Alkonytájban a Fertő szélén űle egy gyönyörű leány, és font. A szálló
nap súgárai játékosan múlatának a víz síkján, s az aranyfény, mintha
szerelem leble fúvallaná, úgy terjeszkedék a kristály térségen a szép
leány lábaihoz; nem lehete tudni, hozzá lebeg-e a fény vagy a lyányból
ered. Hiszen ég és nap épen oly tisztán, épen oly ragyogva éle a lyány
szemeiben, mint a lyány feje felett. A távolyban harangok adának jelt az
esti könyörgésre. A leány térdre borúla, s összetapasztá szép keze
tenyereit és újjait. Az ég, lángolva, az esthajnal egész pompájában,
felmosolyga hozzá a vízből, s a leány, ég és víz között, úgy lebege,
mint midőn az angyal elakasztja röpűlését, hogy ahhoz pillanthasson fel,
a kitől küldve volt.
Egy halász elméne a leány mellett, s jó es tvét kívána neki. Visszaadá
köszöntését, felemelkedvén térdeiről, s: Volt-e szerencséd? kérdé tőle.
– Semmit sem fogtam, felele sóhajtva a szegény ember; egy parányi hal
tévede hálómba; csak egy falat; lásd. Gyermekeim éhen fekszenek le. Ezt
mondá, s búsan veté el a kis halat a homokban. A kis teremtés
egyet-kettőt mocczana, mintha érzette volna, hogy a vízhez közel van,
melybe vissza kívánkozék.
A szelíd leány megszáná a kis halat, s az éh gyermekeket. – Kedves
szomszéd, mondá a halásznak, kérlek, add el nekem a kis állatot, az
gyermekeid éhét el nem olthatja; ímhol vedd érte a mit ma fontam. Vidd a
falu asszonyához, az neked ád érte valamit.
– Te jó leány vagy, mondá Erzsinek a halász; bizonyosan az én kis
Etelkám jutott eszedbe, ki ma sírva menne ágyba, ha velem e cserét nem
tetted volna; de visszafizetem azt neked, eljön az idő. Majd ha férjhez
mégy, oly halat fogok lakadalmodra, milyet Kálmán király sem lát
asztalán. Áldás reád, édes Erzsi.
S most siete a falu asszonyához. Erzsi pedig hirtelen lenyúla a kisded
hal után, s behajítá a vízbe. Vígan szökdele fel az két vagy három
ízben, mintha szabadítóját látni óhajtotta volna még egyszer, s leúszott
a tó mélyébe.
Egy lovancz, ki míg ezek történtenek, leszálla vala lováról, hogy azt a
tóban megitassa, Erzsitől meg nem sejtve, látá a kedves alakot. A nap
leszálla a hegyek megé; csak búcsúzó súgárai lövelének fel a sötétedő
egen. A csillagok fényleni kezdének a kék boltozaton; úgy tetszék neki,
hogy a szép fonó-leány esthajnalnak képe, csillagfényből, az ég színéből
és a hajnal pirosából szőve. A leány felkölt, hogy haza indúljon. A
lovancz nem tudott elmaradni látásától; úgy tetszék neki, hogy őtet
ellentállhatlanúl vonja utána valamely ismeretlen erő. A ló dobbanásai a
lyányt fölverték andalgási közzűl. Amint visszatekinte, nyomában volt az
idegen.
A lovancz térdre ömlött a lyány előtt, s ezt mondotta neki: Bár ki légy,
te, kinek nem találok nevet, asszonya e vizeknek, vagy talán valamely
földi királyné, ki csak múlatságból öltözél szegénység külsőjébe, de
kinek rád-született magasságod akként tündöklik keresztűl e födőlékeken,
mint a hold fénye tör által a fellegek sűrű csoportozatin; engedd, hogy
kísérhessem lépéseidet, mert már sötétedik az ég; te űlj fel paripámra,
én gyalog megyek melletted.
