Derűlt vala a nap, melyen a két had közelíte egymás felé, hogy
megvívjanak. Mosolygva sütött az ég királynéja, s a pipis énekelve
szálla fel hozzá, mintha inteni akarná a küzdeni akarókat, hogy térjenek
az élet örömihez, s a vérontást hagyják abba. Az mind hijába volt.
Robert Károly megálla a halmon, hogy lássa a csatát, s mellette Omodé, a
nádor, két fejdelmei a seregnek, s alattok Giovánni és Bellapietra.
– A mely fergeteges a múlt éj vala, olyan lészen a mai napunk, mondá az
utolsóbb. Lásd, barátom, mint duzzasztják a csermelyt a zápor és a hegy
patakjai, lásd habjai mint kavarognak. Veszve van, a ki néki vágtat.
S a király: Nézzétek, mint fejti ki magát a gróf hada; kiismerni a gróf
munkáján az értelmes katonát. De hát az micsoda amott? Délczeg paripáján
nem asszonyi alak szökdelget-e a sorok közt?
– A gróf leánya, mondá Omodé; szebbet egész nemében nem láthatni, s
bátor és vitéz, mint a leglelkesebb férfi.
Erre a király: Ha ki fogva hozza hozzám, annak adom nőűl, Sáros vára
pedig, egész vidékével, légyen mátkaajándékom.
– Önkényt foglyúl adhatja magát, de erővel senki nem teszi azzá! mondá
Messzer Giovánni.
De a szónak nem hivének, és némely feltevé magában, hogy elnyeri a szép
díjt. Szebb és drágább ugyan még nem is volt. Olyan vala ő, mint a hadak
istennéje, támadásra gyúlasztgatván atyja elősergét. Fürtjeinek éje
göndörögve omlott ki ezüst sisakja alól; a nap játszva csillámtatá ezüst
sugárit a pánczél tündöklő czápáiban, mely fel- és alá habzott, mint a
tusát-szerető kebel szokott a pánczél alatt; fekete szemei villámlottak,
haragosan és szerelmesen egyszersmind, hogy valakivel összeakada, el
kelle tőle fordúlni, bár kardja megkímélte. Súgár mint a nyíl, könnyű
mint a pehely, erős mint az aczél, szép mint egy csillag, így repűle
végig a sorok között. Ha csapatja visszatolatott, ismét előnyomúla; a
sebhedtek feledék fájdalmaikat; a haldoklók örömmel rogyának össze,
midőn láták. Egyenesen a király halmának vette nyargalását, midőn a
nádor békanyarítá a gróf szélső csapatait, s az egész had össze vala
bomolva. A leány szemei végig nézének a zavaron, s látták atyja bizonyos
vesztét.
– Vissza váradba, atyám! kiáltá; én felvigyázok vonúlásodra. – S a
hídnál kevesed magával megállott, hasonló a chérubhoz, ki lángoló
pallossal álla őrt a paradicsom ajtajánál. Máté gróf keresztűlméne a
hídon; a futamlók egymást tolva mentek utána, s a híd letört a teher
alatt, s a habok közzűl irtózatos jajszó hallatszék. A hősleány még
mindég erős lélekkel vesztegle; de látván hogy szaporodnak a tolongók, s
az övéi közzűl mindég többen hullanak, megfordítá lovát, beszökék a
vízbe, hogy ő is menjen atyjával. Giovánni útat nyitott magának, szinte
a víz széléig, midőn a hab a hős Szépet elnyelé. Végig-nyargala a
parton, fel és le, lesvén mindenütt, a víz hol veti fel a leányt, hogy
utána szökjék, hogy erős karral megragadja, kikapja. Ohajtásinak fele
bételjesedék. Hol a habok ereje megszelídűlt a szélesb mederben, a víz
szerelmes gonddal vitte ki a parthoz, de élet nélkűl. Szép még halva is,
ahogy a régiek az Alvást szobrozták.
Giovánni és Bellapietra eltemeték a szép holtat; ez forróan ömlő könnyek
közt, amannak szemei könnyek nélkűl, megmeredve. Giovánni más nap sehol
nem találtatott; senki nem mondhatá, hová leve.
Robert Károly nem sokára azután lengyel királylyá lőn, s Bellapietra
vele ment Varsóba; ott az oroszokkal kereskedésben állók egy bús idegent
emlegettek előtte, ki Ázsia szélén foga lakást, s egy csatában halálos
sebet kapott, s utolsó óráiban barátitól azt kíváná, hogy gyűrűje ujján
hagyassék. Nápolyi vendégek ellenben úgy beszélék Budán, hogy a
byzancziumi császár sergében egy idegen veve szolgálatot, ki
Magyarországról jutott oda, és hogy annak közönségesen kedvelt énekei
mindég valamely setétfényű Úrnét magasztalának, ki végre egyik
csatájában a hatalommal előtolakodó törökök ellen, homályos halált
talála.