Magyarországnak talán nincs gyönyörűbb tája a Garan völgyénél; úgy
nevezve a Garan vizétől, mely éjszakról a Karpát hegyének mindinkább
kicsinyedő hegylánczozatin végig zuhog a Duna felé, s közel Esztergomhoz
a folyamok királyával egyesűl.
Hegyei nem oly szertelenűl magasak és meredekek, hogy elijeszthetnék a
szemet, de eléggé nagyok arra, hogy a víz menését az egész egyéb
világtól mintegy elszeltnek mutassák ki. S a tágas völgy a néző lelkében
nem támaszthatja az erő megszorítását, mi kínos s elviselhetetlen minden
magyar szívnek. A hegyek csoportjai gyönyörű különbözéseket adnak. Vidám
zöldelésben állanak oldalaikon az erdők; lábaiknál a rétség kövéren
termi a fűvet; az ekeszántott föld gazdag kalászokat nevel, s közöttök
játékosan csapong végig a folyam. Revistyének vára komolyan s
gondolkodólag tekinti el futását, múlt időkre emlékeztetvén. Egy szóval,
itt minden együtt van, mi a hon szerelmével eltölt szívet a maga
szemlélése által felvidíthatja.
A hajdani erősség most bús rom, s a béke három ivadék olta terjeszti ki
boldogító mennyezetét a szép vidék felett. De nem így vala a dolog,
midőn nemzetünket a kelet vérengző vadjai marczonglották, s ez, hasonló
a maga pusztái büszke ménjéhez, ellenségit elhaló erővel, de le nem vert
szívvel tartóztatta.
Az említett időben egy nap’, midőn épen fel kezdének tűnni a csillagok,
egy öreg vitéz a vár kapuja mellett űle, két ifjabbal. Az öreg és az
ifjabbak egyike, vajdái voltak a várbeli katonaságnak; a harmadik,
bányalegény Selymeczről; német fajta. Mert ott a legrégibb időkben is
már, messzünnen gyűltek össze idegenek, megtanúlni a sok hasznot ígérő
bányászmesterséget.
– Ha hon tér-e ma uratok? kérdé a bányalegény. Mert nékem parancsom van
a grófomtól, hogy korán reggel a választ megvigyem.
– S te nem félnél éjjel lovaglani vissza? kérdé az ifjabb vajda,
nyájasan kötődve.
– Én? mondá a levélhozó, nehezteléssel, a mint látszék. Csak kapjam ki a
választ, úgy megyek, hogy az út porzani fog utánam.
– Holdvilág van, mondá az öregebb, enyhíteni akarván a szelíd
karczolást. Az út nem nagy; hajnalban ott lehetsz, ha falatozol is
velünk. Urunk bizonyosan megjő, mert elindúlván harmadnap előtt,
megmondá, hogy mára várjuk; ő ura szavának. Múlasd itt magad azonközben.
Talán nem rég olta vagy a magyarok áldott földjén. A mit itten látsz, és
benn a várban, arra örömmel fogsz visszaemlékezni míglen élsz.
A német ember engede a tanácsnak, s gyönyörködve néze végig a szép
tájon. A két magyar hallgatva követé tekintetit.
Szótlan nézék sok ideig a folyam játékos futását, s oly hatalmas a táj
varázslata, hogy még az öregnek is, ki azt gyermekévei olta látá,
lágyabbá vált keble. Az ifjabb víg felmelegedéssel e szókra fakadt: Én
hazámban sok helyeken forogtam, de szebbet ennél nem ismerek, s itt
szeretnék halni. E szép földön a sorvadás is kedvesebb.
– Halni, ifjú bajtárs, ott kell, mondá az öreg, hol éltünket szép ügy
védelmében tehetjük le. Hadiember nem gondolkozik temetésről, s áldja
Istenét, ha hazája földén vesz, és ha azért vesz.
– Szép ügy védelmében! mondá az ifjabb magyar. Hiszen mi szép ügyért
harczolunk, és szép asszonyért azonfelűl!
– De beszéljétek csak, honnanvaló az a ti szép asszonyotok, s mi szükség
érte harczolni? kérdé az idegen.
– Azt beszélni nekem illik, felele az ifjabb vajda; bátyámnak rá nincs
sok tüze.
– Ne oly hetykén, öcsém, ha te írni s olvasni s verselgetni s mesélgetni
derekasan tudsz is. Azonban fogj hát hozzá, ha akarod.
Az elkezdé a beszélést.
– Asszonyunk a lévai basa testvére. Messzéről elterjedett a hír, hogy
szebb asszonyt emberi szem még nem látott. Urunk gyakorta hallá
emlegetni, de azzal nem gondola sokat; hiszen hazánk szép asszonyok
szükében nincs. De rendes dolog adta elő magát. A várnak egy régi
szolgája rabságba esett Hasszánnál. Urunk sok pénzt ígért érette. A
török épen azért nem adta ki, mert látta hogy azzal bosszanthatja
urunkat. Zelmíra, így hívják urunk hitvesét s a Hasszán testvérét, ezt
magától Hasszántól tudta. A szolgát tehát elkérte bátyjától, mert
Hasszán nagyon szerette a húgát, s minden kedvét kész vala teljesíteni.
Zelmíra a fogolylyal mindég urunk felől beszéltete magának; de rendes, ő
mindent tudott; kivette a fogoly szájából a szót, hogy annak csak
igenleni kelle a beszédet. Végre az asszony a foglyot szabaddá tevé.
Haza szabadúlván az öreg szolga, elbeszélé urunknak, hogy őtet a szép
Zelmíra mint emlegeti, vele mint beszéltete mindég felőle, s urunk azon
nagyon megindúlt. Sokáig forgatá, mit kezdjen, s végre szerét találta.
Hasszán sok száz munkást parancsola fel, megigazíttatni a lévai vár
árkait, s urunk a munkások közzé elegyítette magát. Mint jutott ahhoz,
hogy ott Zelmírát meglássa, hogy ott Zelmírával szólhasson, nem
tudhatom; összebeszélének, hogy Zelmíra elszökik vele. Egy parasztleány
megsejté, hogy két katonánk ugyanannyi paripát rejtve tart közel a
várhoz. Urunk és a magyar leánynyá öltözött Zelmíra éjfélkor a két ló
mellett termettek, s reggelig már itt valának. Zelmíra hamar azután
megkeresztelkedék, s urunkhoz eskedtetett. Róza nevet kapa a szent
vízben, de urunk Zelmírának hívja még ma is. Mi is így utána.
– S oly igen szép-e, milyennek a hír mondotta volt? kérdé a német.
– Minden bizonynyal! felele az elsőbb. Látod a holdat az erdők felett
kelni. Ezüsttel festi be a hegyek bérczeit; fénye az egész tájat
eltölti; a folyam szerelmesebben suhint el világában, s megifjodva
látszik lenni tőle ez az ó vár is. Így változtatja színét minden, s
belsőjében is reng, ha ő lép elő.
– S Hasszán elnézheté, hogy testvérét elrablotta uratok? kérdé a német.
– Még eddig igen; de az nem tarthat mindég; elébb-utóbb bosszút áll
rajtunk; ez vala az öregebb vajda felelete.
– Csak jőne már, ha kedve tartja, mondá az ifjabb; jó katona s ifjú
vitéz miért küzdhetne szívesebben mint szép asszonyért?
– Ha küzdésed védést akar jelenteni, úgy azt hagyd urunk kardjára. Azzal
ha küzd, győzni fog.
– Oh beszéld csak azt a kardot! mondá neki az ifjabb.
– Másszor, felele az öreg, de most – úgy tetszik, urunk jő. Nem
hallotok-e éneklést alólról?
– Felfülelének, s mindég érthetőbben hata fel hozzájok a dal.
– Urunk ezt szereti leginkább; most is ezt dalolja.
Elnémúltak. Értették kezdet olta mind végig.
Három magas halmon lebegve békén,
Messzére hint súgárt egy korona;
Sok század olta díszlik fényes székén,
S a Hír reá szebb-szebb virányt fona.
Több társinak földünk minden vidékén
Nem hátrált eddig meg tulajdona;
Mert míg harcz dúlt az ég más sarka mellett,
Reá új s új dicsőség s fény lövellett.
Ím a vihar fellázadott szárnyára,
Előrohan pusztító zajszele;
Villám lobog, s ledől sok büszke vára,
Halállal ijeszt a köd éjjele:
Hijába! kár nem száll tetőnk ormára;
Süllyed, ki harczra dölyfben fölkele.
