Az időben, mikor a mi Erzsébetünk, Zsigmondnak leánya és a német
Albertnek özvegye, s a lengyel Ulászló, koronánkért versenygtenek, egy
estve Günther, kézsmárki polgár, kiméne a város kapuján, Nagy-Szalók
felé. Kiére a faluból, s egy csoport katonaságot láta közelíteni.
Neki-bódúlt emberek! gondolá magában; a ti vakmerőségtekért nekünk kell
lakolni! – De mind közelébb jutván a sereghez, ráismere a várnagyra,
Prényire, s némely másokra, kik ezalatt a kézsmárki várat őrzötték.
– Hova ily későn, jó öreg? kérdé Prényi, megállítván paripáját.
– A ferdőbe, Nagyságos uram, felele amaz.
– Szeretem, mondá Prényi, hogy ily későn is útnak látlak eredni; jele,
hogy derekasan befűtöttem a cseheknek; ha közel volnának, nem mernéd e
kimenést.
– Oh az világos, hogy az Erzsébet zsoldosai tartanak tőled, mondá a
kézsmárki polgár; messzére visszavonák magokat.
– Ha segél Isten, felele a várnagy, keves idő alatt az egész
Szepességből kitakarodnak. A királyhoz most jő egy nagy sereg lengyelség
Budára. Azok közzűl én néhány osztályt kapok; már csak két szállásnyira
vannak. Ha velek összeegyesíthetem hadaimat, ezeket itt könnyedén
visszatolhatjuk a Morva-szélekre; sem erő, sem fortély nem tarthatja
meg. Míg pedig a segédcsapat megérkezend, hírem – s szabad elmondanom –
ismért vitézségem, elolthatja kedvöket, kezdeni valamit. – Jó
szerencsével, öreg! mondá, s sarkantyút adván lovának, csapatja után
nyargala.
Günther veszteg állt, s mindaddig néze hátra, míg Prényi s népe
eltűnének szemei elől.
Így állanak tehát a dolgok? mormogá magában. Szerencse hogy
megelőzhetjük; itt nincs mit vesztenünk időt. – Most sebesebben kezde
menni, de hirtelen más gondolat érte, s úgy mérséklette lépésit, hogy
menése csak sétálásnak látszhatott. Azonban a ferdő felé közelítvén,
becsapott a bokrok közzé, s sietve ment. Egy vén fenyő alatt, melynek
kérgébe egy balta vala kimetszve, hogyan azt pásztorok és favágók
múlatságból tenni szokták, megálla, gondosan körűltekingete, kettőt
fittyente, röviden és élesen, s felfülelt. Azonnal felele neki egy más
fittyentés, de távolyról. De végre halla valakit lépdelgetni, s a csalit
közt két alak láttatá magát. Az Rybald vala, Giskrának ifjú, szép, nemes
alvezére, és még egy cseh.
– Rajta! mondá nekik Günther; ne veszítsetek időt; Kézsmárkra még ma rá
kell ütnötök; Prényi segédet vár.
– Tudjuk, felele Rybald, s készen vagyunk.
– Igen? kérdé Günther; de megígérte-e Giskra, hogy enyém lesz a
klastrom?
– Megígérte, s bízhatsz szavában, felele Rybald. Húsz emberemmel, ím
ennek vezérlése alatt, s itt társára mutatott, azt tehetd, a mit akarsz;
felelek érte, akármi nehéz légyen a mit tőlök kívánni fogsz, ők magokat
elrettentetni nem fogják; sőt minél véresebb és pusztítóbb munkára
hívod, annál készebbek lesznek.
Koptár úgy állott, hogy a hold arczára vetette súgárit, s Günther annak
arczában s egész alakjában bizonyítását találhatá Rybald bíztatásinak.
– Jó, tehát áll a mit elvégeztünk magunkban. Oly sokat beszélénk felőle,
hogy nem szükség újra elmondanunk, s én nem múlathatok. Sietek, s azon
leszek hogy elcsalhassam a kis-kapu őrjeit. Majd, ha leszáll a hold, s
tizenegyre mutatnak a csillagok, legyetek állástokban. Hozzon a jó
szerencse!
Az öreg eltűnt. Rybald és kísérője a csalitba tértek vissza.
Éjfél felé vala az idő; a városban minden alvék, midőn zaj hallatá
magát, mely mindinkább nevekedett, s végre az uczákat eltöltötte. A
sikoltozás, a kardok csörgése mutaták hogy meg vannak támadva; de azt
is, hogy a várbeli őrizet védi magát. Így tartá fogva az elméket
rettegés és kétség egész éjjel. A hajnal világot vete a homályra, s a
remegő lakosok előtt győzőknek a cseheket jelenté. Cseh őrök álltak a
bástyákon és a kapuknál. Csoportokban vitetének a foglyok; a holtakat
hordották, temették, a nyert tábori zsákmány számíttatott, jegyeztetett;
kisded osztályok járának fel és alá az úczákon, hogy rend tartassék. Az
asszonyok félve közelítének ablakaikhoz s vissza-visszakapák magokat,
míg lassandan neki-bátorodtak tovább is tekinteni ki. A fiúgyermekek
kilopódzának az úczákra; a lakosok elkezdék szokott munkáikat, minden
elcsendesedett; csak egy toronyban tarta még zaj, hova az őrizet közzűl
némelyeket eszmélet, réműlés vagy szükség vitt vala. Rybald népe
legjobbjával a piaczon foga helyt. Sisak nélkül állott. Egy nyíl
karczolást ejtett rajta. A város tanácsa megjelent előtte, s aláveté
magát rendeléseinek. Ha Rybald valaha volt szép, most vala az; a
haditett szerencsés kiütése egész alakján elönté varázserejét.
– Prényi a holtak közt van-e, vagy elfogatott? kérdé Rybald.
– Keresztülvágta magát, felele egy szózat. Sebem az ő kardjától jön.
– Kár! – kiálta Rybald.
Koptár jöve felé, s ezt mondá neki: Uram, az öreg Günther kér, ne útáld
meg házát, és szállj hozzá. Engem is befogadott szolgálatimért, melyeket
neki ez éjjel nyújtottam.
– S mint menének dolgaid, kérdé Rybald; úgy tetszik, te nem vérzél.
– Uram, felele ez, nekem többet ily munkát ne adj! Nem kell-e a
becsűletes katonának fellobbanni, midőn mások fegyverrel dolgoznak, ő
pedig nyavalyás barátokat kénytelen kihányni lakjaikból. S ha mégis
ölnöm volt volna szabad őket, nekem kelyhek fiának, ki papok
gyűlőlésében születtem és neveltettem!
– Talált nagy kincset az öreg? kérdé Rybald.
– Nem tudom, felele Koptár; szobájában űl, s papírosokat forgat.
– Mit akar azokkal?
S elérének a Günther házához.
Olhájt[7], ez vala neve a Günther egyetlen leányának, velek a grádicson
akadt össze. Mintha a nap súgárai göndörödtek volna össze homlokán, úgy
tündöklének szög hajai; a múlt éj réműlései orczáinak rózsáit nem
letörlötték, hanem csak megfuvallották. Tartása komoly volt, beszéde
idegen-hangzású, szózatja édes és lágy, mint a virágok lengése. Rybald,
a győztes, a nap hőse, rengeni érzette magát, s még a vad Koptár is
szelídebb érzelmekre olvadott. – E pillantatban érkezék egy követ.
– A bástyát mingyárt meg fogják vehetni; csak Rybaldot várják; a
bástyába-rekedtek ugyan eleresztést kívánnak, de nekik azt engedni kár
volna; lakoljanak, mert onnan jött a nyíl, mely fejedet érte. Így a
követ.
– Az őrizetben ők a legvitézebbek, mondá Rybald. Hogy sebet kaptam, az
én hibám; ki hagyá levennem sisakomat? Ereszszétek szabadon.
– Az szép tőletek, mondá Olhájt; s Giskrának magasztolása azért a mit ez
éjjel teve, neki nem volt volna kedvesebb mint a kevés szó.
Hetek múltanak el. Az öreg csak egy-két pillantatnyira jött néha
házához; szüntelen a klastrom írásait forgatta; ezt megvetéssel lökte
félre, azt egy-két pillantással futotta végig; úgy látszott, mintha
bizonyos papírost óhajtott volna megkapni. Most egy irha jutott kezébe.
Megolvasván egy-két sort, felszökött örömében, összehajtá a levelet,
kebelébe zárta el, s ment házához.
Rybald és Olhájt a ház kiskertjében múlatának. Kastélya felől
beszélgete, az Óriás-hegyek közt; hogy beléúnt a hadba, zsoldért
szolgálni; hogy minden vágya a hazamenetel, ha tudnillik egy valaki
kísérni akarná.
