Volt egyszer egy király és egy királyné. Azoknak három lyányok vala és
egy fiok. Király és királyné azon tanakodának, hogy ezekkel mit
tégyenek. Ha férjhez adjuk a három lyányt, ki kell adnunk részeiket, s
magunknak kevés marad. Legjobb hát, adjuk férjhez a hármat fiúnkhoz, s
az ország egygyé lesz. Egy hét alatt beáll az aratás; akkor tartsunk
neki lakodalmat.
Fiok meghallá beszédöket, s ezt gondolá magában: Abból ugyan semmi nem
lesz.
Azalatt míg atyja s anyja pusztájokra kimenének, messze, igen messze,
valaki a királyfi ablakához áll, megkoczogtatá az üvegkarikát, s ezt
mondotta neki: Kis herczegcse, én elveszem a húgodat.
A királyfi felel: Várj egy kisség; mingyárt megkapod.
Bekiáltotta húgát, s amint az bejött, kilökte az ablakon. De a
herczegasszony nem földre esett, hanem egy aranyhídra, mely igen
hosszúra ért, szinte a napig. Az a valaki kezén fogva vitte el a
herczegasszonyt a maga országába, az aranyhídon. Az a valaki a Napkirály
volt.
Amint itt vala a dél, megint békopogott valaki az ablakon, s így
szólott: Kis herczegcse, én elveszem a második húgodat.
A királyfi felele: Várj egy kisség; mingyárt megkapod.
Elment a húgához, felölelte azt, s kidobta az ablakon. De a
herczegasszony nem földre esett, hanem egy levegői kocsiba. Négy paripa
volt belé fogva, s azok fortyogtak, ágaskodtak. Az a valaki mellé űlt. S
amint kiereszté ostorát, országútjává torlódának a fellegek; a szekér
zörgése fergeteg volt, s eltűntek egyszerre. Az a valaki a Szélkirály
volt.
A kis herczegcse örűlt, hogy két húga férjnél van. Amint tehát estve
megint békopoga valaki, megszólalt: Soha se szólj; tudom, mi kell; s
harmadik húgát is kidobá az ablakon. Az a valaki felkapá a kidobottat, s
a habok játszva vivék a holdba. Mert az a valaki nem más vala mint a
Holdkirály. A kis herczegcse pedig jó kedvvel méne fekünni.
Amint másnap király és királyné megérkeztek, s hallották, a kis herczeg
mit tett, nem kevéssé álmélkodának. De mivelhogy oly hatalmas vejök
akada mint a Napkirály, Szélkirály és Holdkirály, nem bánkódtak sokat
rajta, s ezt mondák a fioknak: Lásd, milyen hatalmasak azáltal húgaid,
hogy fényesen menének férjhez. Légy azon, hogy te is valamely hatalmas
királynak kaphasd meg a gyermekét.
A kis herczegcse ezt felelé: Oh a választáson én túl vagyok; az én
feleségem Tündér Ilona lesz, és senki nem egyéb.
Király s királyné mindent elkövettek, hogy fiokat jobb gondolatokra
hozhassák. De minthogy az nem akara engedni tanácsoknak, kéréseknek, ezt
mondották neki: Menj hát, fiam; a szerencse vezéreljen veszélyes
feltételeid között.
A király ezzel előveve két palaczkot az almáriomból, s fiának adá, e
szókkal: Fiam, vigyázz jól, mit mondok. Imhol ebben az élet víze áll, e
másikban a halál víze. Ha holtat feccsentesz meg ezzel, feléled; ha
pedig előre loccsantod e másikát, azonnal meghal. Vedd, nincsen nagyobb
kincsem. Talán hasznát látod.
Ekkor az udvar nagy szomorúságba merűlt, és kivált az udvari dámák, mert
a kis herczeget minden szerette. Ő pedig víg vala, s ugrott, szökdelt
örömében. Megcsókolá szüléinek kezeiket; az élet vizét job oldalára
akasztotta, a halál vizét a balra; felkötötte kardját, s ment.
Már sok napig útazott, s egyszer egy völgybe ért. Az tele volt
agyonvertekkel. A kis herczegcse elővette az élet vizét, belé mártotta
kisújját, s egy-két cseppet a holt szemére feccsentett belőle. Az egyet
vonakodott, s e szókkal nyitotta meg szemeit: Eh, be sokáig aludtam!
A kis herczegcse ezt kérdé tőle: Mondd el csak, mik történtek itten?
A holt ezt felelte: Tegnap Tündér Ilonával harczolánk, s ő bennünket
rakásra ölt.
A kis herczegcse ezt felelé neki: A ki eléggé gyáva, magát asszony által
öletni meg, nem érdemli hogy éljen. Ekkor egyet feccsente szemébe a
másik palaczkból, s a feléledett ismét meghala.
Egy más völgy is tele vala holtakkal. A herczegcse ismét feléleszte egy
holtat, s ezt kérdé tőle: Titeket is Tündér Ilona öle-e meg?
– Ő, felele a feléledett.
– De hát miért harczoltatok vele?
– Hát nem tudod hogy királyunk el akará venni, és hogy ő csak ahhoz
megyen, a ki őtet meggyőzi? mondá a feléledett. Három sergünk támadá
meg. Tegnap egyiket ölte el; ma virradatkor minket; most harmadik
sergünk verekedik vele.
A herczegcse ennek szemébe is a halál vizét feccsentette, s ez mingyárt
halva terűlt el megint.
A harmadik völgyben a harmadik sereg fekvék. A feléledett ezt adá
feleletűl: Épen most leve vége a harcznak. Mindnyájunkat elöle Tündér
Ilona.
– Hol akadhatok rá?
– Vára ama hegyen túl van, felele a megölt, s ismét halva dőlt el,
mihelyt megloccsantá a herczegcse.
Argírus herczegcse áltméne a hegyen, s elére a Tündér Ilona várába. Az
nyílva állott. Beméne a várba, de abban senki sem volt. A Tündér Ilona
hálójában egy kard függe, s a ki meg’ kiszökdelt hűvelyéből, és mindég
vissza megint.
– Kard koma, mondá Argírus, ha úgy nem tűröd a nyugvást, amint látom,
néked enyémnek kell lenned. Te nékem jobban tetszel mint az enyém, mert
ez csak úgy jő ki hűvelyéből ha kivonom.
Kivoná hűvelyéből a magáét s a Tündér Ilonáét dugta a maga hűvelyébe.
Mondta, tette, s előtte állott a Tündér.
– S te váramba, hálómba mersz lépni? kérdé. Ránts kardot mingyárt; meg
kell küzdenünk. – Lekapta faláról kardját.
Argírus kardot ránta. Elkezdék a küzdést, s amint összecsapák
kardjaikat, a Tündér Ilonáé széllyelpattant.
– Te lészesz férjem! Nyakába borúlt; nyalta, szopta, csókolta, hogy öröm
vala látni.
Nagy boldogságok közt folya életök, és már elég sokáig, s Tündér Ilona
egy reggel ezt mondá férjének: Édes uram, én téged bizonyos időre
kénytelen vagyok elhagyni. Az most lesz először és utolszor. Hétszer hét
nap múlva megint itt leszek, s akkor osztán éltünk megháboríthatatlan
öröm közt folyjon el. Az egész vár parancsaidtól függjön. De az utolsó
szobába be ne lépj, mert abból nagy baj történhetnék. – E szókkal eltűnt
előle.
Argírusnak nagyon lomhán folytak napjai, miolta Tündér Ilona eltávozott.
Végig sétálá a várat, míg végre elért az utolsó szobához. Fiatal is
lévén, gondolatlan is, megnyitotta annak ajtaját. S egy öreg embert láta
ott, oly veres szakállal mint a láng. Az Hollofernus király volt, de
Argírus nem tudta hogy az Hollofernus. Három abroncs volt hasán,
aczélból mind a három, az csatlotta a falhoz. Hollofernus király
megszólala: Hozott a jó szerencse, ifjú ember! Lásd, szakálom láng;
melegem van; adj egy pohár bort nekem.
Argírusnak jó szíve volt, megszánta a szegény embert, s ada neki egy
pohár bort. Amint a Lángkirály a bort megitta, hasáról lepattant az
egyik abroncs. Az egyet mosolygott örömében, s így szólott: Jaj, be jól
esett; adj még egy pohárral! – Argírus megcselekedte, s amint ezt is
kiitta a Lángkirály, a második abroncs pattana le róla. – Ismét
mosolygott a Lángkirály, s így szóla: Kétszer bort adál: adj most egy
ital vizet.
S amint Argírus megtette a mit az kívánt, a harmadik abroncs pattant le
hasáról, s a Lángkirály eltűnt.
Tündér Ilona még fele útját sem tette vala meg, midőn Hollofernus
mellette állt. Hozzá szóla, s szakála billege haragjában.
– Te nekem háromszor adál kosarat, három seregemet megölted, magamat
fogva tartottál; most hát légy nem feleségem, hanem szolgálóm.
Tündér Ilona minden erejét elvesztette a miolta Argírushoz férjhez ment.
Nem használt ellenkezése, s a Lángkirály három ugrással elvitte
országába.
Elmúlt a hétszer hét nap, s Tündér Ilona haza nem jött. Argírust bú
szállotta meg, s feltevé magában, hogy elmegyen a három sógorához, s
megkérdi, nem tudják-e hol van az ő felesége. Először a Napkirályhoz
ére.
– Hozott a jó szerencse, kis sógorkám! mondá ez.
– Oh édes sógor, mondá neki Argírus, én feleségemet Tündér Ilonát
keresem. Nem tudnád nekem megmondani, hol van? nem láttad-e valahol?
– Nem láttam, felele a Napkirály; de meglehet, hogy őtet csak éjjel
láthatni; menj hát sógorunkhoz a Holdkirályhoz. Leülének a vacsora
mellé, s Argírus a Holdkirályhoz méne. Akkor ért palotájába, mikor a
Holdkirály útjának indúlt. Elpanaszlá neki baját, s a Holdkirály ezt
felelé: Nem láttam; de jer, űlj mellém a hintómba, s járjunk reggelig;
talán kilessük hol van. – Egész éjjel mentek, de sehol sem látták.
Akkor mondá a Holdkirály: Nekem most haza kell mennem; de amott jő
sógorunk a Szélkirály: szólj vele; az mindenhová behat; talán tudja hol
van.
A Szélkirály eljuta hozzájok, s megértvén, kis sógora miben fáradozik,
így szóla neki: De ugyan tudom hol van. A Lángkirály barlangba zárva
tartja; a tűzpatakban kénytelen mosni fazakait. Minthogy nagyon meghevűl
a munkában, már sokszor kelle őtet szellővel enyhítgetnem.
– Köszönöm, édes sógor, hogy enyhítgetéd, mondá Argírus; kérlek vígy el
hozzá.
– Szívesen, felele a Szélkirály, s nekipöffesztette magát, s egyet fúva
a kis sógoron, s Argírus egy pillantatban Tündér Ilona előtt álla
lovastól. Tündér Ilona örömében a tűzpatakba ejté a fazakát; de Argírus
nem beszéle sokat, hanem Tündér Ilonát felrántotta a lovára, s odébb
állott láb elől.
Lángkirály Hollofernus épen a szobájában állott, s egyszerre nagy
tombolást hallott az ólból. Lement oda, s látá hogy paripája, a híres
Talygarőt, ágaskodik, rugdalódik, nyerít, harapdálja rácsát, jászolát.
Talygarőt csudálatos egy ló vala ám; értette a mit az emberek beszéltek,
s felelni is tudott nekik, s kilencz lába volt.
– De mi lele téged, paripácskám? kérdé Hollofernus király; tán nincs
szénád, zabod elég, s elfelejtének megitatni?
– Zabom, szénám bőven van, meg is itattak; de ellopák Tündér Ilonádat,
mondá.
A Lángkirály szakála libege haragjában.
– Legyen jó dolgod, mondá a ló; egyél, igyál, s aludj egyet, ha kell;
hármat ugrom, s utólérjük.
Hollofernus szavát fogadá; jól tartotta magát elébb, s aludott is egyet
hozzá. Akkor felűle Talygarőtjére, s három ugrással eléré Argírust.
Kikapá ennek öléből Tündér Ilonát, s ezt mondá visszanyargaltában:
Minthogy te szabadítál ki rabságomból, íme most meg nem öllek; de ha még
egyszer jössz, nem lelsz nálam kegyelmet.
Argírus szomorkodva ment a három sógorhoz, s elbeszélé mint jára. A
három sógor tanácsot tartott, s a tanácskozás után ez volt feleletök:
Egy lóra kell szert tenned, mely még sebesebben tud futni mint
Talygarőt. De olyan csak egy van a széles világon, a Talygarőt ifjabb
testvére; lába ugyan nincs több mint négy, de azért gyorsabb mint a
bátyja.
– Hol találom fel azt? kérdé Argírus.
Sógorai ezt felelték: A Vasorrú Bába-tartja titkon föld alatt. Menj
hozzá, szegődjél szolgálatába, s kérjed a lovat béredbe.
– Kérlek szépen benneteket, vigyetek el a Vasorrú-Bábához.
Azok megígérték hogy teljesítik kérését.
– De minekelőtte oda mégy, mondá neki az egyik, végy egy kisded
ajándékot sógoridtól, kik téged úgy szeretnek mint tulajdon lelköket. E
szókkal egy kurta botot ada neki, mely félig arany vala, félig ezüst, s
mindég forgott, mert napvilágból, holdvilágból s szélből volt csinálva.
– Valamikor szükséged lészen ránk, szúrd a földbe, s azonnal körűled
termünk. – Ekkor a Napkirály a kis sógort felűlteté egy napsúgárra, s
egy egész nap vitte. Azután a Holdkirály kapta fel, s vitte egy egész
éjszaka; végre a Szélkirály kapta fel, s egy egész nap s egy egész
éjszaka vitte; úgy jutának el a Vasorrú-Bába kastélyához.
A Vasorrú-Bába kastélya csupa halálfőből vala építve; csak egy kaponya
híjával vala még, s az épűlet be volt volna végezve. Amint az öreg
meghallá hogy kopog valaki, kitekinte az ablakon, s megörűlt.
– Végre valaha! így kiált fel. Háromszáz esztendeje már, hogy várom a
kaponyát, minek hijával vagyok! Csak be, csak be, kis fiú.
Argírus belépe. Meghökkent egy kisség, midőn az öreget oly közel látta
maga előtt; nagy testű, rút, és vasból az orra.
– Szolgálatot keresek, mondá.
– Azt én adhatok, mondá a Vasorrú-Bába; s mit kívánsz bérűl?
– A lovat, mely dugaszban áll ólodban a föld alatt.
– Tiéd az, ha híven szolgálsz; de mihelyt egyet vétesz, meg kell halnod.
– Nem bánom, mondá Argírus.
– Nálam az esztendő három napból áll; ha kedved van rá, mingyárt hozzá
foghatsz szolgálatodhoz. Ezzel rekeszté be beszédeket a Vasorrú-Bába.
S most levezeté Argírust a méneshez. Minden lova érczből volt. Irtóztató
vala nyihogások, nyerítések; szaladtak, szökdöstek, hogy lehetetlen volt
meg nem ijedni. – Állj dolgodhoz, mondá a Vasorrú-Bába, s szobájába
zárkozott el.
Argírus megnyitotta a karám kapuját; felűlt az egyik lóra, s nyargalva
ment a merre a ménes vitte. Amint a selyemrétre érének, lova lelöké egy
semlyékes tóba, hogy nyakig űlt a vízben. Az egész ménes elszélede.
Argírus hirtelen földbe szúrá botját, s egyszerre oly forróan sütött a
nap, hogy a tó az utolsó cseppig kiszárada, s az érczménes olvadozni
kezde; a lovak mind a karámba szaladának, az eresz alá. A Vasorrú-Bába
csudálkozva nézé, mi dolog hogy lovai ily korán térnek haza.
– Holnap tizenkét feketéimet fogod őrzeni, mondá Argírusnak. Ha itthon
nem lészesz velek mikor a nap leszáll, meghalsz.
A tizenkét fekete a Vasorrú-Bába lyányai voltak.
Argírus kiméne velek.
– Szánlak, mondá Argírusnak az egyik fekete; te meghalsz. Minket
nehezebb őrzeni mint az érczménest.
– Kisebb gondom is nagyobb nála, mondá Argírus; tedd te kötelességedet,
én is megteszem az enyémet.
A tizenkét fekete kancza egyszerre szétfutott. Argírus leszúrta
pálczácskáját a földbe, s azonnal iszonyú fergeteg támadott; a lovakat
majd elhordá a vihar. Azok ágaskodtak, rugdalóztak, de a szél erősebb
vala náloknál; mind a tizenkettőnek haza kelle menni.
Argírus épen akkor zárá be az ól ajtaját, mikor a nap utolsó súgára
eltűnt, s a Vasorrú-Bába lejött az ólhoz. Csudálkozott, hogy feketéi s
Argírus haza jöhetének.
– Ha ma éjjel jól viseled magad, s meglesz a mit parancsolok, holnap
szabadon vagy! mondá neki a Vasorrú-Bába. Menj most, fejd meg nekem az
érczménest, s készíts ferdőt tejekből. Mikor a nap fellövi első súgárát,
a ferdő kész legyen.
Argírus kiméne az ólból s a Vasorrú-Bába elővevé a vasvillát, s egész
éjjel ütötte, verte, döngette lyányait.
Argírus kiméne az ércz méneshez. Ennek kell a legnehezebb munkának
lenni; ezt gondolá magában, és már le akará szúrni kis botját, midőn
sógora, a Holdkirály, szemközt jöve véle.
– Téged kereslek, úgymond; tudom mire van szükséged. Ahová a karámban
súgáromat lövöm, ott áss fel három arasznyit, s egy aranykantárra
akadsz; tartsd kezedbe, s mindenik lovad veszteg áll.
Argírus megtevé a mit sógora hagyott, s az egész érczménes veszteg állt,
s fejni hagyta magát. Korán reggel kész vala a ferdő, hogy szinte
párázott.
A Vasorrú-Bába mondá Argírusnak: Űlj belé.
Argírus felele: Mihelyt e próbámon általesem, azonnal elmegyek innen;
hozasd elő hát a lovat, melyért szolgáltalak. – A ló egyszerre a kádnál
állott; egy csunya, kisded, száraz dög. Argírus megindúlt a kád felé,
hogy belé űl, s a ló belé üté orrát a tejbe, s annak tűzét mind magába
szívá, hogy Argírus sérelem nélkül mászhata ki a tejből, s amint a
kádból kimásza, hétszerte szebb vala mint előbb.
A Vasorrú-Bábának nagyon megtetszék a szép fiú, s így gondolkozott: Most
én is hétszerte szebbé teszem magamat mint vagyok, s a szép fiú belém
szeret, s elvétetem vele magam’. Beugrott a ferdőbe. A ló belé ütötte
orrát a kádba, s a tüzet, mit elébb magába szítt vala a tejből,
visszafútta a tejbe, s a Vasorrú-Bába egészen összesűlt.
Argírus felűlt a lóra, s elnyargalt. Amint kiértek a Vasorrú-Bába
tartományából, a ló ezt mondotta neki: Moss meg engem e patakban. –
Argírus teljesíté kérését, s a ló egyszerre aranyszínűvé változott, s
minden szál serényén egy-egy aranycsörgő fityegett. A tátos egy ugrással
áltszökött a tengeren, s urát a Lángkirály barlangjához vitte. Tündér
Ilona most is a tűzpatak szélén állt, s mosta fazakait.
– Jer, mondá Argírus; viszlek innen.
– Hagyj békét! meghalsz, ha Hollofernus meglát. – De Argírus erővel
felvonta a lóra, s nyargalt vele.
Talygarőt rettenetes lármát csinála az ólban.
– Mi dolog? kérdé tőle a Lángkirály.
– Viszik Tündér Ilonát, felele a ló.
– Úgy hát eszem elébb, jót iszom rá, s egyet alszom utána; három
ugrással utólérem rajtad.
– Nem, mondá Talygarőt; űlj rám mingyárt, s még így sem érjük utól;
Argírust az öcsém viszi, s az a legsebesb ló mind e világon.
Hollofernus hát csak addig múlata, míg felkötheté sarkantyúját, s akkor
utána iramodék a tolvajnak. Látni ugyan látá őket; de utólérni? már az
lehetetlen volt.
Akkor az Argírus lova ezt kiáltá a bátyjának: Ugyan mondd el, mint
szenvedheted, hogy azt a tűzsarkantyút bordáid közzé verik? A béled is
kicsúcsorodik sebeden, s mégsem érsz engemet utól. Jobb volna ha egy
urat szolgálnánk.
Talygarőt ezt felelte neki: Igazod van, öcsém. Nézd csak, mit csinálok;
mingyárt csudádat látod. – Akkor szügyébe vágá fejét, kirúgott hátulsó
lábával, s Lángkirály uram olyat zuhant mint egy zsák. Minthogy felette
magasan nyargaltak, ott ahol a kaszacsillag forog az egen, Hollofernus
szerteszét szakada míg a földet éré. Argírus pedig visszavivé Tündér
Ilonát az ő várába, s újonnan űlé lakodalmát.