Egyszer volt egy király. A királynak három lyánya volt, meg’ három fia.
A legifjabbat Vas Laczinak hívták, s a gyermek nagyon pajkos gyermek
volt. A mint egyszer hazaméne az iskolából, előltalála egy öreg
asszonyt, ki egy kosár tojást vive. A királyfi akarva ötlött a kosárba,
s a tojás kiömlött a kosárból, s az elsőn kezdve az utolsóig mind
összetört. Az öreg asszony monda haragjában: E rosz tettedért légyen meg
a mit legelébb fogsz kívánni!
Az öregasszony ezzel eltűne az üres kosárral, s többé senki nem látta.
Amint a királyfi hazaért, három testvére az udvaron állott. Az első
ruhája olyan volt mint a nap, a másiké mint a hold, a harmadiké mint a
csillagok. Ez csak hétköznapi öltözetek vala; a vasárnapi még drágább.
Megszólíták Vas Laczit, menne velek laptázni. A fiúnak tetszék a szó, s
ráállott szívesen. A három lyány pedig összebeszéle, hogy jól
megpufogatják a laptával a sok csintalanságért, mit rajtok elkövetett. A
három herczegkisasszony derekasan érte a laptázáshoz, s az ütést sohasem
hibázták el. Ezen Vas Laczi megharagvék, mert vette észre, hogy őtet
összebeszélés után pufogtatják, s ezt kiáltá nekik boszúságában: Nyeljen
el a föld benneteket! Alig repűlt ki száján a szó, s a föld a
kisasszonyokat elnyelte.
Az udvart gyász fogta el és nagy szomorkodás. A legidősb királyfi elméne
az atyjához, s azt mondá neki: Apám, eressz, hadd keressem húgaimat;
visszahozom én. Atyja ráállott. A legidősb királyfi kiméne, s vissza nem
tért. Kiméne a második is, hogy felkeresi s visszahozza húgait, de az
sem tére soha vissza.
Vas Laczi megnőtt, s amint az atyja egyszer királyi-székén űlt,
letérdele atyja előtt, s ezt mondá neki: Apám, azt a nagy szomorúságot a
mi téged elboríta, neked én okoztam. Eressz, hadd menjek, s hadd
keressem fel testvérimet. Engem velek együtt látsz visszatérni házadhoz,
vagy soha nem többé.
A királynak tetszett a hősi feltétel, s ráálla a mit fia kívánt.
Vas Laczi már egy egész nap ment és mendegélt. Amint útja egy erdőn ment
volna keresztűl, megláta egy öreg asszonyt, ki épen hátára akará emelni
nehezen gyűjtött tűzifáját, s ellankadott erőlködésében. Vas Laczi
szelídebbé leve miolta elvesztette húgait, s ez a szegény öreg asszony
arra emlékezteté, a kinek tojásait eltörte volt. Szépen szóla tehát az
öreghez, s nyalábját felsegítette hátára.
– Jószivűséged légyen megfizetve, mondá neki az öreg asszony; tudom én,
te miben fáradsz. Ha nem tevéd velem e jót, testvéridet nem találtad
volna meg; így kimutatom útadat.
Megtapintá a földet, s a föld legottan megnyillott, s egy láda jöve ki a
földből ahol Vas Laczi állt.
– Bújj a ládába, mondá az öreg asszony; az téged azon várba viszen a
föld alatt, hol napruhájú testvéred van.
Vas Laczi megtevé a mit az öreg hagya; a föld összeforradt, a láda pedig
ment, messze, messze, igen messze. Egyszer megállott a láda, s födele
megnyillott. Vas Laczi kiszökött a ládából, s egy ezüstvárat láta meg.
Egy folyam ment el kapuja előtt, s a folyamon híd állott tele tömve
beretvákkal. Azok mindég forogtak, s mindent összeaprítottak a mi a
hídra lépett.
– Mint kell itt keresztűl mennem? – kérdé Vas Laczi.
– Ne legyen gondod rá, mond a láda; be a várba én viszlek; de mint jössz
ki belőle, az a te gondod.
Vas Laczi ismét bebújt a ládába, s a láda a vízbe süllyede, s keresztűl
vitte a vízen, bé, bé, a várba. Vas Laczi kimászott a ládából, szépen
megköszönte fáradságát; kérte, köszöntse az öreg asszonyt, s felméne a
grádicson. Oda fenn szembe jött vele a testvére.
– Hogy jutsz ide, öcsém? kérdé a herczegkisasszony; hiszen itt a madár
sem jár.
– Érted jövök, mondá Vas Laczi.
