Egyikében azon magyar faluknak, melyek a Tisza vagy Duna job szélén, –
de talán a balon – vagy talán az ország közepében – igazán hol, nem
tudom, mert száz esztendeje már, hogy a falu elpusztúla, egy fiatal
hadnagy 1887-ben bús kedvvel űlt a fogadó ebédlőjében. Szeretett és
szerettetett. De a leányt atyja, egy gazdag fösvény gabonakereskedő, más
valakihez akará adni. Elég ok, néki-ereszkedni a mély búnak. – A
szerelem nem hízlal, hanem fogyaszt; s a hadnagy mindég pisloga az ajtó
felé, ha hozzák-e már ebédjét. De a cseléd helyett egy vándorlegényt
láta belépni a szobába, kinek hátán vala csomója, s a kinek csomóján egy
kan macska űlt. A kandúr kövér volt; szőre barna, termete középszer,
bajusza fekete, nyalkán kipederve, kikulimázolva, mint magyar legényhez
illik.
A vándorlegény a másik lóczán foga helyet, s letette nyalábját és a
macskát a nyalábon, s ezt kérdé a macskától: Ehetnél, Károlykám?
A hadnagy nem mere hinni füleinek, midőn a kandúr igen érthetőleg így
felelt: Igen ám, még pedig nagyon.
– S mit ennél, Károlykám?
A kandúr felele: Engem ma melancholiás éhség szálla meg; kérlek, adasd
nekem a hamleti monologot: Lenni? nem lenni?
A vándorlegény felele: Azt megevéd tegnap; ma nem vehetém meg újra.
– Tudom, felele a kandúr; de a Fleischer Shakespearje amaz úr előtt, ki
ott űl, megüté az orromat; kérd csak, szakassza ki könyvéből azt a
monológot. Úgy látszik, búsúl; hihetőleg úgy szerencsétlen mint én; e
szerint azt szabad reménylenem hogy megszán, s teljesíteni fogja a mit
ohajtok.
A vándorlegény közelébb vonakodék a hadnagyhoz.
– Mi egek csudája ez? s a Kegyed macskája igazán papírossal él?
Meghökkenve álla ott a vándorlegény, s szembetűnő öntetszéssel így
szóla: Uraságod a titokban-gazdag hét éj egyikében született, minthogy
az én Károlykám szavát értette.
– Mi az a titokban-gazdag hét éj, én nem tudom, felele a hadnagy; de azt
tudom hogy Lucza asszony napján jöttem e világra.
– Derék, igen derék! kiáltá a vándorlegény, s minthogy ma Luczaasszony
napja van, kívánok Uraságodnak minden gondolható boldogságot. Azonban
kérem tisztelettel Uraságodat – ekkor hirtelen kikapá a könyvet a
hadnagy elől, s a To be? or not to be? egyszerre ki vala szakasztva, s
odavetve a kandúrnak, ki azt képzelhetetlen mohósággal s kedvére
mormogva faldosta fel.
– Van-e eszed, ember? kérdé a felszökött hadnagy; de a vándorlegény
engesztelőleg kapa karjához, s így szóla: Hallja csak Uraságod, most
mingyárt kezdi a declamálást; de azt szebb hallani künn mint e zárt
szobában. Jőjön Uraságod a kertbe. Kedves kis hely; ott lesz szép őtet
hallani.
Csábúlva van – mondá magában a hadnagy, mert a hó nagy szemekben
szállongott. De épen azért, mert az embert csábúltnak nézé, engede
hívásának.
Mihelyt beléptek a kertbe, azonnal megszűnt esni a hó. Hársvirág
hullongott a fellegtelen égből, s amint járni kezdének, virúltak a kert
növevényei, s a föld kebeléből csudaszépségű virágok feslettek elő.
Rózsaillatokkal egyveledve hangzott a fülmilék csattogása, s a tavasz
mágusi leblei suhogtanak végig a fákon; a Rhododendron ponticum, a
Soldanella alpína, Datura fastuosa, Nullumbia, Streligia regina
virítának tarka gyönyörködtető zavarban előttök.
A hadnagy csak most sejté meg, hogy a vándorlegény kezében könyv vagyon,
s oda pillantván el vállai felett, látta, hogy amint az könyvéből némely
neveket olvas vala ki, azok pompás exemplárokban állanak körűlök.
Ekkor mondá a hadnagy: Jó ember, minekutána Kegyed ily nagy kertész, én
pedig halok a botanicáért, kérem, teremtse elő nekem a Pelargoniumnak
azon nemét is, melynek Pelargonium Ferdinandeum nevet adának. Hallom,
hogy az felette szép; még nem volt alkalmam látni.
– Nagy örömmel, mondá a vándorlegény, s össze s visszaforgatá a könyv
lapjait, de haszontalan, s most felkiáltott: Mely gondatlanság! könyvem
a szellemek botanicája; nekem csak oly növevényeket szabad
elővarázslanom, miknek nevei itt állanak. Új meg’ új supplementjei jőnek
mindég, ahogy új meg’ új plánta jő ismeretségbe s nevet kap. Mi nem
maradhatunk hátrább az embereknél; s most látom hogy az az új virág –
hogyan is tetszék mondani? – Pelargonium Ferdinandeum – toldalékomban
még nem áll. Írni fogok a nyomtatónak, hogy a legújabb íveket küldje meg
haladék nélkűl, s más alkalommal szolgálatjára leszek Uraságodnak.
Most egy jászmínernyőbe érének, s a két úr leűle egy pázsitszéken, a
kandúr pedig, egyik ágról a másikra szökdelgetve, szívszaggató
hangzatokban declamálgatá a maga Lenni vagy Nemlennijét. Hadnagy úr
megkapá orrát, megrángatta füleit, s aranyszín üstökét, minden kímélés
nélkül tépte meg, hogy álmából, melyben magát lenni gondolá,
kivergődhessék. Haszontalan volt minden fülrángatása, üstöktépdelése, a
jelenet el nem tűnt. Nem bíra tovább magával.
Most néki-ment a vándorlegénynek: Ember vagy ördög, vagy a mi magadnak
tetszik, mi pokolbeli játékot űzögetsz te énvelem? Ez a macskadeclamátió
minden csontomat keresztűljárja.
A kandúr, diadalmának örvendve, kiálta le hozzájok: Lám! s hát nem
való-e a mit Collin mond, hogy a legfőbb tető a művészség? Ily lelkes
hallgatótól javaltatni oly édes, hogy e kibeszélhetetlen gyötrelmeknek
is enyhűlést ád.
S a vándorlegény most: Az én kandúrkám története szívet olvasztó, s nem
volna rosz, kiadni journáljainkban. Az olvasók lelke nemesedést venne
belőle, és ha valaha valami, ez tenne elmére kimondhatatlan hatást,
kivált a szépnemnél. Hallja Uraságod.
– S Kandúr Károly uram fogja beszéleni? kérdé a hadnagy, elrejteni akart
borzongással.
– Oh nem, felele a vándorlegény; Uraságod az ő melodiósus, de kevéskét
erős előadásához nincsen hozzászokva; én mondom azt, noha Uraságod sokat
veszít; mert egy szép kandúrlélek vallástétét saját ajkairól hallani,
hasonlíthatatlan öröm.
De nem tetszenék egy czigarrót pípázni, míg a történetet beszélem?
kérdé, s nyájas szívességgel nyújtá a hadnagynak szelenczéjét. Merem
ajánlani. Én ezt a varázsdohány-páhóból vettem, melyet nem régen adának
ki arendába. Bácza felette kedves ízű. A varázs, ki azt feltalálta,
privilégiumot kapa rá háromszáz esztendőre, s rettenetes a mit nyer. –
S míg így beszélnek, imhol repűl egy csillár. A hadnagy a kis bogár
tüzénél meggyújtá pípáját, a vándor pedig mondá: No tehát hallja
Uraságod, mely csuda történt szegény barátommal:
Kandúrkám, mely Uraságod előtt itten szökdelgete, egyszer ember volt,
mint mi ketten; még pedig hivatalban, tekintetben, méltóságban, s nyitva
volt előtte a kinézés, bár egy kisség távolykán, szinte a
miniszterségig; – hogy kimondjam egy szóval: practicáns volt! – Mint
ilyen, belé szeretett a játékszín egyik szépjébe, midőn az a Käthchen
von Heilbronn személyét viselé. S a leány sokat hasonlíta egy
nagyszépségű cziczácskához; oly csapodár, oly törlőszködő, oly puhácskák
kezei, mint a macska bársony lábacskája; de mikor a garderobban pörre
jutott a dolog: húh, akkor aztán bezzeg megmutatta, mit tud körmeivel,
fogaival; úgy hogy félig tréfából, félig igazán az ő Heilbronni
Katiczácska nevét Heilbronni Cziczukácskává változtaták. A lyány
kedvéért az én barátom is színjátszóvá akara lenni. A director neki oly
feltételeket teve elébe, melyekre ráállania nem volt nehéz: – 1. hogy
Károly első esztendőben szolgáljon fizetés nélkűl; 2. hogy minden estve,
melyen nem nyerend javalást, kárpótlékúl fizessen ezer aranyat; 3. hogy
első játékához szerezzen egy darabot, mely kilenczvenkilencz estve
egymás után mindég növekedő számú hallgatóknak adassék, s napról napra
többet hozzon be. Barátom ráállott a kötésekre, csak azon törte magát,
hogy oly darabot hol fog majd találni. Mert – magunk közt légyen mondva
– dolgunk a drámai poezis mezején átkozottan rosszúl áll.
Amely városban lakánk, ott volt egy schuster is. Ez elgondolá magában:
Annyit dolgozám lábaknak: ideje, hogy valaha már lábakban is dolgozzam.
Valljuk meg, dolgozása valóban négylábú dolgozás vala. A schuster
megkínálá vele barátomat, de ez az elsőséget annak adá, a mit nékem önte
tollamba a barátság. Szerénységem tilt elmondanom, hogy szerencsésebb
munkát mint ez az enyém volt, nem találhatni; talán ez volt a
legszerencsésebb mind azon játékszíni darabok közt, melyeket a világ sok
esztendők olta látott.
A hadnagy belé ugrata szavába: Nem tetszenék Kegyednek folytatni a
kandúr történetét; a darab expositióját hagynánk jobb órára.
A vándorlegény most: Látom, Uraságod lángol hallani dolgozásomat. Holnap
felolvassuk; most csak tartalmát, hogy ízlése felizgattassék, s lássa
Uraságod, mily gazdag hatásban a tárgy. – Egy kandúr belé szeret egy
fejér egérbe, s a helyett hogy azt felfalná, kalácsot, tortát lopdos
neki. De az egér nem szereti a kandúrt, mert jegyben áll az Egérkirály
fiával. Meg akarja látogatni az Egérkirály örökösét, s drótegérfogóba
esik. A kandúr meglátja ott, kirágja a drótegérfogót, s a fejér egeret
kiszabadítja. A fejér egeret megilleti a hősi szerelem, s a kandúrnak
adja szívét és pacskóját.
Játszák a darabot, s az én barátom kiteszen magáért. Midőn a második
felvonás végével lelépe a színről, kedvese, ki az egeret játszá, kezébe
nyom egy czédulácskát, melyen e kevés szó álla: „Szívem édes kandúrkája!
Szeretlek szívemből. Hív Katiczácskád, Cziczácskád, Egerecskéd, mint
magadnak tetszik.“ – Ki volt valaha boldogabb mint az én barátom? –
A vándorlegény beszélését irtózatos nyivákolás szakasztá félbe.
Szerelem, megcsalatkozott remény, fájdalom, dühösség, s mind azon
ingredientiák, melyekből a szerencsétlenűl szerető áll, zenge, síva,
jajgata e hangokban. A nyivákolást a kandúr tevé, ki hozzájok csúszott,
s hallá emlegettetni szerelme gyötrelmeit. A vándorlegény szelíd hangon
szóla hozzá: Károlykám, kérlek szépen, viseld csendesen magadat;
különben kénytelen leszek megverni.
A kandúr férfias lélekkel nyomá el szemeiben első lába fejével a sírást,
s a kert bokrai közt tűnt el.
A vándorlegény folytatá beszédét: Barátom egészen elfoglalva boldogsága
érzésétől, felejté, hogy a kuliszek megől ki kellene lépnie, míg társai
kitaszítgaták. Ott egy levelet kellett volna általadnia a darab hősének,
de szerelmes ábrándozásai közt elfelejte papírost hozni fel. A sugdaló
rákiált: A levelet! a levelet! – Ez eszmélet nélkül benyúl a kebelébe, s
elővonja a Katicza billetjét. Amaz tüzet szikrázó szemekkel olvassa azt,
mert a comoedia Katiczájába ő is halálosan szerelmes vala. Az
intermezzóban hallottam, hogy ezt mondá a schusternek: Benefíszként
Kegyednek adom darabját, s stiblit és papucsot Kegyednél varratok
mindég, csak tanítsa meg a semmirekellőt. Adjon neki szúrásokat azon
hármas árral, mely által mint schuster és dramaturgus és varázs
uralkodik.
Varázsság úgy czéh, mint schusterség és poesis. Az inasokon, legényeken,
mestereken kívül minden czéhben vannak himpellérek, kiknek diplomájok
nincs, legényeket nem tartanak, taksát nem fizetnek, s mégis
kontárkodnak. Efféle volt az a koloncz, még pedig mind a schusterség
szabad, mind a poesis kézmívesi mesterségében s a varázsságéban.
Külömben is régi gyűlőlködésben álla barátommal a fel nem vett dráma és
egy pár stibli miatt, melynek történetét másszor. Ezek szerint alázatos
némaságban hajtá meg magát a játék hősének, s teljesíté a mit neki
megígért. Szegény barátom a játék végével le akará vetni
macskaöltözetét, de abból ki nem kelhete. Addig sorvada mind mind
kissebbé a ruhaőr kezei közt, míg végre egészen macskává válva,
miákolva, az ablakon kiszökött.
Másnap tizenkettőkor délben a ház zsindelyezetjén sétála fel hozzám, s
ezt mondá: Tizenkettőtől egyig mindég szabad lesz szólanom, de ennem nem
egyebet mint írást. Szívem gyomorrá van áltvarázsolva, s amilyen az
akkornapi érzésem, olyannak kell lenni a könyvnek is, melyet felfalok.
Uraságod látá, mint evé meg a Hamlet monológját; a Szemere sonettjeit
már tízszer faldosta fel. Egyszer a féltékenység éhe kínzá, s egy
ülőhelyében ette meg Don Gutiért, az ángoly Othellót és a Rossiniét azon
felűl. Nem szerezhetek neki elég könyvet.
Meghatva barátom szerencsétlensége által, föltettem magamban, hogy
bajából kisegítem. Tudva van Uraságod előtt, hogy minden tudományos
egyetemben van egy tizenharmadik oskola, melyben a Fekete tart leczkéket
a magiából. Mindég csak tizenhárom hallgatót vesz fel, s a ki az utolsó
leczkéről kimenvén, utolsónak marad, azt megtartja, fizetésbe. Hogy
kifejthessem szegény barátomat e varázslatából, én is leczkére jártam
nála, s már most tudom, hogy minden bűbájolás bizonyos feltételen
alapol; teljesítetvén a mi fel vala téve, vége van a varázslatnak. Most
hát fel s alá vándorlok az én Károlykámmal, mint Garbonczásdiák, hogy
kitanúlhassam, mely feltételtől függ az ő kifejtődése, és hogy valamely
derék varázsmesternél állhassak szolgálatba. Kész vagyok mint
varázskertész, varázsszakács, varázsíró ingyen dolgozni nála egész
esztendeig, csak azt lehessen kitanúlnom, hogy barátom kimenekedése mely
kötés teljesítésétől függ. Nagyon megköszönném Uraságodnak, ha valamely
derék varázsmesterhez akarna ajánlani. Énvelem meg lesz elégedve, mert
én a mesterségben már derekas előmenetelt tettem, melynek, ha tetszik
látni, mingyárt adom egy-két bizonyságát.
– Jó ember, bár engem útasíthatna más valaki ilyenhez, mert ha
valakinek, nekem volna ám derék varázsmesterre szükségem! mondá mélyen
sóhajtva a hadnagy. Egy leányba vagyok szerelmes, egy gazdag fösvény
gabonakereskedő lyányába, kit Demeternek hívnak. Az gyermekét nem akarja
hozzám adni, hanem egy gazdag csúf öreg emberhez. Luczának hívják a szép
lyányt, s atyja ma nagy vendégséget ád, talán hogy gyűrűt váltsanak; én
pedig itt űlök kínomban, gyötrelmemben, hogy el nem tudom fordítani a
bajt.
– Ha csak az a baja Uraságodnak, arról könnyen teszünk, mondá a
vándorlegény; megmutatom én itt, mit tanúltam, és ha meg találok
tetszeni a hely lakosinak, s látom, hogy köztök kenyeremet
megkereshetem, talán meg is telepedem itt. De akkor aztán kérem
Uraságodat, hogy váltsa ki nekem a mesterlevelet, s mint gyámoltalan
kezdőt, segélgessen valamivel. De oda be a szobában jobb lesz
meghánynunk vetnünk, mint kezdjük, mint ide künn.
Bémenének a hadnagy szobájába, s a Garbonczás-diák kiteríte maga előtt
egy ív tiszta papírost, s tíz ujjaival három ízben nyúla el a tiszta
papíros felett, a nélkül hogy ahoz hozzá ért volna, s mondá a
hadnagynak: Tessék megolvasni.
A hadnagy kezébe veszi azt, s látja, hogy a szép Luczácska abban
ígéreteket tesz neki, hogy szerelmét őhozzá semmi gátlás, semmi erőszak,
semmi hatalom soha el nem olthatja.
A Garbonczás-diák összehajtá a papírost, s mondá a hadnagynak: Menjünk
vele, mutassuk elő a fösvény Demeternek.
– A világért ne! kiáltá a hadnagy; mindkettőnket agyonverne.
– Uraságodért nem felelek, mondá a Garbonczás-diák; de nem engem is;
attól engem mesterségem véd. De ne féljen Uraságod; a mit olvasa,
varázsírás. Minden azt leli benne a mit szíve óhajt, vagy a mit retteg.
Bízza rám egészen magát; jól lesz az; az az én dolgom.
A Demeter háza villogott a sok gyertya világától. Gyönyörűen fakadó
lyánykák s teljes virágzású asszonyok sokasága vala ide gyűjtve, s
ezeknek közepében a szerencsés öreg ifjúlegény, mint egy faragatlan csúf
kovakő, melyet a birtokos szeszélye gyémántokkal brillántoztata körűl.
De íme nyílik az ajtó, s a hadnagy és a Garbonczásdiák együtt lépnek be.
Demeter ment elfogadásokra; de minekelőtte a hadnagynak szúrós kérdést
tehetett volna, ez megszólala: Ezen írásból látni fogja az Úr, mi hoz
ide.
Demeter olvassa a papírost, s kevésbe múlt hogy örömében össze nem
roskadott: egy contractus, melynél fogva az egész hadiseregnek ő fogja
adni a gabonát, zabot, s oly temérdek áron, hogy így neki nem lehet
egy-két milliomot nem nyerni. Bément oldalszobájába hogy alája írja
nevét, s jött, s dicsekedve mutatá azt jövendő vejének. Örűlt az is, s
minthogy a szolgabíró lépe be, egyenesen méne ennek, s kérte, hogy
Demeter úrnak ezen házassági kötelezését a holnapi gyűlésben
intabuláltassa.
A szolgabíró látni akará, hogy a gazdag de fösvény ember mit ígére
egyetlen leányának; s egyebet lelvén a papíroson mint a mit neki a
vőlegény emlegete, felkiáltott: Istentelen két gazember, ki hitte volna
ezt tifelőletek! Tehát ti vagytok az a két zsivány, kiket irtóztató
gyilkosságaitok, lopásaitok miatt oly régolta hajházunk? Hajdú, híjj
többeket elő, s kötözzétek őket, vigyétek.
– Szent egek! kiálta Luczácska; mi dolog ez itt? – Ijedve kapta ki a
szolgabíró kezéből az írást; sír és nevet örömében, mert ő viszont atyja
megegyezését olvasá belőle a hadnagyhoz-menés eránt. – Köszönöm, édes
atyám, mondá Demeternek, hogy végre fiaddá fogadod az én kedves
Edvárdomat; ezentúl én vagyok a legboldogabb halandó!
Demeternek szemei előtt kerenge a világ.
A Garbonczás-diák megragadá a Demeter uram karját, s ezt mondá neki:
Adja oda az Úr hamar Luczácskát a hadnagynak, mert úgy másé lesz a
lifrántság, s a szolgabíró kezéből semmi erő ki nem fejti.
Demeter így szóla a hadnagyhoz és Luczácskához: Üsse meg a manó,
vegyétek hát egymást; de hagyjatok eszemen, hogy láthassak az alkuhoz.
A szoba falai átlátszó kristálylyá változának, s a tenger a maga csendes
felségében lapúla el az álmélkodók tekintete előtt. A napsúgár ama zöld,
ama titokban-gazdag hullámréten pattana meg; aranyhíd feszűle ki, hogy
útat csináljon a szigethez. Tavasz és minden kiesség ékesíté a tájt, s
szerelem és virágzat, öröm és egyesség lebegé végig e szigetet. A bárány
együtt múlata az oroszlánnal, a galamb az ölyvvel; a lombok suhogása
eolhárfazengéssé vált, s nap és hold és csillagok együtt ragyogtak és
pillongottak az égen, s felelgetének a liliomoknak, s Luczácska mind e
boldogságok közepette járdalt. A pázsit virágbimbói lábai előtt feslének
elő, s a vágyakodások hév patakja követte menéseit. Jobja mellett
gyöngyök, balja mellett gyémántok lepték el a földet; de ő gyöngygyel,
gyémánttal nem gondola, hanem égszínt és csillagfényt szakasztott
gyöngéd újjaival a rét virágai közzűl, s beléfoná sötét hajfürtei közzé.
Edvárdja egy csalitból közelíte. Luczácskájának pillantása arany nyil
vala neki, mely zengve illeté szívét. A zengzet isteni muzsika vala, a
nyil rózsává leve kebelén; levelei bíborhangzásban folyának le a szép
lyányon, hogy az úgy álla ott mint az örök boldogságok gyönyörű hajnala.
– Legyen tehát tekintetes hadnagy fiam-uramé! mondá Demeter a
hadnagynak. – De miért nem tudatta hát velem mingyárt akkor, mikor
belészeretett a lyányomba, hogy ily temérdek birtok ura? Szerencsémnek
tartom, hogy tekintetes hadnagy fiam-uramnak ipa lehetek. Szigetében
szép speculatiót fogok csinálhatni. Oroszlánját eladom Van-Ákennek, meg’
azt a sast; mert minek azt tartani? haszontalanok és sokat emésztenek; a
sok gyémántot, a sok gyöngyöt pedig – ó! ó! ó! – De messze-e az a
sziget?
S most a Garbonczás-diák szólala meg: Demeter úr, ha majd meglátogatja
hadnagy urat, quártélyában Heves vármegyében, meglátja a szigetet is.
Úgy van; mert a varázstáj mindenhol virít, ahol két szerelmes együtt él.
Demeter koma szépen meghajtá neki magát a bíztatásért, de vére egészen
arczába költ. – Az Uram dévaj ember, mondá neki; szereti fitogtatni hogy
tanúlt valamit, de ördög űl fülei mellett.
A hadnagy beléugrata szavaiba: Mindnyájan szerencsések vagyunk, csak a
szegény Károly kandúr nem az.
– Oh nem! felele a Garbonczás-diák, s az keseríti az én szívemet; de
neki is eljő a szabadúlása, úgy hiszem. Ide a levelet; le kell róla
törlenem a varázsírást, mert még baj érhetne.
Luczácska kezébe adá. A Garbonczás-diák kibontotta. Álmélkodva tapadtak
szemei a levélbe, s felkiálta: Szavát állja a varázs! Én e levélnek oly
tulajdonságot adék, hogy abból minden azt olvassa a mit mindenek felett
vagy ohajt vagy retteg. Azt tehát most én is, a mit mindenek felett
ohajtok, – hogy Károly barátom búhasson ki macskaalakjából, s
egyesűlhessen szeretett cziczácskájával. S amint ezt olvasá – – –