Gyéza öccsével Lászlóval s sógorával Ottó morvai herczeggel, egyesíté
erejét, s a sereg Czinkotánál állott. Salamon Rákoson szálla meg. A két
tábort a mogyoródi tető választá el egymástól. A király sergében nagy
mozgás volt. Vezérei: Víd ispán és Ernyei, s frigyesei Szventibáld és
Markárd összegyűltek a király sátorában, s tanácsot tartottak.
Lángoló tüzök, nagy számok s hadaik vitézsége arra buzdíták, hogy más
nap verekedjenek meg. Víd ispánnak tetszék a nép lángolása, s
felkiáltott: Ha meglátják mennyin vagyunk, elrettenve szaladnak meg. Nem
régen verénk meg őket; vezéreik elhúllottak; hadok remeg nevünktől. Most
aratókat gyűjtött maga mellé; azokat egyszerre elnyeljük. A csehek hadd
nézzék nyugva, mi történik; én a bácsiakkal nekik megfelelek.
Ernyei ispánnak könnyek csorgának alá őszűlt szakálába. A király látta
azt, s megszólítá: Honnan ez az elbúsúlás, öreg vitéz? Te a herczeg felé
hajlasz, és csak színből tartasz velem.
Ernyei felelt: Nem, király; de fáj nekem, hogy te a két herczeggel,
atyád testvére fiaival, harczolsz, és hogy a két hadban atyja a
gyermekét, s a gyermek az atyját, testvér a testvért, magyar a magyart
öldösi. S ekkor Vídhez fordúlván: Te dicséred urunknak e szándékát, s
azt mondod, hogy a herczegek aratókat, kaszásokat gyüjtöttek fel magok
mellé. De lásd, a mit ezer kaszás levága, tízezer kéz sem győzi
felvillázni, s Isten segédje nélkül senki sem számlálja meg, mit
dolgoztanak. Nekünk tisztünk meghalni urunkkal, de jobb volna más
tanácsra térnünk.
El vala végezve, hogy másnap megvínak. A vitézek álom nélkül tölték az
éjt, mindenike lováról gondoskodék, s azt féken tartotta.
A két herczeg táborában csendesen vala minden; vitézeik aludtak. Magok
egy levelesszínben feküdtek le. Annak közepében egy kémény nyúl vala ki,
s ez alatt lassú lángban ége a tűz; egy magyar vitéz vígyázott, hogy el
ne aludjon; s midőn a hasábok elégtek, új fát rakott a tűzre. László
herczeg egyszerre szökék fel álmából. – Bátyám, sógorom – ugymond –
kardot, paizst hamar! egy álom int; jő az ellenség. – A kettő hirtelen
ugrott fel a földről, s körülövedzé magát. Századosaik, tizedeseik
végigjárák az elszunnyadtak sorait, s kevés pillanatok alatt mindenki
lován ült. – Paripád készen áll, mondá Gyézának egy vitéz, s a herczeg
ment. László és Ottó még a színben maradtanak. László leborúlt a földre,
s fogadást tőn, hogy ha az Isten a bátyjának adandja a győzedelmet, ott
ahol csatáikat tartják, kápolnát fog szent Mártonnak építeni, s ezzel
hada elé nyargala. S amint hadi örömében végignyargalá a sorokat,
dárdájával történetből meg talála ütni egy bokrot. Egy evet felkapa
dárdájára, végigszaladott annak nyelén, s kebelébe szökött alá, s ottan
elrejtezett. Az övéi víg kiáltozásra fakadának; a jelenség jósolatúl
vala nekik, hogy övék lesz a győzedelem.
A király hada kitűnék a tetőkről. Ernyei ispán monda Vidhez: Csudálnám,
ha ezek szaladnának, meglátván bennünket. Hátok megett a Duna; győzni
akarnak vagy veszni.
S mint a vita kezdődék, köd szálla a földre, csak tompa
fegyvercsörtetés, a győzők örvendései, s a sebhedtek és haldoklók
ordítása költ fel a homály közűl. S mint a köd tisztúlt, meg vala nyerve
a tusa; Salamonnak hadai le valának terítve, maga futott, egyedül a
vitéz Opus Bátortól kísérve. Egy szegény csolnakban hajtott által a
Dunán, Szigetfőnél, s Soprony felé tartott.
Azalatt, míg Gyéza az elfogott Szventibáldot és Markárd markgrófot azon
ígéret mellett ereszté szabadon, hogy többet ellene fel nem kelnek,
László végigjárá a vérrel ázott csatamezőt, hogy a sebhedtekről
gondoskodhassék. Halva lelé Ernyei ispánt. E látásra leszökék lováról,
megölelte a holtat, s ezt mondá: Ernyei! béke barátja! kesergem
vesztedet, mintha testvérem volnál; mert szíved és elméd békére hajolt.
Felemelé a holt testet, s meghagyta vitézeinek, hogy takarítsák el
tisztesen. Tovább haladván, egy csoport embert talála elő, kik a Víd
testével foglalatoskodának. Ezek testvéreiket, barátjaikat kesergék, kik
elhullottanak; s szidák ezt, mint had gyúlasztóját; s egyike, épen midőn
közéjek érkezék László, egy marok port e szókkal vága szeme közé: Szemed
sohasem tuda eltelni birtokoddal és fényeddel, s íme most egy marok
porral telik el. – László megállítá őtet, s így szóla az
elkeseredtekhez: Szánlak, megholt! ámbár mindég ellenségünk valál. Miért
nem maradál életben, hogy megtérj vétkedből, s a háborgást csendesítsd
közöttünk. Ime szived’, mely Gyézának birtokára vágyott, egy kopja verte
keresztül, s fejedet, mely koronát akara viselni, kard szelte ketté!
László ezt is eltemetni parancsolá.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –