JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXVII. KÖTET
A LÉLEKIDOMÁR. I.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1897
A LÉLEKIDOMÁR
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
I. RÉSZ
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1897
A CZÍM-ALAK.
A mi az állatszelidítő a fenevadak ketreczében, a mi a hindu kigyóbűvölő
a csúszó-mászói között, a mi a ló-idomár a fék-nemszokta szilaj ménnel
szemben: az a «lélekidomár» a lelkes állatok világában.
Új szó, rossz szó, de nincs más.
Az alak pedig létezik, mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót
kellett a számára kitalálni.
Egy közönséges ember, a kinek nincs a kezében sem Mózes varázspálczája,
sem villanyütésű Cagliostro-bot, még csak egy csendbiztosi korbács sem,
a ki nem rendelkezik Monte Christo-i mesés kincsekkel, nem hoz magával
hódító külsőt, a ki nem művész, nem költő, nem hős, még csak nem is
politikai celebritás.
És mégis csodákat tud tenni.
Kitalálja annak a gondolatját, a kivel beszél, azt a gondolatot, a mit
az elmondott szó gondosan rejteget.
Eléje kerül a szándéknak s kihallgatja a titkos vágyakat.
Önvádra kényszeríti a megrögzött bűnöst, éjlátta, sírelhantolta
rémtetteket napfényre idéz.
A kétségbeesettet, a ki öngyilkosságra gondol, visszavezeti a
léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új életet kezdeni.
Lát szivet és lelket, a börtönök sötétjén s az úri termek csillogó
ragyogásán keresztül.
Idegen országban, új társaság, ismeretlen világ közepett is egyszerre
otthon találja magát, s úgy játszik az emberek lelkein, mint a virtuoz a
hegedűn.
Halálos ellenségét jó barátjává tudja szelidíteni.
A hű czimbora képében felismeri veszedelmes ellenfelét és védeni tudja
magát messze időre tervezett kelepczéi ellen.
A gőgös megvetéstől kicsikarja az elismerő becsülést.
Kiszemel száz életfogytig elitélt rab közül egy méregkeverőt, s azt
teszi mindenesévé, a kire minden nap rábizza az életét.
Rajongó ragaszkodásra kényszeríti a kaczérság mintaképét.
És elég merész letépni a saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről,
melynek jelmondata: «a mások boldogtalanságának örülni s gyűlölni a
saját boldogságát».
És ez az ember a mellett nem valami kivételes lény: nem próféta, nem
önfeláldozó martir, nem megváltó szent, hanem rendes, közönséges
észjárású ember, a kinek minden vágya, öröme, fájdalma, olyan mint más
emberé szokott lenni: a ki épen úgy, mint mi valamennyien, ellenségeinek
ellensége, saját magának legjobb barátja, szenvedélyeinek szolgája, de
egész ember.
Azért idomár a lelkek fölött.
Hogyan lett azzá? Ezt mondja el a történetünk.
A VÉGZETES SZEMÉLYCSERE.
Az első csárdásnak vége volt, czigányok húzták a kopogóst; huszonnégy
pár tánczolta egész tűzzel: «három a táncz!» volt a jelszó, szokás
szerint.
Ebben csak az a nevezetes, hogy mind ez a budai királyi várpalota
termében történt: ugyanabban a teremben, a melyben a trónbeszédet
olvassa fel a király mind a két «ház» előtt.
A koronázási tánczestély volt ez.
A csárdás után szünidő következett, azután sorakozik a folytatás. A két
koronás fő folytatni fogja a cerclet. Most egy órára a legmagasabb urak
is a theázó-termekbe vonulnak vissza.
A bálteremből pedig tódul a fiatalság a buffetbe.
Minden ember fiatal «ma». Húsz esztendő ki lett törülve életéből a mai
nappal az egész magyar nemzetnek, hát hogy ne lett volna fiatal minden
ember?
Aztán ez a nemzeti viselet is fiatalít. Ezek a kevély, kérkedő,
bogláros, sujtásos, vitézkötéses jelmezek, a tomport verő kardok, a
pengő sarkantyúk, az arany czafrangos nyakkendők, mind fiatalítanak, még
a kinek szürke feje van, az is fiatal számba megy, a kopasz fej meg épen
nagyon hozzá illik a magyar ruhához.
A gazdag buffetben negyven udvari lakáj szolgáltatja az ételt és italt a
vendégeknek. Maguk az inasok is tekintélyes egyéniségek. Egynek a
melléről sem hiányzik valamely érdemrend. Némelyiké egészen válláig
végig van rakva keresztekkel és medaillokkal. Világos sárga frakkjuk
van, fekete, kétfejű sasos bordürrel, oldalukon vékony koszperd. A
vendég uraknak még most nincsenek érdemrendjeik. Még maguknak a
minisztereknek sincs. Hiszen csak tegnap óta miniszterek.
Még tegnapelőtt azzal köszöntöttük őket, hogy «servus pajtás», s ma már,
«hogy állok a grácziádban, kegyelmes uram?»
A buffet melletti kék teremben vannak kisebb kerek asztalok, a melyek
mellett (kerek asztalok szokása szerint) rendesen még egygyel több ember
elfér, mint a mennyi már körül ülte.
A kiknek elég praktikus eszük van, nem tapostatják le a sarkantyuikat a
buffetben, hanem igyekeznek egy ilyen kerek asztalt elfoglalni. Itt
aztán nincs pártkülömbség.
Minden ujon letelepülő hoz magával valami uj anekdotát a bálteremből.
Gyönyörű calembourgok! A távollevők rovására nevetni mindig egészséges.
Csupán egyre nézve általános a magasztalás. A királynét nem győzi
mindenki dicsérni. Minden szavát összegyűjtik a mit mondott. Egész
legenda támad körüle.
Nagy későre érkezik a teremből a lakomázók közé az ujdonat
belügyminiszter.
A legtökéletesebb gentleman az országban. A fekete frakkban veszedelme a
hölgyeknek, a veres frakkban veszedelme a rókáknak, a nemzeti viseletben
pedig közszeretet tárgya.
Milyen jókat mondott annak idejében! Nem is maradt utána más, mint csupa
jó emlékezet.
– Ez volt a meleg nap! Száz kitünő hazafit egyenkint bemutatni!
– Ide kegyelmes uram! Szorítunk a számodra helyet! Parancsolsz pezsgőt
és fajdsültet?
– Köszönöm! Én csak teázom.
– Itt van az én helyem. Átengedem, szól felkelve a helyéről, egy
Zrinyinek öltözött balközépi képviselő.
– Ne félj tőlem, tigris, nem foglak el.
– Azt ki tudja? A helyemre ülhetsz bátran. Nem fogsz rebellis lenni
tőle.
(«Tigriseknek» hítták azon időben a Tiszapárt szónokait: nem azért,
mintha ennek a nagy macskának a kegyetlen vérszomja által tették volna
magukat félelmessé, hanem azért, mert a Tigris-vendéglőben tartották a
gyűléseiket.)
