Sáros vára mozgásban volt. Máté gróf a múlt éjjel megérkezék, egész
seregével. Bástyája ormáról kőfala fokain lobogának zászlói; az udvaron
ismét egy, óriási nagyságban. S a zászló mellett sír vala ásva, jelűl,
hogy ő, ha megveretnék is, ha megmászatnának is a kőfalak, ügyét addig
védi, míg mindnyájan nem vesznek. Leánya, kit közönségesen az Ardó
urnéjának nevezének, a sánczokon lépegete fel, hol megtekinté a
készűleteket; mert ő érte a had munkáihoz; midőn egy szegény sorsú
asszony négy gyermekével bejöve a vár kapuján. Az Ardó urnéja ráismere
gyermeki éveinek gondviselőjére; elébe ment, s nyájasan nyújtá neki
jobját. – Azt ugyan jól tevéd, kedves öregem, mondá neki, hogy a veszély
idejében meglátni akarál; koczkáink peregnek, senki nem tudhatja, hatot
ütnek-e vagy vakot.
– Ah, szép Nagysád, felele ez; ohajtottam ismét csókolhatni a kezeket,
melyek vélem oly gyakran tőnek jól, de nem mertem volna csendes lakomból
kibúni, hová elrejtettél, ha nem vevém tegnapi izenetedet, hogy ott
többé bátorságban nem vagyok, s jönnék fel.
– Én izentem-e? Arról én nem tudok; felele ez. De a háborgó időkben
semmi gond nem szükségtelen. Mondd elő, mit tudsz?
– Hogyan? kérdé az asszony; hiszen izenetedet egyenesen az a nem tudom
ki hozá, a kivel nekem oly sok ízben küldél segélyt, vígasztalást. Az
nem tőled volt küldve?
– Mondom, nem értelek; így folytatá a kisasszony szavait. Ki az? mit
kerese nálad?
Ekkor az öreg: – Egy estve, nehány hete már hogy a dolog történt, egy
idegen, minden czifra és fény nélkül, belépe szegény lakomba, s azt
kérdé, ha ismerlek-e? – S ki ne ismerné az Ardó urnéját? felelém, s én
még inkább ismerhetem mint mások, mert kisdedsége olta körűle
szolgáltam, s minden reggel, minden estve könyörgök boldoglétéért. – Az
szép tőled, felele az idegen; de szoros kötelességed egyszersmind, mert
ő is mindennap emlékezik rólad, s ím most is küld gyermekidnek valamit.
Ekkor egy rakáska arany- és ezüstpénzt asztalomon hagyott. Az nap olta
gyakran megjelene nálunk; sohasem únatkozott el játékait űzni
keresztleányoddal, s egész órákig hallgatá ha rólad beszéltem s gyermeki
korodról, és hogy mint nőttél nagyra. S mikor azt mondám, hogy
katonásabb kisasszony vagy mint minden férfi széles e világon, s hogy a
verekedés, a csata minden örömed, mélyen sohajta fel. Mindég hagya
valamit ha jött, s azt mondotta hogy te küldöd. Kis druszád egykor
tudakozá, ki ő; s azt felelé, hogy hazája idegen föld, s hogy nem rég
olta tiéd, de testestűl, lelkestűl a tiéd. – Tegnap hajnaltájban
békopogtata nálunk, felvere álmunkból, s ezt kiáltá: Fel! fel! el innen
hamar! jön a király, egész seregestűl. Magatok vagytok, bántástok
eshetnék. Menjetek a várba; ezt izeni asszonyotok; rátok gondja lesz; s
ímhol vagyunk.
A kisasszony elandalodva álla. Végre megszólalt: Tőlem az izenet nem
méne. De akárki légyen az ismeretlen, ő nekem barátom; mert tette szép.
– Minden bizonynyal az! mondá az öreg, s kétszeresen barátod. Jót teve,
s éretted tevé.