Lángoló szemekkel tekinte Oroszlánkőnek kevély ura várának fokairól az
út felé, mely, lecsavarodva a hegyoldalon, végig futja a keskeny
völgyet, s Trencsénnek tartva, mindenhol a Vág partjain, lakosoktól
hemzsegő lapályokba ér. Épen most szöktete ki a várból egy deli termetű
ifju, s kedvére ereszté délczeg lovát, élte vídám érzetében. – Hah!
kiálta a vár ura, vadon kaczagván, s int egyik cselédjének, hogy
gyermekét, Emelkát, szólítsa elő.
Ahogyan fekete felhők közzűl a szerelem szép csillaga mosolyg alá, úgy
lépe a leány atyja elébe. Ez őt némán viszi márványfolyosójára, s:
Látod-e azt – kérdé – a ki amott nyargal, s rá ismersz-e?
– Igenis, atyám, felele ez, elfogott szívvel s háborgó érzések közt; az
Gyula, a te udvarnokod.
– Kit utolszor látsz! dörgé az öreg.
A leányt elhagyák érzései, szemeit homály vonta be, s eszmélet nélkül
süllyede a mélybe, ha atyjának izmos karja el nem rántá. Visszavezeté
szobájába, s áltadá komornái gondjainak.
Gyula azonban vígan ügete, nem gyanítva mit végzett a haragos. Útja, így
vélé, a Templomvitézinek pöstyéni hospítiumokban végét éri, mert egy
levél vala nála a priorhoz, oly hagyással, hogy azt titkon adja meg.
Vágyott urának megtenni a kedves szolgálatot, s titkos küldetését
bízodalma jeleként tekintette. – Újabb fényben derűlének rá,
szerelmesre, jövendőjének aranyálmai; – mert melyik olvasóm nem gyanítja
már, hogy Gyula és Emelka szeretik egymást?
A nap hanyatlása felé megállott az erdőben, nem messze már a conventtől,
s várta az elsötétedést, mert senkitől nem látva akart menni a priorhoz.
A nap egyike vala a Május legszebbjeinek. Az esthajnal arany bíbora, az
égibolt fellegtelen kékje, a fülemilék mély érzésű jajai, a fák, a
bokrok, a mezők virágainak kedves illatozása, a gallyak szerelemlehellő
suhogása: mind ez oly lágyan, oly eltelve találá szívét; az egész
világot kebléhez szerette volna szorítani. De most a harangok bús
kongása, közelebb és távolyabb, a csillagok nevekedő tüze, a munkás élet
egyszeri eltűnése, emlékezteték, hogy ideje lesz indúlni. Méne a Vág
partján, dobogó bátor lélekkel, mintha gyanítaná hogy itt valami várja.
S íme feltűnt előtte a monostor, komolyan és hidegen, ahogy olykor az
élet szokott a szerelemben lángoló szívnek.
Jelt ada, ahogyan meg vala tanítva rá. A serviens felnyitá a vasajtót,
mely csendesen fordúla meg sarkán, s ezt kérdé lassú szózattal:
Szerzetünktől?
– Nem, felele Gyula; Oroszlánkő urától, a priorhoz.
– Jó; utánam tehát!
Doboga lépéseiktől a folyosó, midőn azon végig menének, s most egy kerek
grádicson lépegettek felfelé. A serviens megálla az első ajtónál, s
hármat kopoga, lassú hamar ütéssel. Egy szózat felele belőlről: Magam
vagyok. – A serviens inte Gyulának, s megnyitá előtte az ajtót, s eltűnt
a sötét folyosón.
Egy régi szelésű karszékben űle a prior, lámpája bágyadt fénye mellett,
mintegy élet nélkül, s úgy néze ki mint a sírkövek márványszobra. Az
ifju közelébb jöve, s a megőszűlt, összegörbedett prior rámereszté
szemeit. Gondosabban elnézvén a mécs gyenge világánál az ismeretlent,
tenyerét végig voná kopasz homlokán, mint azok szokták, kik valamely rég
elmúltat akarnak emlékökbe visszahozni.
