Gonosz lelkeknek kelle űzni játékaikat, s jó idő olta már, a Rónaszéki
sóbányák között. A munkások bosszantgatva láták magokat; gyertyáik
minden ok nélkül el valának fúva; legerősb szerszámaik a legparázsb
tárgyakon szétpattantak; incselgő rémarczok, torzongó alakok lépdelgének
gúnyolódva, kaczagdálva elejökbe; s hamidőn egyike vagy másika a
bátrabbaknak hozzá csapott a kísértőhöz, közönségesen társát találá, s
örök czivakodás folyt közöttök. Haki úgy hívé, hogy annyit izzadva,
nagyhasznú munkán esett keresztűl, megszégyenűlve látá hogy nem sót,
hanem hasztalan nyirokföldet, vagy valamely buta göröngyöt ásott ki.
Pezsgés bongás hallatszott a föld alatt; vízerek fakadoztak az aknák
mélyében. Más helyt útjok beszakadozott, béomlott; ijedség, rettegés, s
a félelmek egész sápadt serge szállá meg a dolgozókat: fogyott azok
száma, kik mélyebben akarának a vágásba behatni, s végre az ásás egészen
félbeszakada.
II Ulászló, ki gondatlanságai által oda vivé a dolgokat, hogy azon felűl
a mit művelés nélkül adott a föld, alig marada jövedelme, minden
restsége mellett elszáná magát, hogy egy útat tesz Máramarosba, s
jövedelmeinek e nem szegény kútfejét, ha lehetséges volna, újra
feléleszti. Szállásának Huszt várát választotta. Sóvárról és Erdélyből
előszólíttatának a bányászok, hogy a király jelenlétében tegyék meg
próbáikat. Ezeken kívül a hazából és a külföldről számtalan vakmerő
tolongott ide, külömbözőleg izgatva büszkeség, bér reménye s magahittség
által. Huszt hemzsege vendégektől. A mi ottan nem talála helyt,
kalibákban tartózkodék a Tisza szélein. Mozgásban vala minden, mert más
nap reggel a király maga is Rónaszékre készűlt, szeme előtt tétetni meg
a próbát, a veszedelmesnek híresztelt ásás ha folyamatba hozathatnék-e.
Napkiköltekor indúltanak a szekerek. A hegybérczek ragyogtanak Huszt
körűl a reggel fényében, mint egy korona, melyet a táj ajándékúl akara
benyújtani itt megjelent uralkodójának. A Tisza, mintha ábrázolni akarta
volna a nép kiapadhatatlan szeretetét, medre hosszában tologatta
tisztelő habjait, merre a király ment, s a felgyűlt sokaság úton,
útfélen, a terepély tölgyek ágain, s az emeletesb helyeken s a közelb
sziklákon, csoportokra verődve csudálgatá menését. Méltósággal haladott
az keresztűl a tolakodó sokaságon; de sem a katonaság nagy száma, s
csillogó ruházatjok és fegyverök, sem az ország nagyjainak fénye nem
ígézte el annyira szemeiket, mint maga a király, ki itt, a próbatevésre
összesereglett bányásznép közepében, tisztelést parancsoló felséggel
ballagott paripáján; és a király leánya, kit asszonykísérői fogának
körűl nagy fényben. Akként tűnt fel az az őtet kísérő seregben, mint egy
nagytüzű planéta, cselédkedő csillagai közt. De valamint a hold áll
közelébb az emberhez, s szíveinkhez inkább szól, kebleinkbe inkább hat,
mint a távolyabb Jupiter: úgy érzé egyike az ő kísérőinek
ellentállhatatlan erővel vonszatni magát azon hölgy felé, kihez itt egy
neki kedvező történet közelre ejtette; s a természetnek minden
dicsősége, az uralkodónak minden csillámlása eltűne szemei elől. Mely
szerencsésnek érzé magát, hogy nem kis ideig közel lovagolhata hozzá! A
szép hölgy egyike vala azon súgár növésű alakoknak, miket szemünk az
életben mindég keres, de ritkán lél fel; alkalmasan amilyeknek a
tündéreket képzeljük. Az Éj szerelemmel nyomta csókját homloka
fürtözetére, és a ki kék szeme párját láthatta, megérté, miért szokás az
egeket a többes számban mondani. Annyi kellem, annyi kecs, annyi báj
vala elömölve rajta, oly varázs lelki kedvesség lebege orczáin, hogy nem
találtatott annyira gyakorlott művész, kinek ecsete el ne akadjon
festésén; hogy mindaz, a kit szerencsés vagy szerencsétlen csillagzata
elébe víve e látványnak, kénytelen volt vallást tenni, hogy ezt az ő
valósága egész ígézetét semmi művészség nem másolhatja, hogy azt csak a
szív kaphatja fel.
