Dicső fényben állt Salamon király,
Már készen várta a nagy áldomás.
Mint tenger habja tol egy más habot,
Akként tolódék honfi s idegen.
Megszólal a kürt, a tárogató,
S hírt ád, hogy már jön a császár fölsége.
És a midőn jő, felkél üléséből
Minden nagy és kicsiny, s mélyen meghajlik.
S ővéle együtt megjelent szemérmest
Sófia, császár szeretett testvére,
De most mátkája a dicső királynak;
Hajában myrtus-ág és korona.
S mindnyájokban e gondolat föltámad:
Mint ő legelső a nagyok között,
Úgy a szépek közt te vagy a legelső;
Kit koronázhat méltóbb’ az erős?
S mint a napot kísérik csillagok,
Úgy a királyt itt három rokoni;
Erősek harczban; útálják a rosszat,
Istenhez hívek, s Árpád ivadéki.
Kezdődik az ebéd, fölkél a nádor:
Király, engedd követnünk a szokást;
Hadd mondja ének ősink tetteit.
Királyi hölgye kérve mosolyg rá.
A dalnok őszűlt hajjal lép elő,
Átkötve derekát papi övével;
Szeme még ifjú őszűlt fürtje mellett.
„Virágh! Virágh!“ ezt minden kiáltozza.