Máté gróf azonban híveit, lázainak vezéreiket, a nagynyelű zászló mellé
szólítá fel, a kiásott sír szélére. Bellapietra elmondá nekik, a mi rá
vala bízva. A Trencsény grófja ezt válaszolá: „A mit ígértek, engem meg
nem indít, fenyegetéstek meg nem rettent. Bíztattok, hogy ha áltmegyek a
Robert Károly felére, nyugalmas birtokában maradok jószágomnak: én
azokat tudom még védeni; hogy Robert Károly meghágy méltóságimban: engem
azzal az én uram, a cseh Venczely, ruháza fel, s nincs szükségem hogy
bennek más megerősítsen. Vesztemmel, halálommal rettentgettek? a csaták
kimenetele bizonytalan; ti és én egyeránt veszhetünk. Sokan elpártolának
tőlem: a kik híven maradtak, salaktalanok, mint az arany; intézze el
küzdés a pört; jónak a jóért győzni vagy veszni dicső dolog. Azonban
senki ne mondja, hogy Máté, a trencsényi gróf, nem szívesen látá
vendégit; jertek, fogadjátok szívesen a mit adok.“
S mostan előjöve Máté grófnak leánya, az Ardó úrnéja, a sötétfényű
parancsoló. Mint a ki magában egyesít mennyet, földet, világos kék
öltözet fogá körűl, s fejéről sárgásan zöld fátyol folya le. Sáfárnéja,
kit olvasóim már ismernek, három arany poharat vive utána, a követség
fejeinek számokra, míg mások az ő kísérőikkel foglalatoskodtanak. A
sáfárné közelébb vonúla asszonyához, s ezt súgá neki: Az amott, ki
annyira rád gömbölyíti szemeit, az hozá hozzám izenetidet s ajándékidat.
Az úrné elfojtá szíve lobbanását, s a két más vezérrel beszélgete,
csendesnek színlelvén magát. Keresztleánykája hozzá simúlt, s így
szólította meg: Édes nagysám, nem-e ahhoz is, a ki velünk annyi jót
teve? Megkapá a gyermek kezét, s odahagyá a három idegent. De a gyermek
visszaszaladt, s legelébb is Messzer Giovánninak nyújtá az arany
serleget, hogy innék ez is, mint már előbb a kettő. És amint ez
leguggola a gyermekhez, hogy szíve imádottjának kedvenczével
nyájaskodjék, ez valamit súga neki. Sőt víg elméjű magyar társoknak úgy
látszott, hogy a kisded kezekből valami suhant által a Giovánni kezeibe.
Hogy a kelő vér pirosra festé a sápadt orczákat, s hogy ragyogának
szemei, mint a nap mosolyg a megszaggatott vészfellegek közzűl, azt igen
jól látta. És midőn visszatérve a király sergéhez, búcsúzásokkor kezet
szorítának, gyűrűt sejte a Messzer ujján, a mit elébb soha nem sejtett.