E dícstetőket bármely vész rettentse,
Nem tűnt el onnan nyugalom s szerencse.
Mert szent jel véd ott minden boldogságot,
S a legdicsőbb, melyet föld nyerhete.
Fel, fel, folyók! kérdjétek e világot,
Hűbb népeket, mint mi, nevezhet-e?
Tud-e Főnknél nemesb hatalmasságot?
S van-e keresztnek ily tündöklete?
Halom, kereszt, korona súgárzással,
Ezernyi évig diszlendő egymással.
Közelébb és közelébb jöve feléjek az hang, s most megláták urokat három
kísérőivel. Zelmíra lefuta grádicsain, elébe a régen vártnak. Revistyei
leszálla paripájáról, s az asszonyt forró ölelésekkel zárta karjai
közzé. Amint a várbeliek egyenként mind előjövének, üdvözleni urokat,
szemérmesen vonta magát vissza a szép hölgy. Az úr köszönettel fogadta
el tiszteletöket, s az öreg vajda előmutatá a bányalegényt. Azonban míg
Revistyei olvasá a levelet s Zelmírának szemei szerelemmel nyugodtak a
kedvesen, a bányalegénynek ideje marada csudálni az asszony másatlan
szépségét. A természet itt legkissebb vonását sem felejté el, hogy a
világ legszebb asszonyi alakját ebből állítsa elő.
– Én a bányagrófnak már Beszterczéről megírtam a mit tudni kíván,
úgymonda a legénynek. Ily későn indúlni kednek nincs szüksége; sem tőlem
nem volna szép, ha kedet most ereszteném, sem kedtől, ha falaim közt
meghálni nem akarna.
Még egy-két szót monda az öreg vajdához, s Zelmírának karjain felméne
szobáiba.
– No legények, mondá most az öreg vajda, töltsük vígan hát az estvét; te
pedig német szomszéd, jer mutasd meg, mennyire való, hogy ti jól tudtok
inni.
A pinczéből dézsákban hozák fel a bort; lángban égett a tűz, az ifjabbak
táncznak eredének, míg az éltesebbek, elnyúlva az udvar pázsitján,
emlegeték, itt és ott miként verék meg a pogányt, s a hajdankor csudás
meséléseit hol beszélék, hol hallgaták. Már kezde halványodni a
Gönczölszekere; kelet felé szürkűlt az ég, midőn a víg dőzsölés
elcsendesedett, s végre egészen elmúla.
Feljöve a nap, midőn Revistyei előszólítá a bányalegényt. – S mondja ked
urának, ezzel rekeszté be szavait, hogy nekem és az én Zelmírámnak igen
kedves dolgot tenne, ha szerencsét engedne nekünk őtet magunknál
láthatni. Egyébiránt, jó legény, nem veszi ked rosz néven, ha kedet egy
kis ajándékkal eresztem el magamtól; háborgó időkben a fegyver becses
jószág. – Egy pár ezüsttel futtatott pisztolyt ada neki. – Az egy töröké
volt, a derék Ahmet agáé. Utolsó lövését belőle rám tette, de a lövés
csak karomat sodrotta meg, mely alatt maga eldőlt.
A bányalegény meghajtá magát, midőn egy tizedes azon jelentéssel lépe
elő, hogy egy török követ kíván elébe bocsáttatni.
– Csak egy-két pillantatig múlasson ked, mondá most a németnek; a
bányagrófnak nem lesz kedvetlen megtudni, mit akar a követ.
Megnyilt az ajtó, s egy busa húsváz belépe.
Széles vállai, rövid nyaka, fekete fényes szakála, mélyen barázdált
arcza Moktárra mutatának, a lévai al-várnagyra. Vad gőggel lépe
Revistyeinek elébe. Ezek valának szavai: Uram Hasszán, basája Lévának,
küld hozzád, hitetlen Revistyei. Te az ő húgát elloptad. Elvégezte
magában, hogy rajtad bosszút áll, s tulajdon kezével. Te tolvaj vagy,
nem jobb mint akármely más tolvaj. Azonban leereszkedik hozzád, s mához
egy hétre itten lesz, hogy veled egy szál kardda megvívjon. Zelmíra azé
a ki győzni fog. Ahogy lyányaitok örvendenek a táncznak, ahogy kos
megyen nagy tűzzel a másika ellen, uram úgy lángol megküzdeni veled.
Pallosát már sok keresztyén vére festette bé; fesse most a tiéd.
Revistyeinek orczái pirosb színt kapának, szeme haragban szikrázott; de
bíra magával, s nyugalomban ezt felelte: Mától nyolczad napra várom. Ha
kardját immár sok ízben festé is keresztyén vér, az én Zunigám sem hágy
el engem, mint őseimet nem hagyá el soha. Végzéd dolgodat, s mehetsz. –
Ked pedig mondja grófjának így szólott a bányalegényhez fordúlva, nagyon
kérem, jelenjen meg itt akkor, s légyen tanúja vívásunknak.
Moktár kevély dölyffel s csaknem megvetésben pillanta Revistyeire, s a
két idegen szó nélkül lépegete alá a grádicson.
Mind ez, mind az már lova kantárát fogá a vár udvarán, midőn Zelmíra a
kápolnából kijött. – Moktár, kiálta ez, mint van a bátyám?
Az áltlöké magát lován, s ezt felelte: Mához egy hétre itt lesz, s
megküzd Revistyeivel miattad; s ment.
– Nagyság bizonyosan győzni fog, kiáltá a német vendég, az asszony felé
fordúlva. De Zelmíra nem érté vígasztaló szavait, s repűle élte
életéhez.
– Revistyeim, mi ez? mondá Zelmíra; néked vívnod kell-e?
– Vívnom, felele ez nyugalomban; hanem ha lemondok rólad; s mint
tehetném én azt?
– Nagy Isten, s ha elesel! Mert bátyám tanúlt szabdalkozó.
– Emberére talál; azt én sem most próbálom először.
– Ha elesel, én is meghalok. De előbb bosszúmat állom halálodért.
– Én el nem esem. Zunigám magamat és tégedet védeni fog.
– Jer, engedd látnom azt a te Zunigádat, s hallasd velem, miben bízol.
Revistyei elvivé fegyverházába, előmutatá neki a kardot, s elbeszélé
kardja titkát. –
Moktár elére Hasszánhoz. Áltadá neki az izenetet, s ment. Hasszán
egyedűl marada Ibrahim pribéggel.
– Uram, mondá Hasszánnak, oda vagy, ha Revistyeivel megvívsz. Zunigáját
el nem fogod kerűlni. Bátran mondom azt, mert ismerem a kardot, s
gyakran láttam míg övék voltam, s lelkemet Mahomed fel nem
világosította.
– Kard vagy kar ád-e győzedelmet? kérdé Hasszán. Én ismerem magam.
Ibrahim ezt felelé: Kérlek, halld a kard történetét. Midőn a nagy
Szolimán győze Mohács mellett, s Németországot el akará borítani, a sok
küzdő összegyülekezék minden földről, hogy elakaszthassák győzedelmét.
Ezek közt volt egy spanyol vitéz is, Alonzó de Zuniga névvel. Vége levén
a háborúnak, a V. Károly a maga spanyolait visszaszólítván, Zuniga is
ment. Búcsújokkor így szóla Revistyeihez: Mi egymást ez életben nehezen
látjuk meg, s ha mindketten meghalunk, senki sem lesz, ki barátságunkat
emlegesse. Adj tehát nekem valamit, a mi fimról fimra szálljon, s a mi
hasznos légyen nekiek is: én adok egyet neked. Így barátságunk emléke
örökké fennmarad, s unokáink a veszély napjaiban hálaérzésivel
pillantanak fel ránk.
Revistyei erre egy gyűrűt vona ki kebeléből, melyet mindég nyakán
visele, s ezt mondotta: Ezt hűség gyűrűjének hívják. Bizonyos légyen a
ki viseli, hogy szerelmese soha el nem hagyja, hogy holtig fogja
szeretni. Vedd, s add által gyermekidnek. Hogy az soha a Zunigák
kebeléről le ne szálljon!
Zuniga pedig egy Maur-szablyát hoza elő, s ezt mondá: Te viszont tőlem
ezt. Ősöm egy Maur verekedésben nyerte. Lapján ez áll: Ha ki engem annak
visel vagy védelmére vagy bosszúlására a mit minden felett szeret,
ellenségét leteríti általam.“ – Markolja ezt minden Revistyei, midőn
küzdeni honjáért fog vagy kedveltjeiért.
Amen! kiálta Andor, s a kard viselje örökre a Zuniga nevet. – A két
barát megölelé egymást, s ment, egyik nyugot, másik kelet felé, s a név
rajta maradt a kardon. Az sokakat leteríte, s Hasszán, vígyázz, le fog
tégedet is. – Eddig Ibrahim.
Hasszánnak fejébe nagy szöget üte a beszéd. Nyugtalan lépésekkel járt
fel és alá. Az élet szerelme küzdött kevélységével.
Ingerlő kaczajjal mondá most Ibrahim: Az vígasztalhat, hogy Revistyei is
eleshetik, mert a kard lapján álló írás csak azt jelenti, hogy elterűl a
küzdőellenje, nem azt egyszersmind, hogy a küzdő maga el nem eshetik.
– Nyavalyás bíztató, felele Hasszán, ha nem tudsz védelmet a kard ellen,
mit magasztalod egyedűl azért, hogy bízakodásomat önmagamhoz
elolthassad?
Nehány pillantatok múlva monda a hitehagyott: Van egy szer, mely mind
éltedet, mind becsűletedet megtarthatja. Ha kívánod, én belopódzom
Revistyeihez, s vele mérget itatok. Mikor a bajvívásra megjelensz, halva
lesz kiterítve. Te szavadat állád, s becsűleted csorbát nem szenved.
– Menj hát, s tedd meg a mit fogadsz. De ne halaszd munkába venni.
– Az nem kis dolog. S jutalmúl ide adod-e nekem kincsed felét,
Zelmírával?
– Vedd, de siess! kiáltá Hasszán.
Ibrahim keresztbe veté melyén karjait, s ment.
Hasszán sokáig néze utána. – Oktalan és gyalázatos teremtés, úgymond; s
te azt hiszed, hogy becsűletemet kezeid közt hagyom? Pénzemmel nem
gondolok, de Zelmíra nem lesz hitehagyotté. Ha megteszed a mit ígérsz,
megöllek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– S szemeiddel látád hogy bévette? kérdé a méregkeverőt Hasszán.
– E két szememmel, Uram, felele ez. Bízvást mehetsz. Vagy akkor hozzák
ki a várból, vagy már temetve találod. A zavarban nem lesz nehéz rájok
ütni, s Zelmírát kiragadni.
Kevély magába-bizakodással szökelle lovára Hasszán, s ment, felfelé a
Garan szélein Revistyének, utána neki-csinosított kísérői. A hó most
vala olvadásában a Karpátok legmagasb csúcsain, s a folyam zavarosan
hömbörgeté habjait.
– A kevély vár nem tűkrődzik a folyamban, mondá Hasszán; nem sokára ez
ragadozni fogja falait.
– Ezt a várbeliek könnyei zavargatják; köd fogta be a hegyeket,
gyászolgatva; s az így marad, míg amottan a kereszt helyébe a
szüntelenűl ragyogó félholdat szögzed ki, mondá a pribég.
Így beszélgetve érének Revistye alá, s áltellenben a várral megállának a
túlparton. A hídnál őket egy folt magyar lovasság várta.
– E kisded folt talán ugyan ránk akar ütni? kérdé kevély megvetéssel
Hasszán.
– Az lesz, felele a pribég, hogy alkudozni akarnak veled, s áltadják a
várat, ha nekik megkegyelmezel.
– Szólj velek. Ha kiadják húgomat, s a várat felgyújtják, magok mehetnek
lomjaikkal, hova tetszik.
A kisded folt azonban rendbe szedé magát. Közöttök álla a Bányagróf,
gazdag készűletű öltözetében. Jött elébe a török követ, s ez kettőt
külde elikbe magyarjai közzűl. A török megfordúlt, s a két magyart
Hasszánhoz vezette.
Egyike ezt mondá Hasszánnak: A selymeczi Bányagrófot barátsága urunk
eránt arra vette, hogy ő intézze el a mit bajvívás kíván; téged inkább
gyűlöl, minthogy utolsó pihegésednél elébb akarjon megpillantani. Küldj
tehát magad is a tiéidből, kiknek szemeik előtt tegyük meg a mi
szükséges.
A basa öldöklő szemeket vete a pribégre, ki láthatólag döbbene meg. De
zavarából hamar magához tért, s azt kérdé a két legénytől: Mint van
uratok? Ha beteges, basám időt enged neki.
– Kérdésedre, felele az egyik legény, Zunigája fog felelni, melynek
villámait majd meglátjátok, basád pedig majd érzeni is.
Azalatt míg Moktár és még három-négy török, a Bányagrófhoz vezettetének,
a helyet kimérték, megjegyzették, Hasszán a pribéghez fordúla; gyanú,
kétség, ijedés és gondok kevergeték arczvonásit. – Ha meg vagyok csalva,
ha él, ha kijő megvívni, ha csillámlani meglátom Zunigáját, úgy te
veszve vagy, úgymond. Tudom én, hogy te éltem után ólálkodol, mert
szeretnél basa lenni helyettem, s azért keverél e halált-hozó versenybe.
De ledöflek, s szemem előtt ontod ki lelkedet. – Erre egy őrjöngőnek
erejével ragadta meg karját, s összerázta.
– Uram, kiálta a pribég, nem élhet ő; az lehetetlen; saját szemeimmel
láttam a mérget elnyelni.
– Készen a hely! – kiálták a bajbírák, s a trombita megharsant. Nem
voltanak karfák és verőczék; szélét és hosszát csak magyar és török
legények csoportjai jelölték ki a szögleteken. Meg vala határozva, hogy
Revistyei a túlpartról fog neki-rohanni Hasszánnak; hogy a bajvívás
előtt sem látni, sem megszólítani nem fogják egymást, és hogy a küzdés
hamarább érjen véget, nem egyéb fegyverrel harczolnak mint karddal. A
Bányagróf a víz szélénél foga helyt. Három pisztolylövés tudatta hogy
már közelíthetnek.
A vár kapuja előtt mozogni kezde egy lovagcsoport, s Hasszán és Ibrahim
álmélkodva pillogának felfelé. Láták jőni Revistyeit. Ismert lova
nyerítve szökdelt ura alatt; czímere színeit a pajzson jól ki lehete
látni; sisakján lebegett a kerecsen tolla és a szálas kolcsagé; nem volt
helye a kétségnek. A híd recsege paripája léptei alatt. Hasszán
rápillantott a pribégre, s: Vessz el, gaz eb! kiált; ő jön; s handzsárát
markolatjáig verte melyébe.
Dühödve csüggedésiben Revistyeinek vágtat. Kardjaik csattogának; a
töröké ketté pattant. Bizonyosnak tartván vesztét, handzsárát ragadja
elő, s ellenjének röpíti. A handzsár ennek melyébe akada. Elejti a
győzödelmes kardot az s halva fordúl le. Hasszán leszökött lováról,
örvendő sikoltással vevé fel Zunigát, s most Revistyeihez lépett, hogy
utolsó rándúlatiban gyönyörködhessék. De mint rettene el, midőn a
haldoklóban Revistyei helyett – húgát lelé; az arczát elfedő sisak, az
álhaj s a felkötött szakál, lehullának. Melyének fordítá a nyert kardot,
s halva rogyott húga mellé.
A halotti csoport e pillantatban indúla ki a várból. Urokat temették.
Mély bánat hata a megjelentekre mind a két félen. Magyar nép és török
nép felszedé elhúllottjait, s bús nyúgalomban váltak külön.
Revistyei utolsó vala régi nemzetében. A vár elpusztúlt; lakói a völgybe
költözének. A kisded szállás az idők folytában faluvá növekedék, s még
találkoznak lakói közt, kik beszélgetik egymásnak a mit itten adánk elő.
Hol nyugszik a hős és szép nője, senki nem tudja megmondani. Hasszán a
Léva omladékiban takaríttatott el, a titkos erejű kard pedig török
földre bujdosott. Az a híre, hogy a török és a velenczeiek
háborgásaikban még egyszer csillámlott. Nem lehetetlen hogy ismét lesz
róla szó, midőn valamely vitézünk védelmére vagy megbosszúlására kél ki
annak, a mi szívének és lelkének legbecsesb.