Egyszer volt két testvér. Természetök nagyon különbözött egymástól: az
egyik szelíd volt és jó, a nagyobbika haragos, irígy. Az ifjabb szerette
az idősebbet, de ez mindég boszantotta azt. Amint annyira megnőttek,
hogy iskolába lehete őket jártatni, atyjok meghala, s ők elhagyák
honjokat, s kimenének széles e világba. Ahol útjok kétfelé vált,
megállott az idősb, s így szóla az öccséhez: Menj te jobfelé, én balfelé
megyek, s légyen az közöttünk a kötés, hogy a melyikünk nagyobb urrá
lesz a másikánál, szúrja ki a másik szemét, mihelyt összeakadunk
egymással. Az ifjabb kérte a nagyobbat, gondolná meg, mely kegyetlenség
volna azt tenni; de az abba nem hagyá, s az ifjabb kénytelen vala
ráállani. Ekkor elváltanak egymástól, ez jobra, az balra, s ez is, az is
iskolát keresének, hogy tanúlhassanak valamit, s így belőlök ember
válhasson.
Már nehány évekig folytaták a tanúlást, s az ifjabb jól tanúlt, midőn
egy estve kiméne sétálgatni. Messzéről láta jőni egy kocsit, négy szép
szürkével, de ki ül a kocsiban, azt kivenni nem lehete, oly igen sebesen
vágtatának a lovak. Ekkor ezt mondá magában az ifjabb: Ez nagy úr lehet.
– A kocsi elhajta mellette; oda néz, s ráismer a bátyjára. Rákiáltott:
Bátyám! bátyám! mint örvendek hogy láthatlak. – Bátyja megállítá a
szekeret, s látván öccse mely szegény ruhában vagyon, tudakozá: Mi vagy
te, öcsém? – Az felele: Én még semmi nem vagyok. – Én pedig, felele
amaz, tiszttartó vagyok egy nagy úrnál, s látod mely szép kocsim és mely
szép négy szürkém van? Emlékezel, mit végzénk magunk közt, hogy ha
összeakadunk, a ki nagyobb úr lesz mint a másik, vájja ki a másik
szemét. Nézz fel hát a napra utolszor, mert azt ugyan meg nem látod
többé. Az ifjabb felnéze, de nem a napba, hanem Istenhez, s könyörge, ne
hagyná el őtet bajában. Ekkor mondá bátyjának: Ha csakugyan oly
kegyetlen akarsz lenni, hogy elveszed szemem világát: arra kérlek,
bátyám, vezess aztán egy feszűlet alá, hogy imádkozhassam és ott
meghalhassak. Gonosz bátyja ígérte ugyan, de nem vala szándéka megtenni
a mit ígére. Amint kiszúrta szemeit, elvezette azt egy akasztófa alá, s
ott hagyá magára.
A világtalan most buzgóan könyörge, és sokat. S ímhol repűl három holló
a világnak megannyi részeiről, s leszállott az akasztófára.
– Beszéljétek elő, mi történt nálatok; azután én is elbeszélem, mi
történt minálunk.
Egyik holló ezt felelé: A mi királyunk felette szomorú. Egy fája vala,
mely ezüst körtvéket terme; s a király a fát nagyon szerette mind
szépsége miatt, mind hogy körtvéi igen ízletesek voltak. Már hét
esztendeje, hogy a fa nem terem, s ezért ily szomorú a király.
– S senki sincs, a ki segítsen? kérdé az első holló.
– De igen, felele a második. A fa tövénél egy varangyék fúra lakást, az
szíjja magába a mi ezüstnek a fába kellene menni. Ha a varangyékot
kiásnák, megölnék, ismét oly gyümölcs teremne a fán mint egykor. De azt
csak huszonnégy gyémánt golyó ölheti meg, még pedig ha mind a huszonnégy
egyszerre lövetik rá.
A harmadik holló így szóla: A mi királyunk felette szomorú. Fia kiesett
az ablakon, s kiütötte mindkét szemét, s orvosai neki szemet csinálni
nem tudnak.
Akkor kérdé a második holló: S nincs senki hogy segítsen?
– De igen, felele a harmadik. Ezen akasztófa tövében egy fű nő; ha azt
rakják fel a király fiának, mingyárt látni fog.
Ekkor mondá az első holló: Rajtam a sor, s most én mondom el, nálunk mi
történik. A mi királyunk felette szomorú. Valamit talált, a mit meg nem
tud fejteni: egy üveg koporsót, s abban egy nagy szépségű leányt; a
leány napról-napra szebbé lesz és nagyobbá, de soha nem serkenhet fel.
Akkor kérdé a második holló: S nincs senki, ki segéljen?
– Nehezen, felele az első, mert a leány történetét senki nem tudja; s ha
volna is, még szomorúbb volna, hogy azt maga nem találta ki. Egy mód
volna segíteni a bajon, s az abban áll, hogy van egy fehér grifmadár,
annak farkából kellene szerzeni egy tollat. Az mindenre felel, a mit
tőle kérdenek. De a fehér grifmadár nem könnyen ád ki tollat a farkából,
s ki merne közel menni hozzá? – E szóra a három holló felröppene, s arra
felé szállott, a merre magának tetszett.
Amint a világtalan nem hallá őket többé szólani, ledőlt a földre, s
előveve egy fűvet a másika után, ahogy egyike vagy másika kezébe
akadott, s mindeniket rátette szemére. Ezt gondolá magában: Talán
ráakadok arra a sok között, melyet a hollók emlegettek. S ezzel együtt
ezt is gondolá: Ha fellelem azt a fűvet, egész életemben könyörűletes
leszek az eránt, a kit bajban fogok látni. Amint ezt gondolá el, egy
fűvet szakaszta ismét, rátette két szemére, s – látott! Akkor hálát ada
Istennek, hogy visszakapá szeme világát, s felkölt, hogy segítsen a
három királyon, kik felől a hollók beszélettek.
Legelőbb azt éré, a ki az ezüst körtve miatt szomorkodott. Egyenesen
méne az udvarhoz, s be kívána eresztetni.
Akkor rákiálta az őr: Ki vagy te? – Azt felelé hogy ő kertész.
– S mit keresel?
– Én ezüst körtvét akarok termeszteni.
– Másféle emberek is voltak itt már mint te vagy, és még sem tudtak. De
minthogy itt vagy egyszer, csak menj tehát!
Belépvén a palotába, mélyen meghajtotta magát, s így szóla a királyhoz:
Uram király! én ezüst körtvét akarok termeszteni. A király képe
felderűlt, s ekképen felele hozzá: Ha azt tudod, neked adom országom
felét. Ő pedig ezt válaszolá: Nékem ahhoz huszonnégy kapás kell s
huszonnégy katona; de ezeknek gyémánttal kell megtölteniek puskáikat.
– Az én testőreim mindig gyémánttal lőnek, mond a király.
A király egyet inte, s azonnal előállott huszonnégy katona, puskásan, és
huszonnégy napszámos, kapával. Közikbe vevék a deákot, s elmenének a
kertbe. Amint megállának a körtvefa mellett, úgy hagyá a deák, hogy a
huszonnégy napszámos kapálja fel a földet a fa tövében, valamíg egy nagy
békát lelnek; s akkor szökjenek félre a béka elől, mert az igen mérges.
A huszonnégy ember megtevé a mit a deák parancsola, s amint félnap
hányák a földet, ráakadtak a békára. Félreugrék előle minden, mert az
oly nagy volt mint egy disznó; ezüst pánczél vala egész testén, s tüzet
lihege. A huszonnégy katona pedig nem ijedt meg; felvonák sárkányaikat,
s amint a deák nekik ezt kiáltá: Lobbants! sült a puska, s a varangyék
felfordúlt, s messze elnyújtotta két lábát. A fa egyszerre virágzásnak
indúlt, s az ezüst körtve fürtösen függe gallyain. A király leszakaszta
egyet, és mivelhogy az igen jóízű vala, a deáknak adta fél országát, úgy
hogy az mingyárt fél királylyá leve. De a deák így szóla: Uram király,
nekem messze ám az útam; adj tehát nekem ebből három körtvét. A király a
három körtvét tulajdon kezével szakasztá le, s a deáknak adta. Az pedig
ment, felkeresni a két másik szomorkodó királyt.
A második az volt, a kinek megvakúlt a fia. A deák egyenesen ment az
udvarhoz, s bé akara eresztetni. Az őr rákiálta: Ki vagy te? Azt felelé
hogy ő doktor.
– S mit keresel?
– A herczeget akarom meggyógyítani.
– Másféle doctorok valának itt már mint te vagy, s mégsem boldogúltak.
Te sem fogsz.
Pajtása megszólala: Tudod hogy a király mit parancsolt: eresszünk hozzá
mindent, még ha czigány volna is, mihelyt doktornak mondja magát. Menj
be bátran!
A király a maga thrónusán űle, s igen szomorú volt. Mélyen meghajtá
magát a deák, s így szólott: Uram király, meg akarom gyógyítani fiadat.
– Jer hát, felele a király; ha meggyógyítod, tiéd az országom fele.
A király lelépegete thrónusáról, s maga vezette el őtet beteg
gyermekéhez. A deák elővevé a fűvet, melynek gyógyító erejét maga is
tapasztalá, rátette a herczeg szemére, s az tüstént látott. Azon a
király annyira megörűlt, hogy mingyárt neki adta fele országát, amint
megígérte vala, úgy hogy már két fél országai valának. De a deák így
szólott: Az én útam messze út ám! Maradjon nálad a félország, míg
visszafordúlok.
A király és a herczeg megígérék, hogy addig gondját viselik. Ő pedig
ment a harmadik királyhoz, a kit megölt a bú.
Amint a deák az udvar kapujához ére, a király fennt űlt a maga
thrónusán, s így szóla ministereihez: A kapu előtt egy fiatal ember űl,
s velem akar szólani, hozzátok elő. – A ministerek lemenének, ott
találták a deákot, s álmélkodának a király bölcseségén. Belépvén a deák,
a király inte ministereinek, s azok a királyt ott hagyák.
Amint a király és a deák magokban maradának, így szóla a király: Te
nekem azt akarod elmondani, hogy az üveg koporsóban fekvő leány kicsoda,
s mi történt vele. Menj, nézzed elébb.
A király megránta egy ezüst zsineget, felgörge a kárpit, s a deák
meglátá a leányt. Rettenetesen megtetszett neki a leány, mert az
rettenetesen szép vala, s a deák így szólott:
– Uram király! ne higyje felséged, hogy én okosabb vagyok felségednél;
nékem félannyira sem ér bölcseségem. De ha megígéri felséged, hogy ezt
nékem adja feleségűl, módot adok felségednek, hogy maga tudja meg
történetét, s kitalálja, mint kelljen életre hozni.
A király bámúlással hallá a deák okosságát, s ezt mondá neki: Légyen meg
a mit akarsz.
A deák egyet fordúlt, s ment, felkeresni a fehér grifmadarat.
A deák sok napokat tölte már útazásában, oly országokon végig, hol sem
ember, sem más állat nem lakott; de egyszerre nagy tombolást hallának
meg fülei. Tudni akarta, honnan jöhet a tombolás. Ment tehát éjjel
nappal, s a tombolás mindég mindég nagyobb leve. Amint a reggel
felhasadt, két hegy között látta magát. Azok harczolának egymással, azok
tomboltak úgy. Mint midőn két kakas szökdös egymás szemébe, vagy mint
midőn egyik kos a másikat öklelgeti, úgy szökdelt, úgy taszigálta
egymást a két hegy, s a mely út a fehér grifmadárhoz vive, a két
egymással harczoló hegy közt méne el. Akkoron mondá a deák: Kegyelmes
nagyságos Hegy uraimék, alázatosan kérem kelmeteket, légyenek csak annyi
kevés várakozással, míg itten keresztül mégyek.
Az egyik hegy kérdé: Hová akarsz menni?
A deák felele: A fehér grifmadárhoz.
Akkor a másik hegy: Jó, szaladj el hát közöttünk; de légy olyan jó, s
tudd meg a fehér grifmadártól, meddig kell még harczolgatnunk, s hozzd
el feleletét. Mindketten beléfáradánk a verekedésbe, s még sem lehet
megszünnünk.
– Szívesen megteszem, felele a deák. S a két hegy egész erővel erőlködék
nyugva maradhatni, de mindég tombolt állásában, míg a deák köztök
elsuhant. Alig vonta ki lábát, s a két hegy megint verekedett.
Megint sok nap ment a deák oly országokon, hol sem ember, sem más állat
nem vala, míg végre a Holttengerhez ért. Ezen által kell vala mennie, de
nem talála sem hajót, sem szálat; ellenben egy vén dadát láta meg egy
dióhajban. Ez vala az egyetlenegy hidas a Holttengeren. A vén dada
mindazt a ki általmenni akara a Holttengeren, kivetette a dióhajból,
hogy annak kínosan el kelle veszni.
A deák így szóla: Szép Tekintetes Asszonykám, kérem alázatosan, vigyen
által engem!
A szép tekintetes asszony felele: S hová akarsz menni?
– A fehér grifmadárhoz.
– Jó, áltviszlek; de ígérd meg, hogy nekem választ hozandasz, meddig
kell még itt révészkednem?
– Szívesen, felele a deák. – Ezzel belé űlt a dióhajba a szép vén dada
mellé, s három nap és három éjjel szüntelen menének, s úgy értek által a
Holttengeren.
S most a fehér grifmadár residentiájában vala. De a fejér grifmadár nem
vala otthon; csak gazdasszonyát találta.
Az nem tuda eléggé álmélkodni, midőn meglátá a deákot, mert nyolczvan
esztendeje vala már hogy itt lakott, a nélkül hogy embert látott volna.
– Mit akarsz nálunk? kérdé a deáktól.
– Egy tollat a fehér grifmadár farkából.
– Jaj neked, fiam! monda amaz; azért ugyan életeddel fogsz fizetni.
S most a deák: Nemzetes asszonyom, kérem szépen kigyelmedet, szánjon
meg; kérje a grifmadarat, hogy ne bántson. Imhol egy kis ajándékot
hoztam asszonyságodnak. – S e szókkal által adá neki a három ezüst
körtvét, a mit útjára az első búslakodó királytól hoza.
– Miként jutsz te e gyümölcshöz? kérdé az agg dada, s a deák elbeszélé
neki az egész történetet. Akkor mondá neki a gazdasszony: Meg sem
álmodhatd, mely kedves szolgálatot nyújtottál a fehér grifmadárnak;
aligha teljesítve nem lesz a mit kívánál.
Ki sem mondá jól a szót, midőn egyszerre kimondhatatlan zuhogást
hallának, mint a fergetegeké a legirtózatosb éjeken.
– Mi ez? kérdé a deák.
Az öreg felele: A fehér grifmadár jő; szárnyának mindenik mozdítása hét
mértföldre hozza végig. Bújj el hamar; ha meglát, egyszerre eltép.
A deák az ágy alá vonta magát; a gazdasszony pedig bevoná a kárpitokat,
hogy a deák ki ne látszassék. Alig tudta ezt megtenni, s íme a grifmadár
leereszkedék a felhők közzűl.
A fehér grifmadár igen kedvetlen vala, s búsan és hallgatva jára fel és
alá. Az öreg hozzá lépett, s e szókkal igyekszék felvidítani:
– Hát neked mi bajod?
A fehér grifmadár felele: Tudod hogy az én nagy ellenségem a varangyék,
hét esztendő olta már az ezüst körtvefa alá vette magát, s ott egy ezüst
pánczélt csinál magának. Ha kilencz esztendeig dolgozhatja pánczélját,
rajta nem eshetik seb, őtet senki meg nem győzheti, s az enyéimeket
iszonyú csapás várja. Én tudom, mint lehetne őtet megölni, de azt
mondanom senkinek nem szabad, sőt csak azt sem tudakoznom, ha él-e még,
és hogy mit csinál. A kilencz esztendő majd kitelik, s ez ejt ily nagy
gondokba. De mi ez? én emberhús-szagot érzek.
Az öreg neki ezt mondá: Éhes lehetsz ily hosszas repűlésedben. Nesze
gyümölcs! – s elébe tevé a három ezüst körtvét.
A fehér grifmadár egyszerre felvídúla, megszelídűle, s ezt mondotta: Az
ezüst körtve azt mutatja, hogy az én nagy ellenségem a varangyék ölve
van. Akárki tette azt, nekem mindég kedves leszen, s három kérdést
engedek neki.
Amint a deák ezt hallá, kibúva az ágy alól, nagy alázatossággal meghajtá
magát a fehér grifmadár előtt, s beszédét ígyen kezdette: Nagy
bölcseségű, tudományú Grifmadár, én, én öltem meg a varangyékot.
Minthogy tehát oly kegyes valál, megígérni hogy három kérdést
engedendesz, teljesítsd, könyörgök alázatosan, a mit ígérél. Először,
mondd el nekem, meddig fog még az az asszony a dióhajban révészkedni?
A fehér grifmadár: Egész életében; annak nincsen szabadúlás.
– Másodszor: meddig fog még a két hegy csatázgatni egymással?
– Míg egy embert magok közzé nem szorítanak s össze nem zúznak.
– Harmadik kérésem: engedd hogy farkadból kihúzhassak egy tollat, s
elvihessem.
A fehér grifmadár felele: Ha oly igen nagy nem volna szolgálatod melyet
nekem nyújtottál már a gondolatért is széllyeltépdelnélek. De
megígértem, s szavamat állom. Fogj meg egyet farkam tollából, s mikor a
gazdasszony ezt mondja: egy, kettő, három, rántsd ki hamar. – A fejér
grifmadár most kétlábával belécsimbalkozott két hegybe, s fejét a
folyamba hajtotta le. A vén gazdasszony elkezdé a számlálást: egy!
kettő! – három! s a toll a deák kezébe maradt. A fejér grifmadár a
szerint ordíta kínjában mint száz mennykövekkel terhes fergeteg; a két
hegyet porrá morzsolá, s kiitta a folyamot. Oly igen nagyok voltak
kínjai.
A vén gazdasszony felhozá a vacsorát. A fejér grifmadár sok túdós
dolgokat beszéle a vacsora felett, használatosokat a deáknak, s végre
fekünni menének.
Más nap reggel a fejér grifmadár ismét kirepűle, elnézni mi történik a
világon, a deák pedig útnak indúlt haza felé. A Holttenger mellett
megszólítá a vén dada: Hozsz-e nekem feleletet?
– Hozok, mondá; de elébb vígy keresztűl a vizen.
A vén dada általvivé, s a deák sebesen másza fel egy fára, s onnan
kiáltá a vén asszonynak: Te soha ki nem szabadúlsz; holtodiglan itt kell
maradnod.
Ezen a vén dada annyira megharaguvék, hogy belé veté magát a tengerbe, s
ott veszett. De a tenger nagy habokat löke ki magából, hogy a deák sok
mértföldekre nyakig jára a vizben.
Most a két birkozgató hegyhez ére el.
– Hozsz-e nekünk feleletet? kérdék ezek.
– Hozok, mondá; de csak akkor mondom el, mikor álteresztetek magatok
közt.
A két hegy erőt veve magán, s keresztűlereszté a deákot. Akkor ezt
kiáltá nekik: Míg valakit magatok közzé nem kaptok, s össze nem
roccsantjátok.
– Jaj! ordítá a két hegy, mikor lesz még az? – Megújított dühhel újra
elkezdék döngetni egymást.
Szerencsésen elére a búslakodó királyhoz, meghajtá magát előtte, áltadá
neki a fejér grifmadár farka tollát, s ezt mondá neki: Ez a toll magában
írja le valamit tudni ohajtasz, s így te vagy a legokosabb ember az
egész föld kerekségén.
A király erre így válaszola: Azt mingyárt meglátjuk. – Elzárkozott a
deákkal a maga titkos szobájába, s ezt mondá a tollnak: Beszéld elő, mi
az a mit én most tudni vágyok. Sokáig íra a toll, s azzal végig nyúlt a
tintatartón, hogy magát kipihenhesse. A király a deákkal az asztal mellé
űle le, s ezt olvasák: