A tárogató éles hangjai hírűl adák a vár ormairól, hogy közelít az
ellenségi had. Az könnyed lovasság vala, s a hegy aljában telepedett
meg. Míg egy részek felkapatott a várhegyen, felkérni a várat, a vezérek
elmaradtak, s barátságosan beszélgetének; Messzer Giovánni, egy tüzes,
jókedvű magyar, Irfe a neve, és a Giovánni barátja, Bellapietra.
– Kérlek, barátim, ha majd bébocsátanak, vígyázzatok magatokra, s semmit
a gróf leányától el ne végyetek. Az emberek szájában egy bohó monda jár,
én meg nem foghatom s nem hiszem, de sokon megtörtént, és így kerűlni
kell: Ha ki a lyánytól valamit kíván és megnyeri, szerelmes lesz belé
haláliglan, szerelme által haláliglan szerencsétlen. S képzelhetni-e
nagyobb bajt, mint ha a király biztosai közzűl egyikünk vagy másikunk el
találná veszteni szívét, mire holnap oly szükségünk lehet?
– Nem tudnád megmondani, honnan ered a monda? kérdé Bellapietra.
– Mondom, felele Irfe; míg felérünk a hegyen, elég időm marad rá; mert
íme visszatér a követ, s a kapu nyitva áll.
Irfe így beszéllé: