Halljátok énekem, fényes vendégek!
Atyáinknak ragyogjon dicsőségek.
Elmondom, mint éltek,
Elmondom, mint vesztek
A fejedelmek;
Mint éltenek itthon szép békeségben,
Mint harczolának nagy vitézségben.
Magyarországnak királyi trónusán
Ül vala az öreg kegyes urunk István.
Azt mindig sarkalta
A ravasz Gizela:
„Bátyám, neked nincsen magzatod többé;
Csináld, hogy koronád legyen én fiamé,
Burgundi Péteré.
Útálják a Krisztust minden mi véreink,
És ha majd utánad hullanak könnyeink,
Elfojtják hitünket.
És bálványozásra hajtják nemzetünket.“
Ezt hallá jó király, beteg lőn bújában;
Ah, látni volt, hogy nem él már sokában!
Akkor gonosz lelkében ezt mondotta
Az a ravasz királyné, Gizela:
Király lesz Péterkém,
Ha őket megölém.
Megfogatá Vazult, ólmot öntött fülébe,
S az ártatlan herczeg eljutott sír gödrébe.
Meghallá Endre vitéz herczeg ezt,
S tüstént Bélához, Leventához levelet ereszt:
Testvérem, barátim, menjünk innen hamar,
A gonosz vén néne minket ölni akar.
Mint sólyom az égben, mentek a herczegek
Oda, hol lakoznak tisztes lengyelek.
S a király jó szívvel látta udvarába.
Derék három vitéz, mond önmagába’,
A rosz Lettek ellen segédemre lehetnek,
S tőlem minden gondot messze kergetnek.
És a mint már ülnek asztalnál,
Ime a palotának ajtaja ketté vál,
S belép a király leánya,
Tündérszépségű Rikhéza,
Szemérmesen földre süllyesztve szemeit,
Szótlan üdvözli atyja vendégeit.
Csillog a sok arany, ezüst, gyöngy, gyémánt,
De oly szikrázást semmi gyöngy nem hányt,
Mint szép Rikhéza szemei,
S Bélának lángot vetnek érzései.
S a király megszólal: Ha ki holnap nékem
Leteríti vérben hízó ellenségem’,
S lábamhoz veti pallosát,
Sisakját, kópjáját, tollas pajzsát:
Annak én leányom Rikhéza
Légyen vitézsége díjaúl sajátja.
Rikhéza elpirúl, s lenéz szeméremmel;
De midőn felpillant most is még rezgéssel,
Szeme s a Béláé összetalálkozék.
Ez lesz az! mond a lyány, s sohajtozék.
És úgy lőn, mint szép hölgy jövendőlte,
S a Lett fejdelmet Béla megölte.
Szót áll a jó király; másnap menyegző van;
A herczeg nem lelé helyét vígságában.
Öröm volt nem kevés évekig életek,
Rikhézától őnéki fiai születtek,
László, Gyéza, Lampert, derék három ficzkó,
Mind kardforgatásra s paripára való
Hír jöve Budáról a Lengyelországba,
Hogy a német Péter mint bánt hazájokba’,
S hogy a nép ellene immár feltámadott;
S Endre meg Leventa tüstént kardot kapott.
Mentek, mendegéltek, hozzájok áll a nép,
Húllanak a bástyák, mint kövektől cserép.
A Péter leszaladt, kiszúrák szemeit,
Végre föld nyelte gaz tetemit.
Akkoron kiált nép: Endre mi királyunk,
Szabadítónk vala, most legyen istápunk.
Árpádtól szakadt, ő ójja törvényünket,
S annak pajzsa alatt kormányozzon bennünket.
Ez nagyon bosszantá német császárt,
Magyaroktól mert ő ilyet nem várt.
Frank, sváb, esztrák gyülnek szegény hazánk ellen,
De azt akkor is őrzötte jó Isten.
Való, Endre király megrezzene lelkében,
Sok nép, ugymond, s azért bízik erejében.
Egyik követ után másik száll Bélához,
S bátyjától neki ily izenést hoz:
„Öcsém, Béla herczeg, hagyd hon te hölgyedet,
S jer, és védd császár ellen testvéredet.
Sok németség,
Sok veszettség
Jő vele, s rettenti halállal nemzeted’.
Leventa megholt és nekem nincs gyermekem,
Holtom után rád fog nézni örökségem.
Ne késsél itt semmit,
Szedd össze emberid’;
Jer, kélj segédjére nemzetednek,
Szerezz hírt, nevet, ragyogást nevednek.“
Béla herczeg rápillant szép Rikhézára.
Mily szép! de hát ha még felteszem homlokára
A dicső koronát,
Angyalok malasztját:
És ha majd bíbor fog folyni le vállain,
Ki látott szebb asszonyt világ trónusain?
Rápillant gyönyörű derék fiaira:
Esküszöm az égnek minden lakóira!
Én nektek királyi méltóságot szerzek;
Nem gondolok vele, bár halálra vérzek.
Felszökik kegyese mellől a jó herczeg,
Csörög kard oldalán, két szeme perczeg,
Nyerít a szép mén alatta,
S a követeket útnak indítja.
„Menjetek, bátyám hívei,
S mondjátok, hogy leszünk vitéz védelmei.“
És mint a két testvér előjön hadával,
Császár meg vala verve ő táborával.
Vértpajzsokról így híjják most Vértesnek
A helyt, hol annyi sok németek elvesztenek.
S a győzelem után meg volt kötve a béke,
S Endrének, Bélának elméne ellensége;
Budára mentek ők, s tölték jó napjokat,
Milyet nap felülrűl nem látott igen sokat.
De most Endrének is lőn egy kedves fia,
S Bélának ő adott eskét nagyon bánta.
„Salkóm, én koronád’ Bélának nem hagyom;
Tiéd az; elmétlen esküm visszarántom.“
Fehérvártt hagyá megkoronázni fiát,
S Béla és gyermeki nézték nagy pompáját.
Így énekle mellé püspök az oltárnál:
„Légy úr véreiden! a kegy fejeden áll.“ –
„Légy úr véreiden?“ – kérdé elmérgesűlve
Béla herczeg, nézvén gyermekit keserűlve.
András rápillantott, s beteg leve belé,
S Salkójának sorsát előre félemlé.
És amint betegen nyoszolyáján feküdt,
S forgatta, hogy mást tett mint Bélának esküdt,
Hívatja Ernyeit s Vid Ispán kedveltit,
Hogy egyik és másik segélje szándékit.
„Tapasztalt híveim, kiket szívem kedvel,
Amit mondok, halljátok meg figyelemmel.
Itt a herczegi kard, amott a korona;
Hadd jőjön, s válaszszon kettő közűl Béla.
Ha a koronán kap, mingyárt öljétek meg,
Ha kardon, maradjon igen kincses herczeg.
Tegyétek, mit hagyok, s vesztek nagy jutalmat.“
S azok: „Meglesz; érdemeljük bizodalmad’.“
Künn az ajtó mellett őrt Miklós áll vala,
S hallá, hogy király itten mit mond vala,
És midőn Béla jött, ezt súgá fülébe:
A kardot vedd, s nem fogsz esni kelepczébe.
S amint Béla belép, Endre király így szól:
„Öcsém, vedd hálámat szívem mély voltából.
Ott korona, itt kard; válaszszad egyiket;
Szólj szabadon, eztet vagy aztat kedveled?
Ha a korona kell, az ám tiéd legyen,
S a kard Salamonra örökségűl megyen;
Te lészesz királya, ő leend herczeged.“ –
Az a kettőre néz, s lelkében elijed.
A kardot választja, miként Miklós hagyá.
„Te kend föl Salamont pompával királylyá,
Én és magzataim herczegei leszünk,
S mindent, a mit hágy, nagyhűven megcselekszünk.“
De forrott a méreg, felzajdúl mellében,
S bosszút liheng az esk miatt ő lelkében.
Követeket külde lengyel sógorához,
S az neki hirtelen tömérdek hadat hoz.
Összekap a két fél, s Endre földön terűl,
Lovak tapossák el, s Béla nagyon örűl.
De egy belső szózat felkiált fülébe:
„Tiszteld az Úr kentjét!“ s megrendűl lelkébe’.
Nem késik el bosszú, bár olykor sántikál;
Midőn törvényszéket tart most Béla király,
Alatta összedől ő királyi széke,
S élete véget ér, s minden dicsősége.
Béla gyermekei mélyen megborzadának,
És Salamon előtt hűséget fogadának.
Előjött a császár, s testvérét Sófiát,
Minden országinak szép kárbunkulusát,
Őneki hütvesűl örökre átadja,
S minden bajai közt segédét fogadja.
S ma vette szép hölgyét, ma vette koronáját;
Bélának gyermekei nevelik pompáját.
Egy áll mindnyájokért, ők mind az egyért állnak,
Együtt győznek, s ha kell, együtt halálra szállnak.
S ti urak, országunk fényes csillagai,
Legyetek koronánk erős oltalmai.
Fojtsatok el viszályt és fondor irígységet.
S ím az intés s a dal együtt érének véget.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– De beszéljétek elő csak, mi háborítá meg őket egyességökben? Mert hogy
a király és a herczegek egymásnak most nem barátjai, az kérdést nem
szenved.
– Kérdésedre én fogok felelni – mondá egyike a hon fiainak. A dolog így
történt:
– Bisszének ütöttek pusztítva országunkra, s a nándorfejérvári görög
vezér Nikétás kedveze a latroknak. A király és a fejedelmek táborba
keltek, gazságokat megbüntetni. Már két hónapig tartott, s minden siker
nélkül a Belgrád ostroma, s akkor egy vitézünk és egy magyar leány, ki
fogva tartatott a várban, megszereték egymást. A leány egy szélvészes
éjjel lángot vete a városnak; mi éltünk az alkalommal, s űzénk az ostrom
munkáját. Nikétás egész éjjel védé a várost, de fölvirradván, s látván
az erőt és a maga gyengeségét, nem mere ellenkezni. Hozta a Boldogságos
Szűznek egy ezüst képét, s magát Béla herczegnek föladá. A görög nép
legnagyobb része követé példáját, mert kiki tudta közűlök, hogy Gyéza
szelíd elméjű. Salamon királynak kevés foglyai jutának, mivel ismerék
hogy ő inkább függ a Víd ispán kemény sugallatitól mint illik. Ez
bántotta a királyt. S amint Gyéza, a maga szelíd szívéhez képest,
Nikétást és egyéb foglyait sarczfizetés nélkül ereszté szabadon, a
király annyira felgyúlada ellene, hogy a zsákmány osztásakor neki csak
egy negyedet hagyott, a hármat pedig magának tartotta és az övéinek.
Viszálkodások azóta mindétig nőtt, s kard és vér nélkül nem igen fogjuk
elcsendesűlve látni.
Nyargalva mene el mellettek egy lovag, s rájok kiálta: Hol találhatom
fel Víd ispánt?
– Menj vágtatva – felele egyike közűlök – s a templom ajtajában leled,
mert épen vecsernyére kondúl meg a harang.
A lovag ment, utána kísérői; de ezek még fél útjokat sem tevék meg,
midőn a lovag már a templom előtt álla, s egy levelet nyújta Vídnek, e
szóval: Ezt Petrőd. – Egyszerre megfordúla, s ment.
Víd ispán megolvasá a levelet. – Éltesse Isten a királyt! Gyéza
Ingoványon vadászgat. Rajtam, Zömökön és Bikáson kivűl csak egy
fiacskája van vele. Üssetek rá minden késedelem nélkül, s elfogtad őtet.
Mihelyt kezdődik tusátok, mi megfutamlunk. Az lesz jele, melyen az
iramló ellenre ismerhetsz, hogy ellökjük vértjeinket. Tartod-e készen a
megígért jutalmat?
– Élni fogok tanácsoddal – felele Víd, s ezt veté a szóhoz magában: – de
ti együtt vesztek vele; a jutalom nekem marad.
Jött a király is. Víd együtt lépe vele a templomba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –