Volt egyszer egy király, annak három fia volt. Haláloságyán meghagyta
fiainak, hogy minden nap új csizmát húzzanak föl, az nagy szerencsét
hozand nekik; arra meghalt.
A fiúk szavát fogadák; de mivel a csizmák sok pénzbe kerűltek s országuk
kicsiny volt, elszegényedtek. Ekkor monda a két idősb testvér: Nagy
bolondság volt tőlünk mindennap új csizmát csináltatni magunknak; ha
megkentük, az is megújította volna.
Pengő felele: Nem, édes bátyám, az atyai parancsot nem kell
magyarázgatni; menjünk a világba, próbáljunk szerencsét; ott ahol,
feltaláljuk okvetlenűl.
A többi beléegyezett, s tova menének.
Miután egy darabig vándoroltak, monda a legidősb: legyen gondunk reá,
hol fogunk az éjjel tanyázni; ahova nyílam esik, ott aluszunk; s azzal
ellőtte nyilát. Egy nap s egy éjszaka mentek utána; végre eljutottak
oda, ahol leesett. S monda a legidősb: Pihenjetek le, ma éjjel én
virrasztok s rakom a tüzet.
A két öcs lefeküdt. Éjfélkor jött egy roppant vadkan, aranyagyarakkal; a
legidősb fiú megvítt vele, leverte, kirántá két agyarát s eltette.
Reggel tovább mentek; s monda a középső: Legközelebbi tanyánkat én
jelölöm ki. – Ellőtte nyílát, s három nap és három éjjel kellett
menniök, míg oda jutottak, hová a nyíl röpűlt. S monda a középső: Ma
éjjel én virrasztok.
A másik kettő lefeküdt. Éjfélkor egy roppant keselyű jött, fején két
ezüsttollal; az őrtálló megvívott vele, agyonüté, kitépte két
ezüsttollát s eltette.
Reggel monda Pengő: Ma rajtam a sor kitűznöm a tanyát. – Nyíla röpűlt, s
hét nap és hét éjjel kellett menniök, míg hozzá jutottak.
Midőn a tüzet megrakák, monda a legidősb testvér: Te fiatal ember vagy,
neked jót tesz az álom, feküdjél le, virrasztok én helyetted.
– Nem úgy, monda Pengő, én is emberszámot teszek, én virrasztok az
éjjel. S úgy is lett.
Éjfél felé halk, fájdalmas éneklést hall; a dal tetszett neki, s ment a
hang után. Így egy kis patakhoz ért, benne egy kis aranyhal feküdt, az
dalolt oly szomorún.
– Ugyan min búsúlsz? kérdé Pengő.
– Ah, válaszolt a halacska, ama patak kiáradt, én tova úsztam
hullámaival, most egyszerre elapadt, s én nem mehetek vissza a vízbe, s
itt a szárazon kell elvesznem.
– Dehogy kell, mondá Pengő, magam viszlek vissza a vízbe; – s azzal
fölemelte s a patakhoz vivé.
S monda a halacska: Szakíts ki egyet aranypikkelyeimből, ha valaha
megszorúlsz, lehelj reá, s én segédedre leszek.
Pengő fogadta tanácsát, a halacska eltűnt a habokban. Pengő visszament
testvéreihez, de ezalatt az őrtűz kialudt.
– Ó jaj! kiálta Pengő, már most azt fogják hinni testvéreim, hogy
virrasztás helyett aludtam. Ugyan hol kapok hamarjában tüzet? – Egy fára
mászott, s körűltekinte. A távolban világot láta; oda megyek, gondolá, s
nekiindúlt. Még nem soká méne, midőn szemben jött vele az Éjfél, s
üdvözölte.
– Köszönöm, Éjfél, válaszola Pengő; ugyan tedd meg kedvemért, s maradj
itt, míg ama világtól tüzet hozok magamnak.
– Ho hó, felele az Éjfél, hétszer jövök s megyek én, míg te azon tűztől
visszatérsz.
– Nem várakozol? mondá Pengő, úgy hát kell hogy kényszerítselek. – S
azzal az Éjfélt egy fához köté. Amint tovább ment, a Hajnallal
találkozott.
– Megáldj Isten, Pengő, mond a Hajnal.
– Köszönöm, Hajnal, felele Pengő; kialudt a tüzem, azért megyek ama
messze világhoz, várakozzál, míg megjövök.
– Ho hó, válaszolt a Hajnal, hétszer jövök és megyek én, míg te onnan
visszatérsz.
– Nem várakozol? monda Pengő, úgy hát kell hogy kényszerítselek. – S
azzal a Hajnalt egy fához köté.
Ekkor ment, mendegélt, míg a tűzhöz ére, mit a távolból láta. Tizenkét
óriás állta a tüzet körűl. Pengő föltette nyilát, s egy üszköt kilőtt a
tűzből. Talán eszébe jutott: már most azt mondják majd az emberek, hogy
még a tüzet is lopom; tehát egyenest az óriásokhoz tartott, s monda:
Legyetek oly szívesek, adjatok egy kis tüzet.
Álmélkodva néztek rá az óriások, s kérdék: Te lőtted ki az üszköt
tüzünkből?
Pengő felele: Igen.
Adunk tüzet, mondák az óriások, de elébb pecsenyénket kell forgatnod.
Pengő megkapá a nyársat, min egy egész ökör sült, s kisújjával forgatá.
– Már most adjatok tüzet.
– Még nem, válaszolák az óriások; előbb azt a kakast kell lelőnöd, mely
ott a sziklavár falain őrködik.
Pengő lőtt, s a kakas leesett; az óriások kurjongtak örömükben.
– Mondjátok meg, szóla Pengő, mit jelentsen ez?
Az óriások felelének: Mi az arasznyi ember szolgái vagyunk; amazt a
sziklavárat ostromoltatja velünk, mert a királynak három csodaszép
leánya van, s nem akarja urunknak adni nőűl.
– Hát mind a hármat el akarja venni? kérdé álmélkodva Pengő.
– Nem, mondák az óriások, ő magának csak a legfiatalabbikat akarja; de a
középsőt legidősb fiának, ki egy hatalmas keselyű két ezüsttollal; a
legidősb leánynak pedig második fiához, az arany-agyaras vadkanhoz kell
menni.
Ej, gondolá Pengő magában, úgy a leányok pártában maradnak, mert bátyáim
agyonverék mátkáikat; – hanem egy szót sem szólt nekik.
Az óriások folytaták: A várat rég bevettük volna, mert ilyenkor minden
alszik benne; hanem a kakas, kit meglövél, mindig felkukorékolá őket, s
ostromunkat elverék. Most halva van, neked azért föl kelljőnöd velünk; a
vár falában egy kis lyuk van, ezen bemászol, s felnyitod nekünk a kaput;
akkor miénk a vár.
– Nem bánom, monda Pengő.
– Hanem siess, mond az egyik óriás, mert a vár túlsó oldalán urunk
nénje, a nagy kígyó táboroz, s szégyen volna reánk nézt, ha elébb hágná
meg a várat mint mi.
Amint mentek fölfelé, meghallá Pengő hogy az óriások suttogák: Ha a
várat bevesszük, agyonütjük ezt az embert; úgy a diadal tisztessége
csupán miénk marad.
Ennek megadjátok árát, gondolá Pengő. Bekúszott a várba, s így kiálta ki
onnan: A kaput nem tudom kinyitni, de a lyukon behúzlak benneteket. – S
amint az első óriás betolta fejét, ő levágta, s a csonka testet behúzta
az udvarba; így ölte meg egymásután mind a tizenkét óriást. Ekkor
végigjárta a vár teremeit. Mindenik herczegnő más-más szobában űlt,
mindenik előtt egy félig elégett s egy egész gyertya állt, mindegyik
nyakán egy kendő s újján egy gyűrű. A legidősbnél meggyújtá az egész
gyertyát, s a félig elégettet zsebre dugta, a középsőnek nyakkendőjét
vevé el, a legfiatalabbiknak a gyűrűt vonta le újjáról. Midőn a király
szobájába lépett, épen akkor ereszkedett alá az arasznyi ember nénje, a
nagy kígyó; oly vastag volt mint egy nyomórúd. Pengő levett egy villát
az asztalról, s a falhoz szögezé, kinyeste nyelve hegyét, eltevé, s
távozott a várból, s visszament testvéreihez.
Útközben az óriások tüzéből kivett egy üszköt, s eloldá a Hajnalt.
– Ideje hogy jössz, mondá a Hajnal, hét nap óta nem virradott, mert nem
mozdúlhaték.
Azután eloldá az Éjfélt. – Mit csinálnak testvéreim? kérdé őt.
– Erősen alusznak, volt a felelet.
Erre Pengő testvéreihez ért; megraká a tüzet, megvirradt, testvérei
fölébredtek, folytaták útjokat.
Időjártával egy csapszékbe tértek. Ott egy vendégnek sem szabadott
fizetni; azt s annyit költhetett el amennyit tetszett, maradhatott a
meddig akart, csupán bucsúzóúl saját történetét vagy egy regét kellett
elmondania. A csaplár az a király volt, kit az arasznyi embernek kellett
ostromoltatni; a királyleányok voltak a pinczérnők. Reménylék, hogy az
útasok elbeszélései szabadítójuk nyomába viendik őket. Pengő azonnal
reájok ismert, s elmondá saját és testvérei történetét. Felényire sem
beszélte el, midőn a király intett, mire a herczegnők egyike eltávozott,
s mingyárt visszatért. Épen midőn a két testvér az aranyagyarakat s az
ezüsttollakat az asztalra tevé, Pengő meg’ az elégett gyertyát,
nyakkendőt, gyűrűt s a kígyó nyelve hegyét felmutatta, robogott négy
aranyhintó, mindenik hat-hat lovas, a ház elé. Az elsőbe a király űlt, a
másik háromba a három herczegnő a három testvérrel, a legidősb a
legidősbbel, a középső a középsővel, a legkisebbik Pengővel. A
királyivárban nagy lakodalmat űltek.
Midőn a lakodalomnak vége volt, monda bátyjainak Pengő: Látjátok, édes
véreim, jó volt atyánk parancsát fogadnunk, máskülönben a világba nem
mentünk s nem tettünk volna oly kedves nőkre szert soha.
– Igazad van, válaszolá a két bátyja; mert most ugyan ideje lesz, hogy
egyszer már országunkat is meglátogassuk. Ekként vélekedett a két
testvér; Pengő beléegyezett, a király mindeniknek egy ezred katonát
adott, s elútazának. Az első hintóban a legidősb testvér űlt nejével;
útközben a sárban egy arasznyi embert láta, hanem szakála hét rőf hosszú
volt. Segélj ki a sárból, herczegem, kiálta a kis ember; de a herczeg
nem felelt, s tovább mene. Erre a második herczeg jött kocsin nejével;
ezt is megszólítá a kis ember: Segélj ki a sárból, herczegem! – de ez
így felelt: Hallgass, különben még jobban betaposlak! s ment. Végre
Pengő jött a nejével; ismét kiálta a kis ember: Segélj ki a sárból,
herczegem! – Pengő kiszállt, s kivonta a sárból; azonban alig volt künn
a kis ember, Pengő hintójába ugrott, s eltűnt a nejével. Pengő azonnal
gyászt öltete föl egész ezredével, visszaküldé a királynak, ipjának, s
maga elindúlt nejét keresni.
Már egy egész nap ment, midőn egy patakhoz ért; itt eszébe jutott
barátja, az aranyhalacska. Hívta, s íme! az aranyhalacska megjelent.
– Hol van a nőm? kérdé Pengő.
– Arra én nem tudok felelni, válaszolta a halacska; hanem ama hegyen túl
egy bölcs ember lakik, az három dolgon kívül mindent tud; ő meg fogja
neked mondani.
Pengő hozzá ment. Mielőtt megszólalt volna Pengő, monda a bölcs: Tudom
mit kívánsz tőlem; nődet megkapod, hanem előbb segélned kell rajtam;
száz éve már, hogy e sziklán űlök, s nem bírok felállni, mert mátkám a
jegygyűrűvel elveszett; mind a kettőt, mátkát és jegygyűrűt, elő kell
kerítened, akkor megkapod nődet.
– Hol találom mátkádat? kérdé Pengő.
S felele a bölcs: Ez azon három dolog egyike, miket nem tudok.
Pengő kiment egy patak partjára, s hívta az aranyhalacskát; ez jött s
felele: A bölcs mátkája a gyémántvárban van; sokat kellend kiállanod, ha
megakarod szabadítani, s ha gondatlan leendesz, véged lesz; azért végy
egy palaczk vizet, s tégy engem belé, segélni foglak tettel és
tanácscsal.
Pengő követte a halacska útasítását, s a gyémántvárhoz ért. S monda a
halacska: Ne egyél semmit, míg fejér étket nem hoznak, s meg ne szólalj,
történjék akármi.
A vár minden szobája fekete volt, fekete bor s fekete ételek voltak az
asztalon, hanem Pengő nem nyúlt semmihez. Midőn beestveledett s ő
lefekvék, fekete alakok jöttek, elpáholák; de Pengő hallgatott. Másnap
reggel a szoba veres volt, bor és étel veres, hanem Pengő nem nyúlt
semmihez; midőn elestveledett s ő lefeküdt, veres alakok jöttek s
eldöngeték, de Pengő meg sem kukkant. Harmadnapra a szoba fejér, bor és
ital fejér volt, Pengő evett s ivott amint bírt; midőn elestveledett s ő
lefekvék, fejér alakok jelentek meg előtte s a legszebb dalokat éneklék
neki; hanem Pengő egy ígével sem jelenté tetszését. Negyedik reggel
monda a halacska: Jól tartád magad, most menj le az istálóba, ott négy
fekete ló áll. Ez a négy ló négy leány, az egyik a bölcs mátkája, a
többi három, a farkas-, sas- és hollókirályé. Az a boszorkány, kié e
vár, mátkákat rabol, hol szerét teheti, s lovakká változtatja, kikkel
hintaját vonatja. Mihelyt egy új fogatot szerez öszve, vízbe fúlasztja
az előbbit. Az istálóban mint darázst látandod röpkedni, majd az egyik,
majd a másik lóra fog űlni; akkor csapkodj mindaddig, amíg bírsz; míg a
darázst megtalálod.
Pengő úgy tett mint a halacska mondá. A négy fekete már derekasan meg
volt szabdalva, s a darázsnak még kutyabaja; végre megtalálta Pengő,
leesett s banyává változott, de a négy fekete ló négy ígéző szépségű
leánynyá. Mialatt hát Pengő ezeket a jászoltól eloldta s a kötőfékekből
kibontá, a vén asszony kimászott s a gyémántvárból a tengerbe ugrott.
Pengő a négy leányt a bölcshöz vitte. Midőn beléptek, fel akart kelni
ez, de nem bírt.
– Ó jaj! hol a gyűrűm?
– Ah, mond a mátkája, midőn a boszorkány innen elcsala, elvette tőlem a
gyűrűt; mit csinált vele, nem tudom.
A bölcs egy kevés ideig gondolkozott: A földön nincs, máskülönben tudnom
kellene; tehát vagy a légben vagy a vízben van.
Ezenben a Farkaskirály, a Saskirály s a Hollókirály megérkeztek,
mátkáikat elviendők. A két utóbbi mondá: A légben nincs, máskülönben
tudnók.
S megszólalt az aranyhalacska: A gyűrű talán a tengerben van.
Azonnal összehítt minden halat, de a gyűrűről egyik sem tudott. Végre
kérdé az aranyhalacska: Valyon itt van-e már igazán valamennyi hal?
– A sánta csuka nincs még, mondá egy hang.
– Úgy várjunk míg megérkezik, határzá az aranyhalacska.
Végre jött a sánta csuka.
– Ugyan hol késtél oly soká? kérdé haraggal az aranyhalacska.
– Hol késtem? viszonozá a csuka, csapszékben valék s egy gyűrűt ittam
be, mit nem rég találtam.
– Tüstént ide teremtsd nekem a gyűrűt, mondá szigorún az aranyhalacska,
máskülönben halál a fejeden.
A sánta csuka morogva távozott, s elhozá a gyűrűt.
Alig vette kezébe a gyűrűt a bölcs, midőn fölkele, mátkáját átölelte, de
azután így szóla Pengőhöz: Mátkád a tenger kilenczvenkilenczedik
szigetén van; menj oda; ha még szeret, úgy megmondja férje erejének
titkát, s akkor tedd a mit jónak gondolsz; én mitsem mondhatok erről
neked, mert ez másodika azon dolgoknak, miket nem tudok.
Az aranyhalacska parancsára egy czethal állt elő, erre űlt Pengő, s a
tenger kilenczvenkilenczedik szigetéhez úszott.
Amint kiszállt, nejével találkozék.
– Elvégre viszontlátlak, édes Pengőm! kiálta a nő; bizonyosan azért
jösz, hogy megszabadíts.
– Eltaláltad, válaszola Pengő, hanem mondd elébb, hová van elrejtve az
arasznyi ember ereje?
A herczegnő válaszolt: Azt most nem tudom, hanem holnap e tájban meg
fogom mondani. Most nincs hon, ilyenkor mindig déli álmát alussza a
tenger hatvanhatodik szigetén; menj most tova, s rejtözzél el holnapig.
Pengő úgy tett mint neje mondá.
Nem sokára aztán hazajött az arasznyi ember; monda a herczegnő: Mindig
beszéled hogy szeretsz; de semmivel nem bizonyítod be; azért nem hiszek
neked.
Kérdé az arasznyi ember: Mivel bizonyítsam?
S a herczegnő monda: Tudasd velem, hol tartod erődet.
Felele az arasznyi ember: Ama darab fában, ott az ajtóban.
S felkiálta a herczegnő: Azt hát nem kell így hevertetni – oda szaladt,
s a fát a szekrénybe zárta.
S nevetett az arasznyi ember és monda: Rászedtelek, erőm ama seprűben
van.
Azonnal oda futott a herczegnő, s a seprűt a szekrénybe zárta.
Az arasznyi ember ismét nevetett, és monda: Rászedtelek, erőm ama
piszkafában van.
Gyorsan oda sietett a herczegnő, több kendőbe göngyölgeté vígyázva, s
nagy gonddal elzárta a piszkafát.
S monda az arasznyi ember: Most már látom, hogy valóban szeretsz; erőm
sem a fában, sem a seprűben, sem a piszkafában nincs, hanem messze az
erdőben van; ott egy aranypatak foly, e patakhoz jő, ha alszom, egy
aranyszarvas, abban van erőm; ha azt elejtik, egy bárány szökken ki
belőle; ha ez megmenekűlhet, megmarad erőm; ha e bárányt elejtik, egy
aranykacsa röpűl ki belőle; ha a kacsa megszabadúl, megmarad erőm; ha a
kacsát elejtik, egy aranybogár száll ki gyomrából; ha a bogár
megmenekszik, megmarad erőm; de ha a bogarat megölik, erőm oda van.
Midőn az arasznyi ember ismét déli álmát aludta a tenger hatvanhatodik
szigetén, a herczegnő elmondá Pengőjének, a mivel az arasznyi ember
megbízta. Pengő azonnal az erdőbe ment. Útközben egy farkast láta, reá
akart lőni; de a farkas monda: Ne lőjj reám, régebben várakozom én itt
mint te; a Farkaskirály küld engem segítségedre.
Amint tovább ment, egy sas suhogott feje fölött; Pengő czélba vette, de
a sas monda: Ne czélozz reám, régebben várakozom én itt mint te, a
Saskirály küld engem segítségedre.
Az erdő kellő szélén egy holló károgott, Pengő neki-irányzá nyilát, de a
holló monda: Ne bánts engem, régebben várakozom én itt mint te, a
Hollókirály küld engem segítségedre.
Midőn az aranypatakhoz érkezett, lesbe állt a bokrok megett; nem sokára
megjött az aranyszarvas, ivott és fördött az aranyhullámokban; midőn
Pengő felvoná íjját, körűlnézett a szarvas és fülelt, de mivel semmi sem
mozdúlt, tovább pacskolt a vízben; Pengő lőtt, s a szarvas elesett; de
mikor Pengő hozzáment, hogy kizsinegelje, kiugrott az aranybárány és
elszaladt, de a farkas utána iramlott, megfogta s szétszakítá; hanem
vidoran röpűlt fel az aranykacsa; a sas alá- s reárohant, megfogta s
tépni kezdé; tüstént kiszállt belőle az aranybogár, de a holló
utánament, ovatosan megfogá orrával, és sértetlenűl Pengőhöz hozá; ez
zsebkendőjébe köté a bogárt, s az arasznyi ember házához méne.
Épen belépett Pengő s monda a herczegnőnek: Kezemben az arasznyi ember
ereje! midőn ez a hatvanhatodik szigeten fölébredt. Szokása szerént
azonnal hazáig vágta buzogányát s egy szökéssel a hetvenhetedik szigetre
ugrott. Pengő sszadobta a buzogányt, s kissé megnyomta a bogárt. Akkor
az arasznyi ember nem bírta többé a buzogányt visszasújtani, s érzé hogy
ereje meg van fogva, hanem remélte, hogy a bogárt mégis megmenti még;
vállára vette hát a buzogányt, s lépést ment hazafelé. Ezenben a
herczegnő befűte egy sütőkemenczét, hogy kívül- mint belülről egyiránt
szikrázott.
Hazaérvén az arasznyi ember, monda Pengőnek: Megfogád erőmet, add ki
nekem, váltságaúl odaadom minden kincsemet, s jövőre békén hagylak.
De ő csalárd volt szívében, s gondolá: ha megkapom erőmet, megölöm
Pengőt, s a herczegnőt és kincseimet visszaveszem.
Pengő felele: Gaz fiú vagy te, gonoszszal fizettél a jóért nekem, meg
kell halnod; s a sütőkemenczébe dobta a bogárt, s miként a bogár
olvadott, vált az arasznyi ember is por- és hamuvá.
Pengő a herczegnőt atyjához vivé, a ki országa felét átadá neki; azután
bátyjait nejeikkel, a bölcset mátkájával, a Farkas-, Sas- és
Hollókirályt hitveseikkel, meghívá magához; nagy lakodalmat űltek még
egyszer, széles jó kedvök vala, s mai napig is élnek mindnyájan, ha meg
nem haltak.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: „Szeretem őtet úgy mint keveset“ írja Toldynak. V. ö.
Kazinczy levelezése Kisfaludy Károlylyal s ennek körével. Pest, 1860. 68
l.]
[Footnote 2: Quid rides? Fabula de te narratur.]
[Footnote 3: Kazinczy Ferencz levelezése Guzmics Izidórral. Esztergom,
1860, 82 l. „Azok, úgymond, jól vagynak beszélve, s ártatlan gyermekes
szellemökkel kedveltetik magokat.“]
[Footnote 4: Kazinczy levelezése Kisfaludy Károlylyal s ennek körével.
Pest, 1860. Ötvenhárom – majd minden – levél (58–206 l.) tesz szót e
fűzetről. Megannyi kísérletek, éveken keresztűl, süker nélkül, hogy az
első magyar író munkája, ingyen, kiadót találjon. Egy kiáltó, pirító
adalék azon tömeg culturai állapotainak ismeretéhez, melyből óriásokúl
nyúlnak fel ez egyes férfiak szellemalakai, – s annyi év múlva is azon
hatással, mely az olvasót mérgében nevetteti.]
[Footnote 5: „Nagyon sajnálom hogy a Majláth Regéi még sem
nyomtattatnak, s semmiért nem inkább, mint mivel tudom, hogy azt Majláth
várja.“ Toldyhoz, 105. l.]
[Footnote 6: Utóbb, tudtommal, csupán az általa szerkesztett Iris 1846
folyamában (309–34. l.) adott még egy, történeti, novellát: Die graue
Frau von Plassenstein.]
[Footnote 7: Olhájt magyarúl a mi az idegeneknél Adelhaida. Ez vala neve
a szent László király hitvesének is.]
[Footnote 8: A monda szerint nagypénteken, János, István, Kisasszony,
Lucza, karácsony és Sylvester napjain.]
[Footnote 9: A Templom titkos tanításai szerint.]
[Footnote 10: Zöld vadász a kincsásók szótárában a gonoszlelket jegyzi.]
Sajtóhibák.