a titkait napvilágra hozzam, a kiknek nagy okuk
van azokat elrejtegetni. Olyan közönséges ügyesség ez, mint a
prestidigitateur mesterfogása.
– Még is rendkívüli istenadomány kell hozzá.
– Szomorú adomány. Az ember nem lesz boldog az által, ha mindenkinek a
gondolatját kitalálja: elkezdve a szép hölgyön, a ki szemrehányást tesz,
hogy miért látogatjuk meg olyan ritkán, egész a pinczérig, a ki a
borravalónkkal a markában, azt mondja, hogy legyen holnap is szerencséje
hozzánk. Mikor az ember soha sem hiszi azt el, a mit hall.
– Hát azt kitalálja-e ön, a mit most én gondolok?
– Ki. Ön azt gondolja most, hogy ejnye mennyire csalatkozom én ebben a
mi új vendégünkben. A hir után valami rendkívüli arczot véltem nála az
albumom számára megszerezhetni, kegyetlen zöld szemekkel, most látok
előttem egy semmit nem mondó lomha képet, mintha csak ő volna a jámbor
«Trafiktürke» a dohányos bolt előtt.
Godiva felszökkent az ülőhelyéből.
– No de ez már boszorkányság. Egész a Trafiktürkéig. Hát belém lát ön?
– Nem. Csak az eszmeazonosság vezet rá. Az idevezető utcza szegletén van
egy dohánytőzs, annak a czégtáblájára van festve egy nyugodalmas
muzulmán, a ki veszedelmesen hasonlít hozzám. Gondolhattam, hogy kegyed
is észrevette azt.
– Azért még is belekerül ön az albumomba.
– Nem, kisasszony; kegyed nem fogja az én arczomat az albumában
megörökíteni.
– Hogyan? Ön megtiltja azt nekem, hogy én az ön arczát lerajzoljam?
– Nem tiltom meg: csak megjövendölöm.
– Ön megjövendöli? És az be szokott teljesülni, a mit ön megjósol? Hát
ehhez nem kell valami emberfölötti tehetség?
– Nem. Csak egyenlő erejű emlékezet, fantázia és itélő tehetség. A mint
egy embernek a kedélyét, jellemét megismertük, arról előre
megmondhatjuk, hogy az előrelátott körülmények között mit fog tenni.
– Hát én rólam vett ön már fel jellemrajzot?
– Vettem. Nekem is van albumom, mint önnek; csakhogy abba mind az van
levázolva, a mi láthatatlan.
– Szeretném az én láthatatlan «én»-emet látni az ön vázlatkönyvében.
– Megmutathatom. Mélyenérző, mélabús kedély, túlságosan erős hajlammal a
mások megbirálására, még nagyobbal az önbirálatra. Elkényeztetve
mindenkitől és abban unatkozva. Soha sem ismert semmit, a mi
boldogtalanság, visszás érzés, balsors, és kiváncsi rá, hogy milyen
lehet az. Szeretne daczolni a sorssal, mert elég erőt, büszkeséget érez
magában hozzá; de nincs alkalma rá s ez boszantja. Ezért ingerel,
kigunyol, kínoz mindenkit, a ki közelébe jön: szeretné, ha valakit meg
tudna haragítani; de nem sikerül; csupa hódoló arczok veszik körül. Ez
kínozza. Hejh milyen jól érezné magát, ha ezek a bókoló, édeskés arczok
egyszerre mind haragos torzképekké idomulnának itt körülötte s a hogy
epednek most egy mosolygásáért, úgy kiáltoznának rá: «mért nem sirsz?»
Godiva arczán az ámulat átszellemülése váltá fel az örök mosolygást.
Öntudatlanul szorítá a két kezét a keblére. Nagyot fohászkodott.
Bűvtükör volt az, a mit eléje tartottak.
Az általános pohárcsörgés szakítá félbe a beszélgetést. A nagy kerek
asztalnál a szép vizsgáló biró egészségére ittak. A hódolatot fogadni
kellett, kegyteljes leereszkedéssel.
Akkor egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Lándoryt:
– Nős ön?
– Nem vagyok az, s nem is szándékozom azzá lenni.
– Hogy lehet azt ilyen categorice kimondani?
– Birám kérdi, hát megvallom. Minden embernek a szívében van egy talány;
férfiéban, nőében egyaránt. Száz ember közül kilenczven nem törődik
ezzel a talánynyal: elveszi egymást a megoldatlan rébusszal együtt s
édes tudatlanságban él holtig, s belefásul abba a bajba, a minek az okát
nem érti; a tíz közül kilencz meg tudja oldani a talányt, s azt mondja
rá: ez nem az én talányom és idején eltávozik; «egy», a ki a megoldott
szívrejtélyben a saját titkára talált rá: «ez az én talányom!» Száz
közül egy. De hát nagy öntúlbecslés volna tőlem, ha azt képzelném, hogy
én vagyok az a századik.
– Pedig mindenki annak képzeli magát.
A Péter ismét megzavarta a társaságot azzal a jelentéssel, hogy a hintó
be van fogva. A kik a hét órai vonattal akarnak Bécsbe menni, azoknak
itt az ideje, hogy a vasúthoz induljanak.
A házi úr bocsánatot kért a vendégektől, hogy kénytelen őket elhagyni.
Üzleti ügyben a fővárosba kell sietnie Lándory és Stauner urakkal.
Nagynénje fogja vinni a háziasszonyi tisztet. Csak mulassanak.
Kilenczkor ismét megy vonat Bécsbe. Szép holdvilág van.
Azzal megölelte a leányát, talán erősebben is szorítá karjai közé, mint
máskor.
A két új vendég is búcsúzott. A tilinkós még késett; neki még volt egy
bevégezni való adomája, s egy kiinni való pohár johannisbergere. Azt kár
volna ott hagyni.
Könnyü szellő fuvallt végig a tó fölött, a hattyuk szárnyukat
szétterjesztve vitorláztak benne; Godiva összeborzongott, mikor Lándory
oldalán a tóparton végig haladt. Talán a szellőtől.
– Lássa ön: nekem úgy tetszik, hogy ön már eddig is elrabolta az
arczomról a nevetést.
Lándory Bertalan nem mondott rá semmit. Hát komolyan vette?
– Fogom még önt látni? kérdé Bertalantól a búcsúkézszorításnál.
– Azt hiszem, hogy igen.
– Meg fog bennünket látogatni?
– Nem!
– Én mégis fogom látni?
– Mégis.
A hintók tova gördültek. Az egyikben a két vendég, a másikban Traumhold
és Péter inas a bakon.
MONTEROSSO ÉS KOLACZIN.
A bécsi palotához megérkezve, Traumhold úr utasítást adott a
komornyikjának, hogy a két velejött úr számára nyittassa fel a
vendégszobákat, miután azok hosszabb ideig tartó üzleti foglalkozásban
az éjt itt fogják tölteni. Az ilyen vendégmarasztás nem volt szokatlan a
bankár házánál: az ő szakmájában a gyorsan végzés a főfeladat. Néha,
midőn sietős végezni való volt, külföldi üzletszövetségesekkel, a
virradat is ott lepte őket a dolgozó asztalnál. A munkát csak az éjfél
után feladott vacsora szakítja félbe. Ezuttal a szakácsa kinn volt ugyan
a Badeni-villában; de a «Muntsch»-szállodából lehetett hozatni.
Péternek meg lett az is mondva, hogy senkit se bocsásson be.
Az ajtókat mind bezárták: a három úr egyedül maradt a comptoirban.
Tizennyolcz évi üzleti könyveket átnézni nem tréfa dolog. Különösen a
vizsgálóbiró szemeivel.
Tételről tételre át kellett olvasni a foliansok minden rovatát. A
könyvek a legpontosabban voltak vezetve. Egy kiigazított szám, egy
megkorrigált betűszár nem volt bennük felfedezhető. Semmi fingált tétel,
semmi szemfényvesztő számjáték az egészben. Voltak az activák közt
tételek, melyek kezdetben nagy összegekkel figuráltak. Aztán évről-évre
mindig kevesebb lett a czímük alatt fölvéve, míg utoljára a százezer
forintos tétel helyén az állt «egy krajczár». Pontos üzletember az
egészen kárbaveszett követelést sem törli ki főkönyvéből; egy krajczár
értékkel ott kell annak figurálni örökké. Hátha valamikor actualis
értéke lesz megint.
Semmi restelni, takargatni való nem volt az üzleti könyvekben. A
nyereség rendes uton származott. Szédelgési vállalatok nem fordultak
elő. Sem «alapítási költségek» szemérmes czíme alá takart vesztegetési
kiadások. Uzsoráskodásnak nyoma sem volt. Syndicatusi nyereségek csak
olyan vállalatoknál, melyeknek részvényei folyton emelkedőben maradtak.
Az összeköttetetések egészen honnettek.
A depot-üzletnél is a legszigorubb rendet constatálták; a léteményezett
és ismét túladott részvényeknek, állampapiroknak, sorsjegyeknek,
prioritásoknak fel volt jegyezve a sorszáma, sőt még a készpénzül letett
ezres és százas bankjegyeknek a számai is be voltak jegyezve; franc,
lira, sterling, márka, rubel, piaszter, s ugyanannak az osztrák értékű
forint szerinti megnevezése.
Mikor négy évfolyam üzleti könyveit átnézték, akkor azt a kérdést
intézte Lándory Traumholdhoz:
– Nem sziveskednék ön nekem megmondani, hogy ki az a Monterosso úr, a
kinek a neve több izben előfordul e könyvekben, mint letéteményező, és
ki az a Kolaczin úr, a kinek későbben, néha félév mulva ugyanezek a
letétemények elküldetnek?
Erre a kérdésre elsápadt a bankár.
Összeszedte magát s nyugodtan válaszolt.
– Politikai ügyekben való vizsgálatra is ki vannak önök küldetve?
– Arra nem vagyunk.
– Akkor kérném, hogy Stauner úr hagyna bennünket egyedül; mert erre a
kérdésre csupán magyar vizsgáló birónak felelhetek.
– Nincs ellene kifogásom.
– Kérem tehát Stauner urat, legyen szives átmenni a billardterembe, s
mulassa magát egy kis carambol partieval, a míg utána megyünk. Nem
sokára vacsorálunk aztán.
Traumhold egészen hitte azt, hogy ő még ma együtt fog tekézni és
vacsorálni a két vendégével.
Stauner úr felkelt és kiment a szobából.
A bankár némi izgatottságtól reszkető hangon kezdé.
– Uram, ön patriota volt «ezekben az években.»
– Most is az vagyok.
– Azt értem alatta, hogy azon hazafiak közé tartozott, a kik készek
voltak a legszélsőbb eszközökhöz is hozzá nyulni azért, hogy hazájuk
alkotmányát visszavívják.
– Köztük voltam.
– Akkor önre nézve nem lesz meglepetés, ha felfedezem, miszerint
Monterosso egy turini bankár, a ki egyenes összeköttetésben állt
Napoleon Jerome herczeggel és Cavourral. Az a Kolaczin pedig egy varsói
bankár, a ki Langiewicznek a megbizottja volt. Ha még egy évfolyammal
tovább fogja ön átvizsgálni a könyveimet, majd fog ön tételekre akadni,
Monterosso neve alatt, a melyek áthelyezésüket Budapest felé vették s az
ottani patrioták bankárjánál találtak elszámolásra. Én a fejemmel
játszottam az önök szabadságának az ügyeért. Most, ha tetszik, vegye ön
el a fejemet.
Lándory nehezet sóhajtott. Hivatalos feladatának egész alpes-súlya még
így nem nyomta a keblét, mint most.