– A régibb időkben, míg szent vallásunk a magyar földen gyökereket vere
s elterjede, a régibb tudomány és az új gyakor küzdésben valának
egymással. Bűbájosok és jósolók keltek az új világosságnak ellenére; s
így esett, hogy I András alatt a keresztyénség üldözőkre talált
mindenszerte. Templomaink kiraboltatának, s a hit követőit kínzották,
gyilkolták. A kik elkerűlheték a kardot, a hegyek közzé rejteztek el.
Itt akkor csak erdő vala, s egyedül ott lehete látni egy kisded házat,
hol most Ardó áll. Abban egy csudaszépségű jósasszony lakott. De amely
kellemes arczában, szívében oly kegyetlen volt. Ez gerjesztgeté
leginkább a lázadás lángját e tájakon, s örvendve nézé előre, mint
vesznek a keresztyének halmonként. Egykor háza küszöbén állott vala, s
felpislongott a csillagok közzé, hallgatá a lombok suhogását s a
csermelyék ömléseit, midőn egy ifjút láta eljönni az erdőkből. Az neki
lábaihoz borúlt, s kérte, rejtené el üldözői elől. Nem tudá hogy a kinek
segélyéhez folyamodott, a jós Gána. Az ifjú nevét a monda Mitónak
hirdeti. A jós nagyon örvende az ifjú megjelenésén, mert épen valamely
ifjú szívének vérére vala szüksége pokolbeli mesterségeihez. Elrejté
tehát az ártatlant kamarájában; de midőn üldözői nála is tevének eránta
kérdést, megnyitá nekik a kamarát. A gyilkolók nem láták meg az ifjat;
szemek fényét elvevé a jós szépsége. S amint ezek tovább menének, beméne
az ifjúhoz; étket vive neki és italt, megvarázsolva előbb mind ezt mind
azt; a mi kitetszék onnan, hogy az ifjú legottan igen mély álomba
süllyedett. Eljövén az óra, mely a jósnak legkedvezőbbnek látszott undok
mesterségeihez, közelíte az ifjú nyoszolyája mellé, varázsmécsével egyik
kezében, a másikban nagy késével. Vasát már belé akará meríteni az ifjú
szívébe, midőn az a gondolat szállá meg, hogy elébb lesse ki az ifjú
legtitkosb gondolatját, melyre neki más mesterségéhez vala nagy
szüksége. Egy varangyékot, mely, épen holdtöltekor, a negyedik hónap
negyedik napján szólalt vala meg, rátette az ifjú homlokára, s Mitó
azonnal szerelemmel kiáltá a Gána nevet. Az asszony elérté a heves
felkiáltást. Akkor előbb az ifjú hajából, azután a magáéból lemetszett
egy fürtöt, együvé fonta azt, s megégette, s a haj hamvát elhintette a
szép ifjú szívén; s íme a nyoszolya mellett a falon egyszerre megjelent
a Gána képe. Az asszony elérté szíve lángolását. Ismét megújítá a
mesterséget, s most harmadikszor is, s mindég úgy találá, hogy az ifjú
szíve, lelke vele foglalatoskodik. Egyszerre támadott mély szerelme
elváltoztatá a gonosz szándékot. – Hah! vesszen, úgymond, egész
varázshatalmam, de a szép legényt nem áldozom fel mesterségimnek!
Az ifjú más nap menni akara: az asszony nem ereszté. Elleneid keresnek,
úgymond; te csak nálam vagy bátorságban. Az ifjú örömmel veszteg maradt.
Szívét nála hagyá, ha ment volna is. Mely szép, mely édes, mely
gyönyörű, boldog napokat élének! A hársat az út mellett az nap ülteték,
melyen elsőben vallák meg egymásnak szerelmöket. Gána napról napra
szerelmesb leve, emberibb, s kész volt volna lemondani a rosz lelkek
társaságáról, csak azok mondottak volna le az övéről. Mitó mindinkább
sejté meg, hogy körűle nem jó dolgok történnek; de egy tekintet,
melylyel az ő szép Ganája szemeibe pillantott, eloszlatá gyanúit.
Egy nap, minekutána sok éjjel egymás után valamely szirtkapu s valamely
temérdek kincs felől álmodék, de a melyet Gána elébb csapodár
enyelgések, végre még harag és fenyegetés által is el igyekezett
távoztatni elméjéből, kiméne az erdők közzé; úgy hitte, felejteni fogja
baját, s ismét eljuthat eltűnt nyugalmához. Már messzére marada el tőle
a ház, midőn feleszméle, hogy sietvén, a maga nyílai helyett a Gánáéit
hozta el. S most – oh csuda! – azon szirtkapu előtt állt, melyet
annyiszor látott vala álmaiban. Az áltellent emelkedő szirtfal egyik
csúcsán elvisítá magát egy szokatlan nagyságú bagoly. Mitó, ki ezen
állat eránt gyermeksége olta meggyőzhetetlen undorodást érze, előkapá
tegzét, s a nyilat rá pattantá. Az csúfolkodó visongással repűle fel, s
körűlrepkedé homlokát. A nyíl egy szirthasadásban marada. Mitó felmásza
a szirtre hogy kivegye a nyilat; s amint azt kivevé, egyszerre
szétpattant a szirt, mint valamely nagy kapu két szárnya. Egy palotát
láta tárva maga előtt, s bátor nyugodt elmével lépe belé.
Gazdagon ki vala világítva a barlang, s az egész fény egy karbunkulusból
eredett, mely a bolt kellő közepébe vala forrasztva. Körűltekinté magát,
s szögletében egy gyengekorú leányzót láta meg, de lánczok közzé verve.
– Azért jössz-e hogy megölj? kérdé a leány. – Sőt hogy kiszabadítsalak,
gyönyörű teremtés! felele Mitó. – Úgy csak azt kell tenned, hogy
bilincsemet illesd meg a nyillal, mely kezedben van, s egyszerre
lepattannak; jól ismerem e nyilakat. Mitó megtevé a mire a leány
intette, s az felszökék vasaiból, s futott. Kijutván a barlangból,
földre veté magát, sírt, könyörgött, égre emelt kezekkel. Most pedig
szalada, mint a gímek a Kézsmárk hegyein, s Mitó mindenütt a lyány
nyomaiban. Megállapodván a hegy bérczein, Mitó kéré a leányt, térne Gána
házához; ott bátorságban fogna lenni, s mindene leszen a mit kívánni
fog. A lyány reszketni kezde a nevet hallván, s elsápada. – Oh ölj meg
inkább mint hogy ahhoz vígy, kinél gonoszb ellenségem nem lehet. Négy
éve már miolta kiragadott szüléim keblekből, hogy születésem
tizenhatodik visszafordúlóján megölhessen, mert neki átkozott
mesterségeihez ártatlan szívek vérére van szüksége. Sokszor beszélte
nekem maga, s épen e nyíl akara lenni gyilkolásom eszköze, melyet
viselsz. Már régolta nem láttam őtet, s minthogy ma lépek tizenhatodik
évembe, úgy hittem, ő jön, midőn a barlang megnyílt, s teljesíteni fogja
szándékát. Ha téged nem ő külde ki, ha emberi szív dobog kebledben,
kérlek, jámbor idegen, könyörűlj rajtam, s vígy ama várba! Atyám ottan
lakik.
Az ifjú szíve többnemű érzések által vala megrázva. Az a bizonyosodás,
hogy kedvese elhíresedett bűbájos, hogy embert öldös áldozatúl, hogy
lelkekkel czimborál, és hogy ő azt előtte, a gyanító előtt, tagadozá,
elborzasztotta, s előbbi szerelmét útálattá változtatá. Felölelte az
eltikkadt leányt, s elvitte atyja várába.
Gána későn sejté meg, hogy Mitó elcserélte nyilait. Elhalva ijedtében,
elővevé varázstűkrét, s meglátá Mitót, s a mely perczben az aranyfürtű
leányt atyjának áltadja. Haragja a dühösségig ment. Való hogy miolta
szereté Mitót, nem akará elölni a leányt, de szabadon sem akará
ereszteni. A lelkek, és a kik vele szövetkezésben voltak, ezer meg’ ezer
szerek által jelengeték neki, hogy a kedves kis Izsike pusztítólag fog
belé kapni szerelmébe. Ezért tartá fogva az aranyfürtű gyermeket, s
irtózva látá most, hogy szelídsége által magához vala kegyetlen.
Bosszút, olthatatlan bosszút lihegve azon vala, hogy a várbeliek örömét
undok mesterségei által, bármely szerrel, megháboríthassa; de a gonosz
szándék felforgatva süllyedt el a vár káplánja imádságiban. Egy nap
irtózatos alak jelene meg neki, mit ő jól ismért, s bosszantó kaczajjal
adá értésére, hogy Mitó és Izsike a vár oltára előtt összeesküvének.
Látd most, mit nyerél vele, hogy nékem meg nem áldozád, amint én
kívántam? ezt veté szavaihoz, s eltűnt. A leggyötrőbb szerelem és
gyűlölség minden dühében esküvék most, hogy mivel bosszúját Mitón nem
állhatja, az egész férfinemen fogja kiönteni. Gonosz mesterségeinek
mindenikével szövögette varázslatit, hogy valaki az Ardó úrnéjától, ahol
az együtt járdala Mitóval, valamit kérend és kérését megnyerendi, őt
szeresse haláláig, egyedűl, végetlenűl, szerencsétlenűl, s vesztére
önmagának.
A várbeli toronyőr éjfélkor tűzben pillantá meg az ardói erdőhalmot s a
rettegett varázsházat, s Gánát többé senki nem látta. De a hárs
sértetlenűl marada, s nem egy éjjeli vándor szívszaggató jajgást halla
lombjai közt, s egy derengő alakot a fa árnyékában.