FÜRED.

Tisztelt férj és hévvel szeretett szép, kik e soraimat olvasni fogjátok,

a csudaerejű Füred neve nem lesz isméretlen előttetek, s nem egy

lágyérzelmű asszonyi szívben támada már vágy, meglátni a Balaton körűl

elterűlt szép tájt, mely mint a Pygmalion Galateája, mindég örök

ifjúságban mosolygott ugyan, de lelki életet a dal erejétől csak a mi

időnkben veve. A gyönyörű táj nem hasonlít-e a felvirúlt leányzóhoz?

Amiként ez csak akkor kezdi érzeni szép életének teljes valóját, midőn a

szerelem lángot lobbanta szívében; úgy a kies vidék csak akkor ötlik elő

az azt fogvatartó ködből, midőn a költő azt eltölti lakosokkal, kiket

lelkében a természet meleg nézelése hagyott előállani.

Letévén kezemből Kisfaludy Sándornak lelkes Regéit, melyek engem e

gondolatra vonzottanak, s elfoglalva azon örömtől, hogy a jeles

költemény teremtőjével Badacsonyra tehetek egy kiröppenést, bévetém

magam a szekérbe, s Fürednek gyógyforrásai mellől Tihany felé indúltam.

Ha te, általam nem ismert, de szeretetre kérdésen kívül méltó nőolvasóm,

már valál valaha Füreden, tudni fogod, hogy amint az idegen a magyar

tengernek ezen messzére benyúló félszigetéhez közelít, fiú- és

leánygyermekek futnak szekeréhez, s szokatlan formájú követ és csigát

nyújtván emlékűl, miket a tenger magából szokott a szélekre kihányni,

vezérűl ajánlkoznak neki. Ez történt vélem is.

Egy leányka az út szélén várá bé szekeremet, s ezt kérdé tőlem: Ne

légyek-e vezetője Uramnak? – Történetből egyedül vala; de ha nem magában

volt volna is, ha ezer más gyermek ajánlkozott volna is vezéremnek, én

mégis csak őáltala akartam volna vezettetni magamat. Festeni fogom őt

neked, kedves olvasó, bár tudom, hogy amint a szép gyermek nekem

feltűnt, és amint azt azolta is mindég látom, erőtlen leszek lelki

látásodnak tenni elébe; hasonló az arczfestőhöz, ki hijába fárad azt a

bájt adni meg dolgozásának, melyet a kedvelt előkép a meleg élet ingerei

által bír.

Növése a legtökéletesb remeke a symmetriának; azonban inkább mondathatik

kisdednek mint középszernek, s hasonlatos a tündérekhez, ahogyan őket az

ángoly költők éji tánczaikban lesből látják, s elragadtatások gyönyörei

közt énekelik. Ahogyan az ég mély sötétéből egy szép csillag mosolyog

elő, úgy tűnt vala ki hajainak barna lobogásai közzűl fejér arczúlata, s

ez az arcz oly tisztán magyar volt, hogy tekintetemet róla már hazai

rokonságomnál fogva sem vonhattam volna le, bár szememet egyéb bájai nem

varázslák hozzá. És az az ő tekintése! Egyedűl a Carlo Dolce szent

szűzei tekintenek így olyankor. A rózsabimbó édes kínja, midőn az

virúlásra nyílik meg, lebegett e hév nézésben, s szeme oly domború vala,

oly teljes, hogy midőn behúnyta, vékonyan elnyúlt szemöldökei alatt

semmi üreg nem maradott, hanem a szemfödél, szinte pillájáig a homlok

folytatványának tetszhetett. A francziáknál az ily szemnek saját neve

van: des yeux à fleur de tête. Szomszédinknak még nincs nevök rá, mint

nekünk is. – De ha így folytatom az írást, te, kedves olvasó, nem látod

tovább Tihanynak félszigetét. Csak egy kérést tehát: – Eredj, s keresd

fel a gyönyörű gyermeket. Ha találsz egyre, a ki nyílt szemmel is, húnyt

szemmel is, el tud varázslani, ő lesz az.

Én őtet Nínácskának nevezem el, mert felejtém kérdeni csudáltomban,

kinek hívatik. Megszólítása után elfordúla a szekérútról, s ment előttem

könnyedleg lépdelésivel. Én utána, itt fel egy szelíd halmon, ott egy

lankás ereszkedőn le, s egyszerre egy keskeny ösvényre juték, mely a

szirtfal mellett tekerge. Lábaim alatt zajogtanak a hullámok. Maksa

császár jutott emlékembe, a Márton-falánál. A védlélek, mely őt hozá

vissza életre a szirt szélén, nem lehete szebb mint ez az én vezetőm.

– Hová vezetsz, szép leányka? kérdém.

– A görög lyány üregéhez, ha nem félsz a keskeny úttól; felele.

– Én félnék tőled vezetve?

Hallgatott, s folytatá menését.

– Ott vagyunk, mondá most, egy üreg nyiltához jutván, mely a szirt

oldalában boltozódék; itt alvék a görög leány, s ímitt vala oltára.

Az üregben, igenis, vala két kő, melynek egyike ágyhoz, másika oltárhoz

hasonlíthata.

– S mikor élt a görög leány?

– Ah, Uram, az már régen volt, még a jó Mátyás idejében.

– S te tudnál valamit a jó király felől?

– Rendest kérd az Uram; mintha ugyan én is nem magyar atya s magyar anya

gyermeke volnék!

– Beszéld el hát, mit hallottál felőle?

– Szívesen, Uram, úgymond, s leűlt az oltár zsámolyán, hogy csaknem a

szerint néze ki, mint egy rózsa, mely annak hasadékiból nyúlt vala fel.

– S míg én tekintetemet honunk tengere végigláthatatlan tűkrén s a

mosolyó környéken lebegtetve, ismét nyájas beszélőm még mosolygóbb

alakjára fordítgatám, ő nekem az itt következő regét mondá:

Európában mindinkább nevekedvén a török hatalom, szerencsétlen hazánk

leve a gát, mely az ellenség erejét tartóztassa, s így Magyarország és a

görög tartományok közt felette eleven lőn a mozgás, kivált midőn az a

két nagy hős, a mi Hunyadynk és az epirotai Skandér bég, egyesűltek

ellenek. A kettő közt gyakor követségek jöttek, mentek, s egyikében oda

küldetett egy Pornai nevű ifjú magyar is. Az Epirusban megszerete egy

szép görög leányt, s a leány is megszereté a szép magyar ifjat, s semmi

nem ellenkezvén óhajtásaikkal, a kettő férj és feleség leve. De kevés

idő múlva a menyegző után, Pornainak vissza kelle térni hazánkba.

Megígérte hölgyének, hogy nem sokára nála lesz s őtet közzénk hozza fel;

akkor azt nem teheté, mert útját sietve tevé, s ellenségi csapatok közt.

Iréne – ez vala a szép hölgy neve – sokat sírt, midőn férjétől elmarada,

s epedve várá visszafordúlását. De kevés hetek múlva ott vala a hír,

hogy Pornait minden kísérőivel a törökök leszabták. Skanderbég maga is

kiküldé biztosait, hogy a dolognak járjanak végére; minden vallatások

erősíték a hírt, s nem vala helye a kétségnek. A szerencsétlen Iréne

feltevé hogy életét ottan fogja letölteni, hol a szeretett ifjú vígan

nevekedett fel; közelébb hitte magát a kedveshez, ha ottan síratandja

halálát hol az született; elhagyá szüléit és rokonit, s mint bánatba

süllyedt szarándok jöve fel hazánkba. Azt szokták mondani, hogy a halál

kerűlgeti a szerencsétleneket, s a mondás igazlatot talála Irénében,

mert őtet a hosszú és veszélyes úton nem érte semmi baj; felére

Veszprémbe. Ott még álla ekkor az a görög asszonyi-klastrom, melyet a mi

első szent királyunk alkotott, amint beszélik. Iréne béjelenté magát a

fejdelemasszonynál, hogy fel kíván vétetni közöttök, s kérése

meghallgattatott. Ím ez a barlang itt, és a többi e szirtekben, ezek

valának azon apáczák lakásai, kik még gyötrőbb csigázásoknak veték alá

magokat, mint a melyek nekik a szerzet törvényei által voltak

parancsolva. A vápát, melyen ide ereszkedénk, még ma is Apáczakapunak

mondjuk, mert ők azon hozatának ide. Víz, fűgyökerek és olykor kenyér

vala minden táplálatok; az utolsót kétszer vevék minden héten a tihanyi

apáczáktól. Midőn Iréne felvette a fátyolt, még senki nem lakott itten;

ő volt az első, ki engedelmet nyere itt tölthetni napjait. Esztendőt éle

már e magányban, és még egyet, egészen elszakadva a világtól, melyhez

ezentúl csak kedves megholtja kesergése által érzé magát csatoltatnak.

Nem állhatám meg, hogy kedves regélőm szavait meg ne szakaszszam.

– S kedvesedet te sem felejtenéd, ha oda lenne s többé fel nem

találhatnád?

– Kedvesemet? kérdé a gyönyörű gyermek; s ki akarhatna engem szeretni?

– S kétled, Nínácska? Iréne korántsem vala oly szép mint te vagy, és

mégis talála kitől szerettessék.

A leány elpirúlva néze rám, s egy ideig hallgatván, ezt mondá: Ne

szakassza meg az én Uram a mit beszélni kezdék, mert úgy véget nem

érhetek; pedig mingyárt dél lesz; látom az árnyékon melyet a hegy a

vizre vét.

– Folytasd hát szavadat, kis lyány; míg téged hallak, nem sejtem meg az

idő telését.

Nínácska tenyerébe hajtá le szép fejét, s tovább vitte a beszédet:

– Hol most a ferdő van, akkor csak egy-két ház állott, s kevés ember

látogatta az orvoshelyt. Egy vitéz érkezék a ferdőbe; őtet oda a király

orvosa küldé le, mert hosszas és nehéz fogságot szenvedett volt. Az

Pornai volt, kit útjában nem levágtak, hanem csak nagyon

megsebesítettek; de a kit egy szíves török ótalmába vett, meggyógyított,

és minekutána sok havakig, mint rabszolgát házánál tartá s mindég hűnek

tapasztolá, végre szabadon ereszté fogságából. De szolgaság és bánat

annyira elgyengítették, hogy betegen ére hazájába. A király orvosa nem

tuda segíteni baján, s hogy lerázhassa nyakáról, ferdeni küldötte.

– Ezt teszik betegekkel a maiak is, mondám a szép leánynak.

– Úgy hát óhajtom, hogy a víz az Uramnak is használjon, mint Pornainak,

mert ő fel gyógyúla.

– Ha te vennél gyógyító kezek alá, bizonyosan; legalább minden

szenvedésem megenyhűlne.

– De ne hát, édes Úr, mondá a gyermek, s lesüllyeszté a szép szemet, s

így folytatá beszélését:

– Egyszer, midőn egéssége már csaknem egészen helyreállott, Tihanyra

jöve által, mint most az Uram, megköszönni a jószívű szerzeteseknek,

hogy gyógyúlása alatt vele annyi jót tevének, – mert akkor ők tarták ki

a ferdő vendégeit. Elhagyá a szekérútat, s azon ösvénybe csapott, melyen

mi jövénk, s itt egy alakot lele –

– Mely nem lehete szebb, mondám, mint a melyet én itt az ő oltáránál

látok.

– Mely nagy vala a Pornai s az Iréne álmélkodása, öröme, e nem várt

viszonlátás alatt!

– Érzeni fogom, mondám, ha majd a szép Nínácskát ismét itt találom.

De Nínácska nem ügyele lobogásimra, s folytatá beszélését.

– Ezentúl valamikor leszálla az éj, Pornai keresztűlevezék egy csolnakon

a ferdőtől a barlangig. Szüntelenűl tanácskozának, mint fejtsék ki

magokat azon bomladékból, melybe őket az Iréne hirtelenkedése ejtette,

de semmi szerét nem láták. Most mondá Pornai: Szökjünk meg; a mely

töröknél én szolgáltam, nekem barátom; ő nekünk ád menedéket. Láttuk a

világot; mit ér az a magasztalt világ? jer, hagyjuk itt. Bolgárok közt

is van élet. A táj ugyan puszta lesz előttünk és idegen, de mi honn

leljük magunkat benne, s szívünkben leljük a szerelem egét. – Iréne

zokogva ömlött a Pornai karjai közzé. Megyek, úgymond, valahová viszesz;

de most nem mehetek; szökésünk halált hozna gyermekedre, minekelőtte az

felmosolyoghatna reád. – Pornait borzadás öröme rázá meg e szókra.

Ezolta az volt minden gondja, hogy a környék ébredező figyelmét

eltolhassa magától; odahagyá az orvosvizet, s készítgeté a mit a szökés

kíván. Csak néha jelene meg Irénének barlangjában, mint egy villám, mely

bár nem világít tovább egy percznél, de az éjjeli vándor sötét útját

kedvezőleg derítgeti.

Elmúlt vala a tél, s Iréne egy izmos fiúgyermeket szűle, midőn Pornai

azon jelentést hozá neki, hogy a szökésre minden kész. Nője eléggé

erősnek vélé magát megtenni az útat. Túl a vizen Imre paripáival várá

őket, hív lovásza Pornainak. Kedvezett az éj, s a boldog ifjú

szerencsésen keresztűlevezé a Balatont, s vitte hölgyét és a gyermeket.

– S szerencsések valának-e elszökhetni? kérdém a szép beszélőt.

Nínácska felele: Uram tudni fogja, hogy a Balaton gyakorta épen akkor

duzzan fel, midőn csendesnek látszott. Ez történt ekkor is, amint

mondják, s a szökők habjaiban lelék sírjaikat. De hozok egy írást, a mi

talán tudatni fogja, mi leve belőlök; én olvasni nem tudom, de a Pornai

és Iréne neveiket kiösmerém az írásban.

– Hol vetted azt, szép gyermek? kérdém hirtelen szökvén szavaiba.

– A múlt héten Nagy-Vázsonyba mentem által, megjárni a Kinizsi hajdani

vára romjait, s midőn ott egy pinczeforma üregen keresztűl mászék,

előttem szakada le a boltból néhány tégla, és a téglával ez az írás. –

Ha délután ide jössz, kezedbe adom azt. De, úgy-e, eljössz? kérdé, félig

kérve, félig enyelgve.

Épen felelni akarék neki, midőn elveré a toronyban a tizenkettőt, s egy

szerzetes üregünk mellett elsétála. Hozzájok ígérkeztem vala ebédre, s

így együtt menénk. Nínácska eltűnt, míg mi, a Benedictínus és én,

egymásnak köszöngettünk. Inkább meg valék illetődve mint hogy a jó

Páternek kérdéseket tehettem volna; de oda érvén, ahol a híres Echó

leginkább űzi játékát, ezt kiáltám: Szép vezető! és ezt: Meglátlak! és

midőn a szőlők felibe juték, honnan a szép vizet a maga teljes

nagyságában, s a félszigetet azonfelűl kiláthatni; nézék ugyan

mindenfelé, ha megláthatnám-e a hazasiető’ fürtjeinek lebegésit, de

haszontalan. A szerzetes siettete, s a klastromhoz érénk.

Vége vala az ebédnek. Megtekintém az I. András tetemeit, ki e monostort

alkotta; egy-két pillantatot vetettem el a folyosóról, végig a vízen; de

szívem nem lele nyugtot, míg a szép leányt a barlangban ismét

meglátandom. Búcsúztam. A tornyos fellegekkel borúlgató ég vala ürügyem.

De kijővén a monostorból, szekeremet leküldém az útra, szinte addig, hol

ebédelőtt belőle kiszállottam volt, s futottam inkább mint mentem

keresztűl a szőlőkön, le az üreghez. Azt mondám magamnak, hogy a szép

gyermeket bizonynyal ott találom; de a nyíláshoz érvén, láttam hogy

reményem megcsala. Nínácskának ott kelle lenni, mert az oltárköven egy

irhaírást láték meg, s az irha mellett egy parlagrózsát. Kénytelen

vagyok vallást tenni, bosszantására ugyan minden túdósainknak, de a min

szépeink megütközni nem fognak, hogy elébb nyúltam a rózsa mint a

penészette irha után. Az sok helyt megrongyollott, foltokat kapott, hogy

el sem lehete mindenütt olvasnom, de azt beszélé a mit az én

Nínácskámtól hallottam. Közlöm a történet végét, ahogy rá emlékezhetem.

A mely éjjel Pornai és Iréne megszöktenek, vész támada a Balatonon. Imre

kínos aggodalmak közt töltötte az éjt. Hijába kiáltozék; szava elveszett

a zajban. Hijába gyújtott tüzeket; a zápor eloltotta, a szél elverte.

Fölvirradván, bényargalá az egész partot, hogy láthassa, hová verhette

légyen a fergeteg. Egy deszkához kötött csecsemőt láta meg legelsőben.

Szüléi, nem remélhetvén többé szabadúlást, így ereszték angyala

védelmére; mert Imre életben lelte azt. Örvendve találmányának, tovább

lovaglott, s halva lelé Pornait és Irénét, és még holtan is

összeölelkezve. Elásá testeiket. A pénzzel, melyet Pornai útjokra

gyűjtött, egy malmot veve meg Abaújnak Kinízs nevű falujában, s a

gyermeket, kit Pálnak kereszteltete, úgy nevelé fel mint magáét. A tüzes

gyermek férfivá nevekedék. Hihetlen ereje által szemébe tűnt Mátyás

királyunknak, katona leve a Fekete seregnél, s nemzetünk történeteiben

Kinízsi Pál neve alatt ragyog. Midőn osztán a király Nagy-Vázsony

helységgel jutalmozá meg hős tetteit, Imre hozzá méne lakni; s amint

Imre egy téli estve, bíztos csevegésre csalva a kandalló lobogása

mellett, elbeszélé, hogy őneki nem atyja Kinízsi, a dolgot papírosra

téteté, s az én Nínácskám írása annak másolatja lehetett. A történet a

megvénűlt Imre beszélései által elterjede a táj lakosai közt.

Mindinkább harsoga a zaj. Nem merém remélni hogy szép vezetőmmel

összeakadhatok. Szállásom felé fordúltam, de azon feltéttel, hogy

virradtakor felkeresem. Történetből egy kisded aranykeresztet vettem

volt Füreden, fekete vékony sinegecskével, s azt letettem a barlangban,

s siettem szekeremhez, s villámok, mennydörgések, s szél és zápor alatt

értem be Füredre.

Bizonyos vagyok, hogy olvasóim az egyik s másik nemen a rege végén

külömbféle gondolatokra fognak térni. Egy rész tudni vágy, hogy köztem

és a szép lyánygyermek közt tovább mi történt. Szolgáljon feleletűl

ezeknek, hogy, a mit kimondhatatlanúl sajnálok, románom az nap ére véget

a melyen kezdődött, mert haszontalan mászkáltam mindég Tihanyra, én a

bájos alakot soha többet meg nem láttam; s a kiket megkérdettem, ha őtet

ismerik-e, útjába nem tudtak igazítani.

De hát ha valamely szép olvasómnak kedve talál jőni, hogy nálam a

Nínácska helyét kipótolja? – Ha majd a jövő nyáron a Füred látogatói

közt egy asszonyi alak jövend felém, fejér nyakán egy fekete sinegű

aranykereszttel s egy parlagrózsával jobjában, csillagzataim intéseként

fogom venni, hogy annak mutassam be hódolásomat. S akkor egyenesen az ő

varázs hatásain fog állani, hogy novellám második része meddig váljon

érdeklővé.

Annak hím olvasói, közt ha egy ultra-túdós találkoznék, az így fogna

gondolkozni: De mi lelte ezt, hogy a silány rege helyett a Nínácska

levelét nem nyomtattatá ki inkább, még pedig betűről betűre? Azzal

historiográphjainknak bizonyosan több hasznot fogott vala hajtani, mint

e nyavalyás firkával, s documentálva volna a mit költögetve beszél. Mert

ki adjon ennek hitelt minden oklevél nélkül? – A bölcs szóra azt kell

felelnem, s mély alázatossággal, hogy a gáncs igen helyes, s hogy én az

oklevelet le is nyomtattatnám, csak volna meg még. De amint azt a

barlangban megolvasám, szaladtam szekerem felé. A dühödt fergeteg

fejemről ki akará kapni süvegemet, s amint ahoz hozzákaptam, a szél

papírosom elkapásával veve magának elégtétet az el nem kaphatott süveg

helyett, s játszva lebegteté azt egy ideig a levegőben, végre pedig a tó

vizébe csapá. Megfosztva így annak bizonyságától a mit beszélek, tűrnöm

kell, ha olvasóim azt költeménynek veendik.

Ha szépeimet el nem úntatám, annál inkább pedig ha őket talán múlattatni

tudtam volna is, örvendenék szerencsémnek; mert legjobb kimondanom a mi

való: én nőolvasóim javalásaikon inkább kapok mint a hímekéin. S ebben

ugyan minden poétai ihlésű társam egyező értelemben leend velem.