Az ifju áltadá levelét, s a prior, mindég némán még, felbontá azt, s
megolvasta. Arcza mindinkább elborúlt, s szeme a levélbe látszék tapadva
lenni. Oly csendes vala minden, hogy Gyula tulajdon szíve ütéseit
olvashatta volna.
Sokára megszólala a prior: Neved?
– Fejérhegyi Gyula.
– Szüléid?
– Fejérhegyi Gyéza és Lorándi Eszter; de már nem élnek.
– Láttasd gyűrűdet.
– Utolsó adománya elhaló anyámnak.
A prior halvány arczát gyenge pirosság futá végig. – Inte neki, űlne le,
s így szóla: Elődöm hirtelen hívatott másfelé, s nem marada ideje hírt
adni Oroszlánkő urának a változás felől; hozzá szól a levél. Halljad mit
ír: „Vesztet levelem vivőjének, bizonyos vesztet! felejti, hogy neki
nincs oly fényes születése mint leányomnak, és mégis meri szeretni.
Vesztet! de titokban!“
– S szerelem nézi-e a születés egyenlőségét? – kiáltá az ifju.
– Hallgass! felele a prior; parancsom van a Rendtől, hogy teljesítsem
valamit urad kívánni fog – Gyula lángolva szökött fel űléséről; – de
téged, kedves ifju, nem bánthatlak. Jer, esküdd, hogy a mit tőlem
hallani fogsz, örök titokban tartod.
Az ifju teljesíté akaratát.
Szelíd hanggal, melyben a szív régóta rejtegetett lángjai a
leggyengédedebb ömlöngésekben rezgének, mondá a prior: „Menned kell, és
még ez éjszaka! Croatiába küldelek, mesterünkhöz, egy levéllel. Más vala
kirendelve ez útra, de te viszed. Viseld eszesen magadat, s dolgaidat
bízzad az égre. Ha minden elhagyand, én leszek védelmed.
– S miként érdemlem én ennyi részvétedet? kérdé az ifju mélyen
megilletve.
– Régen elmúlt időkre emlékeztetsz! felele a prior; ellágyúlva érzem
szívemet. Tol valami, kimondanom neked, a mi még mindég él keblemben, de
ajakimról soha el nem lebbene. Halljad tehát: Kétszer köszönhetd
anyádnak éltedet. Én őtet az ifjuság egész hevével szerettem, szeretem
még ma is, mint vezércsillagomat a sötét éjben. Gyakran látám atyja
várában; de látta atyád is, s szerette, mint én. Ki ne szerette volna?
De mit beszéljem neked szívem kínjait? Nem tűrhetém a habozást, azt az
örök reményt és örök csüggedelmet; egy vetéssel vágyék látni, koczkám
mit adand. Mentem atyádhoz, kijelenteni neki vágyamat. Fegyverneke
előtalála. Épen jókor! ezt kiáltá rám; a vár tele van örömmel; Esztike
most eskettetik Fejérhegyihez. – Gyűrűdet, mely újjodon van, a
fegyverneknek adám, vinné ajándékúl a menyasszonynak; megrántám paripám
fékét, s mentem, merre lovam vitt. A Templáriusok közzé állottam.
Anyádat tőlem a papi áldás, engem tőle a felesküvés zárának el. S ím
egyszer valamely lovancz jelene meg hospítiumunkban, hol valék. Sok
egyet s mást beszéle, mire nem is ügyelék; de midőn anyád felől kezde
szólani, felrezzene szívem. Beszélé, mely fénynyel méne véghez az
esketés; hogy a menyasszony mely szomorú vala menyegzője napján; hogy
csak a magzati tisztelet fogadtatá el vele férje jobját. Minden szava
gyilkos döfés vala szívemnek. Törvényűl tevém magamnak, hogy felőle
semmi hírt ne tudakozzak, s azt történetből sem hallék. Felsőbbjeim a
keletre küldének, megvívni hitünk elleneivel. Küzdéseimben kerestem a
halált, de fel nem találtam. Kevés hete hogy onnan visszajövék, hogy itt
vagyok, s érted örvendek hogy a szaraczének le nem vágának, mert így
megmenthetém életedet. De íme lecsorgott a homokóra; a csillagok tüzei
bágyadoznak; int az idő. Menj; kísérjen védangyalod! És ha majd
gyötrelmid közt roskadozol, s azt hiszed hogy már oda vagy, hogy nincs
többé szabadúlás; jusson eszedbe hogy én is roskadoztam, s Isten
megtarta.
Az ifju aléltan dőlt a pap karjai közzé. Az csengete, s belépett a
serviens. Gyula tántorogva méne ki szobájából, felszökelle lovára, nem
értve, nem tudva, vele mi történik. Szorúlt szívvel pillanta az felé,
hol Oroszlánkő kevélyen kél ki az alantabb hegyek sorából, s szíve
rettenetes gyötrelmek közt hánykolódott, midőn lovát az ismért útról
kénytelen volt elfordítani az újra, a nemismertre.
Oroszlánkőn azonban minden nagy csendben vala. Emelka alig tére magához
ájulásából, midőn a pöstyéni priortól hír jöve, hogy az udvarnok, haza
felé térvén tőlök, a Vág árjaiba fúlt.
Emelka veszélyes betegségbe esék, egyetlen csemetéje a régi gazdag
háznak! A kemény atya keblét rettegések rázkodtaták. Egy szerzetes
hívatott hozzá segédűl, ki érte a gyógyításhoz. Az visszahozá az életre,
de nem olthatá el kínjait. Látszatólag hervadozott a szép virágszál.
A nyár eltűnt, érkezék és el is szállott az ősz, s a tél egész
sanyarúságában álla be. A báró rengetegei közt tölté idejét, s űzögette
a vadkanokat, s olykor Temetvényt is, hol, amint gyanítani lehete, nem
kis dolgokat forralgatott a hely urával. S midőn így Oroszlánkőn
csendesség vala, midőn a hó sűrű pillékben hullongott, s a homály
szétterjengeté borzasztó szárnyait, s a néma hallgatást egyedül a
fagytól meredező sas vijongásai s a várbeli őrök éjjeli kiáltozása
szaggaták meg: Emelka előszólítá dajkáját. Perczege szenelőjében a tűz,
s a kisasszony eldőle párnáin, Gunda pedig ki nem fáradhatva beszélé a
mit még gyermekkorában Argírus és Stilfrid felől hallott; s hogy a
magyar nép mint jöve ki Ázsiából; hogy Svatoplug tót herczeggel mint
bánának; hogy dicső királyunk szent István és az ő térítői mely csudákat
tevének; s mikor ezeken általesett, hogy a szenvedő szerelmet mely
jutalom várja, s mely büntetés a hitszegőt; hogy sírjaikból a lelkek is
kikelnek, megbosszúlni az elárúlt, megcsalt szerelmet; és hogy a kik ez
életben egymástól eltépetnek, halálok után fognak egyesűlni.
Emelka, minden historiái között azt szereté leginkább, a mit neki a
dajka a Vilik felől beszéle. Azt Gunda mindég e szókon kezdé:
Vilinek, édes gyermekem, az oly leányt hívják, ki mátkakorában hal el. A
Vilik szűnet nélkül járnak-kelnek, megállanak éjfélkor a keresztútakon,
s ott tartják tánczaikat. Ha férfit kapnak elő, addig tánczolnak vele,
míg az is elhal, s az osztán a legifjabb Vili mátkájává lesz, ki ily
legény által jut nyúgalmára; mert míg ilyet nem talál, szüntelenűl
borongolnia kell. Így jára nekem is egy ifjabb leánytestvérem. Hányszor
nem láttam szegényt a hold szelíd világában! – S elbeszélé az olvadozó
Emelkának, hogy az mint szerette vala mátkáját, mit nem szenvedett
érette, s mint hala meg keserves kínjai között. Emelka a tündérvilág
regéiben szereté felejteni földi életének nehéz súlyait.
Közelíte a tavasz, s a báró, amint egy nap Temetvényből jöve, kimondá
leányának hogy ő menyasszony, és hogy Temetvényi a mátkája. Emelka
ismeré atyja hajthatatlan akaratát, s nem szólva méne ki. A kemény öreg
kedvtelve néze ki a Vág völgyére. – Itt, és jobra s balra, meg’ túl a
hegyeken, én vagyok az úr! én és a vőm! – mondá magában. – Emelka mély
szenvedései közt felkiálta az egekre, s kérése meghallgattatott. Színe
mind halaványabb leve, ajka klárizsai eltűnének, szemének kékje elalvék,
hajai, feketék mint a holló, gyűrűzetek nélkül lapúlának el karján és
keblén, mintha oda a halál terítette volna ki gyászleplét. Elhala. –
Atyám! – ez vala utolsó nyögte – megbocsátom hogy Gyulát kitépéd
keblemből! – S ennek csontjaiban megrendűlt a velő. S amint koporsója
bészegezteték, leviteté azt erdejébe, egy barlang mellé, s ott temetteté
el. Maga a barlangba kele lakni, és soha többé szó nem jöve ki ajakin.
Szokatlan sebességgel hata el a hír kereskedők által Croatiába is, hogy
Oroszlánkő pusztán áll. Gyula a hírre sietett hona felé. – Életem nem
hasonló-e a virághoz – úgy sohajta – mely legszebb tavaszában tapostatik
el? Ám legyen! De hulladozzanak tehát hervadt levelei, hol boldogságom
sorvadozik. Ha az öreg meg nem engedi hogy együtt őrizzem vele a kedves
Emelka fekvőhelyét, öljön meg; én onnan nem távozom!
Estve ére Oroszlánkő alá, eltikkadva hosszú útjában. Leírhatatlan rezgés
voná a mélytitkú erdő belsőjébe. Zörgés vevé körűl, mint az ősz
lombjaié, midőn szelek kevergetik; szaggatott hangok csapdosák füleit,
mint a gyászoló fülmilék jajai; gyöngéd csillám, hasonló a
fénybogáréhoz, szikrázgatott a sötétben; a hold tele karimában lépe ki
felhői közzűl; a torony órája éjfélt vere, s Gyula a keresztúton állott,
körűlfogva Viliktől. Szelíden emelkedének szózatjaik; szomorgó ének,
eltelve a szív vágyainak bánatával, eltelve ki nem elégített
szerelemmel, folyt ajakiról. S a táncz mindég sebesb leve; a mátkagyűrűk
és a rozmarínkoszorúk ki-kitetszettek; folytak hajfürtjeik, mint a
foszló köd. Az egyik Gyulához közelíte, s karon kapá. Ez rápillant az
árnyékra, rá ismér, s nevén kiáltja: Emelka! Szemébe pillant a leánynak,
s pillantása megmered. Mellyére szorítja a leány, s az ifjú mellye nem
vér többé; megcsókolva, s halva van.
Az öreg másnap kijöve barlangjából, hogy a völgybe szálljon alá, s egy
rózsatőnél lelé a holt ifjat. Rá ismere szerencsétlen udvarnokára.
Irgalom Istene, bocsásd meg vétkemet! így kiálta fel. Ekkor vállára
emelé a testet, s lyánya mellé temetteté.
Sokszor jelenének meg álmainak lyánya s veje, ragyogva mint két
hajnalcsillagok, s bocsánatot lövelének rá, s vígasztalást fájdalmiban.