Olhájt némán hallgatá szavait; úgy tetszék neki, már a Rybald
kastélyában sétálgat; midőn Günther belépe hozzájok, s beszédöket
megszakasztá.
– Nagy dolgot kell közlenem, mondá Günther; jertek fel szobámba.
Koptárt ott találák; Günther rendelte volt oda; épen gyertyát gyújta
nekik, mert sötétedni kezdett. Az öreg béreteszelé az ajtót, s Rybalddal
az asztal mellé űlt. Koptár egy szögletbe vonta meg magát, s mozdúlatlan
űle ott; csak szemei szikráztanak, mint egy kísértetnek, mely éledni
kezd. Günther elővoná pergamentjét, s így szóla: – A Rajna mellől jöttem
ide, hírt vévén az itt elásott kincs felől, s esztendők olta
nyomozgatom, hol akadhatnék e levél után, mert csak ez mutatja ki, azt
hol keressem. S íme feltaláltam azt! kezemben van! De minekelőtte
felolvasom előttetek, fogadjátok esk alatt, hogy segélyemre lesztek a
kincs felvételében, vagy hogy arról soha szólani senkivel nem fogtok. –
Megesküvének. – Az öreg ellassított hanggal olvasa:
„Én Fráter Gregórius, legméltatlanabb tagja azon szerzetnek, mely
Benedictus atyánk törvényeit követi, apátom parancsából jegyzem fel itt,
a mit Fráter Taciturnus adott elő, egészen azon szerint, ahogy azt ma
apátom és én magától őtőle hallottunk, hogy a csudatörténet emlékben
maradjon a későbbi apátoknál, és a megholtért mindenike imádkozásokat
tartasson, de a dolog senkinek ne beszéltessék.“
„Épen ötven éve most, hogy szerzetünknek egyik barátja egy reggel kiméne
a hegyekbe gyógyfűveket szedni, s egy emberre akada ottan, ki élet
nélkül látszott a földön elterűlve. A gyógyos barát látta, hogy az
embert csak ájúlás zsibbasztotta meg, s igyekezett feleleveníteni, de
mind hijába. Elúnván vele a hasztalan bajlódást, felvette vállára, s
levitte a conventig. Hosszas fáradozásai után végre annyira ment, hogy
az ember felébrede ájúltából, de semmit nem hallott, semmit nem látott.
Az apát megszánta a szerencsétlent, felöltözteté szolgáló fráterré, s
némaságára nézve Taciturnusnak nevezte el. A néma fráter sanyarúan bána
magával; nem veve részt semmi örömben, csigázgatta testét, s
mindannyiszor hogy feltűnt a nap amelyen megtaláltatott, eszmélet, sőt
élet nélkül látszott lenni, mint akkor vala midőn ide hozatott; s az
mindenféle gondolatokra ada alkalmat. Nyolcz nap előtt megbetegedett, s
amint az apát velem együtt belépe cellulájába, csudák csudája! a néma
fráter elkezde szólani. Köszönte az apátnak mindazon irgalmat, a mit
eránta a klastrom minden tagjai bizonyítának; örvendeni mondá magát,
hogy Isten neki, kevés perczekkel elébb mint meghal, a szólást
visszaadá, s így másoknak tanúlságúl elbeszélheti, miképen élt légyen, s
azon kegyelemért könyöröghet, hogy őtet kereszteljék meg, mert ő pogány.
– Apátom és én nem kevéssé álmélkodánk szavain, s alázatosságban
magasztalánk az Úr hatalmát és kegyességét; fráter Taciturnus pedig
folytatá előadásait.“
„Ámbátor szent István dicső királyunk behozá közinkbe a keresztyén
vallást, s az e földön szapora gyökereket vert és szélesen kiterjede; a
pogány vallást mindazáltal egészen kiirtani lehetetlen volt. A kik
megátalkodtak lelkökben s mindég idegeneknek mutaták magokat a
keresztyén valláshoz, a hegyek közzé rejteztek el, bíztatván magokat,
hogy a régi vallás győzni fog az újon, legalább a parancsolt tanítás
követőin véres bosszút fog állani.“
„Egyike a hegyek közzé rejtezetteknek, neve Tolczán, Kézsmárk mellett
vonta meg magát. Egykor papja ama régibb eltiltott vallásnak, vagy,
amint azok a magok áldozóikat nevezték, táltosa, bé vala avatva a
bűbájosság titkaiba, s tanácsot tartott a gonosz lelkekkel; s segélve
általok, rátalált a földbe ásott kincsekre, s fejtegette a jövendőt.“
„Pokolból eredt mesterségeit azon völgyekben űzte, melyet ma
Szénpatakiaknak neveznek, s a mely köven áldozatjait szokta vala égetni,
az még mostan is Tűzszirtnek mondatik. Midőn IV Béla kúnhadakat szólíta
az országba, azt kezdé reményleni, hogy a régibb vallást ezek bizonyosan
helyreállítják; de látván hogy azoknak egy része az országot ide hagyá,
a másik pedig az új tudományra tért; feltette magában, hogy az országon
bosszút áll, s bővségének forrásait elpusztítja. Erre neki segédtárs
kívántaték. A lelkek neki hozának egyet.“
„A Templáriusok lőcsei mansiójában volt egy, Astári Guidó név alatt. Ez
csak kevéssel előbb téteték által Európába Syriából. Egy vak történet őt
e hegyek közzé, s épen a Tolczán szirtlakjába vezérlette. A táltos
csudálatos szavai, és még inkább lyányának csudaszépsége Guidót magán
kívül ragadták. Tolczán nevelgeté az ifjú lángjait, s azon volt, hogy
őtet egészen magához csatolhassa. Látván hogy az halálosan belészerete
Piroskába, s nélkűle nem élhet, egy estve behívá szirthajlékába.“
„Süvöltve szállongának a sziklák felett a szelek, a fellegek sietve
repűltenek tovább, a láng a Fűzszirten perczegve s csapkodva villogott,
s csudás árnyak festődtek a szirtfalakra. Tolczán vad tűzre gyúlonga.
Akkor közelíteni hallá Guidónak lépteit, és ahogyan a vért szomjúzó
oroszlán szalad prédája elébe, úgy ő most Guidónak.
– Űlj mellém, mondá neki, s halld szavaimat.
Minekutána leűle amaz, Tolczán így kezdé beszédét:
– Itt e hegyek közt, e sziklák alatt, melyek úgy állanak mint tornyok,
és a melyeket épen ezért a köznép hét-toronynak nevez, egy kincs vagyon.
Valami Hunniában él és terem, aranyból áll ott; közepében pedig arany
feszűlet, s a feszűlet körűl Mária s a tizenkét apostolok. Minden
esztendőben hét éjszaka nyitva áll az ajtó[8]. Haki oda bémegyen s kihoz
valamit a kincsből, kimondhatlanúl szerencsés leend holta napjáig a
kincsnek azon neme által, a mihez az onnan kihozott darab számláltatik.
Ha pedig a feszűlet hozatnék ki, úgy a gazdag Hunnia megfosztatnék
minden javaitól, s a tartomány pusztává válna. Tudod mennyire gyűlölöm e
népet, s a feszűletet innen régen kihoztam volna, de azt tenni nem áll
hatalmamban; azt csak az teheti, a ki egykor keresztyén volt, de
elszakadt a hittől. Szemem téged választa ki e nagy munkára. Te nem vagy
magyar, nem vagy keresztyén, bár fejér palástodon piroslik a kereszt.
Szánd el magad a nagy munkára; kedvez az éj, s vedd jutalmúl leányomat.
Akkor osztán megyünk, merre neked tetszik.“
„Guidó felszökött: – Búdó és Nussz világíták fel elmédet, hogy áltnézél
lelkemen. Sem magyar nem vagyok, sem keresztyén többé, s készen állok
megtenni a mit parancsolsz. E tűzre esküszöm, a Legszentebbnek képére,
Méte anyára esküszöm neked, s ennek fiára Anthropószra[9], eloltom a
hétágú lámpát. – Tolczán megfogá karját, s kirántotta magával az éjbe.“
„Némán menének egymás mellett, keresztűl a völgyön, s fel a hegyre.
Mindég zajgóbban visított a fergeteg. Kövek hömbörgének eleikbe, mintha
gátlani akarták volna útjaikat. Hasztalan vala minden akadály. Tolczán
neki egy világot mutata a bérczen. Minél közelébb érének, annál nagyobb
vala a világ. A barlang nyitva állott szemeik előtt, s íme már a
toroknál valának. Két kasza forgott a torok előtt, úgy hogy a barlangba
semmi nem mehete, hogy darabra ne vagdaltassék. De Tolczán elővoná
kebeléből varázsvesszejét, megilleté vele a kaszát, s az legottan
elakadott, s nyitva állott a bémenetel. Guidó és Tolczán bemenének a
barlangba, s nem gondolván a körűltök fekvő kincsekkel, a feszűlet felé
tartottak. De annak zsámolyánál egy öreget látának űlni, tiszteletes
arczúlatban; fején korona, kezében szikrázó villámok s mennydörgések
léptei. Ez megszólítá őket: S ti annak napja éjén merészlitek-e tenni
istentelenségteket, ki Hunniának határira béhozta a legszentebb vallást?
Fussatok innen, szerencsétlenek! – S a két gonoszt kibeszélhetetlen
ijedelem szállá meg, s futottanak.“
„S a szerencsétlen Tolczán én vagyok. – Mint találtatok rám, azolta mint
éltem közöttetek, nem szükség beszélnem. Visszafordúlván a nap, melyen a
gonoszt tevénk, halálos ájúlásba süllyedtem el. Lelkem a barlangban
vala, hallottam ítéletemet és a Guidóét. Büntetésem az lőn, hogy
némúljak el és siketűljek meg, s minden évben egyszer szenvedjem
kárhoztatásom éjjeli gyötrelmit. Hogy azokat nem fogom szenvedni vég
nélkül, hogy Guidó is remélhet irgalmat és feloldoztatást, azt egyedűl
Piroska fogadott lyányom imádságinak köszönhetem, ki irtózással nézte
szüntelen bűbájoskodásimat, s azon éjjel elszalada, szent könyörgéseket
tőn érettünk, s amint nekem egy álom jelentette ki, apáczává leve, s a
klastroma falai között megholt. Egyike legkínzóbb büntetésimnek az vala,
hogy Guidónak szenvedései felől is vettem hírt.“
„Ő ama rettenetes éjjel Lengyelországba akart vala áltfutni, de lábai
merevedni kezdének a határon; hidegebbé s mindég hidegebbé érzette válni
szívét, s kővé változott. A gondolkozhatás, az érezhetés tehetségei
megmaradtak benne, de belgyötrelmeit senki le nem írhatja, képzelni
senki nem tudja. Esztendőnként azon hét nap, melyen a kincshez nyitva
lőn az út, neki a Tűzszirt körűl kell szolgálni, s a kolcsot annak adni,
a kinek azt tőle kívánni elég bátorsága van, s erővel elvenni tőle, ha
általadni vonakodnék. A kolcs birtokosának egy órája marad; eltelvén az,
a barát ismét előjön, s bezárja az ajtót, nem kérdve, ha kijött-e a
másik, s újra kővé mered. Mindaddig fog megmaradni e kővéváltozásában, s
a rajta fekvő átok mindaddiglan fel nem lesz oldva, míg találtatik
valaki, a ki tőle a kolcsot elkívánja, s a barlangból elhoz valamit a mi
nem arany, de drágább mint az arany. S ide három teremtésnek kell jönnie
és három külömböző időben. Nekem, született pogánynak, idő engedtetett a
megtérésre: neki, hiteszegett keresztyénnek, keményebb büntetés jutott.
Belső szemem gyakorta látá a rettenetes vándort, s megborzadtam
látására.
S Fráter Taciturnus ímmost kéré az apátot hogy őt végye fel a
keresztyének egyességébe. Kérése teljesítetett. A szent tételen egyedűl
én jelentem meg. Erre Fráter Taciturnus a fal felé befordúlt,
elszunnyadott, s többé soha fel nem ébrede.“
– Van-e kedvetek velem jönni, s felvenni a kincset? kérdé Günther,
Rybaldhoz és Koptárhoz fordúlva, minekutána az irhalevelet összehajtotta
s kebelébe elrejtette. – Az éj kedvező.
Koptár felele: Én minden csatáiban forgottam Ziskának, s örömmel
öntöttem ki vad bosszúmat ellenséginken, s annál nagyobbal, minél
kegyetlenebb volt az; valami a természetben undorító vagyon, mindazt
láttam; bátran nekimegyek a pokolnak, s tivéletek örömmel mégyek. A
barátokat klastromjokban elkínzattam, amint tőlem kitölt; most már a
kővéválttal is elkövetem majd a mit erőm enged.
Rybald szelídebben, okosabban felelt neki: A mit nekünk pergamentedből
olvasál, szomorú portéka; bár valami okosabb körűl forognának vágyaid
mint az arany. Magamért soha nem tenném e menést; de tudni, hogy te
veszedelmeknek teszed ki magadat, s mégis segéd nélkül hagyni, azt sem
nyerhetem meg magamtól. Az én kardom derék vasú; meglátjuk, nem fogja-e
meg a barátot.
Günther ezt mondá: Fele annak a mit kihozunk, enyém, fele kettőtöké.
– Tartsd meg az én részemet is, kiálta Rybald; ha megjövünk, én annak
helyébe egyebet kérek, a mi nem arany, nem gyémánt, de drágább a
kettőnél.
Günther rámereszté szemeit; ő nem ismere jobb valamit mint az arany.
– Az én örömöm a háború; ha van jobb kardod mint az enyém, én azt veszem
részemért, úgymonda Koptár; hah, mint szeldelem össze majd a kehely
ellenségeit!
Kezet fogának mindhárman, s elindúltanak dolgaikra.
Olhájt a ház kapujában állott. Pillantása Rybaldot fenntartóztatá. Míg a
más kettő ment, ezt mondotta megilletődve: Atyám félelmes dolgokat
forgat elméjében; néhány nap olta sejtem azt minden mozdúltából. Légyen
gondotok rá, s védjétek minden bajában. Kezetekbe bízom őtet, én rajta
nem segíthetek, mert előttem titkot űz.
– Ne félj, kedves leány, monda neki Rybald; én nélküle vissza nem térek;
együtt látsz meg bennünket, vagy épen nem.
– Isten szent nevéért, ezt sóhajtá Olhájt; s oly közel-e a veszélyhez?
Oh, légyen gondotok reá! De legyen magatokra is, mondá lassúbb szóval.
– Most kap becset az élet előttem, felele Rybald, minthogy azzal néked
tehetek szolgálatot, s te gondban vagy érette!
S ment amazok után. Amint eltűnt az Olhájt látása elől, ez visszafordúla
a grádics felé. Könnyek reszketének szemeiben.
Már a szénpataki völgyben járának, közel a Tűzszirthez. – Az éj gyönyörű
volt; a csillagok nyájas játékban szikráztanak alá. A lomniczi csúcs,
elfedve hóval, kevélyen fejérlett a hold világában. A szellők melegen
lebegtek; csendes vala minden. A három elmerűlve vala, mindenike saját
érzelmibe. De amint a csillagok tizenegy órára mutatának, ijesztő
zördűlet méne keresztűl a szirt hasadásain.
Günther hirtelen kapa két társa karjához, s: Most ideje! úgymond.
S íme látják jőni a barátot, le a maga tetőiről. Bálványkövek
hömbörgének léptei alatt. A zöld tó zuhogva szakadt alá a szirtfalon,
midőn behágott a vízbe. Karja ketté törte a legizmosabb tölgyeket.
Megálla előttök kolosszi nagyságában. Rybald és Koptár kivonák
kardjaikat, s nékimenének.
– Tegyétek le kardotokat, mondá a barát: az engem nem sért. A ki kiállja
jelenlétemet, megkapja a mit óhajt.
– Ide tehát a kolcsot! kiálta Günther.
A barát levette azt cordájáról, s áltadá neki. Günther inte társainak.
Ím az arany kapu előtt állottak. Günther a zárba tolá a kolcsot. Rybald
így szóla: Nekünk egy óra engedtetett, én tehát kinn maradok, s nézni
fogom a csillagok forgását, hogy el ne késsetek.
Megnyílt az ajtó, s képzelhetetlen kincs terűle el szemeik előtt. Az
egész hegyboltozat arany vala; arany útak nyíltak benne mindenfelé. Az
iható arany lév folyt, mint egy széles és mély patak, s arany halak
játszadozának benne. Arany réteken arany lovak legelének; a vert-arany
hordókban állt; az arany bor kádakban tajtékzott s forrt; kardok és
nyílak, paizsok és sisakok sárgán csillogtanak; arany tölgyek és fenyvek
magasra nyúltanak fel, s ezer arany madarak csevegének ágaikon. Günther
mindenhez kapkodott és ismét letette, hogy egyebet vegyen. Koptárral
együtt már nagy rakás holmit tola a nyíláshoz, hogy majd egyszerre
hömbörítsék ki a kapun, és mégsem szűnhetének meg mindég újabb holmit
szedni.
Azonban a Gönczöl-szekere nagy útat teve az égen, s Rybald elborzadva
látá hogy az idő mingyárt eltelik. Kiáltá Günthert, kiáltá Koptárt, de
azokat siketekké tevé az arany. Akkor egyszerre nehéz lépdelgést halla,
s jöve a hegyen a barát. Már az ajtó előtt álla. Rybald felcsapta
kardját feléje, Olhájt nevét mondá ki, s a barlangba szökött, hogy
legalább Günthert ragadhassa ki, de az idő eltölt. A barát rájok csapta
az ajtót.
Olhájt egész éjjel nem alhaték. Mindég várta atyját, mindég kinéze
Rybald után. Haszontalan! Rettegő sietéssel pillanta végig mindenik
szobáján, nem találhatna-e valamit, melyből tudhatná, atyja mit forral,
s a három hová mehetett. Végre kezébe akada atyja asztalában a Fráter
Gregórius írása. Olvassa, megint olvassa, s rettegés szállja meg, hogy a
kincset menének felvenni, hogy baj érhette. Hogy elenyésztesse gondjait,
egy öreg asszonyhoz indúl, ki a ferdőben maga lakott. Elpanaszlotta
aggódását.
Az öreg tartózkodva felele; de meghatva a leány könnyeitől, ezt mondotta
neki: Tiszta-e lelked, s szándékod jó-e? Mert ha az, úgy merhetsz
valamit. De ha elméd gondolatja zavaros, úgy elveszted magad; úgy ne
merj semmit. Vannak bizonyos éjszakák, s akkor egy óra után rettenetes
csataj kezdődik a barlangban, s egész hajnalig tart; a mi a földalattiak
tolakodásának ellentáll, az tüstént megmered, s úgy marad, valamíg
felszabadúlása nem történik. Ha látni vágysz, mi ment véghez amaz
éjszaka az aranybarlangban, menj a három tóhoz, égesd meg a mi őket a
merésre vitte, s hamvát öntsd ki a három tónak mindenikébe. Felduzzadnak
azonnal; de ha a víz elcsendesedik, kimutatja a víztűkör, a barlangban
mi történt. Óhajtom, tudhasd meg, a tiéidet mi érte.
Olhájt felballagott. Léptei oly könnyűk voltanak, hogy a kőtördelékek ki
nem mozdúltak lábai alatt helyeikből. Ahol iszonyatos vápák nyíltanak
meg ösvénye mellett, felfelé intézte tekintetét, s szédelgés nélkül ére
a három tengerszemhez. Nehány helyt ürgék szaladtak el léptei alatt
visítozva; a vígyázó gémkecske süvölte, s a csorda egyszerre nyargalt a
jól ismert meredeken. Egy sas magasra emelkedék a felhők közt; a nap
aranynyal hímezte meg tolla széleit; mérdelt szárnycsapásaival
tartózkodék sok ideig azonegy helyben, s Olhájtnak úgy tetszett, hogy a
felleglakta madár az ő védlelke. Körűle oly nagy vala a csend, hogy
szíve dobogását is hallhatá, s a tó színe minden mozgás nélkül. Ketteje
mint a kristálytűkör, visszalövelve eget és felhőit s a leány szép
alakját; de a zöld tó nem csak síma volt, hanem általlátszó is,
legmélyebb fenekéiglen. Nem ismert fűszálak nőttek a víz alatt; kövei
csuda formákra forradtak össze, hogy a ki sokáig nézelé, kedv szállá
meg, lemerűlni a víz alá, melynek mélységét semmi szem, semmi ólom nem
mérte meg.
Míg az egyik tót megkerülé, hogy azon háromszög közepébe érhessen,
melyet ezek itten tesznek, a szénpataki völgy megnyílt vala szemei
előtt, hogy most messze kiláthata a királyi gazdagságú magyarföldre. A
munkás Szepes előtte fekvék, mint egy falu határa. A faluk csak fekete
foltok valának; a városok mint egy apró szállás az alföldön; a legmagosb
hegyek gerinczei alacsonyak társaik sorában, mint a gyönge szelektől
fodorított víznek színe. Útak és folyók, mint ezüst pántlikák, vonódtak
el rajtok mindenfelé, s a végigláthatatlan sík összeolvadt a leszálló
égboltozat végszéleivel. Olhájtnak szíve nagyobb hánykódásban vala, mint
hogy a szép kinézésnél múlathasson.
A három tengerszem közepében hozzá foga munkájához, ahogy azt az öreg
asszony hagyta volt. A habok búborékolni kezdének, előbb gyengédeden,
mintha rajtok csak a nyári lebel szaladt volna végig. De most mindég
inkább meg inkább dagadoznak, mindég inkább kezdenek harsogni és
zajgani, s most már ordítanak s csapdosgatják az Olhájt lábait. Köd
szállott alá a magasból, s Olhájt vak homályban űle. Szemei hozzá
szokának. Formátlan alakok támadoztak előtte most, s mindég világosabban
szemlélheté annak külrajzait; látta az övéinek holléteket; az ajtó
előtte csapódott rájok. Koptár nékivetette magát teljes erejével, hogy
azt kifeszíthesse; Günther mégis halmozta az aranyakat; Rybald egy O
betűt karczolt az aranyfalakba. A zöld vadász[10], lángszemekkel s
tűznyelvvel, nékiment a háromnak; de minthogy ezek nem ügyelének rá,
mormogva fordúlt el tőlök. Az arany lelkei minden oldalról tolakodának;
a Koptár kardja első szabásra szétpattant, de a Rybald szablyája
győzött; kikapta Günthert az ő köreikből, kit az ő csillogó alakjaik már
gyűrűjökbe zártanak. Rybaldnak utolsó pillantata a falba-vésett betűre
volt intézve. Olhájt hozzá kapott a süllyedőhöz, s egyszerre bomlott
össze az álomalak; a köd hirtelen felszállott, mintha sebes fergeteg
vitte volna magával, s a három tó nyúgalomba simúlt el. Olhájt magában
álla, mint előbb.
A tél a maga sanyarúságában tért vissza. Olhájt elvoná magát minden
társaságtól, és sokat imádkozott. Szent Sylvester éjszakáján elhagyá
atyjának házát. Hó terűle el a tájon, mint egy halotti lepedő. A
csillagok búsan pillongának, mint a kripták mécsei. A barát már a
Tűzszirt mellett álla. Olhájt megszólítá: Nekem a te aranyad nem kell,
úgymond; szánj meg, kérlek, s add ide kolcsodat, hogy az enyéim
kiszabadúlhassanak.
– Ímhol az, felele néki a barát; többeket boldogítasz mint csak a
tiéidet, ha magad el nem vakítatod.
Olhájt szökdelve ment felfelé. Amint ment, rózsák termettek léptei
alatt; a hó, melyre hágott, hársvirággal hintődött el. Fülmilék
csattogának a bokrokon. A szerelem az év minden szakát tavaszszá
változtatja. S most megilleti kolcsával az ajtót; s az egyszerre pattan
széllyel. Elbődűl fájdalmában, halva pillantván meg a magáéit. Hirtelen
kapja fel egyiket a másika után, s kiviszi a barlangból. Ott visszatér
életök.
– Szómat állám, mond Rybald, s Olhájt megölelte az ifjat. Mind a négyen
elsietének, s midőn felkele a nap, már túl valának a hegyeken.
Günther felsohajtott: Oh, hogy csak egy darabot hozhattunk volna el!
De Koptár így felele neki: Ez a rendes leánygyermek megtanúltatá velem,
hogy a szeretet több a haragnál; lemondok a háborúról, s megyek véletek,
bárhová visztek el magatokkal.
Rybald pedig: Csak Kézsmárkra ne! hozzám, az Óriáshegyek közzé a
csehföldre. Ott vár boldogság bennünket.
S a mit akara, meglőn.
Olhájt igen boldog leve Rybald által; hiszen ő ezt hozá magának az arany
hegyből. Günther nem felejtheté a sok aranyat, s mindég fohászkodék,
midőn beszéd aranyról vala; de lyánya elcsendesíté szíve vágyait, szava,
pillantata által. Koptár, ily két lélek társaságában, szelíd leve, jó és
víg, mint a Rybald gyermekei, kikkel játszadozni szeretett. Ez a
szerencsés férj és nő, nem aranyért menének a barlangba, s így a barát
is közelíte szabadúlásához. De azolta nem volt, a ki ugyanazt tégye.
Négy század olta jár a kővé vált barát titkokkalteljes éjein fel és alá,
s még mindég várja szabadítóját.