Kedvetlenűl űle Messzer Giovánni az elvénhedett tölgy alatt,
nekimeresztvén szemeit a fellegektől hányt égre, melyen úgy kavargának a
felhők mint az ő keblében az érzelmek. Olykor hévvel kapa guitárrja
húrjai közzé, mintha keble vészeit a zengés ereje által akarná
elcsendesíteni; de lelke vadabb hánykódást szenvede, mint hogy ezt vagy
azt tehesse; húrjai siketen nyikogának heves érintései alatt.
Bódúltságában nem sejté, hogy a völgyből dobogás hat hozzá, hallhatóbban
mindég, és hogy végre két idegen áll mellette, kik rá komolyan
tekingetnek. Egyike ezeknek Bellapietra vala; súgár növésben s gyönyörű
arczczal, és – a mi szokatlan az ő honában – szöghajú, s szemei kékek.
Az Giovánninak ifjú barátja volt; együtt jöttek Robert Károly
királyunkkal Nápolyból, midőn ez koronánk bírásáért készűle megküzdeni.
Másika egy fegyverben megőszűlt magyar vala, ki a két olaszt megkedvelé
hűségökért egymás eránt, s tettek által gyakorta bizonyított vitéz
lelkek miatt.
Amint Messzer Giovánnit belső hánykódásai végre felszökteték üléséből, s
ő ezeket megsejté, így szólla hozzájok:
– Egy nap közelít felénk, mely eldönti dolgainkat. Fennmaradunk-e
azontúl, s melyikünk marad életben, azt tudni nem lehet. Elmondom tehát,
honnan erednek hánykódásaim, nehogy bennem megütközzetek; mit ítél
felőlem a sokaság, arra kevés gondom. De előbb tegyük, a mi, mint
vezéreknek, tisztünk. Azután összetalálkozunk Ardó mellett, a hársnál.
Ekkor különválának; mindenike megjárá őrhelyeit, a vitézeket
gyúlasztgatá, hogy lennének mindég készen; az ég sötétedik, s eddig is
tapasztalák, ellenségök mely fortélyos, mely vitéz, mely vakmerő.
Éjfél vala midőn kerengésöket elvégzék. Giovánni jelene meg legkésőbb.
Ama dombon, hol most az udvarház, nagy lángban ége a tűz, s a vitézek
elnyúlának körűle. Egyik csoportjok falatozott, a másik lovaikhoz láta,
némelyike fegyverét, szerszámát csínosgatta, élesítgette. Egy más
csoport mesélgetéssel tölté az időt; mert közöttök sokan valának, s ez
világosan mutatja ázsiai eredetünket, kik virradtig fonák, ha kelle, a
mesélést, mit a magyar katona, a magyar pásztorember, s a szüretelők,
aratók, még ma is gyakorlanak. Bizonyossá tévén magát a három vezér,
hogy sergeik vígyázatlan nem maradnak, s így nem retteghetni hogy
meglepessenek, lelépdelének a hárshoz. Giovánni hátát a vastag fa
derekának veté, úgy hogy szeme előtt látá a sárosi várat, s így kezdé
beszédét:
– Emlékeztek barátim, hogy urunk a király engem küldött vala előre a
zsoldosokkal, tanúlnám ki a hely fekvését, míg utánunk jövend, megtörni
a kevély Trencsényi Máté gróf hatalmát, ki maga marada fenn ellenei
közzűl. Bejárám tehát a vidéket, hegyről völgyre, hol egész sergemmel,
hol csak válogatott vitézimmel, olykor egyedűl is, s néha szokott
öltözetemben, s ahol kelle, idegen köntösben. Egyik mászkálásom alatt
eltévedék. Kifáradva értem a hárshoz, s egy leányszemélyt találtam
árnyékában. Kértem, szánna meg s adna ennem. Egy fazék tejet teve
előmbe, s azolta nem ismerem magamat. Te, Bellapietra ismersz; te pedig,
régi fegyvertárs, elhihetd, asszonyi arcz engem úgy nem tuda soha
megilletni, ahogy megrettenteni semmi fegyver nem tudott. Kevélykedtem
hideg nyúgalmamban, s a pillantat, mely elszédítheté vala a világnak
minden férfiait, egy szép gömbölyeg lágy kacsó szorítása, és mindazon
kedvezések, melyekben magát a kölcsönös szeretet kinyilatkoztatja,
boldogítottnak érzi, nekem annyi vala mint egy pohár víz. Sokszor
mondám, hogy engem semmi nem hozhat lángba, hanemha valamely isteni
lyány egy csésze naphtával jő nekem, mely – amint a keleti útazók
beszélik – meggyúlván egyszer, el nem alszik, míg magával együtt edényét
is megemésztette. Oly hideg valék azon szerencsétlen – nem! azon
szerencsés szép napig, mely e tájra hozott. Míg a tejet iszom, imhol jő
egy elszabadúlt paripa, s megáll a lyány előtt. Mi is volna a
természetben, a mi hatalma alá örömmel nem hajlana! A leány felűle reá,
még egyszer egy pillantatot vetvén az idegenre kit a téjjel
felélesztett, s szemeinek súgárjai béhatának szívembe, hogyan a nap
szokta nyilait a mi hazánk leghévebb szakaiban. – S ki az a leány? ezt
fogjátok tudakozni. – Odafenn lakik Sáros várában, ellene hadainknak, a
Máté gróf leánya. Látád-e őt, öreg vitéz? Ha nem, álmélkodni fogsz
rajtam. Te, Bellapietra, megértesz ha mondom, varázsereje hasonló a mi
szebb egünk holdjához, midőn súgárait a rózsák ernyőjébe lövelli. Amint
eltűne szemeim elől, tudakozódtam felőle a lakosok viskójiban. Minden
imádja; mert ő oly jó, oly szelíd, oly nyájas; s azonban büszke,
harczkedvelő, s tántoríthatatlan érzésiben. Atyja néki ajándékozá e
falut; s ő ide, míg még béke volt, gyakorta sétála le, s gyönyörködék a
hely kies fekvésében; miolta mi vagyunk itt, soha nem láttatá velek
magát. Hányszor nem jövék ide, remélvén hogy itt találom! de mindég
hijába. Sokszor segélyt hoztam szegényeinek; azt mondtam hogy azt nékik
ő küldi; senkitől nem ismerve s idegen öltözetben; csakhogy áldatni
halljam, míg bennünket a háború inségei miatt átkoznak. Kövekre írtam
fel honom énekeit, s elvetettem az út szélein, hol ő sétálni szokott,
hogy lássa meg, ha lejő talán megint, és olvassa. Énekimben csak ő él,
csak ő lakik szívemben; annak ő a királynéja. Midőn végre ide kelle
jönnünk, Ardón választám szállásomat, s míg az egész táj fel vala
égetve, fel vala dúlva, megkímélém Ardót, hogy értse ki volt légyen itt.
Innen ered elváltozásom, melyet magam sem értek. – Hallátok, mi történt
s mi történik velem, s gondoljátok a mi tetszik.
Két barátja némán űle, s sokára az öreg vitéz szólamla meg: Mindaz amit
hallék, varázslatra mutat, s azt gyaníttatja, hogy a táj nem ok nélkűl
beszél csudákat a hely asszonya felől. Hallottam s elfelejtettem; ki
gondol affélékkel? Annyit említek, hogy az Ardó urnéjának adományai
mindég veszélyt hoznak. Sergemben lesz valaki, a ki többet tudhat;
végére járok, s elmondom neked, hogy tudj tőle őrizkedni.
Menni akara, s előtalálá a király követét, hogy Bellapietra és Giovánni
menjenek; már a szomszéd hegyek közt van. Az öreg áltvevé az elősereg
igazgatását, s a kettő ment a király elébe.