_Jakusics István Kételyi Sebestyénhez._
Jelen valál még tegnap, midőn Szúnyogh Katiczát Oroszlánkőre elhozám.
Halld azolta mi történt, s borzadj meg. – Az öreg Szúnyogh megjelene a
vár alatt, s beeresztést kívánt. Azt neki nem adtam, de szólottam vele,
keresztűl a rostélyajtón. Leányát kívánta vissza tőlem. – Tudni akarám,
mi a szándéka. – Falba záratom! úgymond haraggal. – Elirtóztam
keménységétől, s kimondám neki, hogy leányát soha ki nem adom. – Egy
szál kardra híva ki. Tudod, én kardtól meg nem ijedek, s öreg embert
szelni le, nem mesterség: de Katiczát megfosszam-e atyjától is? –
Elbeszélém a leánynak, mit monda atyja, és hogy én őtet védeni fogom
fenyegetései ellen; életem, halálom kész érette; parancsoljon velem. Ha
klastromba vágy, oda viszem el; de elébb atyjával kénytelen vagyok
megküzdeni, minthogy maga akarja. – Könnyek omlának szemeiből a
kegyetlenűl elkínzott, szegény lyánynak, midőn kért, hogy atyja életét
ne eresszem koczkára. – Gondolkoztam rajta, mint segítsek itt a bajon.
Nem tudtam jobbat találni mint azt, hogy kérjem, lenne feleségemmé; úgy
a szék ítéletét végrehajtani engem illet, s tőlem nincs oka rettegni.
Hozzám jőni kisebb baj, mint azt látni hogy atyja elesik vagy őtet
kőfalba rakják megint. – Ráállott ajánlásomra, s én a lyányt hirtelen
magamhoz eskettetém. – Akkor osztán kimentem az öreghez, s megmondám
neki, hogy sem verekedni nem fogok vele, sem azt meg nem engedem hogy
lyányát büntesse, mert az nékem már feleségem. – Arra elkészűlve nem
valék, úgymond; megfordúla sarkán, s néma haraggal ment el tőlem.
Megválik mely gondolatokra száll.