Zúgnak a harangok, s a király megy;
Együtt mégyen vele a cardinális,
És utánok a sok nép, tolongva.
A jó István tetemit akarják
Kiemelni sírjából, ki széllyel
Űzé a pogányság babonáját,
S a helyett a hon három hegyére
Kiszögzé nekünk a szent keresztet.
István a szent, márványsírban fekszik,
S a király jön, s véle a cardinális,
Úgy elsők hűségben, tisztaságban,
Mint méltóságokban, mindenek közt.
Megfogják a sírfedőt erővel,
Ah, de az nem enged erejöknek.
A király keblébe rettegés száll,
A Legátus sápad, felzajg a nép,
Suttogások esnek mindenszerte.
Álljon tíz erős legény elő! int
A király most; s ím a tíz vitéz már
A fedő kövét markába fogja.
Mind hijába! széllyeldőledeznek;
Kótisok törik, vésőjök pattog,
S felsikolt a nép nagy félelemben.
S most a cardinális, felderűlve
Hosszas hallgatása gondjai közzűl:
„Nincs erő a karban, mely felűlről
Nem kap gyámolt és segélyt,“ ezt mondja;
„Szenthez ártatlannak kell csak nyúlni.
Szóljatok, kit ismertek tisztának,
S állítsátok tüstént itt előmbe.“
Mint midőn sötét felhői közzűl
Áttör a nap éltető sugára,
S nyugtot ígér a nagy vész helyébe;
Úgy derűlt föl réműltéből a nép,
S Hedviget sikoltja minden ajk most.
Jő a szűz, fejét körűllebegve
Szög hajától, mint a Szenteken fut
Széllyel a szent fény, nyugalmas tűzben.
Kék szemében a menny tiszta fényét
Látnád bájjal visszasúgározni,
S termetében karcsú, mint a líljom.
Látja jődögélni szent szemér’mmel
Őt a cardinál, s nevén kiáltja,
Tisztelettel tér előtte félre
A toldúlt csoport, s nem érti, mit kell
Félelem s remény közt itten várni.
S a szép Hedvig már a sír előtt áll,
S égi súgár fogja el a sírt, a lyányt;
És a templom öblét hullámozva
Illat tölti bé, mint a rózsáké.
Kedves éltet él a szűz, Istennek,
De megnyitni a sírt, az múlja erőjét.
Ekkor a király: „Oh Isten, mely bűn
Fekszik rajtunk, hogy kizársz kegyedből!
Hagyj titokba látnunk, és taníts meg,
Mint mossuk le rólunk a nagy vétket.“ –
Ezt mondván, kimégyen rendelése,
Három nap’ hogy minden bőjtöt tartson,
S mint vizet s kenyért, ne illessen mást.
Elmúlt a három nap; toldúl a nép
Minden a királylyal a templomba;
S Charitász apáczát a nagyoltár
Zsámolyán találjak térdepelve.
Három nappalt s három éjet töltött
A szent szűz a templomban könyörgve,
S arcza fénylett, mint a Seraphimé,
A midőn urától földre száll le.
S így szól a királyhoz: A szent helyre
Te hijába lépsz, s a nagy megholtat
Nem fogod sírjából kiemelni;
Mert nem egyez tetted és beszéded.
Ezt mondod naponként: „Vétkeinket
Úgy bocsásd meg nékünk, mint mi azoknak,
A kik ellenünk rosszat tevének!“
S fogva tartod Salamont; s a Szentnek
Csontjait hihetd-e illethetni?
Menj, s ereszd őt; s akkor lépj ez helyre!
Ezt jelenté nékem három éjjel
Álma közt az Úr, hogy néked mondjam.“ –
„Oh nagy Isten! monda László mostan,
Mely megfoghatatlan végezésed!
Vétkemet bocsásd meg, mint én néki!“ –
És most, a nádor felé fordúlván:
„Menj, én hivem, siess Visegrádra,
Szedd le lánczait, s ereszszed őtet;
Amit egyszer bíra, bírja most is.“
És amint kiment szájából a szó,
Önmagában nyílt meg a fedél, és
Víg sikoltás tölt el a templomban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –