Volt egyszer egy király, kinek egy csodálatos tulajdonokkal bíró leánya
volt; ha sírt, gyöngyök peregtek a szeméből; ha nevetett, rózsák
hullottak szájából; ha ment, minden lépte után egy arany termett talpa
alatt; hanem mezitláb kellett mennie, máskülönben nem hullott arany.
Atyja, a király, s az egész ország magán kívül volt e miatt örömében,
mert nem sokára a király gazdag, s az ország a leggazdagabb lőn a
földtekén. Mikor csak sétálni ment a herczegnő, öt kamarás úr kísérte,
kik az ösvényét jelző aranyakat kristálytálakba szedék.
E csodálatos herczegnő híre szertement a világon. Amint a szomszéd
királyfinak fülébe jött s egyszersmind az is, hogy a herczegnő ép oly
szép és jó mint csodaszerű: kérte királyi atyját, engedje meg, nőűl
venni őt. Atyja beléegyezett, a királyfi már indulófélen volt, megkérni
a herczegnő kezét, midőn egy veszélyes ellenség tört az országba, s a
királyfinak mátka helyett csatasíkra kelle a táborral szállni.
Erre a királynő fő-udvariasszonya indítványozá: lepjék meg a királyfit
azzal, hogy ha a csatatérről, kétségen kívül diadalmasan, hazajövend,
mátkáját, reá várva, hon találja már. A király és királynő helybenhagyák
a javaslatot, s az udvariasszony a rózsát-mosolygó herczegnő udvarába
küldetett, hogy őt a királyfi számára megkérje.
De az udvariasszony boszorkány volt, s gonoszságon törte a fejét.
Tudnillik, volt egy leánya, sem szép, sem jó, ezt gondolá a királyfi
kezére játszani. A rózsát-nevető herczegnő udvarához érvén, előadta
szándokát, felmutatta a királyfi arczképét, s mivel az a herczegnőnek
tetszését megnyeré, s máskülönben is már hallá, hogy a királyfi
nemesszívű és vitéz, rágondolta magát s kezet adott. Azonnal nagysietve
készűlődtek útra kelni. Az elútazás előtti nap reggelén a herczegnő a
szegények számára három óráig mezítláb sétált a piaczon, s azok
fölszedék az aranyat a mi talpa alatt megtermett.
A rózsát-nevető herczegnő s az udvariasszony egy kocsiban mentek, a
kíséret követte. Midőn már messze, igen messze voltak a rózsát-nevető
herczegnő székvárosától: a boszorkány égiháborút idézett elé; oly sötét
lőn mint éjszaka, az egész kíséret szerterobbant, s senki sem látta
többé soha. Erre a boszorkány leánya a legsötétebb felhőből kiszállt, ő
és az anyja megfogák a gyöngyöt-síró herczegnőt, kitolták szemeit, s a
herczegnőt jobra, a szemeket balra, az út árkába dobák; a leány meg’
befátyolozta magát, anyjához űlt a hintóba, s a királyfi székvárosa felé
menének.
Ezenben a szerencsétlen herczegnő az árokban fekvék s nyögdécselt; erre
fuvarosok jöttek, meghallák a sírást, s kihúzták. Czipejét elveszté,
harisnyája elszakadt; s íme, amint lépett, mintha arany csengene. Az
egyik fuvaros odanézett; amint meglátta az aranyt, magán kívül volt
örömében. Karon fogá a herczegnőt s vezette, a másik követé s kalapjába
szedte az aranyt. Így egy egész nap kellett a herczegnőnek menni, lábai
vérzettek, elájúlt. Ezen megijedtek a fuvarosok, ott hagyták s sietve
hajtottak tova.
Utánok egy kertész jöve, jámbor, jószívű ember; szekerére vette a
herczegnőt s hazavitte. Ő és a neje bekötözék lábait s le kellett
feküdnie. S monda nejének a kertész: Ugyan megjártam kíváncsiságommal:
királyfink lakodalmát akarván látni s a rózsát-nevető, gyöngyöt-síró s
arany-járó herczegnőt csodálni, s mitsem láttam. A herczegnő azt mondja,
felfogadá hogy nem jár mezítláb; még le is harisnyásan fekszik, s nem is
nevet soha, s oly durczás pofákat vág, hogy az ember látja, hogy sem az
öröm, sem a szánalom könyűit nem ismeri; legfölebb a méreg ríkathatná
meg talán. Ugyan megjárta a mi szép királyfink! Aztán képzelhetlenűl
gonosz asszony az; barátom, az udvari kertésztől tudom, hogy minden
héten új komornája van. Ekként helyt csinálhatnánk a szegény talált
leánynak. Sokat kiállt már, többet el fog tűrni mint más leány.
– Igen, csak ha látna, válaszolt az asszony.
– Tudod-e mit? monda a kertész; ha megint a városba megyek, meglátogatom
a szemmel-kereskedő boszorkányt; talán van egy pár szeme e leánynak
való.
Úgy tett amint mondá. Az első hetivásár alkalmával egy kosár fris
főzeléket vitt a szemmelkereskedő boszorkánynak, s egy pár szemet kért;
a boszorkány, ki épen olvasott, egy csuporba nyúlt, anélkül hogy a
könyvről elpillantana, s egy pár szemet kivett, a kertésznek adta, s
intett hogy mehet.
Amint a kertész hazaért, betette a leánynak a szemeket, hanem az tüstént
a szoba egyik zuga felé fordítá, hol egy lyuk volt, s onnan nem pillanta
el. Ez így tartott egy hétig. Akkor a kertész ismét a városba ment s a
szemárus boszorkányhoz, egy kosár válogatott gyümölcsöt vitt neki, s
panaszkodott a leány szemei miatt.
A boszorkány elnevette magát s monda: Minap megtévedtem, s macskaszemet
adtam neked; ama lyukban egér van, azért néz folyvást oda. Nesze, egy
pár más szép nagy szem, nem egyhamar akadnál társára; minap egy árokban
találtam az országút szélén; ezek jók lesznek neki.
Jó is volt a pár szem a herczegnőnek, mert saját szeme volt. Tüstént az
udvarba vivé a kertész, s mivel a boszorkány-herczegnő épen elkergeté
komornáját, helyét, a kertész ajánlatára, neki adák.
Szelíd s türelmes volt mint a bárány. Így folyt le egy pár hét. Az
álherczegnő igen ki akarta magát csicsomázni; a királyfi bejött hozzá,
hogy ebédre vigye; az asszony hátrafordúlt, s egy gombostűvel
megkarczolá magát. Ezen oly méregbe jött, hogy komornáját arczúlvágta. A
szegény leánynak köny szökött ki szeméből, s íme! az megannyi gyöngy
volt.
Erre a királyfi felkiáltott: Mit látok? gyöngyöt sírsz! tán bizony te
vagy a rózsát-nevető herczegnő?
A herczegnő elmosolyodott, s egy rózsabimbó esett a királyfi elé. S
azonnal mezítláb kellett vele királyi szüleihez mennie, s minden
nyomában arany csengett.
Mialatt ekként mindnyájan nagy örömben voltak hogy reá találtak: az
álherczegnő anyjával együtt egy sárkányszekeren elszökött; de a királyfi
s a rózsát-nevető herczegnő új lakodalmat ülének, s mai napig is élnek,
ha meg nem haltak.