A tigris átadta a helyét a miniszternek s kicsörtetett a tánczterembe,
az ott maradt hölgyek közül valamelyiknek udvarolni. Eltávozásakor
csendesen kezet szorított a szomszédjával, a ki ülve maradt.
Ez egy magas, széles vállú férfi, a kinek halavány arczát csaknem arab
metszésű vonások teszik feltünővé: a szakállal összefolyó bajusz
szénfekete és ritka, az ajkak vékonyak, az orr hajlott, a szemöldöke
egyenesek, a homlok kétfelé osztott, külön domborodva, s hanyagul
lehajló üstöktől árnyalva. Csak az az egy veszi el az arcz keleties
typusát, hogy a hosszu, sötét pilláktól környezett szemek zöldes-kékek.
A sokféle változatú magyar nemzeti öltönyök között az övé látszik a
legegyszerűbbnek, mente és attila egyformán fekete szövetből, asztrakán
prémmel, kard, gombok, mentekötő oxydált ezüst, csak a menteláncz
csatját képező onyx Medusa-fő a megnézni való rajta. Szakértők szerint
ez egy muzeumba való példány.
A magyar udvari estélyeken az is az exotikus élvezetek közé tartozik,
egymásnak a mentekötőjét, kalpagforgóját megbámulni. Némelyik tízezreket
ér forintokban, némelyiknek története is van, a mely Zsigmond királynál
kezdődik, némelyiknek meg olyan története van, a mi a zálogházban
végződik.
A fekete ruhás összébb húzta a mentéjét, hogy tágabb helyet engedjen a
miniszternek; egy sárga frakkos rögtön hozta a kegyelmes úr számára a
pekkót, rum nélkül, czukor nélkül. Így szereti. Ezek a derék emberek
nagy tapintattal birnak az ilyenben!
– No ma nálamnál csak egy ember boldogabb a két magyar hazában, s az
Rózsa Sándor, mondá a miniszter.
– Hát kiszabadult?
– A holnapi hivatalos lap hozza az általános amnestiát minden politikai
elitéltnek. Én már ma kihozattam Rózsa Sándort a börtönből, s rábiztam a
Lászlóra, hogy vigye el magával a kedvencz korcsmájába, a «kis pipá»-ba,
traktálja meg az én rovásomra.
Ezt a Lászlót is jól ismerte mindenki. A gentleman miniszternek
vígjátékba való komornyikja volt.
– Karikás uram a magas vendég tiszteletére ma díszlakomát rendez a
korcsmájában, s az ó-budai dalárda hangversenynyel örvendezteti meg.
Mert hát vannak nekünk hires embereink, politikusok, költők, muzsikusok,
de csak legnépszerűbb azért mégis a betyár.
A fekete ruhás közbeszólt.
– Hát Rózsa Sándor politikai elitélt?
– Legalább a birái azzal indokolták a húsz esztendei fogságát.
– E szerint most már egy fogoly sincs a váczi börtönben?
– De egy még ott maradt. Nem annyira azért, hogy a porkolábnak legyen
kivel tarklizni, hanem azért, mert postát rabolt ki, s még tizennégy
esztendeje van leülni való.
– Kalondi?
– Igen. Szegény Kalondi, olyan tisztességes úr volt valaha!
– És én azt mondom neked, kegyelmes uram, hogy jobban tetted volna, ha
azt a postakirablót bocsátod szabadon, mert az a politikai elitélt, s
Rózsa Sándort tartod meg a porkoláb számára piketpartienak, mert ez egy
közönséges zsivány.
(Ilyen szabadon szoktak a magyarok a minisztereikkel beszélni.)
– És te ezt honnan tanultad?
– Az ábrázatjaikból. Mind a kettőt volt alkalmam látni a börtönben.
Beszéltem is velük.
– Hahaha! Hát te vagy az a hires Lavater?
Az egész asztal átvette a kaczagást.
A halványképűnek egy arczvonása sem mozdult.
– Hát én ajánlok neked egy fogadást, kegyelmes uram. Én fogadok veled
arra, hogy te három nap alatt szabadon fogod bocsátani azt a benntartott
postakirablót, s három hét mulva egy regement katonát fogsz kiküldeni,
hogy fogja el neked megint a népdalok hősét, a dicső Rózsa Sándort.
– Tartom a fogadást! Mit adok, ha vesztek?
– Akkor adsz nekem valamit, a mi neked semmibe sem kerül, én nekem
semmit sem használ.
– Ha pedig te veszted a fogadást, akkor te adsz nekem valamit, a mivel
te is nyersz, én is nyerek, az ország is nyer.
– Áll!
Kezet adtak rá. Senki sem értette, talán ők sem mind a ketten, csak
külön-külön, kiki a magáét.
A halványképű aztán felkelt a kerek asztaltól s elhagyta a termet.
Tapasztalt ember, mikor látja, hogy egy társaságban az ő rovására
akarnak mulatni, azt teszi, hogy felkerekedik, s átengedi a tért a
mulatni vágyóknak.
– Furcsa ember ez a mi Lándorynk, mondá egy öreg mágnás, a ki már eddig
is nehezen tartóztatta vissza magát, hogy a szeme közé ne nevessen a
bölcselkedőnek. Mindenféle bogarai vannak!
– A börtönöket tanulmányozza, magyarázza egy ifjú jogtudós: államtitkári
jelölt az igazságügy-miniszteriumnál.
– Furcsa egy passio!
– Tiszta bolonság! Német tudóshoz illő foglalkozás! mondogatták innen
is, onnan is.
A miniszter védelme alá vette a megtámadottat.
– De jeles férfi ez! Hát sok embernek van egy kedvencz eszméje, a minek
az egész életét szenteli. Ismerek egy tudóst, a ki csupa madártojásokat
gyűjt; megvan neki minden species: a strúcztól elkezdve a kinai fán
termő, virágból kikelő kacsatojásig. Most a kihalt ősvilági dinornis
tojását hajhászsza Madagaszkárban. Van egy másik tudósom, a ki meg csupa
pókokat gyűjt, az egész életét a pókoknak szenteli s valamennyinek tudja
az egész genealogiáját. Aztán egy olyan tudósra is bukkantam már, a ki
meg a koponyákat tanulmányozza. A kit csak megkaphat, leültethet,
megméri a koponyáját. Egy képviselőtársunkat arra kérte, hogy ha meghal,
adja neki a koponyáját, annyira belészeretett. Hát a mi Lándory barátunk
meg az akasztófavirágokat szedi a botanikai gyűjteményébe. Őtet csak
azok érdeklik, a kik tíz esztendőn felül vannak elitélve. Ezeknél
kezdődik nála a «báró». Heteket eltölt a börtönökben, s tanulmányozza a
gyilkosok physiognomiáját. Majd meglátjátok, hogy egyszer egy nagy
könyvet fog róla írni.
No már ez csakugyan elég ok volt az általános derültségre.
Ez alatt egy fiatal úr, a kezében egy hosszú, elefántcsont fogantyús
pálczával, odasugott egy szót a kegyelmes úr fülébe, mire az, ott hagyva
a teáját, rögtön kisietett a tánczterembe.
A zenekar tagjai (katonák) már helyeiken voltak, de még a fölségek nem
jöttek vissza a terembe.
Az átjárót egy szűkebb szoba képezi a buffetből.
Itt útját állta a miniszternek az a bizonyos tigris, abban a
Zrinyi-jelmezben.
– Azt mondtad az imént, hogy «ne félj tigris, nem foglak el». Hát én azt
mondom neked, hogy fogass el rögtön.
– Mi jóért?
– Megmondom. Holnap ki lesz hirdetve az általános amnestia minden
politikai elitéltre.
– Már eddig valamennyi szabadon van.
– De egy benn maradt: Kalondi.
– Az közönséges postarabló.
– Nem az. Elfogta a postát, hogy elvegyen tőle olyan iratokat, melyek
«mi ránk» veszedelmet tartalmaznak. Felismerték, elfogták, a birák előtt
közönséges rablónak vallotta magát, hogy szövetségeseit, a kik a
merénylettel megbizták, bele ne keverje.
– S kik voltak a szövetségesei?
– Ma együtt teáztál velük. Az egyik én magam. Az az ember eltűrte, hogy
tizenöt évre elitéljék, mint rablót, hogy meggyalázzák a nevét örökre.
Vagy őt is bocsáttasd szabadon, vagy engem is csukass oda melléje.
– Jelentést fogok tenni, mondá a miniszter s azzal eltünt a «fehér
terem» ajtaján.
A Zrinyi-dolmányos ott maradt, azon a helyen, a melyen elhagyta.
Néhány percz mulva visszajött a terembe a miniszter. A kalpagjában
valamit rejtegetett. Oda sietett a tigrishez. Megmutatta neki, mi van a
kalpagjában. Egy távirat.
– Meg vagy elégedve?
– Köszönöm.
A miniszter az elfogadóterem felé sietett, a hol a szolgálattevő
hivatalnokok voltak. Útjában összekerült a fekete ruhással.
– No a fogadás első felét te nyerted meg. Kalondit még az éjjel
hazaeresztik.
– Jó volna, ha a második felét pedig, kegyelmes uram, te nyernéd meg. Az
igazi rablót még most megkaphatnád a «kis pipá»-ban.
– Azt már nem teszem.
(Nem is volt az már akkor ott!)
Ez a kis intermezzo, mint a futó tűz, terjedt el egyszerre a fényes
társaságban. Mikor a felséges pár a fehér teremből kijött, már minden
beavatott ember tudta, a ki csak valaha magyar politikával foglalkozott.
Hja! Furcsa az a magyar politika! Olyan, mint a magyar kard: az egyik
oldala éles, a másik tompa és sima, és mégis ugyanaz a kard.
És a király, közbámulatra a kör-fogadást (cercle) megkezdve, azt a
Zrinyi-jelmezes képviselőt tüntette ki megszólításával, a kiről e
perczben jelenték fel neki, hogy ő volt annak a kardnak az éle.
– Ma nagyon szép napunk volt.
– De az «éjszakája» még szebb, fölség!
A király kezét nyujtá a megszólítottnak.
A teremben, mint egy csendes tengermoraj, susogott végig az önkéntelen
«Éljen a király».
A kik értették, hogy mi történt? nagyot gondolkoztak utána.
… Szent-Istvánnak nemcsak a koronája ereklye, hanem a jobb keze is az.
*
A fekete ruhásnak a részvényei kezdtek jegyezve lenni. Hisz ez olvas a
jövendőben és a gondolatokban.
Hogy a fogadásának az első részében nyertes maradt Lándory, az tehát jó
volt, de annál rosszabb az, hogy a népdalok hőse, Rózsa Sándor, a mint
haza szabadult az alföldi pusztára, csakugyan ott kezdte, a hol elhagyá.
Első dolga az volt, hogy valamennyi hajdani czimboráját mind összegyűjté
s azokat, a kik elárulták, statárium elé állítá, főbe lövette, börtönben
rekedt czinkostársakat kiszabadított, s réme lett az egész alföldnek.
Kétségtelen, hogy sok rablókaland lett az ő nymbusának a takarója alatt
elkövetve: minden futó betyár nemesi levélnek tartotta, ha a köröző
kurrensben a Rózsa Sándor czimborájaként lett a fejére díj kitűzve.
A hogy Szegedre hazaérkezve legelőször lóra tett szert, az egészen
humoros ötlet volt tőle. Lovat venni nem volt neki szabad, lovat lopni
pedig még kevésbbé volt megengedve. Ő tehát adott pénzt egy ismerős
fuvarosnak, hogy vegyen a számára egy lovat a csiszártól. Mikor azt
megkapta, felült rá, utána eredt a csiszárnak, azt megállította az úton
s visszavette tőle a ló árát. Tehát a lovat nem lopta, mert pénzt adott
érte, s a pénzt sem rabolta, mert csak a saját pénzét kérte vissza. Ez a
zsiványlogika.
Még sokkal nevezetesebb volt az, a hogy egy vén czinkostársa szerzett
magának «alkalmatosságot». Ott volt bezárva a szegedi várban, sokszoros
rablógyilkosságért. A mint a rabtelegraf útján értesült a vén rabló a
«vezér» kiszabadulásáról, természetesen ő is kötelességének tartotta a
tömlöczből megszökni, épen heti vásár volt, a vidékről jött szekerek ott
álltak sorban a piaczon, azok közül kiszemelt egyet, a melyen senki sem
ült, felkapott rá, a lovak közé vagdalt, s az egész vásáros népen
keresztül elvágtatott, a hídnál egy vámszedő, meg egy csendőr fel akarta
tartóztatni, azokat a szekéren talált vasvillával egymásután leütötte, s
aztán keresztül hajtott a hidon, nyomába sem értek. (Az idén lőtték
agyon üldözés közben.)
Ilyen vakmerő ficzkókból állt a hirhedett rablóvezér gárdája, a kikkel
bekóborolta az egész Alföldet. Egyik héten a Tisza mentén, másik héten
már a Krasznánál beszéltek a viselt dolgairól. Jól volt értesülve a maga
terepének a viszonyairól. Tudta, melyik bérlő mikor ad el nagyobb
mennyiségű búzát, s a pénzt otthon tartja bérletfizetésre. Azt azután
megrohanni, cselédjeit lefegyverezni, a pénzt kínzással kicsikarni, ez
volt a hadvezéri tudomány. Azután meg a vásárról hazatérő egész
kocsisort szépen feltartóztatni egy útféli csárdánál, s az elsőtől az
utolsóig kifosztani: ez volt az igen jeles hadművelet. Az pedig, hogy
egész gulyákat elhajtottak egy-egy pusztáról, a miknek soha senki
nyomába nem akadt többé, ez meg már épen a hőstettek számába ment.
Valószínű, hogy a rablókalandokat nem is mind a hirhedett rablóvezér
intézkedésére követték el. A példa ragadós. Azután bementek azok a
városokba is, s bezárt falak közül elemelték a legnehezebb
Wertheim-szekrényeket, s azokat is úgy el tudták vinni, mint a hogy a
szemfényvesztő egy elkért gyűrűt a pisztolyból kilő, s aztán egy
tojáshéjból húz elő. Csak hogy a tisztelt hatóság azt a tojást nem
találta sehol, melybe egész gulyák és vas szekrények el lettek dugva.
Valami mesemondáshoz hajló csoda testierő híre járt a rablókkal. S ez
valóban igaz volt. Tanuskodik róla az az elefántnyi nehézségű Wertheim
pánczélos szekrény, melyet (üresen) ott hagytak egy mocsárban, úgy
összetörve, mint egy gyermekjátékot. Egyike a rémhírű rablóknak, (valami
«Farkas» nevű) akárhányszor elfogták, még aznap éjjel kitört a
börtönéből: holmi ringy-rongy húsz fontos lánczot összetörni,
keresztvasakat kifacsarni gyermekjáték volt neki. Egyszer aztán egy
olyan börtönbe dugták, a melynek nem volt ablaka, s a láncza végére egy
százhúsz fontos bombát kovácsoltak, hogy el ne futhasson. És ő azzal a
nehéz vasgolyóval keresztül törte a börtöne alatti vastag
téglaboltozatot, s a bombával együtt odább állt.
Egy másik sokat emlegetett rabló, mikor kézrekerült, azt az alibit hozta
fel, hogy ő egy vándor lovartársaság ártatlan Herkulese. A közvádló
kétségbe vonta. Ekkor a vádlott, hogy állítását bebizonyítsa, megkapta a
fogaival a nehéz iróasztalt, mely a vallató biró előtt állt, hogy a
levegőbe emelje. (A kezei össze voltak bilincselve.) A bíró észrevéve a
vádlott szándékát, hirtelen felugrott az asztalra. Hát aztán a vádlott
felemelte az asztalt a bíróval együtt a levegőbe az állkapczájában.
Ilyen alakok voltak a rablókalandok hősei.
S a megdöbbentő merényletek nem maradtak csak az útfélen, a pusztákon:
felhatoltak magasabb körökbe is.
Egy napon az előkelő társaságnak egy nagyon jól ismert tagja nyomtalanul
eltűnt. Igazi herkulesi alak volt: már siheder korában hires kardvívó. A
szabadságharcz alatt egy csodával határos hadi tett hőse. A
konspiracziók korszakában maga egy kiszemelt hadvezér. Sok nap mulva egy
Dunaszigetnél fogták ki a hulláját a halászok. Meg volt fojtva. Hát
annak micsoda vasgyúró mesehősnek kellett lenni, a ki ezt az athletát
meg tudta fojtani, mint egy gyermeket! Egy erdélyi mágnási családnak
okozott akkor nagy nyugtalanságot egy ilyen kivételes testi erővel
felruházott alak, a ki sok furfanggal és ügyességgel, hamissággal, mint
törvényes örökös tolta fel magát. Ez volt gyanuba véve a forradalmi
vezér eltüntetésével.
Itt már a regényes rablói kalandvágy kezdett átjátszani a magasabb
családi élet, s a politikai zűrzavarok rejtélyeibe.
Majd hozzá szegődtek a külföldi kalandorok. Egy-egy érdekes hölgy, a ki
orosz herczegnőnek nevezte magát, kezdett feltünni a fővárosban, nyilt
házat tartott, szép leányai voltak, fényt űzött. Egyszer csak eltünt.
Élettörténetét a moszkvai törvényszék írhatná le, ha az is tudná
egészen.
Azután megjelent a fővárosban egy pár magasrangú franczia gavallér,
fényes nevű urak, vicomte és marquis. Legjobb ajánló leveleik voltak
Párisból, magától az osztrák követségtől az itteni előkelő urakhoz.
Finom, elegáns társalgók és udvarlók voltak. Mindenütt ünnepelték őket.
Egy éjjel aztán azok is eltüntek «hopp hirével». A legveszedelmesebb
szélhámosok voltak, a kiket Európa minden rendőrsége régóta üldöz már.
Ajánló leveleik, érdemrendeik mind hamisak. Itt jártuk összeköttetésbe
volt hozva egy hires ékszer- és értékpapirrablással, a mi egy külföldi
főuri kastélyban ment végbe azon időtájott. Mért huzódtak ezek mind ide?
Világítsunk bele egy kissé e zűrzavarba.
Magyarországon közel két évtizedig tartott az az állapot, a melyben az
államhatalom és a nép egymással ellentétben álltak.
A szabadságharcz korszaka után idegen tisztviselőket, birákat, s azoknak
a gyámolítására, a nép nyelvét nem értő csendőröket hoztak az országba.
Ezeknek is elébbvaló dolguk volt inkább azokat üldözni, a kik a
politikai rendszer, mint a kik a társadalmi rend ellen vétenek. Az egész
társadalom, úr és paraszt az üldözötteknek fogta pártját. Az idegen
hivatalnokot és az ő szuronyosait megtréfálni, rászedni, a bujdoklót
elmenekültetni volt a legszebb virtus. Tanuja a korszaknak az a népdal,
mely a zsandárokról szól, ezzel a refrainenel: «Dárum madárum!
Agyonverünk a nyáron!» A «futóbetyár», a «szegény legény», meg a
«bujdosó guerilla» körülbelül egy fogalommá vált. A franczia-olasz
hadjárat után egyszerre gyökeresen megváltozott ez az állapot.
Olyanformán gyökeresen, hogy ugyanazt a fát, a gyökereivel fölfelé, s az
ágaival lefelé ültették el a földbe. Egy esztendeig a «hajdani», a 48
előtti «hazafiak» kormányoztak. Ezeknek meg épen nem lehetett a
népszerűség ellen véteni azzal, hogy a törvényen kívül álló embereket
hajszolják, hisz akkor meg épen azt énekelte a nóta, hogy majd jön Türr
és Garibaldi, s hoz kardot-puskát. Azután jött megint egy más változás.
A tekintélyes, a népszerű, a jóbirtokú és tanult hazafiak egyszerre mind
leköszöntek a hivatalaikról, a hivatalviselés megbélyegző stigma lett.
Az üres bureaukat azonban ismét be kellett tölteni. Az egyszer
eltávolított idegeneket nem lehetett ujra visszahozni, tehát
odaültették, a ki vállalkozott rá, hogy fizetést és megvetést junctim
elvállal, kétes hirű, hitelvesztett, tönkrejutott, félkegyelmű, de hazai
szülötteket. No ezekkel meg aztán épen paradicsomi élete volt a
törvények ellen vétőnek. Hisz az a biró volt maga a társadalom
üldözöttje, a ki tudta jól, hogy őtet a saját pandurja is lenézi.
E mellett az általános politikai helyzet egyre elviselhetlenebbé lett.
Az egész nemzet forrongásban volt. Minden eszköz jónak látszott már. A
ki az állami rendnek, a kormányzatnak, a társadalomnak ellensége volt,
az szövetséges társ volt. A pusztázó betyár s az a mágnás, a kinek a
pusztáját az bekalandozza, mind egy «követ fujt», összezavarodtak a
fogalmak. A magas eszményért rajongó politikai emissariust alig lehetett
megkülömböztetni a tiltott vagyonszerző félkézkalmártól. Mind a kettő
ugyanazon éj takarója alatt járt.
Ezt a «kedvező» helyzetet használta fel az internationalis kalandorság,
a maga mesterségének czéljaira.
Volt egy ország, a hol a rendőrségnek a működését megbénítja az egész
társadalom ellenszenve, a hol a biró tehetetlen, bátortalan, a csendőr
ügyetlen, a detektiv maga is czinkostárs, a hol a haditörvényszék elé
nem állítanak mást, mint ujságírót.
A kinek valami oka volt Páris, London, Berlin vagy Szent-Pétervár
rendőrségének a kiváncsisága elől kitérni, tudhatta nagyon jól, hogy ha
Amerika felé szökik, a villanytávirdai huzal megelőzi, s a
partraszálláskor elfogják, hanem ha a Kárpátokon átmenekül, ott talál
olyan földre, mely nem ragad az ember talpához. Itt azután berendezheti
magát komfortosan, innen intézkedhetik con amore a világ minden részébe
új vállalatok kivitele iránt: élvezheti tetteinek gyümölcsét, csak arra
vigyázzon, hogy valami politikai gyanuba ne keverje magát. Ha pedig
megszorítják, menekülhet könnyű szerrel, akár Bukarest, akár Belgrád
felé, vagy épen az olasz határon át, nyitva minden ajtó.
Ezt az állapotot kapta örökségbe az uj «alkotmányos magyar kormány».
A mint az alkotmányos élet helyre lett állítva, a politikai
összeesküvések rubrikája egyszerre le lett törülve a tábláról. A fegyver
át lett adva a rozsdának, a harag a feledékenységnek.
Hajdan a magyarok a fejedelememeléskor, hűségük megpecsételéseül,
felvágott ereikből egy közös serlegbe bocsáták a vérüket. A szerecsendió
kehely nincs már meg, hanem a vérben egyesülés most is megvan.
Az emigransok visszatértek, képviselőkké lettek, a nemzeti hadsereg
kiszemelt vezetői beálltak az új honvédség parancsnokainak, a király és
királyné a nemzet által koronázási hódolatul adott százezer aranyat a
szabadságharcz sebesült vitézei közt oszták ki, a négy vágással ott a
királyhalmon szét lett küldve a béke az ország négy határáig mindenüvé.
Hanem azért még jó idő telt bele, a míg künn a pusztákon a nép
hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy már most hát ezentul nem azok a
jó hazafiak, a kiket fegyveres kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes
emberek, a kiket tömlöczbe csuknak. Hogy Rózsa Sándor nem a nemzeti
legendák hőse.
Hát ennek a tévhitnek az elenyésztetésére legsikeresebben közreműködött
maga a nymbus környezte rablóvezér.
Megkegyelmeztetése után oly embertelen, vérlázító rablásokat követett
el, hogy a köznép maga elszörnyedt fölötte.
Aljas rablásainak bekötötte a koszorúját az a rémtett, a midőn a Tisza
áradása alkalmával, felhasználva az egész Alföldet sujtó nagy elemi
csapást, csónakra kelt a rablóbandájával s egy földbirtokosnak a
kastélyát, melyet a tengerrel egyenlő Tisza-ár vett körül, megrohanta, s
az egész családot, különösen annak fejét, egy köztiszteletben álló derék
öreg hazafit, kegyetlen kínzásokkal kényszerítette pénzének előadására,
a midőn a megtámadottak az árvíz miatt nem menekülhettek s azoknak a
helységből a segítségükre senki nem mehetett.
Ez a czudar zsiványság általános felháborodást keltett az egész
Alföldön, s ettől a naptól fogva Rózsa Sándorból egy üldözött vad lett,
a kit most már nem a félős pandurok, hanem maga a nép kerget határról
határra.
Egy este a mindig kedélyes belügyminiszter a nemzeti kaszinóban
összetalálkozik Lándoryval s diadalmas tekintettel mondja neki:
– No a fogadás második felét én nyertem meg. Nem küldtem ki egy regement
katonát Rózsa Sándor ellen, mégis elfogattam.
– Tudom. Egy rokona lepte meg a mezőn, a mikor mélyen aludt.
– Hát már ezt is tudod?
– Hiszen én vettem ki a hollétének a titkát a «selyem ángyó»-ból.
(Ez a selyem ángyó nagy szerepet játszott az egész alföldi rablókaland
történetben. Szegeden lakott, a rablóvezér asszonya volt.)
– E szerint a fogadást én nyertem meg.
– Még nem. A rablóvezért még csak megfogtad, de el nem fogtad.
– Hogyan érted ezt?
– Úgy, hogy:… Láttál már rókát vadászni agárral?
– Láttam. Az nagyon bolond mulatság. A róka, mikor utoléri az agár,
meglapul s az agár átugrik a feje fölött, majd meg félreszökik, s hagyja
az agarat futni egyenesen, maga pedig oldalt iramodik, meg-meg felver
egy nyulat a fektéből, maga belefekszik annak a helyére s aztán engedi
az agarat a nyul után szaladni.
– Hát épen így fog tenni a te elfogott rablóvezéred. Valamennyi birádat,
csendbiztosodat, ravasznál ravaszabb mesékkel úgy elkápráztatja, annyi
hamis nyomra vezeti, hogy azok csupa ártatlan embereket fognak
összeszedni, more patrio, kisebb-nagyobb fokú kínzással, hamis
vallomásra birni, úgy hogy utoljára, ártatlan nyulat eleget, de a ravasz
rókát nem fogják el a te agaraid.
– Magam is úgy tudom, hogy ehhez a «run»-hoz egy nagyon hozzáértő
«falka-nagy»-ra van szükségem, a kinek rendkívüli hatalommal kellene
felruházva lenni, hogy minden birósági és közigazgatási közeg a
rendelkezésére álljon, s a kinek az a vállára teszi a kezét, s azt
mondja neki «kövess», úr, vagy paraszt, engedelmeskedni tartozzék.
– S van ilyen embered?
– Igen. Te vagy az.
– Én?
– Igen. Abban a pillanatban, a mikor azt mondád, hogy összetévesztettem
a rablót a politikai vétkessel, ez a szavad azt a gondolatot kelté föl
bennem, hogy ez lehet a kulcsa az egész szégyenletes állapotnak, a mivel
küzködünk. Bizonyos, hogy az egész nép összezavarja ezt a kettőt. Az
egyiknek pedig már vége van. A politikában szent a béke. A
konspiratiókat betakarja ama «multakra vetett fátyol». De a
gonosztettekre büntetés vár. Ki bir azzal a tehetséggel, hogy az egyik
füvet a másiktól meg tudja külömböztetni? Neked kell vele birnod. Ha az
«akárki»-re bizom a gyomlálást, mind a virágot szedi ki, s a csalánt
hagyja ott, mert félti a kezét a csipésétől. De te botanikusa voltál az
emberi vétkeknek. Úgy ismered a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt
speciesét. A mit a fogadásunk dijául feltettem, ez volt: «én is nyerek
vele, te is nyersz vele, az ország is nyer vele». Vállald el e
rendkívüli megbizatást.
– Hogy te nyernél vele, kegyelmes uram, azt kétségbevonom, hogy én
nyernék vele, annak az ellenkezőjét tudom, de ha te azt hiszed, hogy az
ország nyer vele, akkor rendelkezésedre állok.
A RÉMPÖR HŐSE.
Ekkor indult meg az országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a
bűneseteknek egész Decameronját hozta napvilágra, a szegedi várat
rabokkal megtölté s évekig foglalkoztatá a hazai törvényszékeket.
Egy rémséges chaos volt az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, a
melyen lángész kellett, hogy keresztül világítson.
Ez lett feltalálva Lándory személyében.
Nem fogjuk részletezni a bűnpör lefolyását, ámbár nagyon is gazdag
szüretje volna benne a rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az
egy alakkal foglalkozunk, mely e kisértettábort megfékezni birta. Ez
különb bűvész volt, mint Faust, vagy Manfréd, mert ez is tudott holtakat
idézni, ördögöket megszolgáltatni s nem ragadták el, – ő ragadta el
azokat.
Ilyen tömeginquisitio Arbuez kora óta nem volt a világon.
Csakhogy Lándorynak nem álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamarák.
Egy korbácsütés sem érte ő alatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És
mégis kiderített mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta
a titkos vágyaikat, fel tudta költeni szenvedélyüket, megtörte,
összezúzta a csonttá vált makacsságot; rátalált az egyetlen fájós
részére a sziveiknek s annál ragadta meg őket és vitte oda, a hová
akarta.
Furfangosabb tudott lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a
gondolatainak; ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsirát, azt
kihajtásra birta, bűnbánóvá tette. Majd drasticus lélektani kényszert
alkalmazott, s a rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek
éjszakáján birája elé kivánkozzék, töredelmes szivvel megvallani
tanutalan elkövetett rémtettét, s rávezette a sírra, a honnan áldozata
kisérteni feljár.
A mint aztán egy fonalát megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva
legombolyította a többit.
Ott élt, ott lakott folyvást a rabok között.
Százával voltak azok a várban, de egyik sem tudott arról, hogy ki van
még ott. Mind valamennyi álarczot viselt. A melyikre kiderült, hogy
ártatlan, elmehetett az álarcz alatt; senki sem tudta meg, hogy gyanúra
el volt fogva.
A társadalom minden osztályából voltak ottan.
Gyakran éjfélek után hivatta fel magához egyiket, vagy másikat, s akkor
kezdett a vallatáshoz.
Volt valami rendkívüli varázs az egész modorában, a mi a vétkest
megigézte. Könyekre fakadva jöttek ki tőle sokszor; a hideg rázta, a
hőség veritékezteté, a kinek a lelkére beszélt.
S mikor aztán sikerült az a lélektani és embertani, de különösen
népismei combinatiókból tervezett furfangja, hogy fel birta szarvazni a
hetvenkedés ördögét a «magyar» kalandorban, hogy az utoljára
dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit; akkor ez aztán szembeállt
a mindent tagadó czimborával, annak is ráolvasta a fejére, a miket róla
tudott, s erre megint az elárult czimbora tromfból visszavallott, úgy,
hogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott előhozni, a másik
lepipálta tizenhét gonosztettel.
Nehéz volt a szemeinek a tekintetét kiállni.
Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a
zavaros tenger felszíne s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a
fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől, oda kellett nézni
a szemeibe. Ha pedig lesülyeszté nagy sötét pilláit félig a szemeire,
akkor azok olyan kékeknek tüntek fel, mint a tenger mélysége s az
embernek a szive megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.
E munka irója több év előtt látta az elitélt Rózsa Sándort a
szamosujvári állami fegyházban. A hirhedett rablóvezér – itt
szabómesterséget űzött, a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a
kezében, katona-nadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar
kormány amnestiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon
feltétel alatt, ha czimboráival együtt a csatatérre megy, a haza
védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnestiáját e mű szerzője
vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául
szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak szemrehányólag:
– Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a
kétszer visszakapott szabadságát?
– Dejszen, nem ülnék én itt, felelé a rablóvezér; csak annak a
Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek volna! de mikor a zöld
szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja előtt állok,
pokolba visznek, ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám, akkor meg azt
hittem, hogy az atyaisten előtt állok: s aztán mikor azt mondta, hogy
«no, hát igyunk egyet Sándor, aztán beszélgessünk», hát akkor mindent
elmondtam neki, a mit csak kérdezett. Hisz úgy is belém lát. Aztán mikor
azt mondta, hogy «nem szégyenled magad Sándor, vitéz hős létedre, úgy
hazudni, mint egy kapczabetyár?» hát akkor csak kénytelen voltam
elmondani a dolgaimat.
– De hát nem kellett volna azokat elkövetni.
– Én máskép akartam. Felajánlottam magamat persekutor-hadnagynak, hogy
ezután én üldözöm a zsiványt. Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint
zsivány.
Voltak azonban olyan szereplői is a rémpörnek, a kik nem álltak a biró
elé, akiket sem pandur, sem lovaskatona nem birt kézrekeríteni.
Veszedelmes kalandorok, gyors paripán járók, biztos kézzel lövők, a kik
üldözőiket mindig felcsufolták. Lakásuk mély berkek, nádasok közepén,
hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát nem tudja más, csak egy
csárdai virágszál, selyemkendős, aranyfüggős csapláros leány.
Az volt a remeklés! Ezt a rózsabimbót kinyilásra birni. Rávenni, hogy a
régi szeretőjét elárulja. Akkor aztán a szerelemféltés dűhében
rejtekéből kicsalt vakmerő betyárral, egyedül egymagában,
összetalálkozni a homokbuczkák közt; mindketten lóháton, kezükben
fegyverrel. – Ez lehetett a párharcz, a minek a vége az volt, hogy a
betyár halva maradt.
Csak ő maga tudná azt ugy elmondani, a hogy az megtörtént. Csakhogy
«szép ember» legyen az, a ki előtt Lándorynak a szája megnyilik, hogy a
saját viselt dolgairól beszéljen.
Talán majd akad egyszer ilyen «szép ember».
Ennek a félelmes rablónak az elestével aztán be lett fejezve a
rablókalandok története – arra a korszakra.
Hanem ez csak egy része volt a bünpör adathalmazának.
Szétágazott az a fővárosokban, Budapesten, Bécsben végbevitt sensatios
bűnesetekre, s ezeknek a fonalszálai elvezettek Európa minden
metropolisába. Nem volt raffinált csalás, betörés, sikkasztás, hamis
pénzverés s orgazdaság, a mi szerepet nem játszott volna benne; rémséges
prospectust mutatott ez a pör annak a társadalomnak a szervezetébe, mely
a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül annak romlására, annak
megellenzésére létezik, egy összefüggőbb, egyetértőbb liga, mint a minőt
az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás között létrehozni birnak: a
tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége, a melyben már szépen ki
van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet, kezet fogva,
egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája mindazt
elkövetni, a mit a tízparancsolat tilalmaz, egymást segíteni,
védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a
világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett igéretet
megtartják, a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak
többet, iskolázzák egymást. Vannak grófjaik és herczegeik, vannak
érdemrendjeik és rangfokozataik. Vannak biráik és törvényszékeik. Van
catechismusuk. És mindannyian egy nagy összetartó államot képeznek, egy
elpusztíthatatlan államot, a tolvajok köztársaságát.
A szegedi rémpör ebbe az alvilági országba vetett egy széles sugárfényt,
s ennek a bűvlámpáját Lándory tartá a kezében.
Büszke volt rá egész Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van.
Kezdett valami félelmes nimbus támadni körüle.
A hová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták. Hogyne? Egy
olyan embert, a kinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a
vállát, hogy az rögtön fogolynak érezze magát, a ki ha a szemébe néz az
embernek s azt kérdi: «loptál? gyilkoltál?» – az ember kénytelen
megvallani, hogy «igenis, loptam, gyilkoltam!» – Az ember talán nem is
emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De majd eszébe juttatja Lándory!
Az tud mindent.
De mikor még a miniszter is magasztalá azért az óriási munkáért, a mi
nagyobb volt a Herkules által Augias istállójában elvégzettnél, Lándory
elégedetlenül mondá:
– És még sem végeztem semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek,
a bűnök kivilágosultak, de hová lett az a tömérdek összerabolt kincs?
Még egy ember hiányzik az egész pokolgépből: az, a ki az egészet fűti.
De annak is nyomában vagyok. Kissé magasan áll, de még is megfogom.
A NEVETŐ LEÁNY.
A ki a hatvanas években Bécs legkiesebb előhelyén, Badenben járt,
emlékezni fog arra a pompás villára, mely a hegyek közé vezető útban,
szélvitorlás tornyocsaival a lombos park közül kiemelkedik. Azóta már
sokszor változtatta a tulajdonosát, mindegyik veszteséggel adott túl
rajta. Pedig nem jár benne kisértet, – csakhogy épen a belefektetett
vételár egyszerre «negativ capitálissá» válik, nem hogy kamatot hozna,
de rá kell fizetni. A park, a gyümölcsös és a téli kert sok költségbe
kerül.
Az első tulajdonos, a ki a kéjlakot a hatvanas években építteté,
Traumhold bankár, engedhetett magának ilyen fényüzést. Jó hírben álló
czég volt. Bécsben is volt saját palotája a belvárosban. Különösen
külföldi összeköttetéseiről volt emlegetve.
Télen a termeiben, nyáron a bádeni villájában szokott nála
összegyülekezni a «créme de la créme», a hogy jargonunkban nevezzük
azokat, a kik valami tekintetben a társadalom kiváló alakjaihoz
tartoznak. Lehetett ott látni diplomatákat és tábornokokat, nagy vasuti
vállalkozókat és csatornaásókat, életvidám püspököket és apáturakat,
híres afrikai és ázsiai utazókat. Ha japáni, vagy cochinchinai követség
járt Bécsben, azt ő megszerezte magának, egy-egy veres sipkás török
effendi rendesen volt nála található, magyar mágnások szintén (de nem
kalpagosan) De a kiket legszivesebben látott magánál, azok a művészek
voltak, mindenféle berek-szakaszából a Helikonnak: festő, szobrász,
szinész, énekes, férfi- és nőnemű; a bécsiek mindennaposak, az utazó
virtuózok meghivottak, még a népénekeseket is mindig vendégszerető és
élvezni tudó baráti kör várta.
Az ilyen társaságok a legfesztelenebbek. «Közöttünk geniek között» nincs
rangkülönbség. A lángész nivellál mindent. Mutzbauer a maga cziterájával
csak olyan önérzetes ember, mint Rubinstein zongorája mellett.
Nem is ad jogot más czím a Traumhold salonjaiban megjelenhetésre, mint
ez a szó: «celebritas».
Csakhogy ennél a genre-nél épen a megválasztás a legnehezebb. Mert ebben
a genre-ban a charlatan, a csaló annyira hasonlít az igazihoz, sőt
sokkal jobban tud pozirozni, hogy a talmit nagyon nehéz megkülömböztetni
az igazi aranytól.
S ez az alsóbb minőségű nevezetességek népe, valódi ostrom alá vette a
Traumhold paradicsomához vezető ajtókat.
Nagy szencséje volt az inasában. A derék «Pétert» ismerte minden ember,
a ki csak Bécsben hírneves embernek tartotta magát. Nem hiába nevezték
Péternek. Meg tudta válogatni, hogy kiket, minő ajánlattal jelentsen be.
Azt hiszik sokan, hogy inasnak lenni olyan könnyű. «Inasszerep!» Ezzel
van kifejezve a művészvilágban az ócsárlás legalsó foka. Pedig az egy
tudomány! A ki érti. – A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő
tudta taksálni az embereket. Ő nála nem használt tengeri vidraprémes
felső kabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfumözött bankjegy
borravaló. Ő azért megsugta a gazdájának: «Ez az úr szélhámos; őrízzük
tőle ezüstünket!» Hosszú haj, manchettákból kilógó kezek, rosszúl
felkötött nyakravaló nem csalta meg: «Ez nem művész, csak hegedűreszelő;
őrízzük tőle a füleinket.» S akárhányszor jöttek oda délczegen
kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában; a kiknek a
czímeres névjegyét mikor az ezüst tálczán átnyujtá az urának Péter, a
fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá:
– Tolvaj. Őrízzük tőle a kisasszonyunkat.
A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold salonokban mindenesetre maga a
házi kisasszony, a szép Godiva, vagy a hogy a bécsiek hivták: «a nevető
kisasszony».
Majd ha személyében megláthatjuk, akkor mi is elfogjuk ismerni, hogy
teljes joga volt ehhez a czímhez, mert a természet már külsőleg is úgy
alkotta meg egész lényét, arczvonásait, szemeit, hogy azoknak mindig
nevetni kellett, de azonkívül kedélye is mindig olyan volt, eleven és
fogékony. A mellett eszes és gunyoros; csupa humor. Ez képes volt
bármely gyászoló gyülekezetet, még egy «liquidáló consortiumot» is
megnevettetni, ha az ötleteit szabadjára ereszté. Ugy, hogy veszedelmes
volt őt a szinházba vinni, mikor valami komoly drámát adtak, mert abban
a páholyban, a hol ő ült, senki sem volt biztosítva az ellen, hogy a
legszomorúbb jelenet alatt csendzavarást nem fog elkövetni.
Féltek is tőle!
Mert a ki csak közelített hozzá, mindenkinek egyszerre megtalálta a
gyönge oldalát: a hiuságát, a félszegségét, a veszszőparipáját s nem
irgalmazott senkinek.
S nemcsak a szavaknál maradt, hanem még tettekre is vetemedett.
Volt egy albuma, dehogy egy! Sok! a miket mind megtöltött a szeme elé
került alakok karikaturáival.
Valami bámulatos tehetséget kapott a természettől a karrikatura
rajzolásához. Néhány odavetett vonással úgy megörökítette az embert,
hogy mindenki ráismert és mindenki nevetett rajta. Többnyire maga a
megtisztelt is.
Volt azonban, hír szerint, titkoltabb gyüjteménye is, melyet csak a maga
gyönyörüségére tartogatott; ebben a nagyon kiválasztottak megfelelő
állatképekkel voltak felruházva s még – így is rájuk lehetett ismerni. A
sentimentalis oroszlánban s a dühöngő leveli békában a legismertebb
typicus alakjait láttuk az akkori high lifenak.
«Láttuk?» – Hát ennek is van története. Majd később.
Egy nyári délután, mikor már a fürdői évadnak vége volt, s Traumholdék
hazatértek Karlsbadból badeni villájukba, ismét nagy társaság volt
együtt a bankárnál. Szép derült idő volt; a vendégcsoport a rózsáskert
felé forduló oszlopos porticusban mulatott, melynek elejét sűrűn takarta
a chinai glycine és a pompás virágu clematis; az ezernyi thea- és
remontant-rózsa illata még a billardterem leeresztett japáni függönyein
is keresztül szürődött.
A villa tulsó oldalán volt az udvar.
Egy érkező kocsi gördülése figyelmezteté a házi urat, hogy új vendég
érkezett.
Arra ő kiment a tekéző terembe, hogy az érkezőt fogadja.
Rövid vártatva belépett Péter, az ezüst tálczával, azon két
látogató-jegy.
A míg Traumhold úr az orrcsiptető szemüvegét kereste, Péter elmondá a
maga véleményét a két új vendég felől.
– Az a magasabbik, akármi legyek, ha nem a Mephisto a Faustból; a
kisebbik meg, a kinek jegyén az áll, hogy «tilinko művész», nekem sehogy
sem tetszik. Első dolga az volt, szétnézni, hogy hány kijárás van az
előszobából?
A bankár elolvasta a neveket, s azután azt mondá:
– Vezesd be az urakat a dolgozószobámba.
Mikor egyedül maradt, néhány perczig úgy állt, mint egy szobor. Akkor
nagyot sóhajtott s szilárd léptekkel sietett át a dolgozószobájába.
A magasabb alkatú vendég bemutatta magát és társát.
– Én vagyok Lándory Bertalan, barátom Stauner Gottfried.
A bankár megtisztelő mosolygással nyujtá kezét mind a két vendégének.
– Nagyon örülök, hogy szerencsém van önt személyesen megismerhetni, a
kiről annyi magasztalást hallottam és olvastam. Igen nagyra veszem a
kitüntető látogatást.
A kis termetű úr a zsebébe nyult s egy levelet vett elő.
– Nincs szükség semmi ajánlólevélre, mondá a bankár. «Lándory úr
barátja», ez a legjobb czím előttem.
– Mégis kérném, hogy ezt az én levelemet kegyeskednék ön elolvasni.
A bankár átvette a levelet és elolvasta.
Minden megszokott önuralma mellett sem óvhatá meg magát, hogy ajkainak
vonaglása valamit el ne áruljon abból, a mi odabenn folyik.
Az ajánlólevél az osztrák belügyminiszter rendelete volt, melyben
utasítja a bécsi rendőrfőnököt, hogy a magyar kormány kivánatához
képest, a rendkívüli bűnvádi vizsgáló, Lándory Bertalan úrnak, osztrák
területen megejtendő, kivételes természetű vizsgálataiban segédkezet
nyújtson, erre lett kiküldve Stauner Gottfried úr, a rendőrség detectiv
ügynöke.
– Az én házamnál kivánnak önök vizsgálatot tartani? kérdé akkor
Lándoryhoz fordulva.
– Kérni fogjuk, hogy az üzleti könyveit mutassa meg 1860-ik évről
1867-ig.
– Azok a bécsi lakásomon vannak. Kivánják önök, hogy rögtön oda menjünk?
– Nem. A feltünést kerülnünk kell. Mind az ügy, mind a személy iránt
való tekintetből. A vizsgálatnak lehet negativ eredménye is. Kérem önt,
hogy vezessen be mindkettőnket a vendégei körébe és mutasson be a
családja tagjainak. Én itt a vágvölgyi vasut dolgában járok, mint
érdekelt fél, melynél ön «financirozó», s nehány napi szórakozást
keresek Badenben fáradalmaim után, a mik mindenki előtt ismeretesek, a
barátom pedig felvidéki tillinkóművész, a ki előkelő társaságokban
produkálni szokta magát, különben vízmű-mérnök.
– Elhozta az instrumentumát?
– Itt van a mellényzsebemben.
– Tehát legyen szerencsém uraim.
Azzal átvezette a látogatóit a kastély termein keresztül. A termek, a
szobák mind kiváló műizléssel voltak butorozva, az egyik keleti, a másik
renaissance, a harmadik ó-német stilusban. Correct, hangulatszerű
minden. Egy pár látogató, a ki még új ember volt itt, ott mutogatta
egymásnak a butorokat, szőnyegeket, magyarázta a képeket. Ezek előtt nem
volt szabad elárulni az érdektelenséget, a két komor látogatónak is meg
kellett tudni, hogy melyik szőnyeg a «Kaába», melyen a szultán
est-imáját szokta végezni, s hogy az a nagy fekete vászon abban a sötét
rámában, a melyből egy fél emberpofa világít elő, miért Kranach Lukács
remekműve és nem másé? Akkor aztán az egyes vendégpárok is hozzájuk
csatlakoztak s együtt mentek ki a nyilt verandára, a hol a társaság zöme
mulatozott.
A vendégek közt volt egy czímzetes püspök, nagy tanulmányozója a
festészeti műremekeknek és az egyházi ötvös művészetnek; egy fiatal
ezredes, a ki viszont a zene és költészet világában járatos, egy
characterszinész, a ki a szinpadon komoly hős, azonkívül pedig
felségesen tudja a többi collégáját dalban és szavalatban parodiázni;
egy hegedűvirtuoz, a ki a legtapasztaltabb tourista, s elkezdve
Irkucsktól, Rio de Janeiroig, minden népismét fölszedett magába; egy a
«bacillus»-ok felfedezéséről hirhedetté lett orvos, a ki pompásan
cziterázik és jodliroz, meg egy bankigazgató, a ki a kisujjában hordja a
kerek föld botanikáját.
Ezekkel és a «jobb» tulajdonságaikkal maga Godiva kisasszony ismerteti
meg az új vendégeket.