Hév vala a déli nap, midőn Esztergomból egy pár szarándok, egyik férfi,
a másika nő, a Duna mellett emelkedő hegyek közt ballagdála, s
Visegrádnál megérkezék.
– Hová igyekeztek? – kiálta rájok Oktár, egy ifjú vitéz, ki maga is a
királyi folyam szélén sétálgatott.
– A szarándok felele: Budára igyekszünk. Szinte honunkig hatott a hír,
hogy István király a szentek sorába iratott, és hogy kiemeltetnek a
földből hamvai. Az ország déli aljából ez innep miatt jövénk fel.
– Szóljatok itt be tehát, mondá nekik az ifjú vitéz; – ha délután
megindúltok, Budán lehettek éjszakára. – Bé nem várván feleletöket, az
ifjú megfordúla a hegyek felé, s a két szarándok követé lépteit.
Amint az hegy ormára felérének, így szóla az ifjú vitéz: Tekintsek itt
körül; ennél nem igen találtok szebb kilátást.
A leány szemeibe könny szökött, oly hatalommal ragadta meg a táj
szépsége. Midőn a szerelmes vágyódva pillant kedvese lakjához, kihez
siet, a Duna úgy pilloga fel néhány helyt a hegyek nyílásai közűl, míg
elvégre nyúgalmas dicsőségében futa tovább. A tiszta habokból ragyogtak
a hegyek, zöldlombú erdeikkel, s Visegrád, kevélykedve bástyáiban, mint
egy tűkörből. Ezzel áltellenben pillong ide Nógrád, elmohosúlt falaival,
vértársa a fent Visegrádnak, elszánva, hogy ezzel együtt áll, hogy ezzel
együtt vesz.
A tovább siető folyam felé fordítván tekintetét, így szóla a szarándok:
Én is ama téren állottam oda által, midőn a két herczeg megmérkezett
Salamonnal. De azóta itt nagy változások történtek. Hol ama tulsó
hegysor megszakad, akkoron csak erdő állott, s most ott várost lát
szemem. Miként van az?
– S nem tudnád? – kérdé Oktár. Azt nektek én fogom megmagyarázni; addig
vegyétek, a mit szívességgel rakatok fel előtökbe. – Cselédek jöttek,
mentek, s megteríték asztalát a vár egyik fokán. S míg a két vendég
ebédle, ezt beszélé az ifjú vitéz:
– Midőn a két herczeg és a király itt fekvének a magok táborokkal, Gyéza
és László egy nap végigjárák az erdőt, talán hogy megismerkedjenek a
hely fekvésével. Akkor egy remetére akadtak, kinek Vácz vala neve. S ez
így szólott az idősb herczeghez: Üdv tenéked, Gyéza! Két angyalt látok
lebegni fölötted; egyike koronát tart, a másika pálmaágat. Győzni fogsz,
s királynak ismértetel.
Gyéza mondá: Én koronát nem vágyok; de ha kedvezni fog az ég az igaz
ügynek, úgy itt egyház álljon és püspökilak. – S amint megnyerék a
győzedelmet, az erdőbe méne megint az övéivel, s kereste a helyt, hol a
remetével összetalálkozott, de harmadnapig is mindig haszontalan. S ím
az egyik estve csillámló türökkel szalada végig a táboron egy szarvas.
Gyéza utána iramodék, utána hívei is. A szarvas halkkal baktata szinte a
fenyérig. Egy pogány vallású kún vitéz rálöve, de a szarvas eltűnt.
Gyéza fogadást tőn, hogy ott fog állani az egyház, ahol a szarvas
eltűnt, a püspökilakkal együtt, s a várost a neki győzelmet ígérő
remetéről Vácznak nevezé. Ez az, melyet itt látsz. A kún vitéz, ki a
szarvasra rálöve, én vagyok. A váczi püspök téríte meg; Gyéza lőn
keresztatyám, s engem teve e vár őrjévé.
S a szarándok most: Ahogy te vagy Gyézához kötelezve, úgy vagyok én
Lászlóhoz. Hallhatád, hogy midőn a herczegek még egyességben éltek a
királylyal, a kúnok pusztítva jöttek ez országba. Én is őközöttök valék.
Sokat rablánk, s én egy leányt is, a váradi püspök gyermekét; oly
szépet, hogy messze földön nem volt mása, s oly jót, a milyen szép vala.
Az asszony elfordítá fejét, s a szarándok folytatá a beszédet: Nem
dícsérlek többé; vendéglőnk lát, s valónak leli szavamat. Szerettem
őtet, mint még ma, határ nélkül. Visszatérvén hazánk felé, a Meszes
hegyei közt a királyra s a két herczegre ötlöttünk. Akkor kezdődék véres
ütközetök. Salamon vakmerő bátorsággal méne egyenesen a bérczeknek, hol
mi feküdtünk. Az okosabb Gyéza megkerűlé táborunkat, László pedig
dühödten küzdött, mint egy oroszlán. Mi kúnok meg valánk verve. Én
lovamra kapám fel hölgyemet, s szaladtam. De László ráismere a lyányra,
s ámbár nehéz sebet kapott, utánam szárnyala. Csak egy nyillövetnyi tér
vala köztem és közötte, de nem ére utól. Ezt kiáltá reánk: Leány,
emlékezzél atyádra!
– Ah! – így ugrata társa szavai közé itt a hölgy – úgy hittem, hogy
tiszteletes atyám előttem áll fehér hajaival. Szeretve terjesztém ki
felé karjaimat.
– Hölgyem lesíklott a lóról – folytatá megszakasztott szavait a
szarándok, s én utána. László utólért, s keresztül akara verni
láncsájával; de a leány előmbe vetette magát: Engem ölj meg, mert
szeretem őtet, s nem akarok élni nélküle. László lesüllyeszté láncsáját.
Én a lyányt a táborba kísértem. Atyja buzdításai, a herczeg példája, a
jobb erkölcs, mit itten láték, s a leány szerelme, egyesűlt erővel
hatának rám, s nem sokára azután felvevém a keresztséget. Azólta boldog
elvonúlásban élünk, s nem tudjuk, kivülünk mi történik. Csak néha hat
valamely hír hozzánk, mint az, a mely bennünket most ez útra indított. –
Isten veled, vitéz férfiú; a szerint vendéglél meg bennünket, mint
magyarhoz illik. Köszönjük a jóltartást. De ereszsz; lángol szívem
királyi fényében látni meg a derék Lászlót.
– Egy darabig elkísérlek – mondá a várnagy.
A szép szarándokhölgy még egy pillantást vete a gyönyörű tájra, s a
kettővel lépdele le a hegyen.
A hegy lábainál ének hatá meg fülöket. A hölgy megálla, s tisztán
értheté a dalt.