III.

Gyéza öccsével Lászlóval s sógorával Ottó morvai herczeggel, egyesíté

erejét, s a sereg Czinkotánál állott. Salamon Rákoson szálla meg. A két

tábort a mogyoródi tető választá el egymástól. A király sergében nagy

mozgás volt. Vezérei: Víd ispán és Ernyei, s frigyesei Szventibáld és

Markárd összegyűltek a király sátorában, s tanácsot tartottak.

Lángoló tüzök, nagy számok s hadaik vitézsége arra buzdíták, hogy más

nap verekedjenek meg. Víd ispánnak tetszék a nép lángolása, s

felkiáltott: Ha meglátják mennyin vagyunk, elrettenve szaladnak meg. Nem

régen verénk meg őket; vezéreik elhúllottak; hadok remeg nevünktől. Most

aratókat gyűjtött maga mellé; azokat egyszerre elnyeljük. A csehek hadd

nézzék nyugva, mi történik; én a bácsiakkal nekik megfelelek.

Ernyei ispánnak könnyek csorgának alá őszűlt szakálába. A király látta

azt, s megszólítá: Honnan ez az elbúsúlás, öreg vitéz? Te a herczeg felé

hajlasz, és csak színből tartasz velem.

Ernyei felelt: Nem, király; de fáj nekem, hogy te a két herczeggel,

atyád testvére fiaival, harczolsz, és hogy a két hadban atyja a

gyermekét, s a gyermek az atyját, testvér a testvért, magyar a magyart

öldösi. S ekkor Vídhez fordúlván: Te dicséred urunknak e szándékát, s

azt mondod, hogy a herczegek aratókat, kaszásokat gyüjtöttek fel magok

mellé. De lásd, a mit ezer kaszás levága, tízezer kéz sem győzi

felvillázni, s Isten segédje nélkül senki sem számlálja meg, mit

dolgoztanak. Nekünk tisztünk meghalni urunkkal, de jobb volna más

tanácsra térnünk.

El vala végezve, hogy másnap megvínak. A vitézek álom nélkül tölték az

éjt, mindenike lováról gondoskodék, s azt féken tartotta.

A két herczeg táborában csendesen vala minden; vitézeik aludtak. Magok

egy levelesszínben feküdtek le. Annak közepében egy kémény nyúl vala ki,

s ez alatt lassú lángban ége a tűz; egy magyar vitéz vígyázott, hogy el

ne aludjon; s midőn a hasábok elégtek, új fát rakott a tűzre. László

herczeg egyszerre szökék fel álmából. – Bátyám, sógorom – ugymond –

kardot, paizst hamar! egy álom int; jő az ellenség. – A kettő hirtelen

ugrott fel a földről, s körülövedzé magát. Századosaik, tizedeseik

végigjárák az elszunnyadtak sorait, s kevés pillanatok alatt mindenki

lován ült. – Paripád készen áll, mondá Gyézának egy vitéz, s a herczeg

ment. László és Ottó még a színben maradtanak. László leborúlt a földre,

s fogadást tőn, hogy ha az Isten a bátyjának adandja a győzedelmet, ott

ahol csatáikat tartják, kápolnát fog szent Mártonnak építeni, s ezzel

hada elé nyargala. S amint hadi örömében végignyargalá a sorokat,

dárdájával történetből meg talála ütni egy bokrot. Egy evet felkapa

dárdájára, végigszaladott annak nyelén, s kebelébe szökött alá, s ottan

elrejtezett. Az övéi víg kiáltozásra fakadának; a jelenség jósolatúl

vala nekik, hogy övék lesz a győzedelem.

A király hada kitűnék a tetőkről. Ernyei ispán monda Vidhez: Csudálnám,

ha ezek szaladnának, meglátván bennünket. Hátok megett a Duna; győzni

akarnak vagy veszni.

S mint a vita kezdődék, köd szálla a földre, csak tompa

fegyvercsörtetés, a győzők örvendései, s a sebhedtek és haldoklók

ordítása költ fel a homály közűl. S mint a köd tisztúlt, meg vala nyerve

a tusa; Salamonnak hadai le valának terítve, maga futott, egyedül a

vitéz Opus Bátortól kísérve. Egy szegény csolnakban hajtott által a

Dunán, Szigetfőnél, s Soprony felé tartott.

Azalatt, míg Gyéza az elfogott Szventibáldot és Markárd markgrófot azon

ígéret mellett ereszté szabadon, hogy többet ellene fel nem kelnek,

László végigjárá a vérrel ázott csatamezőt, hogy a sebhedtekről

gondoskodhassék. Halva lelé Ernyei ispánt. E látásra leszökék lováról,

megölelte a holtat, s ezt mondá: Ernyei! béke barátja! kesergem

vesztedet, mintha testvérem volnál; mert szíved és elméd békére hajolt.

Felemelé a holt testet, s meghagyta vitézeinek, hogy takarítsák el

tisztesen. Tovább haladván, egy csoport embert talála elő, kik a Víd

testével foglalatoskodának. Ezek testvéreiket, barátjaikat kesergék, kik

elhullottanak; s szidák ezt, mint had gyúlasztóját; s egyike, épen midőn

közéjek érkezék László, egy marok port e szókkal vága szeme közé: Szemed

sohasem tuda eltelni birtokoddal és fényeddel, s íme most egy marok

porral telik el. – László megállítá őtet, s így szóla az

elkeseredtekhez: Szánlak, megholt! ámbár mindég ellenségünk valál. Miért

nem maradál életben, hogy megtérj vétkedből, s a háborgást csendesítsd

közöttünk. Ime szived’, mely Gyézának birtokára vágyott, egy kopja verte

keresztül, s fejedet, mely koronát akara viselni, kard szelte ketté!

László ezt is eltemetni parancsolá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Magyar regék, mondák és népmesék · 第 23 / 74 题