Egyszer volt egy király. Annak egy királynéja volt. De nem voltak
gyermekeik. A királyné azon felette szomorkodott. Amint egyszer az
ablakban űlt és varrott, megszúrta tűjével az újját, s egy csöpp vére a
hóba csöppent. – Ah, mondá a királyné, ha lyányom volna, oly fejér mint
a hó, s oly piros mint a vér! Nem sokára azután gyermeke született: egy
leányka, s fejér és piros mint a hó és mint a vér, mire nézve Hóleánynak
neveztetett. De a királynénak meg kelle halni.
Hét esztendő múlva más királynét veve. Az mindég nézé magát a tűkörben,
mert felette szép volt, s sokat tarta szépsége felől. – Tűkör, így szóla
egykor, nem én vagyok-e a legszebb asszony a világon? – A tűkör így
felelt: Felséges királyné, te ugyan igen szép vagy, de a Hóleány
hétezerszerte szebb. – Ezen a királyné rettenetesen felharagudott, s
megparancsolta egy vadászának, hogy a leányt vigye ki az erdőbe s lőjje
agyon.
A vadász a leányt elvitte az erdők közzé, de agyon nem lőtte, mert az
igen igen szép volt.
– Menj innen édes lyánykám, mond a lyánynak, de messze, igen messze! itt
veszély lebeg feletted.
A leány ment, míg estve lett. Akkor egy viskóba ére, hol hét törpe
lakott. A hét törpe szívesen látá a leányt, s oly gondját viselék,
mintha saját lyányok volt volna.
A vadász kénytelen vala megcsalni a királynét. Egy szarvasborjút lőtt,
kimetszette nyelvét, s azt mondá a királynénak, hogy az a leány nyelve.
A királyné nagyon megörűlt.
A királyné megint nézé magát a tűkörben.
– Tűkör, tűkör, nem én vagyok-e legszebb asszony e világon? – Felséged
ugyan igen szép, de a Hóleány a hét törpénél hétezerszerte szebb.
Ezen a királyné nagyon megharagvék, parasztasszony-ruhába öltözött, egy
kosár méregbeáztatott almát víve karján, s elment a hét törpéhez az
erdőbe. A hét törpe közzűl egy sem vala a háznál; kimentek volt
dolgaikra. A királyné békopogtatott. A Hóleány megnyitá az ajtót; nem
ismere a királynéra, s azt hitte hogy valamely parasztasszony, ki
vásárra mégyen. A királyné megszólította a Hóleányt: Végy almát tőlem!
– Vennék, felele ez, de nincs pénzem.
Erre a királyné: Minthogy szépecske vagy, ingyen adok neked egyet. Ekkor
a legszebbet, de egyszersmind legmérgesebbet elővevé, ketté szelé, s a
Hóleánynak adá. A Hóleány alig nyele el egy szeletet belőle, s halva
feküdt. A királyné nagy örömmel távozott a viskótól.
A hét törpe halva lelé a Hóleányt, s nagyon szomorkodék hogy azt fel nem
ébresztheti. Üvegkoporsóba fekteték a Hóleányt, s kitették az erdőbe, s
az egyik mindég strázsálá. Uram király, úgy leléd őtet te is. Hogy te
azt egy nagy titkon vevéd meg a hét törpétől, nem szükség neked
mondanom; azt te tudod, s vége a Hóleány történetének. –
Király s deák nem kevéssé álmélkodának a történeten, s a deák
megszólala: Uram király, engedd, hogy a tollnak én is tegyek egy
kérdést. De a király ezt mondotta rá: Nem! tudom én mit akarsz kérdeni;
toll, felelj.
A toll felkölt a tintatartóról, s írt: – A Hóleány nem nyelte el az
almát; úgy tüstént megholt volna; szájában vagyon az még most is, s csak
szédűlésben vagyon. A deáknál van egy fű; az magához hozhatja.
A deáknak csak most juta eszébe hogy nála még a fű, mely őtet és a
király fiát meggyógyította. Végig voná azt a Hóleány szemén és száján, s
az megnyitá szemeit, kipökte az almaszeletet, s nem volt semmi baja.
A király elhíresztelé hogy ő nagy menyegzőt akar tartani, s meghítt reá
sok hatalmas királyokat, királynékat, a többek közt azt is, a ki a
Hóleányt megétette. A királyné nagy gonddal felczifrálta magát, megálla
a tűkör előtt, s ezt mondotta: Tűkör, tűkör, nem én vagyok-e a legszebb
asszony a világon?
– Felséged öregszeni kezd; már igen sok van, a ki még szebb. De legszebb
az egész világon a Hóleány, kinek menyegzőjére felséged is meg van híva.
Az hétezerszerte szebb mint a legszebbek egyetemben.
A királyné akkor nagyon megharagudott; összetörte a tűkröt, felűlt egy
felhőre, mert nagy varázs vala, elszállott a felhővel, s soha többet nem
látszatott.
De a deák és Hóleány menyegzőjén nem csak királyok és királynék, hanem
szegény emberek is jelenének meg nagy számban, kik ezektől segélyt
vártak. Amint a deák kijöve a templomból, s osztogatta alamizsnáját,
bátyja ötlött szemébe a koldusok között. Elvitte azt a palotába, s így
szólt hozzá: Emlékezel hogy kitoltad szemeimet, mert te már tiszttartó
valál, én pedig csak szegény deákocska? Én most király vagyok, te pedig
koldus.
– Szúrd ki hát szememet! kiáltá az vad kevélységgel.
– Nem, mondá a szelíd testvér; én neked megbocsátok, s sok pénz urává
teszlek, külömben nyomorúságban halnál meg.
– De beszéld elő elébb, mint levél te királylyá.
Amint az ifjabb azt neki elmondá, az idősebb felkölt, elment az
akasztófa alá, s várta hogy a hollók szálljanak le hozzá is. Ezt gondolá
magában: Ha az öcsém a hollók által király leve, én császár lehetek,
mert én több vagyok mint ő. Akkor ismét kiszúrom szemeit. Oly kaján
lelkű vala ő, hogy az öccse jósága nem ellágyította, hanem még nagyobb
gonoszságra ingerlette.
Sokáig várakozott az akasztófa alatt, igen sokáig. Végre előszállott a
három holló.
Az egyik így kezdé a beszédet a két más társával: Tudjátok, hogy
bennünket egy deák kihallgata, s hogy a három királynak elverte
bánatját?
A második így felelt: Tudjuk; ezután jobban kell vigyáznunk, hogy ki ne
hallgassanak megint.
S a harmadik: Nézzétek, itt leseget utánunk ismét egy, még pedig egy
megátalkodott, gonosz lelkű.
– Álljunk neki mind a hárman, s csipdessük addig, míg el nem vesz! –
kiáltának most, s neki-álltanak, összecsipdesék, míg egy íze sem marada
épségben.
A deákot és a Hóleányt az egész világ szerette. – Élnek-e még, nem
tudhatjuk; de méltók voltak hogy éljenek örökkön és örökké.