– Vitéz, mondá a lyány, én az vagyok a minek látszom, s két kezem míve
táplálgat; nevem is mutatja éltem nemét, mert engem fonó Erzsinek nevez
mind e világ.
– Bocsáss meg, mond az ifjú, hogy fel merém lebbenteni a fátyolt,
melyben rejtezkedni akarsz; de én el nem maradok tőled, míg lakodhoz
érsz; lovancznak egyik tiszte védeni az asszonynemet.
– Kardodra a rövid úton nem lesz szükség, felele a leány, mert látd,
amott fekszik előttünk a falu; ama végső házban, jobra, lakik az anyám;
annak mécse csillámlik felénk.
Némán lépdelgének egymás mellett. Az ifjú szíve kimondhatatlan érzelmek
között doboga. Hijába kerese szót.
Erzsi most monda: Elértünk a házhoz; s megrántotta a kis kapu kilincsét.
Kösd a fűzhöz lovadat, s jer anyámhoz, s látni fogod, milyen az az én
varázspalotám.
Az ifjú szavát fogadá.
Anyja, szép asszony s tiszteletre gyúlasztó, szelíd és nyájas, fölkele
padjáról, s üdvözlette vendégét.
– Anyám, monda Erzsi, ím ez a lovancz engem herczegnének néz. Így tehát
herczegnésen kell viselnem magamat. Adj helyt neki kastélyunkban ez
éjjel, s osszuk meg vacsoránkat vele.
– Kérdésen kívül, mondá az anya; magyar nem szokott ajtót mutatni
idegennek. Ha szűk is tűzpadunk, oly szívesen fogad vendéget, mint a
leggazdagabb palota az országban. Szent királyunk meghagyá, hogy az
idegeneket fogadjuk szívesen, s bizony ez az ő hagyása örökre fennmarad
közöttünk. Ma vendégünket örömestebb látom mint egyébkor, mert nem csak
szívesen fogadhatom, hanem többet is tehetek elébe. Egy halászné, haza
térvén a városból, hol vásáron vala, beszóla hozzám. A Fertő túlszélén
lakik, s nem mere sötétben menni; egy nagy ikrás pontyot hagya itt; az
lészen mai vacsoránk.
S amint anyja ezt mondotta, egy halászné kele fel a szögből, szép,
milyet Erzsi még nem látott. Mágusi erővel, mint a hegyek tavai a hold
fényében, vonta magára a szemet; színe mint a hóé; de szemeinek tüze
gyanút támasztott, hogy e hó alatt örök paradicsomi rózsák tavasza
virít, és hogy csak szerelem leblének van hiányával, hogy
ellenállhatatlan hatalomban ragyogjon. Helyt fogának az asztal mellett,
s a lovancz kezdé beszédét.
– Ti engem vendéglettek, s nem kérditek, ki vagyok.
– A ki vendége nevét tudakozza, és csak azután látja szívesen, az
vendéget nem lát szívesen, mondá az asszony; azonban ha kedved van,
tudatni velünk ki vagy, vitéz férfi, örömest halljuk a mit előnkbe adsz.
Hogy messze földről jövél közénk, azt beszéded hangján is vesszük észre.
– Valóban messze földről, felele a vendég; az én hazám Itália; nevem
Rátold, nemzetem normann. Atyám elhagyá honát, elterjedvén ott a hír,
hogy az Olaszföldön győzünk. Anyám megholt vala, s így az atyámat semmi
meg nem tartóztathatá hogy veszteg maradjon; lement Olaszországba, s
vitt engem és nálamnál ifjabb húgomat. Vitéz ember volt, s a király
gazdag birtokkal jutalmazá meg hadi tetteit. Kész volt mindég harczolni,
de amint egyszer a görög császár hajói ellen kiméne, ott maradt;
győztünk ugyan, de haza térvén, rettenetes vész veve elő a tengeren, s a
hajó, melyen atyám vala, elsüllyedett. Én sokat sírtam amint meghallám a
hírt; ha magával vitt volna el, legalább együtt veszénk; sokat sírtam
azután is, de a sírás a holtakat vissza nem adhatja. Én és a húgom
Apúliában nevelteténk egy rokonomnál, ki ott még előbb telepedett meg.
Ez magáévá akarta tenni pénzünket vagyonunkat, s azzal sokat nem
gondoltam. Ha megnövök, kardom visszaszerzi, gondolám magamban. Húgom
nem tudá, ha gazdagok voltunk-e vagy szegények, én pedig óvtam magamat
elmondani azt őneki; előbb vissza akarám szerzeni a mi minket illete,
hogy vele mindenben úgy osztozhassam, ahogy hív testvértől várhatni. De
midőn épen azt forgatom, hogy álnok rokonomat mint támadjam meg
kardommal, húgom vallást teve előttem, hogy szereti Gernándot, hitetlen
gyámunknak fiát. Mit teheték így? Gernánd szép gondolkozású ifjú volt,
őtet én is szerettem. Eltökélém tehát magamban, hogy igazaimat a
birtokhoz húgom javának feláldozom. Kálmán királynak követei épen akkor
érkezének Rogér királyunkhoz, nőűl kérni annak leányát, Buhillát. Rogér
nem ismerte vala Kálmánt és ezt az országot, s követséget külde ide,
hogy az tekintene meg mindent, és neki vinne hírt. A követek esztendeje
már hogy itt múlatnak, és én nekik egyike vagyok. Én a mit itt láttam,
nagyon megszerettem, s minekutána az öreg Gernánd elhala, az ifjú pedig
elvette húgomat, s a húgom vele szerencsés, megállapodám előbbi
feltétemben, hogy itt maradok. Kálmán király zászlóaljában vettem
szolgálatot, s lesz alkalmam fényt vonni nevemre vitéz tetteimmel, mert
a keresztes-had a széleken van, s be kíván bocsáttatni. A király
megtagadá kérésöket, mert nem felejti, mint viselék magokat a régibbek.
De azok nem akarnak megfordúlni, s Kálmán vitézeket széd. Óvárra megyek,
a várnagyhoz, s viszem a parancsot, hogy az őrizet utolsó legényéig ne
tágítson. Kálmán maga is jő, noha kevesed magával. De ő király, és így
magában is egész sereg. A katonát hamar éri veszély; de ha én életben
maradok, úgy hiszem, egy egész vár lesz jutalmam, mert engem hűségben,
vitézségben senki felűl nem múl; s akkor…
A szó elhala ajkain, mert szeme és az Erzsié összetalálkoztak, s kétség
támadott, ha mind az, a mit neki idővel fog ajánlhatni, illő adomány-e
ily mennyei alakhoz.
A halászné, míg így folya beszédek, felkele s kiment. Ekkor beszóla az
ablakon: Lovancz, paripádnak baja van; el akarja tépni fékét; láss hozzá
hamar!
A mint Rátold kijöve, a ló hányá-veté magát, hortyogott, ágaskodott,
rugdalózott; de távozván tőle az asszony, Rátold pedig közelítvén, ennek
szavára azonnal elcsendesedék. Míg Rátold a megtágúlt hurkot szorosabbra
voná a kantárszáron, a halászné ezt súgá neki: Lovancz, paripádat én
ijesztettem el, csak azért hogy jöjj ki, s titokban szólhassak veled.
Rövid az idő, s nem veszed balúl, ha nem úgy szólok amint asszonyhoz
illik, hanem ahogy az idő parancsolja. Én herczegné vagyok, szabad
vagyok, szép vagyok, gazdag vagyok, s szeretlek. Becsűllek azért a mit
húgoddal tevél. Ha nőddé akarsz tenni, ímhol jobbom; még ma viszlek el
váramba, s azonnal űljük menyegzőnket. Te léssz első a királynak széke
mellett, első tekintetben, méltóságokban, gazdagságban, ahogy
vitézségben és deliségben vagy az. A mit egy szerelmes nő kimondhatatlan
tüze tehet, mindaz új meg új örömekkel ékesítse mindég éltedet. – Ismét
kinyújtá felé bájos jobját.
A hold reálövellé ezüst fényét; úgy álla ott mint egy eleven súgár; s
amellett oly varázserővel, annyi kellemmel mosolygott, oly
bizonyosságban hogy győz, és mégis oly igen kérőleg. Pillantásai, mint a
mézbe mártott nyíl, keresztűl járák az ifjú vitéz szívét; de ő, bármi
kecsegtetők valának ajánlásai, bármi nagy a kísértet mely az asszony
szépségéről reá hatott, tántorodhatlan marada. Szemeit erről az ablak
tüzére vetvén, így felele: Herczegné, te engem oly magasságra vonsz,
hogy belé főm szédeleg. Látod e kis ablakot? magasbra annál a ki e kis
házban lakik, óhajtásim nem mennek. Ő egész czélja életemnek, s én tőle
soha nem távozhatom. Inkább halálomat! – Parancsolod-e, kérdé tovább,
hogy felkeressem emberidet, hogy őket hozzád elhozzam?
A szép asszony gyönge tenyerével födé el könnyekben ázott orczáját, s a
másik kezével inte Rátoldnak, hogy távozzék. Mint a ki igen is közel
ment a tűzhöz, ijedve szökel vissza, úgy fordúlt el Rátold; nem tekinte
többé a bájos alakra, s a viskóba siete.
A szobába lépvén úgy jára, mint a ki az éjjeli vígadás szemfényvesztő
pompájából a csillagos éj nyúgalmába tér el. Ezek a lármás szédítő
örömek oly kisdedeknek látszanak neki, s egészen eltűnnek a mennynek
csendes nagysága mellett. Mely boldognak érzette volna magát, ha
Erzsinek szemeiben tudta volna érzeni, a mi a gyönyörű leány keblében
hánykolódott! Lelkében egy-két percz alatt minden elváltozék. Ő is
kijött vala a szobából, látni, a ló körűl mely baj van, s hallotta a mit
az asszony monda Rátoldnak, és a mit ennek Rátold felele; s mi vala
természetesb, minthogy a szerelmet visszaszeretés jutalmozza?
De Rátold alig űlhetett az asztal mellé, midőn az úczán egyszerre Tűz!
Tűz! hallatszék. A szobát eltölté a pernyeszag. – Erzsi kiálta fel:
Anyám, ne félj; itt vagyunk mi! S Rátoldhoz fordúlva: Házunk ég!
úgymond.
Az öreg kiszaladt, s Erzsi és Rátold utána. Szomszédjok gyúladt vala ki,
s a láng már hozzájok is általcsapkodott.
A Halász-herczegné megállott a kútnál, néhány nem értett szót bocsáta le
a kút mélyébe, a lángba lobbant ház felé felvete egy marok vizet; s íme
a vedrek önmagoktól keltek ki a kútból, s képzelhetetlen sebességgel
ment be és ki a gém, s a vederből fercsengett a víz a perczegő
szalmafedélre s mindég ott, hol a láng legdühösebben költ. Kevés
pillantatok alatt el vala oltva a tűz.
Midőn a láng egészen elaludt, csak akkor szalada együvé a falu. Ez az
eső ugyan jókor jöve, mondának a lakosok; ez nélkül egy ház sem maradott
volna köztünk. Erzsinek anyja is e gondolatban volt. De míg az öreg a
maga szomszédjával és némely öregebb lakosokkal a kárt tekintgeté, s
nézték, a tűz miként és honnan eredett; Erzsit és Rátoldot a halászné
azon helyre vezette, hol Rátolddal szólott vala.
– Amint látátok, meg fog győzhetni benneteket, hogy én sem halászné, sem
herczegné nem vagyok, noha mind halászné, mind herczegné vagyok,
úgymond. Nekem a Fertő birtokom, s én vízi-fejedelemasszony vagyok;
nevem Hullámka. Erzsi, te engem ma örökre lekötelezél. A kis hal, melyet
vizemnek visszaadál, nekem kedvenczem, melyre nagy gondom van; ahhoz
igen különös szerencse van fűzve, de azt előttetek felfödnöm nem szabad.
Midőn azt nekem visszaadád, azonnal jöttem ide, hogy neked egy
adománynyal köszönjem meg jóságodat. Akkor jöve Rátold együtt veled.
Láttam hogy ő szeret, de tudni akarám, lángja nem hirtelen fellobbant
láng-e. Kísértésem nem vala kicsiny, úgy gondolom, monda mosolygva;
kiállá azt, s ez őt méltónak kiáltja hozzád. Fogjatok kezet,
szerencsések lesztek. Valamikor szükségtek lesz reám, fonj egy orsónyit
mint az volt, melyet a kis halért adál, lökd vizembe, s én nálad vagyok.
Te pedig Rátold, menj; a Keresztesek lovai már honom vizeiből itatnak,
kevés napok alatt a Lajtánál lesznek, Óvár mellett. Állj ellent nekik,
mint nekem állottál, s a győzedelem tiéd; nincs vas, mely úgy tudjon
sebzeni mint az én tekintetem.
Összefogá a két szerelmes jobját, s beugrott a kútba. Rátold és Erzsi az
épen emelkedő nap színe előtt esküvének örök szerelmet, hűséget. Rátold
felszökék paripájára, s Óvár felé vette útját. Erzsi visszatére
kamarájába s font. –
Kevés hetek múlva az úton, melyen Rátold méne minap, egy vitéz közelíte
a falu felé, de bús kedvvel; arcza sápadt volt és véres, s eltikkadva
látszott lenni. – Nagy Isten, monda Rátold, mert ő vala a vitéz; mi
történt itt, s hova lőn a falu? – A csendes lakok pusztán állottak,
leégett födelökkel. Sarkantyút ada kifáradt lovának, s ment arra, hol az
Erzsi lakja állt. Üres vala a ház, s szemeit rémíték a feketére festett
falak. Elhala fájdalmában.
Valamely alak, mely tántorgva bolyongott a romok között, eltére útjából,
s nem akara Rátoldtól láttatni.
– Uram, hozott Isten! monda; hiszen te is miénk vagy; midőn Rátold
közelébb jöve, s ő és ez egymásra ismerének. Rátold látta hogy ez az a
halász, kitől Erzsi a kis halat megvette volt.
– Mondd el csak, jámbor, kérdé Rátold, mi történt itten? s hol van az
most, ki e házban lakott?
– S ismernéd te őtet? felele a halász; most az én kalibámban múlat, s
síratja leányát.
– De mi bajok leve? kérdé Rátold kővé meredve.
– Ah, felele a halász, az a haramianép, a Keresztesek, ránk ütének,
kirablák, hamuvá égeték falunkat, egyike Erzsit felvetette lovára s
elnyargala vele! Hihetőleg táborokban tartatik a gyönyörű gyermek s
szolgálójokká lett.
– Szabad lesz, vagy meghalok! kiálta Rátold haragra lobbanva. Szólíts
elő minden fegyverfoghatót az egész tájon; én rájok ütök.
– Oh, felele az ember, mi csak vezér hijával vagyunk; az egész környék
készen áll; te menj kalibámba; sebeid vagynak, s ápoló kézre van
szükséged. Erzsi anyja ott van; ő segélyedre lesz.
– Sebem nékem nincs; te a Keresztesek vérét látod rajtam, monda Rátold,
s a kaliba előtt állának.
Ágnes mélyen síra fel, amint Rátoldot belépni látta. – Szólj, mi hoz
tégedet e helyre?
– Mihály, a Kálmán király nagybátyja, hétszáz vitézével támadá meg a
Kereszteseket. Mi csak fekvésöket akaránk kitanúlni, de az öreg herczeg
ősz hajjal sem feledheté ifjusága hevét. Messzebbre ment bé mint az
okosság engedte, s körűlfogának; karddal kelle útat csinálni
megmenekedésünkre. Maga a herczeg elesett, s vele igen sokan mások;
magam sem értem, mint tudtam keresztűl csapni annyi kardokon; de úgy
tetszik, mintha ma kerűlne a vas; számtalan dárda vala felvonva rám,
számtalan nyíl pattoga le pajzsomról: magam karczolást sem kaptam.
Mihelyt vége vala a küzdésnek, siettem oda, hová szívem vonszott.
– E szerint betölt a mit Erzsim álmodott, mondá anyja. Te alig hagyál el
bennünket, s mingyárt nekiűle guzsalyának s font. Amint tele foná
orsóját, ezt mondá: Most őtet nem féltem többé. Mint értette légyen a
szót, nem tudom, de a szó, nemes lovancz, téged illete.
– Bár önmagáért font volna inkább! sóhajtá Rátold, úgy őtet nem érte
volna baj: engem kardom véd. De a leány szerelmének ez az újabb
bizonysága gyógyító ír vala sebeire.
A nap a leány kesergései alatt múlt el, s Rátoldnak lelkében az a remény
támada, hogy Erzsijét ki fogja szabadíthatni.
Reggel egy kisded csoport gyülekezett a kaliba mellé; széllyeltolt
harczolók, izmos karú földművesek, lángolva azért, hogy a zsiványhadon
bosszútállhassanak, s vezérökké kívánák Rátoldot. – Felkerűltek a vívók
hátúljának, mert Rátold tudta, hogy Óvár magát nem tarthatja sokáig.
Hajolván a nap, már a had sarkában voltak, védve a mocsárok által, s
erdőkbe rejtezve. Onnan kiláthatá a Kereszteseket.
A Lajta mellett egy egész sátorváros nyúlt el addiglan, hol az egyesűl a
Dunával. A Keresztesek hada, Emikó alatt, Óvárnál fekvék; de a
sátorokban temérdek sokaság nem talála helyt. Őrtűzeik a szerént
csillogtak mint a csillagok az égen; csoportokra foszolva mentek ki
rablani, öldökleni, pusztítani a vidékre, s gazdag zsákmánynyal tértek
meg, versengve egymás között, hasonlók a tengerekhez, melyeket ellenkező
szelek dúlnak. Emikó, s Tamás lovancz, Vilhelm, Klarbold, és még más
vezéreik nem bírának velek; a vad nép zúgolódva engedelmeskedék még
vadabb hadnagyinak.
Ezek éjjel az Emikó sátorában űltek. A keresztes zászló, kiszögezve a
sátor előtt, csapongott ide s oda, mintha kárhoztatná, mit a szent
jegyet viselő gonoszok cselekedtenek. A hold, vastagon tornyosodó
fellegiből tisztelő tekintetet lövele olykor a szent jelre, de a siető
fellegek mingyárt béborították – jövendőlő képei a zsiványhad
igyekezeteinek.
Vacsoráltanak vezéreik: Emikó, Tamás, Vilhelm és Klarbold. A bükk- és
nyírhasábok kétes világot terjesztettek el; a szurokfonadékok szomorúan
kevergeték füsttel egyveleg lángjaikat az ég felé; a sok szolga jött és
ment, majd felpislítva a bizonytalan fényben, majd a homályban eltűnve,
mint a sötétség fejdelminek szerencsétlen martalékai.
– Vitézűl összeaprítánk, kik utoljára omlának ki a várból, mondá az
egyike.
– Nem tarthatják sokáig magokat, mondá a másika.
– Miénk az egész ország, ha Óvár eldől, mondá Vilhelm, s akkor
vitézségteket fejedelmisen jutalmazom meg.
– Hogyan érted azt? kérdé Emikó.
– Az utolsó küzdésben én szeltem le a király legközelebbi rokonát, s így
az helyett én vagyok örököse; a magyarföld királysága engem illet.
– Úgy még azt kérdd, ha koronád mentté teszi-e fejedet kardom ellen;
mondá Klarbold.
Vilhelm haragra gyúladva szökött fel űltéből s előrántotta szablyáját.
– Legyen eszetek, kiáltá Tamás; elébb vegyétek meg a várost, s akkor
osszátok fel az országot.
– Nem úgy, mondá Klarbold; osztozzunk mingyárt! mingyárt! Egyikünk az
országot kapja; másikunk minden aranyát, ezüstjét; harmadikunk minden
szép asszonyát és lyányait; negyedik folytatja útját a Szentföld felé, s
mi többiek mindent adunk neki, a mire szüksége lesz magának és hadainak.
Koczkát ide, s az osztály mingyárt megesik.
– Én vetem a koczkát, mond Emikó; én a lyányokat veszem. A magyar leány
szép birtok. Utolsó csapásomban egyet kaptam mutatóba; az oly gyönyörű,
hogy nem nyugszom, míg mind enyém nem lesz. A kit sorsa királylyá tesz,
nekem egy herczegséggel fog tartozni. Abban élek majd, mint egy
paradicsomban.
– Lássuk a leányt, kiáltá Klarbold.
Emikó felkele, s áltvitte őket a szomszéd sátorba, s félrerántá a
kárpitot. Ott űle a szép leány, s sírt és font.
– Igazod van! mondá Klarbold, s Tamás beléugrata szavaiba: Oh ezért
örömest odahagyhat az ember egy országot! De hihetd-e hogy ennek találod
mását Magyarországon? Ha neked volnék, én ez egyért mind oda adnám a
többit.
Emikó kivitte őket a sátorból.
– De mi lele téged, hogy a szép gyermeket még éjjel is fonatod? kérdé
Klarbold.
– Azt neked el kell mondanom, mondá Emikó; mert a dolog csudálatos. –
Amint elhagyám váramat, az anyám testvére, egy vén leány, lent ada
nekem, s meghagyá hogy fonassam meg az első rableánynyal, kit magam
fogok elfogni, kit lovam hoz táboromba, és a kinek feje mennyei tűzként
csillámlik. Ha az sírással fonja meg a lent, ha sírással fehéríti ki, ha
sírással szövi gyolcscsá, és ha inget sírással var belőle számomra, úgy
az ing engem jobban meg fog védeni minden pánczélnál, úgy engem semmi
fegyver nem fog. Nem egészen értettem a néném szavát; de amint minap
kirablottam egy falut, ezt a leányt láttam meg, hogy előttem egy lángba
borúlt házba vonta meg magát. Feje csillámlott mint a menny tűze. Akkor
jutott eszembe a mit néném mondott volt. A leány futott a házból, én
utána; megragadtam azt, felrántottam lovamra, s szaladánk. Most durván
bánok vele, hogy szüntelen sírjon míg a munka tart.
A hajnal hasadozni kezde. A tábori-kürtök megriadának; a vezérek
odahagyák a sátort, mindenike hadaihoz ment, s kezdődék az ostrom. Erzsi
szíve mély bánatában mindég fona, s könnyeivel áztatá lenét. Bármely
nagy vala körűle a zaj, bármint futának, tolongának azok, ő mindég fona,
mindég fona. Végre tele vala az orsó. Ekkor felkölt, s: Hullámka segélj!
ezt kiáltá, s a Lajtába löké fonását. Nem vala mit késni tovább, mert az
ostrom nagy tűzzel folyt. A Keresztesek már úgy hitték hogy zászlóikat
ki fogják szögezhetni a megmászott falakon; csak a király nagylelke s a
magyar nép vitézsége tartóztatá kevés ideig a győzedelmet.
Alig vala vízben az orsó, s a Lajta azonnal duzzadni kezde, a
Keresztesek hídjait eltépdelte; a rét, hol táborok állott, le-leszakadt
lábaik alatt, s nyomaikban forró víz serkede; a lovak lehányák űlőiket,
s keresztűltörtek a gyalogságon, s azokat összetaposák. Vízi csudák
jövének elő a folyamból, olykor pánczélos halemberek is, kik, midőn a
kereszteshad emberei kardot rántottanak rájok, oly sebességgel
fercsegték bőv vizeiket, hogy egyszerre lerogyának. S a zavar, kivált a
tartalékhadnál vala igen nagy. Kik a bástyák körűl dolgoztanak, látták a
zavart, s megfordúltak, részint segélni, a kiket megtámadva gondoltak
lenni, részint hogy idejében futhassanak. A tábor tüzet kapott, s
dühösen lobogtak lángjai. Rátold csak azt várá, hogy kezdődjék az
ostrom, s meggyújtá a sátorokat. A fogoly magyarok fegyvert ragadtak. A
mi pánczélt, kardot, nyílat, gerelyt, láncsát, dzsidát a Lajta és a Duna
Aba és Endre királyink ideje olta elnyelt, mindazt most kihányák a
habok, s a foglyok mohón kapkodák fel. A király kiomlott a városból,
hogy használhassa az ellenség megmagyarázhatatlan visszavonúlását.
Kimondhatatlan volt a keveredés. A szaladóknak úgy tetszett, mintha híd
állana a Dunán, de az csak szemfényvesztés volt; oda szaladt minden, s a
vízben találá vesztét. Semmivé lett a temérdek sokaság; igen kevesen, s
ezek közt Emikó és Vilhelm, lovaik gyorsaságának köszönheték üdvöket.
Kálmán Rátoldot előtalálta, midőn ez űzésre buzdítá a foglyokat. A
király, a magyarok, sőt még a zsivány ellenség is, úgy hitték, hogy a
győzödelem onnan jő, mivel Rátold hátúlról rohant az ostromlóknak.
Mihelyt megleve a zavar a keresztes nép közt, a Lajta azonnal visszatért
medrébe, a fakadások eltűnének, s a föld többé nem ingott. A király
mondá Rátoldnak: Te az országot és engem nagy inségből ragadál ki;
királyi adomány légyen vitéz tetted jutalma.
– Uram, felele ez, s el akará mondani, mit köszönhet a Hullámka
segédjének; de egyszerre ömlött a könnyű eső, s egy lassú szózat ezt
súgá neki: Hallgass! – Rátold engede az őtet védő vízi-fejedelemnének.
Kevés napok múlva meglőn a Rátold és Erzsi menyegzőjök. A halászember
nem feledé ígéretét, s oly hallal kedveskedék a szép menyasszonynak,
milyet a Fertő sem azelőtt, sem azután soha nem adott; Erzsi pedig azzal
köszöné meg a hív ember szívességét, hogy a kis Etelkát magához vevé, s
úgy látá gondját, mint tulajdon életének.
Rátold kedves Erzsijével és az Erzsi anyjával azon jószágba költözék,
melyet neki a király ajándékozott, s abban oly boldog életet éle, hogy
Erzsijének nem volt oka, Hullámkának kegyét, férje vagy maga eránt, új
fonadékkal megnyerni.
Rátoldnak nemzetsége még él. Úgy beszéli a monda, hogy a háznak minden
század kezdetével egy lyánya születik, ki teljesen hasonlít a
törzsanyához, s a nemlátottnak különös kegyében áll. Általjában a
szeretetre méltó törzsanya s Hullámka vetélkedve őrzik egymással a
halhatatlan nemzetet. Úgy beszélik a ház cselédjei közönségesen, hogy az
éjfél óráiban oly pergést hallanak mint a fonóleány orsójáé, s ez a
pergés úgy tekintetik, mint a mi a háznak boldog jövendőt ígér. A dajka
azt is hirdeti, hogy a fonó Erzsi bájos alakja megjelene egy kisded
bölcsője mellett is. Nem szenved kétséget, hogy Hullámka külömböző
időkben jelentette ki kegyeit a háznak sok egyes tagjai körűl; de annak
elbeszélése nem tartozik azon regéhez, melyet itt Rátold és a szép Erzsi
felől mondánk.