– Én itt a hatfejű sárkány hatalmában vagyok; ha meglát, innen ugyan
soha ki nem mégy.
– Teszek én arról, felele Vas Laczi; mutasd, hol a fegyverház, hadd
válasszak fegyvert magamnak.
A herczegkisasszony elvezette.
Vas Laczi belépe a fegyverházba, s megláta egy üvegpalaczkocskát, melyre
ez vala írva: Sárkányerő. Felhajtá azt egy kortytyal. Alig tette le az
üveget, midőn irtóztató csattogást halla.
– Jő a sárkány! kiáltá a herczegkisasszony. Valamikor jő, tíz
mértföldnyi távolyból a vár kapujába vágja buzogányát, hogy a kapu
minden sarkán megnyílik. Így jelenti érkezését.
Midőn a szót kiejté, a hatfejű sárkány már előttök állott.
– Mit akarsz itt, ember?
– Megküzdeni veled, felele Vas Laczi.
– Előbb látnom kell, ha azt nekem veled illik-e.
Inte a herczegkisasszonynak. Az egy kőkenyeret és egy fabicsakot hoza
fel. A hatfejű sárkány elszele egy karéjt, s a kenyeret és bicsakot oda
adá Vas Laczinak. Vas Laczi a közepében szelte ketté a kenyeret. A
hatfejű sárkány csudálkozék erején, s ezt mondá neki: Látom hogy illik,
s megküzdök veled.
Lemenének a vascsűrbe. Vas Laczi ölbe kapá a hatfejű sárkányt, s a
sárkány térdig süllyedt el a vasba. A sárkány felugrott, megkapta Vas
Laczit, s köldökéig csapta a vasba. Vas Laczi összeszedé minden erejét,
s úgy bevágá a hatfejű sárkányt, hogy csak feje ére ki. Akkor kapta a
kardját, s egy csapással mind a hat fejét elszelte.
– A sárkány kezéből kiragadál, mondá a herczegkisasszony, de mint
megyünk a hídon által?
Vas Laczi mondá: Annál kisebb gondom is nagyobb.
Kiásta a sárkányt, levonta bőrét s a hídra terítette, s áltméne a hídon,
maga és herczegkisasszony testvére.
A túlparton már várta az öreg; megfogta a herczegkisasszonyt, s ezt
mondá neki: Én elviszlek atyádhoz; te pedig, Vas Laczi, menj bátyámhoz,
a kovácshoz; az rajtad segít.
Vas Laczi ment, s egy kovácsműhöz ére. Az egészen aczélból volt öntve,
abból volt maga a kovács is.
– Jó reggelt, Vas Laczi! mond a kovács; hallom húgomtól, mit akarsz;
segítek én rajtad. Te vasból vagy, úgy mondják az emberek; az nem elég.
Jer, én megedzelek.
Vas Laczi betére hozzá, s a kovács megedzette.
Most bátrabban ballaga tovább útján, az arany várhoz, mely messzünnen
csillámlott szemébe.
Amint elére hozzá, látta hogy a vár réczelábakon forog. Vas Laczi
megkapta egyik lábát, hogy tovább nem foroghata: másik kezével a kapuba
kapott, feltaszította azt, s belé ment.
A kilenczfejű sárkány elébe jött, s ezt mondá neki: Legény vagy a
talpadon; megküzdök veled. Légy te vas kerek, én papíros kerek leszek;
görögjünk két hegyről egymásnak.
– Nem úgy, mondá Vas Laczi, te légy a vas, én a papíros leszek. – S úgy
leve.
A két kerék egymásnak gördűlt. A vas kerek eldőlt, s kiesék egy szöge;
ez a szög pedig a sárkány egyik feje volt.
Akkor mond a sárkány: Küzdjünk mint két láng; légy te veres láng, én kék
láng leszek.
– Nem, mondá Vas Laczi, légy te veres, én kék leszek; s úgy is leve. S
amint a két láng egymásra csapott, fölöttek repűle el a vízi-holló.
– Vízi-holló, vízi-holló! kiálta a sárkány, csöppents egyet a kék
lángba; egy fejet adok érette.
Vas Laczi kiálta: Vízi-holló! csöppents egyet a veres lángba; én kilencz
fejet adok érette.
A vízi-holló Vas Laczinak fogadta szavát, s a veres láng egyszerre
elaludt. Vas Laczi odaadta a vízi-hollónak a sárkány kilencz fejét, s
nénjét, azt a holdruhájút, elvitte a kovácshoz, hogy vinné el atyja
udvarába. A kovács megígérte. Vas Laczi pedig ment, hogy felkeresse
harmadik nénjét, azt a csillagruhájút, és két bátyját.
Vas Laczi ment és mendegélt egynehány nap, s egyszer egy égő boglyához
ére. S az égő boglyában egy kígyó volt, s a kígyó nagy kínosan ezt
kiáltotta: Segélj rajtam; visszafizetem.
Vas Laczi néki-ment az égő boglyának, s kikapta a kígyót.
Akkor mondá a kígyó: Én a Kígyókirály lyánya vagyok. Jer velem az ő
várába; megfizet érettem.
S mint a Kígyóvár kapujához értek, mondá a Kígyókirály leánya: Bár mit
adjon néked atyám, el ne vedd; de kérd helyette legroszabb lovát,
legrozsdásabb kardját, legszennyesebb ingét, s meg nem bánod.
A Kígyókirály megértvén mely veszélyben forgott leánya, aranyat,
ezüstöt, gyöngyöt, gyémántot ada Vas Laczinak temérdeket, és sokféle
bűbájos mesterséget.
Vas Laczi mondá: Erre nekem nincs szükségem, de add nekem a legroszabb
lovat, a legrozsdásabb kardot, a legszennyesebb inget, a mi váradban
találtatik.
A Kígyókirály meghökkene. – Erre lyányom taníta meg, úgymond. Ám légyen!
Odaadák neki a mit kívánt.
A Kígyókirály lyánya pedig mondá: Jól tevéd hogy megfogadtad tanácsomat;
a ló tátos, a rozsdás kard pedig minden ellenséget levág, míg meg nem
tisztítják; az ing mindent fegyver-nemfoghatóvá tesz, míg ki nem mossák.
Ne feledd a mit mondok, s boldog lészesz.
Vas Laczi ment és mendegélt, s elére a tizenkétfejű sárkányhoz, ki
csillagruhájú nénjét tartá fogva. Midőn megérkezett, a sárkány nem volt
várában. Nénje sírva futott elébe.
– Menj, öcsém, amint tudsz; külömben úgy itt maradsz, mint én és két
bátyáink. Csak gondold el, mely szerencsétlen vagyok én; két bátyám
kéményben függ, nekem pedig mindég kell raknom a tüzet, hogy
megasszanak.
Vas Laczi felele: Az én kardom tészen szerencsétlenségedről.
– Nem, mondá a herczegasszony, s keservesen sírt; erő bennünket ki nem
szabadít. A tizenkétfejű sárkány felesége varázs, s megesküdött hogy
örökre elveszünk, ha valaki a tizenkétfejű sárkánynyal miattunk küzd
meg. Néked bennünket pénzen kell kiváltanod.
– Azt örömest teszem, mondá Vas Laczi.
S íme a tizenkétfejű sárkány a maga egész fényességében jöve bé a kapun.
Amint kiszálla szekeréből, Vas Laczi így szólította meg: Uram,
tizenkétfejű sárkány, add el nekem a két királyfit és ezt a leányt a
csillagruhában.
A sárkány felesége így felele: Te Vas Laczi vagy, add nekem e rozsdás
kardot és e szennyes inget melyet hordasz, s megkapod a mit kívánsz.
Vas Laczi mondá: Drága dolgokat akarsz tőlem, de előttem semmi sincs
drágább mint a három testvérem.
Alig oldá le kardját, ingét alig vetette le, s a sárkány kaczagva így
kiáltott: Te esztelen, miként foszthatád meg magad’ minden kincsedtől?
íme most veszned kell.
– Ha vesznem kell, úgymond, engedd hogy elébb búcsút vegyek a lovamtól.
A tizenkétfejű sárkány megengedte, s Vas Laczi lement a lóhoz, s így
szóla neki: Tudnád csak mint járék, édes lovacskám.
– Tudom, mond a ló; a sárkánynak nem volt esze, hogy engem nem kívána
tőled; úgy oda lettél volna, de én még segíthetek. Kérd a sárkányt, hogy
ha majd megölnek, kössenek hátamra; a többi az én dolgom lesz.
Vas Laczi visszament, s ezt mondá a tizenkétfejű sárkánynak: Ha hát meg
kell halnom, kérlek, köttess lovamhoz, s eresszed szabadon, hogy menjen
ahová tetszik.
– Azt a kedvedet megtehetem, felele a tizenkétfejű sárkány; s
dirib-darabra vagdaltatá Vas Laczit, behányatta egy lepedőbe, s a
lepedőt felkötteté a lóra. A ló pedig ment, mint ha a szél vinné.
A Kígyókirály zúgást hallott messzéről, s ezt mondotta leányának: Vas
Laczit valaminek kelle érni, mert a tátos haraggal jő. A Kígyókirály
nagy tüzet rakata a kapu előtt. A tátos nyargalva ment a tűznek s
elnyelte a lángot. Ez elhűtötte egy kevéssé, s megállott az udvaron.
– Ímhol hozom feldarabolt uramat! – ennél többet nem szólhatott.
A Kígyókirály gondosan összeraká a darabokat, s kiküldé minden kígyóit,
hogy neki hozzanak gyógyító fűveket. Amint visszajöttek, a fűveket
megfőzte, s megmosta vele Vas Laczit, s ez tüstént felkölt, s kétszerte
szebbé leve mint előbb volt. De minthogy a tátos sebes nyargaltában
vállából kiesett egyik karja, a Kígyókirály neki egy másikat csinált
aranyból és elefántcsontból.
Vas Laczi ismét méne, mendegéle, míg nénjét és két bátyját
kiszabadíthatja. Eljutván a tizenkétfejű sárkány várához, lóvá
változtatá magát, s az udvarra vágtatott.
Vette észre a tizenkétfejű sárkány felesége, hogy itten varázslat
vagyon; de hogy a ló Vas Laczi, azt nem gondolta. Előhívatá tehát
férjét, s ezt mondotta neki: Meghalok, ha e ló májából nem ehetem.
A sárkány egyet inte, s azonnal megkapák a lovat hogy levágják. A
csillagruhájú kisasszony épen ott méne el, s megszánta a lovat.
– Szegény ló, mért nem hagynak neked békét! úgymonda magában.
– Ha igazán szánsz, mondá a ló, vedd fel a földet, melyre két első
cseppem esni fog mikor majd halva leszek, s vesd a sárkány kertjébe.
A herczegasszony megtevé a mit tőle a ló kért vala, s másnap egy almafa
álla ott, megrakva arany almákkal.
A sárkány felesége előhivatá a férjét, s ezt mondá neki: Meghalok, ha e
fa tüzénél nem főzik meg kávémat.
A sárkány kiálta cselédjeinek, s azok mentek baltáikkal, hogy kivágják a
fát. A csillagruhájú herczegasszony épen ott méne el, s megszánta azt.
– Szegény fa, úgymond; mért nem hagynak neked békét!
– Ha igazán szánsz, vedd fel azt a két forgácsot, melyet rólam vágni
fognak, s vesd a sárkány tavába.
A herczegasszony teljesíté kívánságát, s más nap egy gyönyörű arany hal
úszkála a tóban.
A sárkány felesége előhívatá férjét, s ezt mondá neki: Meghalok, ha az
arany halat szobámba nem hozzák.
A sárkány kész vala teljesíteni a mit felesége kívánt, de a halat
semmiképen meg nem foghaták. Minthogy a sárkány derekasan tudott úszni,
feltevé magában, hogy maga mégyen el érte. Leköté oldaláról a rozsdás
kardot, hogy az gátlására ne legyen az úszásban; levetette a szennyes
inget, mert annak sem vala szabad megázni, s belé szökött a tóba. De az
arany hal egy ugrással a partra veté ki magát, s Vas Laczi ismét Vas
Laczi leve. Hirtelen fölvette az inget, hirtelen kirántotta a kardot.
Ezt látván a tizenkétfejű sárkány felesége, felűlt a seprő szárára s
elrepűlt.
A sárkánynak eszébe juta, hogy Vas Laczi megint felélede, mihelyt testét
a lóra kötötték; ő is arra kérte tehát Vas Laczit, hogy ha megöli,
testét köttesse fel a lóra. – Vas Laczi egy csapással üté le mind a
tizenkét fejét, s a tizenkét fejet a testtel együtt a lóra kötteté, s
szabadon hagyá menni, valamerre magának tetszend. Ment a ló, s még ma is
mindúntalan megyen.
Vas Laczi levétette két bátyját a kürtő alól, hol egészen kiaszának,
megfeketűltenek, s elvitte a Kígyókirályhoz, hogy hozza életre. Ment
vele testvére is, a csillagruhájú.
Elérvén a Kígyókirályhoz, mellette egy gyönyörű királyleányt láttanak
űlni; csillag vala homlokán, s a Kígyókirály így szóla: Ez nekem
leányom, s őtet te mentéd meg. Vedd feleségűl. Nagy lakodalmat tarta
nekik. A két fiú és a leány elmenének atyjokhoz; Vas Laczi veszteg
maradt, s a Kígyókirály neki sok pénzt, sok gyöngyöt, gyémántot hagya, s
a földnek nem volt gazdagabb királya mint Vas Laczi.