A hölgy nádorunknak leánya volt; neve Sarolta; kevélysége atyjának, s a
király leányának barátnéja s minden öröme. Az idegennek egyedűl őreá
intézett figyelmei nem kerűlék el a leány észrevételét. Hideg
nyúgalomban fordúla a királyleány fő-udvarmesteréhez, s kérdé ettől, ki
légyen az idegen? Nem ismerte. Honnan jött? Nem tudta. Husztra mikor
érkezett? Tegnap estve és egyedül.
Még egyszer pillantá meg az ifjat, s mély gondolatokba süllyedett. De a
hölgy pillantása égetve hatott az idegen szívébe, s ahogyan a phoenix
kél ki megifjodva a lángok közzűl: úgy fakada nyílásra az ő keble
lángjai közt az örökkéifjú szerelem.
Megérkezének Rónaszéken. A király leszálla lováról, kísérői követék
példáját, s minden a lyukak felé tolakodott. Csend terjedett el a
mélyben, mintha a földalattiak annak akarák vala bizonyítani
tiszteletöket, ki felettök uralkodik a földön. Azonban hogy ők urak a
magok birtokaikban, azt más szerrel mutatni meg, csakugyan jónak láták.
Amint egyike a merészebbeknek leereszkedék az aknába, s kötelen a
sómennyezetig ért, egy látatlan hatalom által ismét felhajtaték a kötel,
s a vakmerő elterűle a földön. Súly függeszteték súlyra, meddig bírta a
kötel; a legmerészebbek ráűltek s leszállítaták magokat. Mind
haszontalan! csak annyira mentek mint az első.
Míg a próbák tétetének, egyike nyomban a másika után, és mindég siker
nélkül, a királyleány körében zsibongás támad. Egy kisded öreg, bízvást
törpének lehete nevezni, ravaszúl keresztűl csúszongott a fegyver és
tolongás közt, s az aknánál megállott. Most az asszonyok csoportjába
fúrja magát; tolja őket, taszítja; lábára hág Saroltának, s magát a
királyi leányt is durvácskán megérinti, s már az üreg mellé tolakodék,
midőn nehány férfi előugrik, s a gorombát megkapja, megtépi, megrázza.
– Mondd ki reá az ítéletet, királyi hölgy! kiáltá egyike; agyon, agyon
őtet! be vele az aknába!
A kis ember handzsárt ránt. Sarolta karjába ömlik, s így szólott a
király leányához: Az asszony dísze szelídség, és amint legfőbb közöttünk
te vagy, légy te példánk is nékünk kisebbeknek; bocsásd meg a tévedt’
tettét. Magok a lelkek is, a gerjedékenyek, tűkrözzék benned magokat, s
tanúlják meg, ember mint fékezi haragját.
Bájos mosolylyal felele ez: S annyira ragadhatott el téged e pillantat,
hogy barátnéd szíve felől kételkedhetel? Büntetésűl te oldozd fel
bilincseit, s mondjad neki, hogy szabad.
A törpe hallá a szót, s csudálatos hánykódásokban látszott lebegni. Düh,
rettegés, hamis szégyen és bosszantó tűz váltogaták egymást
arczvonásiban, s midőn Sarolta feloldá béklyóját, könyűk hullottak
őszűlt szakálára. – Meglátjuk egymást! monda.
Azon pillantatban megszakad az aranyláncz Sarolta nyakán, s az üregbe
suhan. – Anyám képe! kiáltá.
Az idegen megragadá a kötelet, s lebocsátkozott; a törpe pedig bérohant
a torkolatba, az idegen után. Kevés perczek múlva magától görge fel a
kötel. Ijedve fordúlt oda minden szem, s minden kebel szabadabban
lélegzék, midőn az idegen ismét láthatóvá lőn. De mint levének oda,
látván, hogy a ki szabadon tartózkodva méne alá, most kötélhez csatolva
jöve fel, hogyan a bányászok betegeiket szokták felhúzni. Az aranyláncz
a képpel, karjára vala tekerve; maga a szép ifjú ájúlásban volt.
Az asszonyok gondjai életre nem hozhaták. Sarolta kész volt volna életét
adni érette, csak szemei egyszer nyílhattak volna meg. Az udvariorvos
segélyére szólíttaték. Az a félholtat a legközelébbi házhoz viteté, de
ijesztő fejcsóválással felele azoknak, kik tudni akarák, ha reményli-e
javúlását. Mi szívesen maradott volna el Sarolta a többitől, hogy
szolgálhasson körűle! Úgy rémlett neki, hogy az ifjú csak tőle veheti
gyógyúlását. Gyötrelmes öröm vala tehát, azt értenie az orvostól, hogy
láncz és kép karjáról le nem fűzethetnek.
Víg és lármás vala reggel a kijövés Husztról, vissza most bús és
csendes. Az éj leszállott. Húnyva vala minden szem; de nem a Saroltáé,
ki erősen meghatva a mai nap történetétől, nyugtot nem találhata.
Szüntelen előtte lebegett az idegen, majd amint az ifjúsága virágában
mellette lovaglott, majd ismét halotti sápadt színében, körűlfűzve
feloldhatlan aranylánczától. Olykor a haláltól megszabadított törpe is
szeme előtt lebege, s lehetetlennek látszott neki e külömböző érzéseket,
gondolatjának ezeket a tarka képeit rendre osztani. De íme reggel felé
ágya előtt állott a törpe; sókoronával fején, jobjában a sópálczával, s
ruhája kristályokkal elborítva.
– Ne rettenj meg, lyányom, úgymonda neki; én barátod vagyok. Valamely
erő vonz hozzád; nem lehetek tovább látásod nélkül; meg kelle köszönnöm
a mit érettem tevél. Ha te nem költél volna védelmemre, most nem élnék.
Tudnod kell, ki vagyok; én hálás akarok lenni erántad.
A Gnómok nemzetsége, mely a magyar föld alatt tart lakást, hajdan egy
fejedelmet uralt. De maradékai megosztozának, s egy idő olta – ti
emberek azt századoknak mondjátok – a föld alatt több független
fejedelemségek állanak fenn, melyek törvényes ügyeikben a selymeczi
Bányakirálytól függenek. A máramarosi sóaknák alám tartoznak. Bizonyos
idők előtt én a selymeczi Aranyhölgy menyegzőjén megjelentem. Vígan
valánk, s egy felvillant szeszélyem alatt, külömben is igen éles lévén
természetem, fogadtam a nagybányai Rézgróffal, hogy az én termesztményim
kedvesebbek nektek embereknek, mint az övéi. Pörünket a selymeczi
törvényszék elébe vivénk, s annak ez vala itélete: Rézből pénz veretik,
s az bálványa az embereknek; ennélfogva a réz több mint a só. Arra látám
kárhoztatva magamat, hogy függjek a Rézgróftól, hanemha oly drága követ
találok, mely birtokomban terem, és amit emberek, szellemek fenntebbre
becsűlnek mint a rezet, ezüstöt, aranyat. Az ítélet gyűlölségre lobbanta
az emberek ellen, s eltökélém a hálátlanokat eltiltani országomtól. Hogy
azt megtehetém, tapasztalátok. Egy úttal kincseket is nyomoztaték a föld
alatt, de hijába. Minthogy a rámszabott határnap nem sokára itt leszen,
tegnapelőtt felszállottam a föld színére, tanácsát kérni egy barátomnak,
bizonyos agg és túdós Sasnak, ki magát erántam előbbi szolgálatimért
lekötelezve érzi. Útam hasztalan volt. Éjjel haza érvén, elszunnyadtam,
s a hajnal első súgára tegnap még alva talált. Ez balszerencsét hoz a
gnómokra mindenkor; ez által elvesztik minden lelki hatalmokat valamíg
ismét e mélybe nem szállanak, s alá vannak vetve az emberi élet
bajainak, veszélyeinek. Tapasztolám tegnap, míg szerét ejtém hogy az
akna szájához férkezhessek; a te közbevetésed, a te esdeklésed érettem,
mélyen hatottak meg, s azért jövök, hogy megfizessek érettek. De te
parancsolj, mint bizonyítsam hálámat.
Sarolta felkiáltott: Kapd ki bajából az idegent! s bíborszín futá el
arczát.
– Értem a ki nem fejezett gondolatot is, felele a gnóm; meglesz. De
varázs-altából, melybe süllyedett, tenmagadnak kell őtet feloldanod; az
nekem hatalmomban nem áll. Midőn sópáhóimat előttetek, emberek előtt,
bezárám, irtózatos átkot mondottam arra, a ki első hozand ki a
felvilágra zsákmányt ásványországomból; azt, hogy sem szellem, sem egyéb
valóság fel ne ébreszthesse varázsalvásából, ha csak az, a kit az alvó
szeret, el nem határozza magát, hogy életét kész lesz letenni, mihelyt
amaz őtet szeretni megszűnend. Kész vagy-e erre?
Sarolta felele: Az élet nem egyéb mint szerelem. A természet csak általa
él; ti Szellemek csak szerelem lehelései vagytok. El vagyok tökélve.
– Jó! felele a gnóm; figyelmezz tehát szavaimra: Midőn két lélek előszer
vallja meg egymásnak viszonszerelmét, a föld körűlök két virágot nemz;
mi azt Lélek-viráginak hívjuk. Ezek hatalmat adnak a már megfogant
szerelmet örök időkre kötni meg. Nékem két oly virágom vagyon; egyik
enyém, a másik szomorú hagyománya korán eltűnt jegyesemnek. Ím vedd az
egyikét, nyomd kebledhez azon erős feltéttel, hogy szerelmedet az ő
életéhez kötöd; számold szívednek hét dobbanását, s a virág elhamvad. E
hamut az alvó szemére hintem, s az gyógyúltan serken fel.
Hirtelen ragadá ki kezéből Sarolta az ajánlott virágot, megtette a mit
hagya, áltadá a hamvat, s mély álomba süllyede.
Álmában látta a Gnómfejedelmet, hogy az, elmélkedésbe süllyedt orvos
alakjában mint űle az elvarázslott ifjú ágyánál, s mint eredett komoly
tanácskozásba a király orvosával. Látta, hogy a királyi-orvos mint
távozott el tisztelet jelenségeivel; látta, hogy amaz mint kezdé a
gyógyítás munkáját, s repesett szíve örömében, hogy a gyógyúló első
pillantása az aranyláncz felé fordúlt. Felhő terűle el a szobában, s
elrejté szemei elől a mi továbbad történt.
A csudaorvos a reggel híves lengzetiben méne sétálni az ifjúval, midőn
annak szemei port látának emelkedni az országúton.
– Én nem csak a test bajain segítek, úgymond; segítek a lélek
szenvedésein is; a tieidre, bár azokat nem fedéd fel, amott közelít az
orvosszer. Hallj akármi hihetetlent, igenelj mindent, s kebled
legtitkosb, legmerészebb kíványai teljesedve lesznek.
Azonban a porfelleg közelébb jöve. Ezüstfegyverek csillámlának keresztűl
a fellegen, egyes lovagok ötölgetének szemeikbe, s a sereg a két idegen
mellett megállapodott. A por leülepedék. A nádor egy válogatott sereg
elején, úti ruhájában, gazdagon felkészűlt kísérőkkel, megálla
mellettek.
A nádor ráismervén az idegenre, leszálla lováról, s nyájasan idvezelvén
azt, így kezdé szavait: Magas születésű herczeg, bocsáss meg hogy azon
homályon, melybe magadat béleplezned tetszett, ohajtásidnál talán előbb
hatottunk által: de lovagi bátorságod, ez a nemes udvariság, s díszes
figyelmed a szépnem eránt, elárultaták vala fényes születésedet, ha
atyád, a fejdelem, elfödött méltóságodat s útazásod czéljait előttünk
kinyilatkoztatni nem méltóztatott volna is.
– Nem értem, Méltóságodnak honnan eredhet az a gondolatja, felele az
ifjú, hogy én fejdelem fia vagyok. Bizonyosan tévedésben vagyon, mert
nem tehetem fel hogy enyelegni légyen tetszése.
– E szerény tettetés itt haszontalan, mondá a nádor; a Magasságod
fejedelmi atyjának követei ma éjjel érkezének hozzám, s valóvá tevék
gyanúmat, mely első megpillantásakor támadott vala bennem. Házam oly
gazdag ajándékokkal van megtisztelve, milyeket csak a gazdag Moszkvaföld
nagyjától várhatni. Megkéreté számodra általok leányomat, s én
megtisztelve érzem magamat ezen szövetség által, s önkényt mentem elébe
kívánságodnak, érezvén hogy gyermekem ily nemesérzésű lovancz birtokában
boldogságát fogja feltalálni.
Az ifjú elnémúlva mereszté reá szemeit.
– Ha talán váratlan az előtted a mit tőlem itt hallasz, szólj atyád
embereivel; közöttök legalább nevelődet nem fogod isméretlen alaknak
tekinteni.
E pillantatban a nádor kísérői közzűl több gazdagon-öltözött uraságok
tolakodának elő. Míg a többiek tisztelkedve hajlongtanak előtte, egy
éltes úr nyakába ömlött, s oly hevesen csókolgatá, mint atyáknak
szokások, midőn szeretett fiokat hosszas távolylétök után visszatérni
látják.
– De mondd el csak, így kezdé az ifjú…
– Elmondom, felele az öreg. Midőn te, távoly honunkban, felizgatva a
Sarolta szépségének híre által, oly feltétellel indúlál útra, hogy itt
oly viseletben, mely születésed fénye alatt áll, meglátod, és ha a hírt
valónak leled, egy hős tetted által fogod megnyerni; tégedet-szerető
atyád elvégzé magában, hogy néked Saroltát előre megkéreti, hogy
megérkezvén majd e földre, benne jegyesedet találd, s aszerint lépj fel
itt, mint a csecsemők a mennyben: – előbb mint érdemelheték. Meg akaránk
előzni érkezésedet, de csak az éjjel érkezheténk ide, s csudálkozó
borzadással hallánk tegnapi merészségedet mindenfelé beszéltetni. Atyád
sok tapasztalású orvosa velünk van, s gondjai alá veszen. Én eljártam
atyád parancsaiban, s Saroltát megkértem számodra. Láttam őtet, s úgy
hiszem hogy atyád ohajtása és a tiéd egyek. Nádor ő Nagysága nem tagadta
meg kérésimnek gyermekét, s rajtad áll, ma keljetek-e össze vagy később.
Atyád általunk több aranyat küld mint a mit várhatál, hogy itt vásárolj
temérdek jószágokat; nem akarja hogy a gyenge leány oly hosszú út
alkalmatlanságait szenvedje, s messze szakadjon hív szüléitől. Kevés
hónapok múlva maga is kijő Magyaroszágra, s látogatástokra lészen.
Az orvos e beszéd alatt gondosan ügyele az ifjú arczára s minden
mozdúlataira, s most a nádorhoz fordúlván, ezt mondá neki: Méltóságos
úr, a te Nagyságod látja, hogy a beteg szertelenűl el van gyengűlve; nem
várt szerencséje szédelegteti. Engedd, hogy mi ketten, nevelője és én,
tanú nélkül szólhassunk vele.
A nádor engede a kérésnek. – Szóljatok, úgy monda nekik; én itt foglak
várni.
Az ifjú s a két öreg leindúlának a völgy felé. Egyedűl hagyva, s nem
látva többé senkitől, az orvos kezdé szavait: Nem ismernél-e rám?
Az ifjú ránéz, s a gnómok fejdelmét látja benne. Gnóm alakjába öltözött
a nevelő is.
Ekkor a fejedelem: Én az vagyok, kit a Sarolta jósága mente meg a
haláltól. Hálás akartam lenni eránta s neki oly szert adtam, melylyel
téged varázsalvásodból felébreszthete, néked pedig annyi kincset, hogy
férje lehess, mert ő szeret téged. Szükségtelen egyebet mondanom mint
azt, hogy a nádor tégedet moszkva fejdelem magzatjának vél; igeneld azt,
s tiéd Sarolta. Cselédid, kiket gnómjaimból állítottam ki, kevés napok
múlva elenyésznek; akkor majd hír érkezik, hogy atyád, kinek látogatását
várád vala, meghalálozék; fejdelmi származásod felől kételkedni senki
nem fog, s te, Saroltádnak karjain, boldog jövendőnek ballagsz ellenébe.
Az ifjú a Gnómfejdelemre mereszté ki szemeit, s így szólítá meg:
Tudja-e, s javalja Sarolta a mit tészesz?
S amaz felele: Elhallgattam azt előtte.
– Úgy jertek, mondá az ifjú, s egyebet nem szóla.
A nádor nyugtalan várá megérkezéseket. A mint közelíteni látá, mosolygva
ment feléjek, eltelve a legszebb reményekkel. Az ifjú szólala meg
legelébb.
– Méltóság, úgymond, hagyj szabadon szólanom, s engedd hogy
végigmondhassam a mit akarok, bár mint ellenkezzék várásoddal. Én nem
fejdelem, én szegény szülék gyermeke vagyok, s tőlök még gyenge éveimben
elmaradtam. Árvaságom szigorúságai közt sokat tanúltam; megedzett a baj,
sokat izzadtam a csaták vérmezején. A magyar-földre jöttem ki, hogy
szolgálatot vegyek a seregnél. Annak híre, a mi e vidékeken történik, a
veszélyek, melyeket itt megvívni kell, a dicsőség, mely itt nekem is
osztályom lehet, ide vontanak. Hogy néked lyányod van, hogy van a
világon Sarolta, nem tudtam. De ahogy őtet tegnap meglátám, ő nekem
életem leve, én örök rabja őneki. E lény – s ekkor a tettetett orvosra
mutata – ki életét lyányod pártfogásának köszönheti, most födé fel
előttem, hogy ő a sóbányák földalatti fejdelme, s elbeszélé, hogy engem
leányod viszontszeret. Elő akarván segéleni menyegzőnket, mindent
elkövet, hogy engem véled és leányoddal fejdelem gyermekének
tekintessen; s a mit néktek monda, ezek a követek, az a gazdagság és
pompa, áljáték és csalás. Érzem hogy felfödvén ezt előtted, minden
boldogságait széllyelszaggatom életemnek: de én Saroltád birtokát
csalásnak köszönni nem akarom; nem lehetnék boldog az ő birtokában, nem
tudnék élni, ha magamat csalással vádolhatnám.
Ekkor előugrék a gnómok fejdelme, s ezt mennydörögte felé: Tapasztald
tehát, balgatag, mit tészen a szellemeknek mind kedvezése, mind haragja!
A mit érted tenni akarék, megveted, s jóltevődet emberek kaczajának
teszed tárgyává. Lakolj érette! – Ezt harsogván megnyílt alatta a föld,
s ő maga s kísérői s az ifjú egyszerre eltűntenek.
Éjfél vala, s Sarolta egyedűl állott a bányák üregénél, a szövétnekkel
jobjában, s elszánva, hogy vagy kiszabadítja a szeretett ifjat, vagy
együtt vész vele. Hasztalan hintegeték a siető felhők komor árnyékaikat,
mintegy rettentőleg, útjára; hasztalan sipított az éjjeli szél,
hasztalan suhogtanak az erdők lombjai. Eltökélve halada sötét pályáján,
s eltűne az aknák mélységében, hasonló a leszálló csillaghoz. Midőn az
ingó lépcsőkön lesietett, léptei visszahangzottak a sóboltozat temérdek
üregeiből; még keble sebesb dobogását is visszarepítgeté a földalatti
Echó, oly borzasztó vala a halotti csend. Most megálla, bizonytalan, hol
lelendi fel a Gnómfejdelmet. S midőn szemeit vizsgán körűlhordá, mozgást
sejte az üreg aljában. Oda meresztve tekintetét, lassandan világosúlni
látá a feneket, és mintha a sórögök csak vékony üvegtáblák volnának,
tekintete rajtok keresztűlhat. Min is nem hat keresztűl szerető hölgy
pillantása? Azt látá meg itt, a kiért e veszélylyel teljes útat merte,
nyugtan várva már a bizonyos kimúlást. Repűlt lefelé a lépcsőkön, s ott
lelé a fejdelmet. Bús és bosszús gondolatokba süllyedve járkála a sötét
sikátorokon, s két gnóm, lángoló üstökkel lépdelgete a fejdelem előtt,
hogy útjára világot vessen.
Sarolta lábaihoz ömlött. – Én visszaadám neked éltedet, s te az övét
ígéréd nekem jótétemért; ha megölöd, én is meghalok. Emlékezzél
hölgyedre, s a mely boldogságot neked ő ígért: s nem lehet kedved a
miénket eloltani.
Ezt mondá a Gnómfejdelemnek. Az pedig ellágyúlva kiálta fel: Szabad ő, s
a tiéd!
A könycsepp, melyet fájdalom fakaszta Saroltának szemeiben, most
háladíjúl csöppene a fejdelem jobjára, s a köny gyöngygyé vált.
Ekkor a Gnómfejdelem: Birodalmomban termett a gyöngy, s ez nagyobb becsű
a mélységek minden aranyánál; ez tartja fenn országom függetlenségét.
Hírészei mindenfelé száguldozának, s egyik elméne a nádorhoz is
Rónaszékre, meghívni őt.
– Atyád megegyezik összekelésteken, mondá a gnóm; s míg itt leszen,
megűljük a menyegzőt.
Az ifjú mellette terme, és midőn szívére szorítá Saroltát, eltűnt a
földalatti rengetegek éje.
A magas sópalota ezer szövétnekektől ragyoglott, s kristályfalai
kifogyhatatlan változásokkal tükrözgeték vissza a játékos lángokat.
Örömtűzek égtek mindenfelé a mélységekben. Bohó gnómalakok bocsátkozának
alá a boltozatokból, s víg dalokat zengettenek. A padlatokból asztalok
tolakodtak elő, elborítva mindazzal, a mit íny kedvelhet. Vígság zajgá
végig a hegyeket.
Hirtelen fordúla most hozzájok a fejdelem, s ezt mondá nekik: Atyátok az
akna torkánál vár benneteket. Siessetek idvezleni. Legyetek oly boldogok
mindég amint most vagytok; engem nem fogtok felejteni.
S midőn felfelé lépdelének az emberek által lakott világba, egy kisded
gnóm Sarolta mellé vonúla fényt tartani lépésinek, s ezt súgá neki: A
Lélek egyik virága által életed ez ifjú szerelméhez van fűzve: másik
virágát e perczben égeti hamuvá fejedelmünk, hogy az ifjú is örökké
szeressen tégedet. Ennélfogva te addig élsz, míg ő szeretni fog: s ő
szeretni téged addig fog, a meddig élsz. A gnómok fejdelme így hálálja
meg drága könnyedet.