Vége volt a vecsernyének. A klastrom papjai kettenden lépdelének,
halkkal és némán, végig a templomon, s kiértek a keresztfolyosóra. A
király és Víd veszteg maradtak. Most bevégzék ajtatosságokat, s fel és
alá jártanak a kiürűlt egyházban; a magas bolt visszazengé lépéseik
dobbanásit. Elsüllyedve beszédjökbe, észre nem vevék, hogy Vilmos apát
egy sötét helyt karszékében maradt s folytatá könyörgését. A beszélgetés
mind hangosabbá lőn, mint azok közt szokott, kik felmelegűlve vannak
titkolni akart szándékoktól, s nem gondolják, hogy valaki hallja.
Egy-két nagyjelentésű szavok elhata az apátig. Az betevé könyvét és
felfigyele.
Víd.
Meddig fogod még tűrni, ó király!
Hogy téged szóban, tettben, Gyéza herczeg
Kaczagjon? Én beszéljem-e megint,
A mit hűségem sokszor monda már,
S sikertelen még eddig, hogy hatalmad
S személyed sértét rajta mint torold meg?
Említed-e Belgrádot, hol szabad
Menést adott mindennek, a kit ő
Tett volt foglyává a görög seregből,
Míg, a kik neked buktak meg, te súlyos
Váltságra hányád, s gyötrő szolgaságra?
Jól tetted; a ki bajt okoz, lakoljon.
Kedvet hajhász ő népe közt, s kegyelmet
Byzáncz uránál, s ím bírja a mit ohajt.
Dalokban él a lágyság, melyet űze,
S kezében a várt bér, a – korona.
Salamon.
Kezében az, de nincsen még fején.
Víd.
Ó nem csak ezt; ő a tiédet is
Fejére tészi, hogyha késsz tovább is,
Nem érti, mért titkolja lángolását,
És téged bátran ingerel. Midőn
Sarczát elvontad, egy szó, egy tekintet
Kért-e, hogy add meg a mi övé, neki?
Kevély elnémúlással álla előtted. –
Király vagy; a mit a király akar,
Mindenha szent, nincs más szent, mint ez egy. –
Vagy a midőn Nissába felidézéd,
Ha megjelent-e?
Salamon.
Jó, hogy nem jelent meg.
Most foglyukában ülne azok szerint,
Miket te kivánsz tőlem.
Víd.
Te pedig
Királyom azzal, a ki mindenekben
Csak önmagát tekinti, s tart szememtől,
Törvény szerint akarsz-e bánni mindig?
Salamon.
Oh hagyd el egyszer már! gyűlőlöm őt;
Hírem’ fogyasztja; győzedelmimet
Az ő tanácsinak tulajdonítják,
A nép szerelmét tőlem elragadta:
De szent az esk, melyet tevék neki,
S az minden tiltott szertől visszaborzaszt.
Víd.
Ha hasznos a tett, gondolsz-e vele,
Hogy a mezítlábos pap nem javalja?
Verd el magadtól e hűledezést!
Ez szegdesi királyi szárnyalásod’.
Két kard nem fér el egy hüvelybe’, nem
Egy tartományban két király;
Azt várod-e, hogy ő üssön reád?
Salamon.
És ha majd eldől is, mint érdemelte,
Azt mondja népem, azt a pap, hogy én
Akartam őt eltolni birtokából.
Víd.
E tartalék királyi. Fényes elméd
Megtámadód vagyonát bírni nem vágy.
S híred, ha majd azt győző fegyvered
Elnyerte, s bérűl adja biztosodnak,
Keresztülcsillámolja a nagy világot.
Leghívebb szolgád tudja, nem felejted.
Te úr majd akkor léssz, ha védve tőled,
S intéseidtől függve, mint eleddig,
Új birtokát tenéked tartja fel.
Salamon.
Ó volna meg már hát!
Víd.
Akard, s megvan.
Itt nagy hadad. Koronthál fejedelme
Sok néppel áll, várván intésedet.
Vadászat tartja Gézát Ingoványon;
Hívei kis számmal kísérék oda,
S meg vagynak nyerve pénzzel általam;
Lászlója s Lampert nincsenek körűle.
Mi rá ütünk. A szép merés miénk:
Tiéd a nyereség. Szűnj meg habozni;
Csak az gyötör; hagyd tennünk, s nyugva vagy.
Salamon.
A tett tiéd, tiéd a jutalom.
Víd.
A hajnal engem Ingoványt talál.
A király és Víd kimenének a templomból, s annak küszöbein különváltak.
De az apát könyörögve borúla le az oltár előtt. Nem, mondá magában, ez a
jó szívű kegyes herczeg, klastromunk alkotójának fia, nem fog veszni
intés nélkül. Rávetem életemet a koczkára. Ismerje a feje fölött lebegő
veszélyt.
Még csak kezde virradni a reg, s egy nem ismert öreg, felöltözve mint
egy köz hadiember, a herczeg ágya előtt álla, s így szólította meg: Kelj
ki ágyadból, fejedelmi ifjú; napjaidat veszély rettegteti. – Gyéza
álmélkodva nézett az öregre. – Nem ismersz rám? Én a szekszárdi monostor
apátja vagyok. Salamon király ellened küldi hadát. Azt tegnap önmagától
hallám. Azonnal e köntösbe rejtém el magamat, hogy annál bátrabban
férhessek hozzád. Egész éjjel lovon valék; magam megett hagyám a király
csoportjait. Azok még ma itt termenek. Ültesd fel hőseidet, vagy fuss,
amint jobbnak véled. Víd harmincz zászlót hoz rád. Most eressz vissza;
nem jó volna, ha Salamon megtudná, hogy távoly valék. Könyörgeni fogok
szerzetes társaimmal, hogy az ég veszni ne hagyja e vitában az
ártatlant.
Gyéza felszökött ágyából, s amint ablakán kitekinte, már messze látá a
nyargaló papot. – Isten veled, hív lélek! – sohajta. Elővevé
vadászkürtjét, s megfútta azt egész erejével. Az övéi felszökdeltek a
recsegő hangra, s Petrőd, Zömök és Bikás megjelenének előtte. Elmondá
nekik a mit hallott. Petrőd megilletve pillanta két társára, s így szóla
nekiek: Ismerem azt a papot; szereti a kancsót emelgetni. Mámorában ki
tudja mit hallott vagy álmodott? Nem hiszem hogy a király lelkéhez ily
undok gondolat férhessen.
– Lássa, ha úgy van kedve, mondá Bikás, mi bátor szívvel várjuk, s úgy
hiszem, megfelelünk neki, amint illik. Itt ugyan négy zászlóaljnál nincs
több néped; de mi hűk is vagyunk, vitézek is; kis sereg nem most verend
vissza nagyot.
– Lelkemből kapád ki a szót, mondá Gyéza; hadd jőjenek, várom őket.
Készűljetek a víváshoz; én az alatt felfegyverkezem.
Amint kimenének a herczegtől, mondá Zömök: Nem sokba múlt hogy itt majd
megjáránk; az apát elronthatta volna dolgunkat. Szerencsénk, hogy a
király hiszen nekünk. Ha futásban nem keresi üdvét, meg kell küzdenie, s
akkor vége neki.
– Siessetek embereitekhez – mondá Petrőd – s adjátok ki a parancsot,
hogy mihelyt a csata kezdődik, fordúljanak meg, s hányják el pajzsaikat.
Ki ne rettenjen el az ily sokkal nagyobb számban?
– Bízd ránk magad’ – felele a két másik; s mindenike csapatjához ment.
Gyéza alig állítá ki kisded hadát, midőn a Víd számos serge előtte
kifoszlott. A csata kezdődék. Midőn leginkább folyt a munka, a három
hitszegő, Petrőd, Zömök és Bikás megiramodék, mindenike a maga
zászlóaljával, s magok és népeik elhányák a paizst. Víd felkiáltá
Markárdot: Utánok! szabdaljátok le, hogy hírmondójok se maradjon! Azok
utánok nyargalának, s a három hitetlen s minden kísérőik
leszabdaltatának.
De Gyéza, míg Markard amazokat kergeté, hegyes ék formájába állítá ki
hőseit, s keresztültöre a Víd népén. – Még egy ütközetet, kiálta Víd, s
herczeg vagyok. Miért nem hoza tégedet, Gyéza, nékem a szerencse! Most
te, vagy én, halva fekünnénk. Így vagy úgy vége volna!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –